A hajnal lágy fényei még kékesszürkébe borították a vidéket. A hadszínteret erős köd borította. A harmatos növények közt a hidegben katonák lapultak. Az erdő és mező állatainak neszezését és dalát a fegyverek szórványos ropogása váltotta fel, ahogy a látási viszonyok megengedték. Ez volt a kápolnai csata második napjának kezdete. Éjszaka mindenki elcsendesedett, óvatos csapatmozgásokon kívül nem nagyon bocsátkoztak nyílt csatározásba. Most azonban újrakezdődött a tapogatózás. Előző nap is köd és rossz idő nehezítette a hadműveleteket, a felderítés nehézkesen zajlott a sík vidéken is.

Dávid tüzértiszt volt. Összesen kilenc ágyú és 14 tarack tartozott a parancsnoksága alá, de előbbiből hármat, utóbbiból kettőt tegnap sajnos elvesztett, néhány emberével együtt. A Tarna patakon való átkeléskor a sárban ragadtak, ellenséges gyalogsági támadások vagy ágyútalálat tizedelte a szakaszt. Ő maga is szerzett egy kisebb sérülést tegnap délután, mikor egy osztrák zászlóalj hátba támadta és lerohanta őket.

Reggelre csatlakozott hozzájuk kilenc lengyel gyalogsági önkéntes, akik elszakadtak a csapatuktól, és a sötétben végre találtak egy szövetséges hadtestet. Ebben a katonai káoszban minden előfordult. Mivel Dávidnak kellett az ember, utasította őket, hogy segítsék az ágyúk mozgatását. Erre nagy szüksége volt, mivel azt a parancsot kapták, hogy ismét változtassanak lőállást. Az utasítás úgy szólt, hogy a készülő lovassági támogatás előtt sorozzák meg az erdő szélén állomásozó ellenséget. Ehhez közelebb kellett menniük. Sártól és vértől csatakos uniformisában Dávid maga is húzta-tolta az egyik ágyút, lovakat noszogatott, parancsokat osztott, és a kimerültségével küzdött. Nem ők voltak az egyetlen (tüzér) csapat, akiket megtámadtak tegnap. Sok veszteséggel szembesültek. Amerre elhaladtak, összecsapások nyomait találták. Lövedékek által felszaggatott talajt, eldobált kardokat, csütörtököt mondott, vagy kezelője kezében felrobbant puskákat. Holttesteket és jajgató sebesülteket láttak mindenfelé. A nap még nem éreztette erejét, és a február végi reggel is hideg volt. Az éjszaka kifejezetten fázott mindenki. Dávidnak egy kicsit mégis jól esett a hideg. A megerőltető mozgás által túlmelegedett izmainak segített a február frissessége. Így könnyebb volt ébren maradnia és odafigyelnie.

Tudták, hogy menni kell. Azt is, hogy mi múlhat rajta, ha nem lesznek ott időben. Megerőltették hát magukat, odaértek. Ahogy az ellenség is. Nem sikerült a rajtaütésszerű támadás, az erdőtől délre elterülő szántáson felsorakozott egymással szemben a két fél. Amennyire Dávid a beérkező információk alapján fel tudta mérni, nagyjából kiegyenlített erőviszonyok alakultak ki. A lovasság a magyaroknál volt nagyobb, ez a támadás elején előnyt jelentett, de a jól védekező, és jelentős tüzérségi fölényben lévő császári csapatok elhúzódó vérontást vetítettek előre. Mindent betöltött a csatazaj. A lőporfüst és a köd keveredett, gonosz és büdös felhőként ült rá a vidékre. Dávid és az emberei mindent megtettek, amit lehetett. Bár nem álltak túl jól a lőszerrel, ráadásul kevesen voltak, jelentős tapasztalatukra és megfontolt lövéseikre próbáltak építeni. Mindenki elszánt, a végsőkig harcra kész volt.

Két sortűz közt, a puskaropogás, patadobogás, emberi üvöltések távoli zaja mellett Dávid egy furcsa zajra lett figyelmes. Egy pillanatra „állj!”-t vezényelt embereinek, és fülelt. Már másnak is feltűnt. Ennyire nem lehetett állandó egy gyalogsági puskasortűz. „Különben sem ilyen a hangja. Nem is erősödik ilyen gyorsan... Ez egy motor! Sok henger, rövid leömlők... Soros vagy „V”? Biztos V. Méghozzá repülőgép...” Mire végiggondolta, már látta is. Nyújtott ellipszis szárny. Spitfire!

Jobbról jött, a nyílt ég felől, majd áthúzott előttük a csatatér felett. Félúton járt, amikor tüzet nyitott. Egy rövid sorozattal felszántotta a lovak és katonák által letaposott őszi búzát, és azok gyilkosait. Emberek és állatok hullottak a sárba. A látványtól a földre hajított harci fejfedőket tapostak egyszerre, teljes egyetértésben dühös magyar, császári, olasz és lengyel lábak.

„Egy átkozott troll, hogy szakadna meg a szerverkapcsolata egy évszázadra!” – gondolta Dávid.

A kápolnai csatát már jó pár éve a virtuális térben vívták újra, hagyományőrzésből és szórakozásból. Mindig korhű ruhában, fegyverekkel és felszereléssel. Még a csapatok tagjai közti online kommunikációt is megtiltották, így realisztikusabb volt az élmény. Az elmúlt öt évben a Virtual Identity cég Personal Warfare motorját használták. Ami hosszú évek fejlesztései nyomán rendkívül testre szabható, minden ízében valósághű, felhasználói szinten tökéletesíthető és átdolgozható szoftver lett. A lelkes hagyományőrzők immáron hatodjára szervezték meg az 1849 február végi események többé-kevésbé pontos kiindulópontú, ám évente máshogy megvívott csatáját. Eddig a kimenetel kétszer jött ki a történelmi döntetlenhez közelire, két alkalommal az osztrákok, egyszer azonban a forradalmárok elsöprő győzelmével zárult.

A Spitfire közben irányt váltott. Eltűnt csak a hangját lehetett hallani, majd tett egy kört, és újra jött. Épp feléjük tartott! Dávid szitkozódott, de a halál elmaradt. A gép nem nyitott tüzet, csak átrepült felettük. Mire megeresztette a géppuskákat, már senkit sem talált el. Az emberek ujjongtak egy sort, aztán fejvesztett rohangálás helyett jól nevelt katonaként parancsot vártak. Mivel Dávid nem kapott fentebbről, neki kellett döntenie. Az erdő felé irányította a meglévő erőforrásait és bajtársait, közben minden erre képes emberét elküldte üzenetekkel. Az egyiknek, egy tizenéves srácnak a kezébe adott egy kissé koszos, ám elég nagy és fehér rongydarabot, melyet az ingéből tépett ki pár másodperce. Meghagyta neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a császári csapatok tüzéreivel. Őrült ötlete támadt, miközben azon gondolkodott, hogy került ide ez a Spitfire, és mit akar. Elegendő lőszerrel és akarással akár egymagában letarolhatta a száz évvel korábbi technikával felfegyverzett haderőt. Elvileg a szoftverfejlesztők az ilyen kiskapukat kizárták. A Virtual Identity nagyon nagy név volt, és Dávid jómaga is részt vett ennek a hadszíntérnek a megalkotásában. A művészeti munkát ráhagyta ugyan a nála rátermettebbekre, de a szoftvermotor 1849-re hangolásában részt vállalt, néhány cimborájával.

Ám nem volt ideje túl sokat gondolkodni. Annyi lélegzethez jutott, hogy ha jól hallotta, a Spirfire a következő fordulót az ellenség fölött végezte. Már majdnem elérték az erdőt, amikor a fehér zászlós srác tért vissza lélekszakadva.

– Összefutottam egy másik tűzszünetet hirdető futárral, az erdő szélén. Valószínűleg ugyanazt szeretné, mint ön, uram. Egy bizonyos Karl tüzértiszt azt javasolta, vonjuk össze erőinket az emelkedő túloldalán, a fák közt. Ott várja! – lihegte.

Dávid kiadta egységeinek a parancsot, majd a srác után eredt. Rohant, ahogy a lába bírta. Az aljnövényzet és a fák sem tudták meggátolni elhatározásában. Alig telt el egy-két perc, lihegve ért a megbeszélt helyre, ahol egy lovon közeledő császári tiszt várakozott.

– Szia, Károly! – üdvözölte.

– Szia, kolléga! Úgy látom, van egy kis problémánk. Azt találtam ki...

– ..hogy lőjük le a rohadékot! – fejezte be Dávid.

– Pontosan – mosolyogta el magát a díszes kalapja és zilált, de még mindig elegáns uniformisában feszítő mikulásszakállú ember, aki civilben Dávid munkatársa volt. – Idevezényeltem mindenkit, akit tudtam. Arról kell csak valahogy gondoskodnunk, hogy együttműködjenek, és ne kezdjék aprítani egymást a csapatok. Én szólok mindenkinek.

– Igen. Már ötödször fordul a rohadék, de nem nagyon lő, nem értem. Azért már így is elrontotta a szórakozásunkat, ideje móresre tanítani. Legtöbbször itt repül át, mielőtt megfordulna. Remélem, most is így lesz. Ha jól állítjuk be az ágyúkat, és jól időzítjük, van esélyünk. Még ha kicsi is.

Alig múlt el néhány perc és pár átrepülés, a két ellenséges tüzércsapat elfoglalta a lőállást. A dombtetőn kissé ritkásabbak voltak a fák. Úgy állították az ágyúkat, hogy a lehető leginkább felfelé álljanak, és megpróbálták fejben kiszámolni, mikor kell tüzelni, de mindenképp rögtönözni kellett. Amennyire tudtak, egy területre összpontosítottak, ahol már azóta is kétszer jött a légi fenyegetés. Üzentek a lovasságnak és a még életben maradt gyalogságnak, hogy menjenek pont eléjük-alájuk. Lőtávolon kívül, a szántáson tegyenek úgy, mintha óriási harc dúlna. Tudták, hogy csak egy esélyük lesz, esetleg kettő. A fák ugyan takartak valamit, és ők tisztán hallották a V12-est, amiből a röppályára egészen jól tudtak következtetni. Innentől „csak” az ágyúk tüzelési késleltetését, a magasságot és a sebességet, a golyók röppályáját, no meg az irányt kellett fejben megsaccolni. Mindent, ami képes volt egy csúzlinál gyorsabban és erősebben tárgyat kilőni magából, felsorakoztattak. Még a fák közé menekült gyalogságot is, ha volt puskája vagy pisztolya. Meghagyták, hogy jelentősen elé célozzanak, és várták a szerencsét.

Dávid nem kis bosszúsággal nyugtázta, hogy előttük, valahol a fákon túl, a szakadozó ködben, a felkelő nap fényénél a Browning géppuska hosszasan osztja a halált. Itt volt az ideje visszavágni. Feszülten figyelt. Mintegy öt tucat nagyobb kaliberű különféle tüzérségi egység és nagyjából ugyanennyi kézifegyver állt a rendelkezésükre, az ég felé irányítva. Az idő rövidsége miatt össze-vissza beállítva, lehetőleg minél nagyobb le-, de azért átfedéssel. Mivel a különféle egyenruhák mögött végső soron szinte mind azonos nemzet fiai harcoltak, egy megfelelő szoftvert futtatva, a közös új ellenség pillanatok alatt összekovácsolta őket.

Alig néhány másodperc. A Browning elhallgatott, de a Rolls-Royce motor felerősödött. „Alacsonyan jön. Még ne! Vajon milyen közel?” Egy pillanatra látni vélte a fák közt. „Oké, irányban van, picit keletebbre tartott, de még a szórásban lesz...” Dávid intett az embereinek, hogy kicsit húzzák odébb az ágyúkat. A fülére hagyatkozva, aki tudta, odébb mozdította. Ám félő volt, hogy fordul közben. Bár eddig mindig mögöttük kezdett fordulni. Egy picit még...

– ÁGYÚK! TŰZ!!! – ordította egyszerre Károly és Dávid. Kis késéssel:

– PUSKÁK!!!

Iszonyatos hangorkán töltötte meg a levegőt. Mennydörgésszerű sortűz vette kezdetét. Az ágyúk lassú reakciója miatt másodperceken át zengett a határ.

Dávid fehér zászlót vivő apródja kurjantotta el magát az elhaló zajban, aki addigra egy fa felső ágai közt lengette a sapkáját. Végtelennek tűnő tizedmásodpercek múlva aztán a többiek is látták.

– FÜSTÖL! – üvöltötte a fiú.

A korábbi puskapor keltette hangzavart emberi üdvrivalgás váltotta fel. A Spitfire pilótája egyre kétségbeesettebben tartotta a levegőben a járművét, majd az időközben kigyulladt gép, ahogy jött, úgy el is tűnt a látómezőjükből. Addigra olyan alacsonyan szállt el, hogy a felettük lévő fák ágaiból is kaptak a nyakukba, bár ez senkit sem érdekelt. A vadászgép pár másodperc múlva esett menthetetlenül a lombok közé, és hatalmas robajjal tarolta le, ami az útjába került. Dávid még a saját, és emberei által hallatott üvöltése közepette is hallotta a robbanást.

Ahogy mindenki túltette magát a sikeres hadművelet okozta eufórián, a csapatok tagjai szinte egy emberként zökkentek vissza a saját szerepükbe. Dávid egy szempillantás alatt mérte fel; egy ősi ösztönök által vezérelt középkori színvonalú csatának a közepén áll. A két, eddig kényszerűségből együttműködő tábor összekeveredett tagjai, mivel az összes létező töltött fegyvert kiürítették az imént, puskatussal, szuronyokkal, kardokkal estek egymásnak. A tüzérek még puszta kézzel is elkezdték az ágyúgolyókat hajigálni, és ha az sem volt kéznél, kövekkel csépelték az ellenséget.

Mire feleszmélt, és a mellette álló Károlyra nézett, már rájött, hogy elkésett. A szakállas munkatársa egy széles mosollyal meglendítette a kardját, amivel az előbb a sortüzet vezényelte, és tiszta erőből szíven szúrta. Dávid programja azonnal kilépett, ő pedig a lakásának csendjében ült. Egy darabig némán meresztette a szemét a félhomályos a szoba közepén, melegítőnadrágban és pólóban, a GAME OVER feliratot bámulva, majd feltápászkodott, és az ablakhoz ment.

Odakint laposan sütött a fény. 2074 február huszonhetedikének ködös reggelén csend honolt a házak közt. A város széléről – ahol Dávid lakott – a Mátráig zöldellt a sértetlen őszi vetés. Résnyire kinyitotta a nyílászárót. Beleszagolt a levegőbe. Nem érzett lőporszagot, nem hallott csatazajt, csak néhány korán kelő énekesmadarat. A táj bő két évszázad alatt jelentősen átalakult. Az ide telepített fúziós erőmű fontos területté tette a környéket. Tófalu, Kompolt, Kál és Kápolna már vagy száz éve összeért. A gyakorlatilag ingyen rendelkezésre álló veszteséghő, amellyel hatalmas üvegházakat és akár több ezer lakást lehetett fűteni, és a helyben felhasznált áram egyetlen, háromszázezer lakosú településsé olvasztotta össze a környező falvakkal. A Nagyfüged és Nagyút, illetve Kál-Kompolt-Kápolna alapján létrejött „Nagykál” név mintegy tucatnyi korábbi települést gyűjtött össze. Dávid a város szélén lakott, az Erőmű felé eső részen, egy szolgálati lakásban. Belegondolt, hogy kétszázhuszonöt évvel ezelőtt talán pont ott folytak a véres harcok, amerre nézett. Örült, hogy csak virtuálisan vett részt benne.

„Holnap dolgozni kell! Vagy lehet, hogy már ma...” – gondolta, és ivott egy pohár vizet, majd álmosan végigdőlt az ágyán.