Emberszárny

Sci-fi regény

1.06 - Baráti beszélgetés

2015. január 31. 14:41 - szárnyas ember

Dávidot ismét lenyűgözte, ahogy új legjobb barátja közlekedik. Bár nem hatott rá olyan elementáris erővel a landolás, mint elsőre. Hamar leültek beszélgetni. Jó házigazda lévén gondoskodott italról és rágcsálnivalóról is. Tamás az alkoholtartalmút elutasította.


– Valószínűleg az életben nem szondáztatna meg senki, lévén nagyjából rajtad kívül alig egy páran tudják, hogy így repülök. De nincs kedvem lezuhanni egy kis kellemes bódultság miatt.
– Megértem. Egyébként volt már baleseted vele?
– Komoly még nem. Meleg helyzet az igen. Néha elakadtam egy kötélben vagy kábelben. Egyszer a sötétben nekirepültem egy facsemetének, ami tavaly még nem volt ott a ház tetején, és nem jártam arra. De megúsztam. A pilótavizsgára nagyon belém verték a figyelmet.
– A pilótavizsgát említetted már.
– Ja, persze. Azt talán nem, hogy eredetileg én is mérnöknek készültem?
– Na, az nagyjából kimaradt eddig – emelte fel a szemöldökét Dávid, komolyan érdeklődő arckifejezést eszközölve.
– A nagy vágyam az volt, hogy repülőgépeket tervezzek. El is kezdtem a műszaki egyetemet, de picit száraz volt. Olyanokkal is tömték a fejem, ami egyáltalán nem érdekelt, és nagyon zavart a gyakorlat hiánya. Ezért kezdtem párhuzamosan a pilótaképzést. Picit bánom azóta, hogy nem fejeztem be a felsőoktatást. A Szi-Fly jól megy, és megtaláltam benne az örömöm, de nem így képzeltem az életem.
– Értem. Fiatalon az embernek mindig nagyobb tervei vannak – sütött el egy közhelyet Dávid. – Amikor először megláttalak, hirtelen elkezdett érdekelni az, amit eddig természetesnek tartottam, és egyáltalán nem hozott lázba. A CN-ben elég kevés szó esik a cégedről.

A „CN” a különféle wiki oldalak utódjaként született globális tudásbázis mozaikszava. Angol rövidítésként a Collective Knowledge-ből jött, egyrészt az ejtése miatt nem lett CK, másrészt mert ezt könnyebb kimondani. Nagyjából 2030-ra, ami valahogy nem szerepelt a CN-ben, az nem is létezett. Nem egyetlen adathalmaz volt, minden olvasható oldalt, oktató jellegű hang- vagy képanyagot tartalmazó forrást a Mártixban ezen a néven emlegettek.

– Direkt van így – válaszolt Tamás. – Tudod, a Mátrix és a CN is tele van felesleges információkkal, amik csak eltömítik. A Szi-Fly név is a Szilágyiból és természetesen a repülésből jött, de kevesen gondolnak ma már bele. Nekem szójátéknak indult, hogy a „sci-fi”-re is utal. Főleg hogy angolul kiejtve így hasonlít is rá. Az angol hangzása viszont magyarul „szállj-fláj”. Tudod, ez az az eset, amikor kora huszonévesen azt hiszed, hogy ez lesz a tuti. Aztán már később annyira a véreddé válik, hogy meg se hallod, ha „szifli” meg „kifli” lettél.
– Nem kell nagy észlénynek lenni, hogy rájöjjek, előző életedben egy sólyom vagy fecske lehettél, ha létezik ilyesmi...
– Előző életemben delta komp pilóta voltam. Éppen ahhoz a generációhoz tartozom, akik még megélték a Néma Háborút. Igaz, én elég kis suhancként. Apám viszont időnként bejött a szobámba, és leáramtalanította a gépem. Így vezetett vissza a valóságba. A repülés azonban belém égett.
– Én még nagyon kicsi voltam a háborúkor – mondta Dávid. – Néha azért eljátszadozom a Personal Warfare-ben ezzel-azzal.
– Néha én is repkedek benne. Mi mást is csinálnék! – nevetett fel Tamás. – Egyszer, nem is olyan rég pórul jártam. Imádom a régi gépeket, és második világháborúsat akartam vezetni. Nem akartam harcolni, csak röpködni, ezért 1949-hez kerestem valami ingyenes, békésebb terepet. De elkottáztam valamit, és egy 1849-as hadszíntérre dobott. Hirtelen nem tudtam mit csinálni vele, azt hittem hülyéskedett valaki. Poénből megsoroztam őket a géppuskával, de nem leszedtek a rohadt flintáikkal?
– Ne mondd már! Most volt egy hónapja, hagyományőrzésből és mert jó móka, helyiekkel a kápolnai csatát szoktuk újrajátszani. Mit össze káromkodtunk! Te voltál az az átkozott troll!
Tamás azonnal védekező pózt vett fel:
– Fogalmam se volt. De egy idő után kicsit tényleg kitört belőlem. Valamit ti is elronthattatok, mert simán beengedett a Spitfire-el együtt. Gondoltam, akkor már kipróbálom a rárepüléseket, és időnként a ravaszon maradt az ujjam, bocsi!
Mindketten nevettek rajta egy sort, aztán megegyeztek benne, hogy talán így még szórakoztatóbb volt az egész. Dávid váltott témát:
– Nem nagy gond, ha megkérdezlek a családodról?
– Általában nem szívesen beszélek róla. Édesanyám korán meghalt valamiért, annyira fiatal voltam, nem fogtam fel. Apámat meg sosem mertem megkérdezni, valami betegség, talán egy még mindig gyógyíthatatlan rák.
– Sajnálom – Dávid ne tudott hirtelen mást mondani.
– Ez a kötelező udvarias reakció, de az apám nem volt rossz szülő. Az újrahasznosító iparban dolgozott, ami ugye a világot mozgató egyik fontos erő az áramszolgáltatás, a Mátrix üzemeltetése, az élelmiszer- és vízgazdálkodás, no meg a szállítmányozás mellett. Amint azt a csecsemőkbe is belesulykolják ma már, semmi sem szemét. Főleg az elektronikai eszközök gyártása állna le a visszagyűjtés és újrahasznosítás nélkül, a ritkaföldfémek és kőolajszármazékok egyre korlátozottabb volta miatt. A különféle dolgok szétszerelését viszont nem lehet teljesen gépesíteni. Eleinte lenézett szakma volt, de apám egyrészt élete során nagyon felküzdötte magát vezetői beosztásokig, másrészt egyre jobban megbecsülték a jó szakembereket. Számomra az volt az előnye, hogy szinte mindent láttam szétszedve, élőben. Éreztem az anyagok struktúráját. Állandóan szétvágta az ujjam valami, de komplett városokat építettem magamnak feldolgozásra váró lomokból, és a repülésről álmodtam közben. Apám sokat játszott velem, ha tehette. Szerette volna, ha többre viszem, mint ő. Nagyon támogatta, amikor egyetemet kezdtem, és le volt sújtva amikor futárkodással csaptam agyon a tanulmányaimat. A kiszolgálóipar valahogy a génjeimbe ivódott, és ebben talált közös nevezőre a repüléssel.
– Múlt időben beszélsz édesapádról. Él még?
– Sajnos nem. Ugyan késői gyerek voltam, de talán még élhetne. Csak hetvenkettő volt. Három éve halt meg, „kimerült az elem” a szívében.
– Ugye ne jöjjek megint azzal az üres frázissal hogy sajnálom?
– Nem kell. Tartalmas élete volt, és azért a cégemre büszke lett.
– Ez sokkal szebb bejegyzés lenne a CN-ben. Csak túl személyes. Ha már itt tartunk, és már belejöttem: saját család, gyerek esetleg?
– Asszony nincs – felelte Tamás, természetes hangon. – Gyerek tudtommal szintén nincs – mosolygott hozzá.
– Ezt hogy érted? – szaladt fel a mérnök szemöldöke.
– Tudod, amíg fiatalabb voltam, néha nem álltam meg a dolgot. Már akkor előfordult, hogy „megültem” a hexakoptert. Futárként nem mindig tudom, mi van a csomagban, de sokszor ki lehet következtetni. Bár a jobb konzolokat és vezérlőket gyártó vállalatok nyíltan kínálnak különféle kiegészítőket, amellyel szinte bármilyen szexuális kaland átélhető, ebben még mindig az erre szakosodott külön cégek termékei a legjobbak. Viszont hiába próbálják a lehetőleg diszkréten csinálni, időnként tudom mi merre. Az én szakmámban azért elég komoly titoktartási kötelezettségek lennének, ha nem tartanánk ezt a saját jó hírünk miatt íratlan szabályok szerint is. Amióta az emberiség jó része a Mátrixban él és létesít kapcsolatokat, minden kiszolgálására megteremtődött az igény. Egyszer a kíváncsiságom és a vágyaim túlemelkedtek az óvatosságomon. Személyesen vittem ki egy adatok alapján remélhetően fiatal nőnek egy új kütyüt, és hát ha már úgyis erre vágyott...
– Sosem lett belőle bajod?
– Messzemenőkig elővigyázatos voltam. Sosem mutatkoztam be, vagy csak álnéven, legtöbbször Laci voltam. Ahogy feltűntem az éjszakában, úgy léptem le a kaland után. Ha nem tetszett a lehetőség, csak letettem a csomagot és elröppentem. Sokan annyira részei a Mátrixnak, hogy szinte fel se fogták, hogy a valóságban jártak, vagy álomnak gondolták. Kivétel nélkül késő éjszakai fuvarok voltak. Pár éve kialakult egy hosszabb kapcsolatom egy Ildikó nevű nővel egy ilyen afférból. De ő is menthetetlenül a digitális világ foglya volt, én pedig nem tudom egész életem egy álomban tölteni. Nekem kell a valóság, akkor is, ha időnként sótlan.

Tamás tartott egy kis szünetet. Szemmel láthatóan ez a jelen lévő élmény mélyebben érintette, mint a szüleinek régvolt és feldolgozott elvesztése. Végül inkább visszakérdezett:
– Ha már itt tartunk, te harmincöt évesen merre tartasz? Egyedül laksz itt, azt a „rendszerető férfi legénylakása” látványból elsőre leszűrtem.
– A szüleim Budapesten élnek. Az általad említett kategóriák alapján élelmiszer-feldolgozóipar és vízgazdálkodás témakörben. Évek óta szinte csak virtuálisan találkozom velük. De nem azért, mert rossz lenne a viszony. Van egy nővérem, külföldön. Neki van gyereke, nekem nincs. Leghosszabb kapcsolatom az Erőmű védőterületén létesített földeken megbízással dolgozó egyik nővel, Zsófival volt, nem is igazán tudom, miért lett vége. Ő szakított, de nem kérdeztem túlzottan az okát. Egy ideig úgy tűnt, jól megvagyunk, de sosem éreztem, hogy ő lenne az igazi, csak elvoltunk.
Tartott egy pár másodpercnyi, enyhén szomorkás szünetet, de mivel hallgatósága csak bólogatott, folytatta:
– Most igazából Károly, a kollégám a pótapám, ha a kort nézzük. No meg anyaként Marika a menzáról, akinek a főztjét eszem. Kissé el van cseszve így ez a világ.
– Hát nem egyszerű. Ha nem lenne a kopterem, becsavarodtam volna. Nekünk, akiknek muszáj kiszolgálni azokat, akik nem is élnek abban a világban, amit fenntartunk nekik, íztelen a digitális tér és szűkös a valóság.

Rövid hatásszünet jelezte, hogy ezt a kérdést kimondva-kimondatlan kerülte mindenki. A Mátrix lakói ugyan pontosan tudták mikor kerültek vissza a materiális világba, hiszen olyankor tükörbe nézve, a lakásukban körbelesbe azonnal két dolog tudta őket érdekelni. Kéne valamit enni, és utána azonnal vissza kéne menni, mert még a munka monotonitása odabent is pezsdítőbb, mint idekint. A valóságban élők pedig annak ellenére, hogy sokszor lenézték azokat, akiknek az életét kiszolgálják, elképesztő részletgazdagsága és a legegyszerűbb világok folyamatosan változtatható csodái ellenére idegennek érezték magukat odabent.
– Amíg minden működik ami szükséges, észrevétlenek és érdektelenek vagyunk szomorkodott Dávid. – Mivel Nagykál szélén lakom, alig látok embereket. Nem egész egy tucatnyian vagyunk fizikailag az Erőműben. Hiába laknak még kétszázan ebben a házban is, akik ott dolgoznak, a szomszédommal se találkoztam még élőben. Kifejezetten tömeg van az ebédlőben, ha egy nagyobb karbantartás miatt három-négy tartalékos is ott van. Vagy ha a mezőgazdasági munkák miatt napszámosok, külsős cégek alkalmazottai dolgoznak nálunk.
Tamás is beszélt egy kicsit arról, hogy milyen magányos a nap mint nap emberekkel foglalkozó futár élete is, aztán pár másodperc közös hallgatás után állt elő az ötlettel:
– Erre muszáj inni valamit. Végül is a pertu se volt meg. Milyen bort ajánlgattál? Majd hazamegyek taxival. Holnap pedig lenavigálom az erkélyedről a hangárba a hexát, vagy hazaküldöm robotpilótával. Jó „kutya”, ilyen gyér forgalomban már könnyedén hazatalál.
– Mátraaljai muscat lunel. János a kertészünk, pardon mezőgazdászunk csinálja. A védőterület északi része egy darabon dűlő. Sajnos nem a legjobb ital, de csak ez van itthon. Reméltem, hogy nem kérsz belőle úgysem, és megmarad udvarias gesztusként, ha megkínállak vele.
Tamás az első korty után nagyjából osztotta Dávid véleményét a minőséget illetően, de teljes egyetértéssel terhelt lassú helyeselgetés közben, mely az élet nagy problémáiról szólt, csak elkortyolgatták az üveg tartalmát.
Húsz percet vártak a taxisra, aki nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor valaki fizikailag át akar kelni a fél városon. Egyáltalán, hogy felverte valaki álmából. Évek óta alig pár személyfuvarozó dolgozott Nagykálban, és legtöbbjük mást is csinált napközben. Leginkább árut vitt, vagy épp Tamásnak vezetett koptert. A személyszállítás azonban földi meló volt, pont a légi csomagszállítás miatt, biztonsági okokból. Az érkező sofőr józan volt, és a csípős hidegben mindenképpen kellemesebb módját kínálta a hazajutásnak, a több mint három kilométeres sétánál.
Szerencsére nem Tamásnak dolgozott futárként, ha épp nem személyeket szállított. Ráadásul álmos is volt beszélgetni, de megfelelő reflexekkel hazavitte a gyakorlatilag üres városon át. Így a megfáradt és enyhén ittas utasa hamar végigdőlhetett a saját ágyán.

komment
Címkék: 1. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://emberszarny.blog.hu/api/trackback/id/tr947127233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása