Károly és Dávid felváltva szitkozódtak. Pár órája kapták a hibaüzenetet, és azóta hidegben dolgoztak. Az őrtorony jelentős sérüléseket szenvedett, a legrosszabb ponton találta el a becsapódó jármű. Először a romokat takarították, majd szét kellett szerelniük az egész szerkezetet.
– Ez az átkozott quadkopter telibe nyomta az elektronikát rejtő dobozt! – morgott Károly, amikor először meglátta.
– Ráadásul pont EZT a tornyot! – értett egyet vele Dávid.

A három, tökéletes körben (illetve szabályos sokszögben) elhelyezett építmények az Erőmű védelmét szolgálták. Mint stratégiailag kiemelten fontos objektum, a komplexum védőterülettel volt ellátva. Se a földi behajtást, se a légi megközelítést nem lehetett szabadon megtenni. A jórészt automata rendszer három köre a közepén elhelyezkedő reaktorépületektől kifele a szelíd figyelmeztetéstől a különféle elektronikus impulzusokon át a konkrét lézeres megsemmisítésig terjedő palettán akadályozta meg a rossz szándékú betolakodókat. A sérült, vagyis a legkülső gyűrű kilences számú tornya különleges helyen állt. A védmű telepítésekor a terep egyenetlenségeit ugyanis a szerkezetek a méretével kompenzálták. Csak akkor végeztek komoly földmunkát, ha nagyon nagy volt az eltérés. Dávid és Károly mai küzdelmét az nehezítette, hogy a kora tavaszi esőzések, havazások és olvadások okán az a száraz időben szinte észrevétlen meder, amiben a torony állt, harminc-ötven centi mélyen volt képes vízzel telítődni.
Az erőmű karbantartó flottájába tartozó egyik hatkerekű addigra már tengelyig süllyedt az ideiglenes tóba. Sérült fém-és kompozit elemek, egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott négyrotoros teherszállító távvezérlésű drón, illetve egy másik hasonló eszköz maradványai, és két megtermett szerszámosláda foglaltak helyet a platóján. Meg egy hatalmas létra, a torony szerkezetének támasztva. A két mérnök ezen állva küzdött az elemekkel.
– Megsérült ott az a tartógerenda. Ki kell cserélni – mutatta Dávid.
– Látom. Ráadásul vacak meló lesz. Amióta a komplexum megépült, ezek a tornyok itt állnak esőben, fagyban, tűző napon. Egyszer mielőtt idejöttél, az egyik hasonló építmény megrogyott valami anyaghiba miatt. Akkor még több karbantartó dolgozott itt. Öten, három napig, egy négykarú robottal és két emelővel küzdöttünk vele. Ha mázlink van, ki bírjuk úgy szedni, hogy becsavarunk egy ideiglenes tartóelemet, lekapjuk a sérült rész, és nem borul ránk az egész.
– Csak nem borul.
– Ja, de a csavarok tuti össze vannak gyógyulva.
Károly jóslata sajnos igaznak bizonyult. A roppant anyákat csak közös erővel tudták kibontani. A korábban említett szerelőrobotot nem volt kedvük előhozni azért a hat csavarért, bár most is a rendelkezésükre állt volna. Jó pár kilométerre voltak a szervizhangártól.
– Ha egyszer megtudom, ki vezette neki ezt a koptert ennek a toronynak, eltöröm a kezét! – mondta Károly, miközben az ő kesztyűje egy meghajlott nyelű, megrepedt fejű nyomatékkulcsot szorongatott.
– Ez volt a kedvencem – szomorkodott Dávid. – Ráadásul nincs nálunk másik. Vissza kell mennem.
Utóbbi kijelentését annyira nem sajnálta, mint a szerszámot. Vízálló overalljában ugyan nem okozott különösebb fejtörést kicaplatnia a tó méretű pocsolyából, de a hangárig hosszú lett volna az út gyalog. Dávid azonban így bevethette kedvenc „játékszerét”. Elővette a hordozható konzolját, felvett egy ipari kivitelű 3D szemüveget, és beröffentette az egyik Kolibrit. A precíz, munkára kitalált helikopter a hangárban finoman emelkedett a levegőbe, az automatikus kapu kitárult, és alig néhány perc múlva Dávid már magát látta a gép kameráin keresztül, amint önmagához közelít.
– Kijátszottad magad? – kérdezte Károly, amikor munkatársa immár a gépből szállt ki visszafelé, alig leplezett mosollyal az arcán, és egy tartalék kulccsal a kezében.
– Többet is használhatnánk őket.
– Mégis minek? Tudom, hogy te legszívesebben erről szerelnéd a János fűnyíróját is, öt centire a föld fölött lebegve, de...
– Oké, tudom. Viszont most konkrétan a magasban kell szerelni.
– Én maradok a létránál, de ha a rotor a képembe fújja a vizet, belelöklek! – morgolódott Károly.
Kicserélték a sérült gerendát, majd nekiláttak az elektronikának. A torony „agya” több sebből vérzett. A doboz meglehetősen robusztus szerkezet volt, de a többszörösen túlbiztosított kábelezést jelentősen megnyirbálta a becsapódó négyrotoros futárjármű. Amíg Dávid a multiműszerével a lehetséges szakadásokat, jelátviteleket, a szerkezet üzeneteit méregette, Károly lemászott a platóra, és szemügyre vette a károkozót.
– El nem tudom képzelni mit akartak ezek. Lehetetlen két ilyen vacakkal átjutni a tornyokon, és megsemmisíteni se lehet őket. Az az érzésem hogy talán nem is direkt repült neki. De akkor véletlenül? Valami nagyon kezdő pizzafutár lehetett.

A négy- hat- illetve nyolcmotoros, könnyű elektromos repülő szerkezetekkel történő csomagszállítás majdnem egyeduralkodóvá vált. Az évtizedek óta a szinte kizárólag digitálisan működő kereskedelem anyagi javait – a friss villásreggelitől a bútorig – drónok szállították házhoz. Mivel az emberi agy kapacitása az egyik legolcsóbb nyersanyag lett 2030 körülre, hisz szinte mindenki a virtuális térben csinált valamit, hamar felhagytak a drágán fejleszthető automatikus rendszerek használatával. A szállítócégek emberekkel vezettették a gépeket, távvezérléssel.

– Én sem értem, talán sose tudjuk meg –dünnyögte Dávid. – Melyik cég?
– Szi-Fly. Fura. Ők elég korrektek. Nemhiába piacvezetők Nagykálban.
Amíg Dávid megpróbálta az elektronika útmutatásait, a műszere jeleit és a saját érzékszerveinek információit feldolgozva az elpusztult kábelek erdőjét cserélgetni, Károly a platón ült, és a fizikai munkát pihente ki. Közben apró alkatrészekre szedte a pórul járt koptereket. Kollégája küzdelmének rosszkedvét próbálta elvenni, ha már a szűk helyen izzadó Dávid munkájához nem sokat tudott hozzátenni.
– Ez, ami vagy hatszáz méterrel odébb zuhant le, még majdnem használható. Valószínűleg a második toronykör kényszerítette le egy elektromágneses impulzussal. Aztán elég keményen landolt, de nem túl magasról. Mindig akartam egy ilyet, videózáshoz. Az olcsó vackok nem ilyen jók, mint ezek a munkagépek. Üres óráimban talán kipofozom.
– Azt a rohadt... – kiáltotta Dávid, majd négy kemény koppanás, egy csendülés, jellegzetes hangú reccsenések, és egy öblös csobbanás hallatszott.
Károly lekukucskált a platóról. A kristálytiszta olvadékvízben szétterülő koncentrikus hullámok épp visszaverődtek a benne álló jármű kerekeiről és a torony talapzatáról. A tócsába érkezés epicentrumánál valami felkavarta az ázott talaj sarát.
– Ha ezt vízállósági és ütésállósági tesztnek akartad, akkor szólok, hogy felesleges. Egy ilyen multiműszert nem a nyolc méter magasból egy őrtorony vázszerkezetén pattogás utáni lubickolásra terveztek – vonta le a nap legszomorúbb következtetését.
– Kösz, ezt magamtól is tudom – morgott Dávid. Lemászott a létráról, bár az utolsó fél méterről dühösen a vízbe ugrott, ezzel lefröcskölte a kukucskáló kollégát. Némi keresgélés után kiemelte a beleit lógató, sáros műszert, majd egy ingerült mozdulattal a platóra hajította.
– Menjünk haza, úgyis mindjárt besötétedik. A szerkezet stabil, az elektronika addig ellesz a vészáramköreivel. Úgysem támadja meg senki az erőművet, vagy átveszi a többi torony.
– Támogatom – mondta Károly.
Még írtak egy kárbejelentő jegyzőkönyvet a Szi-Fly-nak, hogy bokszolják le a biztosítójukkal. Dávid szívesen felszámlázta volna a műszert és a csavarkulcsot is. Károly az Erőműben maradt. Egyrészt aznap ő volt az ügyeletes, másrészt nagyon helyre kuckója volt a szervizhangár melléképületében, és ő évek óta szívesen élvezte ennek magányát.

Dávid viszont hazaindult az egyik elektromos szolgálati autóval. Otthon még megrendelte a mai nap áldozatainak pótlásait. Nem akarta a beszerzési csoportra bízni. Nagyon a kezére állt már az elpusztult műszer. Ugyanolyat, vagy annak frissebb modelljét szerette volna, és ha már ott volt, a nyomatékkulcsból se akart valami gagyit. Furcsa módon mindkettő volt a bolt közeli raktárában, így felajánlották az azonnali kiszállítást. Ráadásul a drága műszer miatt már ingyen.
„Legalább rázhatom az öklöm a Szi-Fly egyik kopterének, hátha pont az a majom hozza ki, aki miatt egész nap kínlódtunk” – gondolta, és a lakásához kérte a szállítást.
„Mai értkezés” – pipa. – Ha már felajánlottad, felőlem fél tízkor is, oldjátok meg!
„Személyes átvétel” – Még szép, nehogy levágjátok nekem a tehernyílásba a vadonatúj kütyümet, hogy agyoncsapja a két kilós csavarkulcs!
Eltelt néhány másodperc.
„Terasz?” – No, ez meg milyen kérdés? „Van” – Nesze neked!
Bár ilyen idő tájt már nem egészséges táplálkozni, Dávid keresett egy kis rágcsálnivalót. Nem sokat ettek ma. Közben jobb híján a csomagjának valósidejű közeledését figyelte. Ahogy kiszámlázzák, összeszedik, mikor átveszi a futárcég... Másodperc pontosan követhető volt minden. Dávidot mindig elbűvölte, még ha csak puszta adatok és egyszerű ábrák mutatták is.
„Még fél perc.”
Az erkélyajtóhoz lépett, kisétált. Nem volt nagy balkon, de Dávid direkt választotta ezt a lakást. Jó volt ide kiülni néha, és a Mátra fölött nézni a naplementét. A virtuális világ milliónyi élménye számára mindig egy kicsit túl harsány volt az ilyen nyugodt pillanatokhoz képest. A Nap viszont most már több órája lement. A csillagokat nézte. A hideg, de tiszta kora tavaszi levegő picit felfrissítette. Meghallotta a kopter halk zümmögését.
„Kissé mélyen zümmög. De milyen mélyen! Ez legalább egy nyolcvan kilós teherbírású hatrotoros! Biztos kiesett az a két kis vacak, amit Károly most is bütykölhet a hangárban” – gondolta Dávid. Ám a kopternek olyan hangja volt, mint ami nem egy pár kilós csomagot visz, hanem legalább egy fotelt. Ahogy a szerkezet befordult a sarkon, Dávidnak tátva maradt a szája. A tehergép egy EMBERT hozott, aki meglehetős magabiztossággal landolt egy fura manőverrel, a talpára ugorva, a hasonló mutatványokhoz meglehetősen szűkös erkélyen. A pilóta lecsatolta a hátizsáknak iszonyatosan nehéz szerkezetet, majd lekapta a sisakját.
– Jó estét! Szilágyi Tamás vagyok. Itt a rendelése – nyújtotta át a hasára kötött apró hátizsákból a kapkodva összeragasztott két tárgyat az élő szállítmány.
– Szabó Dávid – rázott kezet a rendelését hozó emberi csomaggal – Érdekes belépő...
– Érdekes tárgyak! – válaszolta Tamás. – Elnézést a tolakodásért, de nem minden nap látok a szállítandók közt hasonlókat. Mivel hazafelé tartottam a cégtől, gondoltam, útba esik. Kis kitérővel...
Dávidnak szimpatikus lett új ismerőse.
– Én is szoktam néha repülni, CX-4-es Kolibrik vannak az Erőműnél.
– Ott dolgozik? Pardon, azt hiszem, én vagyok az idősebb. Nem baj, ha tegeződünk?
– Nem, nyugodtan. Sőt, kerülj beljebb!
– Csak ha nem zavarok. Szóval az Erőmű. Kaptam ma tőlük egy szívhez szóló levelet.
– Mondd, hogy nem te voltál a pórul járt gép pilótája!
– Nem, de nekem kellett megmosni a hülye fejüket. Én vagyok a Szi-Fly főnöke.
– Értem. Én meg az, aki a levelet írta. A két rezidens karbantartó mérnök egyike. Azért rendeltem a nyomatékkulcsot meg a műszert, mert mindkettő a mai javítás kárlistáján szerepel.
– Na, az „érdekes belépőm” most válik kínos belépővé – mosolygott Tamás.
– Talán mégsem. Iszonyúan kíváncsi vagyok erre a repüléses kérdéskörre. Szemmel láthatólag nem most kezdted... – lelkesedett Dávid.
– Valóban nem. Éjszakánként, amikor nem sokan láthatják, még a futárjaim is alszanak, kicsit szoktam röpködni. Nem ideális, a D6-120-as ugyan nagyon biztonságos. Százhúsz kiló teherig viszonylag könnyedén mozog, így a kilencven kilómat simán elviszi. Plusz egy-egy csomagot is. Viszont hátizsáknak a maga több mint fél mázsájával kényelmetlen, ha leszállok. És ez úgy ennyi, hogy minden kvázi felesleges sallangot leszereltem róla. Amikor elkezdtem futárkodni, amikor a céget megalapítottam... Tudod mindig is érdekelt a repülés. Pilóta és géptervező akartam lenni. Végül kopteres lettem, aztán egy kis befektetés, egy kis helyezkedés... Néhány év, és a Szi-Fly már fogalom a környéken. Mint futárcég vezető, le kellett tennem egy komoly pilótavizsgát. Szinte minden akkor gyakori típusra lelkesedésből megszereztem a szakszolgálati engedélyt. Tíz tonna teljes súlyig majdnem mindennel repülhetek. Nemcsak forgószárnyassal, de merevszárnyúval is. Azok viszont sajnos a cégnek nem képezik a profilját, hobbinak pedig drága. Így lett ez a hexakopter – folyt a szó Tamásból.
– De ezek tehergépek! Nem kaptál még büntetést?
– Nem. Még az elején a helyi rendőrfőnök egy felvétel alapján kérdőre vont. Megmutattam neki a szakszómat. Meg addigra már mi szállítottuk nekik is a fánkot, úgyhogy azóta sosem bántom a szemüket. Különben is, talán te is tudod, a valóság szinte senkit sem érdekel, amíg minden működik benne, és nincs semmi gubanc. Ha valami nem jó, egyből rád húzzák a vizes lepedőt, de még a bűnözés döntő többsége is átköltözött a kibertérbe.
– Ha belegondolok, igazad van. Nekünk, akiknek muszáj, hogy közünk legyen a valósághoz, szerintem nincs is kedvünk baromságokra. Ott a Mátrix, ha hülyeséget akarunk csinálni.

Tamás és a házigazda még órákig beszélgettek. A mérnök a Kolibris élményeit mesélgette, de a futár ebben mindig tudott egy jobbat. Ám a szereléses történetekben Dávid bizonyult tapasztaltabbnak, bár ránézésre úgy öt-hat évvel fiatalabb volt.
– Már ennyi az idő? – eszmélt Tamás, amikor már alig bírt ülni a felkínált széken.
– Hű, tényleg! – Dávid is most érezte meg mennyire álmos – Hogy jutsz haza?
– Ahogy jöttem. Csukott szemmel is tudom az utat akárhonnan akárhova. Majd alszom repülés közben is – mosolygott Tamás. – Ismételhetnénk ezt a beszélgetést! Kevés embert ismerek, akinek hasonló az érdeklődési köre. Az elérhetőséged megvan a csomagnaplóban. Majd átküldöm a privát címem, de a hivatalos céges levelek is az én hatásköröm.
Dávid helyeselt. Elbúcsúzott, majd hosszasan nézett újdonsült barátja után. Valami különös érzés kerítette hatalmába. Úgy vélte, még sok kalandban lesz részük. Már egy kicsit se bánta, hogy egész nap szerelt Tamás egyik alkalmazottja miatt.