Zoltán azt tette, mint minden áldott nap. Egy Székben ült, egy nagy, fehér falú teremben. Körülötte számok pörögtek, egy végtelenül bonyolultnak tűnő ábra különböző pontjain. Lágy hangerőn klasszikus zene szólt. A steril szoba közepén ülő alak volt az egyetlen dolog, ami akár csak egy picit is természetesnek tűnt, bár ő sem nagyon. Jelentősen túlsúlyos testét egy különleges, méretre szabott Ruha, és egy mesterséges külső csontváz borította. Az előbbi a virtuális környezet számolt ingereit adta át neki, az utóbbi a digitális téren kívüli mozgásáért felelt. Zoltán szinte soha nem mozdult ki a szobájából, csak számítógépek által generált világban futott, szárnyalt, vagy épp az eredeti testhelyzetével megegyezően ült. Azonban munkájából adódóan bizonyos helyszíneken néha fizikailag is meg kellett jelenjen.

Mátrai Zoltán volt ugyanis az Erőmű felelős igazgatója. A körülötte pörgő számok mindennapi munkáját, egyben szórakozásának részét adták. Mint egy pók ült a hálója közepén, és minden egyes szál rezdülését figyelte. Hozzá futott be az összes teljesítményadat, a felhasználás, a különféle előre várható kiugró terhelésre vonatkozó kérések, a költségek és meghibásodások. Gyakorlatilag mindenre rálátása volt, amit az Erőmű szenzorai és számítógépei szolgáltatni tudtak. Bár kamerák képeit is lehívhatta volna, ezek nézegetését kimerítőnek és uninformatívnak találta. Filozófiája ez volt: a gépek nem hazudnak. Nem zavarja meg fölösleges környezeti „zaj”.

Közvetlen felettese már csak a Gazdasági és Energetikai Minisztérium volt, így az Erőmű teljhatalmú urának számított, főnökei megbíztak benne. Kevés állandó beosztottja, de még a külsős munkások, készenlétiek, beszállítók és fogyasztók sem panaszkodtak. Nagyjából mindenki szerette, vagy legalábbis nem volt negatív véleménye. Éppen ezért szavaztak neki immáron húsz éve bizalmat.

Egyszer ugyan volt szó a leváltásáról. Valami ambiciózus, kapcsolatokkal rendelkező pártfunkcionárius a rokonának akart egy biztos állást. Tudván, hogy az Erőmű problémamentes, mégis stratégiailag fontos része a gazdaságnak. Ennek uralma valamilyen megmagyarázhatatlan okból vágyai netovábbját képviselte sok embernek. Azt kevesen tudták, hogy az egész komplexum azért ilyen gondtalan, mert Zoltán figyelt, és értett is hozzá. Ugyan ahhoz fiatal volt, hogy az építésben tevékenyen részt vegyen, de amikor beiktatták, már minden aprólékos részletet ismert. Mint fejlesztőmérnököt vették fel nagyjából huszonnégy éve. Utána közgazdasági képesítést is szerzett, és gyakorlatilag egész életét szentelte a munkájának, melynek megszállottja lett. Szerencséjére, és talán az egész régió szerencséjére, a döntéshozókat sem ejtették a fejére. Bármilyen erős is volt a politikai lobbi, győzött a józan ész, Zoltán pedig maradt.

Ám ma valami történt. Bejelzett az egyik őrtorony. Nemcsak piros hibaüzenettel, de még a zenébe is belerondított a vészjelző hangja. Zoltán, aki addig épp közeli élelmiszer feldolgozó előre bejelentett megnövekedett áramfelvételének kompenzációs folyamatát követte nyomon, egyből minden idegszálával erre koncentrált. Furcsa volt, mert a külső körök nem mutattak behatolót. Csak a legbelső jelzett gyorsan és veszélyesen közeledő tárgyat, majd feltöltötte a légvédelmi lézereket. Ám mire kényszertüzelési távolságra ért volna, a jármű egy hirtelen váltással kikanyarodott, és ismét eltűnt a külső zónákban. A vészjelzés abbamaradt. A torony kijelzője ismét a szokásos „készenlét” állapotba állt.

Zoltán hirtelen nem tudta, mi lehetett ez. Agya elemzésért kiáltott, és el is kezdte vallatni a számokat és üzeneteket. Talán valami hiba? Az egyik érzékelő kifeküdt? Esetleg valami leesett az égből? De akkor miért váltott irányt?

Már épp azon volt, hogy elveivel ellentétben kamerák képét kezdje átvizsgálni, amikor megszólalt egy újabb vészjelzés. Az orvosi riasztás. Ebbe már inkább belehallgatott.

Nem lett igazán okosabb. Az összes céges jármű a szervizhangárban lustálkodott. A külső tornyok nem jeleztek kintről jövő gépet. Nagyot sóhajtott, és néhány gyors gesztussal fellapozta, majd kinagyította a vészjelzés forrásához legközelebb eső védmű képét. Sajnos bármilyen jó is volt a felbontás, pontosan így sem tudta, mit mutat. Látta Károlyt és Dávidot, illetve Valit, amint megérkezik. Egy földön heverő figurát, de hogy miből és hogyan zuhant le, nem tudta. Egyáltalán hogy került oda, és ki volt az? Végignézte, amint a hordágyra emelik, majd Vali berobog vele a gyengélkedőre. Nem kukkolt tovább. Elhatározta, van ez olyan fontos, hogy személyesen járjon utána. Elküldött egy üzenetet a két mérnöknek.

A széke mellől felemelte a kézi terminált, és egy mozdulattal átirányította rá a futó alkalmazások képét, előre beállított sémák szerint átkapcsolva a fontos jelzéseket a mobil eszközre. Majd felállt. Lassan és méltóságteljesen. Az exoszkeleton követe a mozgását, és kisegítette testsúlyának emelését, ám így sem volt annyira kényelmes állnia. Meg is szédült egy kicsit. Megvárta, amíg a szíve hozzászokik, hogy magasabbra kell vért pumpálnia, majd elindult a folyosókon át.

Nem messze volt egy tárgyalóhelyiség, ahol a céges értekezleteken részt szokott venni, ide várta két beosztottját is. Már a folyosón összefutott velük. Betessékelte őket az ajtón, és kimért nyugalommal hellyel kínálta őket. Leültek.

– Hallgatom önöket.

A pillanatnyi kínos csendet végül Dávid törte meg.

– Emlékszik rá uram, amikor tavaly a karácsonyi évértékelőn arról beszélt, hogy minden nagyon szép és jó, csak évek óta csökken a fogyasztás. Így a létesítmény kihasználtsága és forrásai szűkülnek. Ha tehát valamilyen javaslatunk van, akkor akármelyikünk előállhat vele?

– Igen. Azóta elég sok lehetetlen ötlet futott be, például Jánostól, a mezőgazdászunktól is. De ki kell ábrándítsam önöket. A védőtornyok lézerei, a tetejükön villogó piros jelzőfény, vagy Valika mentőjárműve ugyan fogyasztottak ma némi többlet áramot, de ez is csak az operatív költségünket növeli, a fizika és a gazdaságtan mai állása szerint.

– Tisztában vagyunk vele – válaszolta Károly.

– Egy repülő szerkezet veszélyeztette az Erőművet, és valaki fekszik az orvosi szobában. Önök most szépen elmondanak mindent, vagy ki vannak rúgva, akármennyire is méltányolom a munkájukat.

Dávid nyelt egyet, de annyiszor elképzelte már, hogy elő kell adnia magát a felettesének ez ügyben, hogy majdnem begyakorolt szövegként hadarta el a mondandóját.

– Az úriember, akinek a doktorunk előzetes diagnosztika szerint végtagtörésen kívül semmi baja, egy barátom. Az Erőmű egyik legnagyobb helyi vevőjének, a nagykáli Szi-Fly futárkoptereket üzemeltető vállalkozásának vezetője. A repülő szerkezet, amire bejeleztek a tornyok, gyakorlatilag ő maga volt. Körülbelül annyi kárt tett volna a reaktorépületben, mint egy darázs egy autó szélvédőjében. Az emberiség egyik legősibb vágya a szabad repülés, hogy legyen szárnyunk, és bármikor elhagyhassuk vele a földet. Károllyal és Tamással megalkottunk egy gépet, amit egyelőre jobb híján úgy hívunk, a „Szárny”. Kis kompromisszumokkal hátizsákként viselhető. Olyan, mint az ön exoszkeletonja, csak épp séta helyett repülni lehet vele.

Zoltán szemében az addigi kifürkészhetetlen pókerarcon túl megcsillant valami. Dávid tudta, hogy legalábbis felkeltette főnöke érdeklődését. Röviden vázolta, hogyan találkoztak Tamással, hogyan találták ki a szerkezetet, tervezték meg, minként gyártották le. Károly lelkesen bólogatott ez utóbbi résznél. Bár tudta, ha valami balul sül el, az az ő bőrére is megy.

– Amint látom, nem túl biztonságos – kötötte az ebet a karóhoz az igazgató. – Ha ez népszerű lesz, elfogynak a fogyasztóink, akikből már így is kevés van. Az öregedő és kihaló európai népesség miatt.

– Valószínűleg Tamás biztonsággal leszállt volna, ha a tornyok nem fenyegetik – válaszolt Dávid. – Kicsit megrészegült ugyan a sikerektől, mely a hónapok óta tartó tervezgetés és szimulációk után, a valós repülés során érték. Megfeledkezett a védműről, amit egy gyors fordulóval korrigált, ami váratlan erőket keltett, és ettől elájult. Végül távvezérléssel Károly hozta le. Csak Tamás pont a legrosszabbkor tért magához, és nyúlt bele, aztán jött a szaltó…

Zoltán látta Dávid lelkesedését. Elég jó emberismerő volt. A számokat és gépek által generált jelentéseket ugyan megbízhatóbbnak tartotta, de nem jutott volna idáig az életben, ha csak azokra hagyatkozik.

– Beszélni szeretnék ezzel a Tamással. Menjünk, uraim!

Vicces látványt nyújtottak volna, ha egy negyedik ember is látja őket. Az igazgató nagyjából úgy festett, mint egy kovácsoltvassal díszített húsvéti tojás. A két overallos beosztottja mégis apró léptekkel követte, mint kacsamamát a csibéi. Amikor az orvosi részleghez értek, Vali épp a Szárny maradékát vonszolta kifelé a folyosóra. Joggal gondolta, ez a törött, poros, sáros amperszagú kütyü és a védőruha nem igazán olyan dolgok, amik egy betegszobába valók.

– Á, jó napot Zoltán! Látom már, miért hagyott itt ez a két jómadár! – üdvözölte a főnökét, miközben nem túl finoman és szakszerűen, mint valami döglött hattyút, a csűrőlapoknál megfogott szárnyat egy laza mozdulattal a falhoz csapta, majd leporolta a kezét. Károly szisszent valamit, de úgy érezte ez nem az a pillanat, hogy Valit oktassa az érzékeny készülékekkel való bánásmódra.

– A páciense hogy van? – kérdezte Zoltán.

– Állapota stabil, nincs életveszélyben. Belső vérzést nem találtam. Néhány zúzódástól, csúnya dupla lábszártöréstől és egy megrepedt alkarcsonttól eltekintve makkegészséges.

– Az jó. Bemehetünk hozzá?

– Igen, ébren van. Gyakorlatilag végeztem az ellátásával. Kapott fájdalomcsillapítót. Egy kis nyugtatót, hogy ne ficánkoljon, amitől kicsit kába és vigyorog. Bár annyit nem adtam neki, hogy így kéne vigyorognia, viszont annyit igen, hogy akár aludhatna is tőle. De valamiért nagyon fel lehetett pörögve.

Az igazgató érzékelte, amint a mögötte álló két „jómadár” megkönnyebbülten sóhajt. Vali előrement, és Zoltán máris hallotta Tamás hangját, amint kicsit valóban lelassulva, de azt kezdi újra ecsetelni, hogy milyen elképesztően izgalmas kalandban volt része. Ám amint ő is belépett az ajtón, a pilótának elkerekedett a szeme. Az erőmű első embere kissé oldalazva, a szervó motorok halk zümmögése közepette „libegett” be a helyiségbe, ami eddig nem tűnt kényelmetlenül szűkösnek. Ám a főnök háta mögött beosonó két mérnökkel együtt már négyen állták körül. Kezdte furán érezni magát.

– Te, Dávid, ki ez a böszme nagy melák? – kérdezte picit a szerektől megváltozott hangján, majd barátja megadó szemlehunyásából és Károly ijedtségéből még így is bevillant neki, hogy ezt nem kellett volna.

– Jó napot! Én, a „melák” vagyok az Erőmű igazgatója. Ön a Szilágyi Tamás? – kérdezte még mindig nyugodt és kimért hangján Zoltán.

A megszólított egy pillanatra ismét teljes agyi kapacitásra kapcsolt. Kijózanodott a kellemes kábultságból, mely még lába fájdalmát is elnyomta.

– Elnézést, uram! Csak tudja… – kezdte volna a szokásos komoly hangján.

– Szóra sem érdemes. Egyetlen kérdésem volna. Ha tudná, hogy lezuhan, és itt köt ki, újra felszállna?

Tamás agya felfogta a kérdést, de a lelkesedése látható volt. Ki se kellett volna mondani. Hirtelen felült, megtámasztotta magát, és rávágta, hogy „IGEN!” Majd a belenyilallt fájdalomtól visszafeküdt, és picit eltorzult arccal csendben újra megismételte:

– Igen, azt hiszem, még így is felszállnék.

– Köszönöm. Jobbulást kívánok! Azt hiszem, még találkozunk! – mondta Zoltán.

Két szótlan kísérőjével elhagyta a szobát.

Pár nappal később valóban találkoztak is. A tárgyalóteremben ültek illetve álltak. Tamás és Dávid alig bírták türtőztetni magukat, hogy ne vágjanak egymás szavába a tervük részleteit illetően. Előbbi addigra kifejezetten barátira vette a viszonyt a főnökkel. Egyrészt, mint az Erőmű hatalmas kapacitásához képest is – legalábbis helyileg – észrevehető mennyiségű áramot felhasználó előfizető. Másrészt, mint vezető. Harmadrészt, mint az ideiglenesen a járását segítő, lábához illesztett, Zoltánéhoz hasonló mozgó segédcsontozattal vállalt sorsközösség miatt. Az addig kimért hangvétel egy hangyányit oldottabbá vált. Nem tegeződtek. Ez Zoltán egyik méltányolható elvárása volt minden beosztottjával és megrendelőjével szemben. Bár a 21. század második felére az emberek döntő többsége egy percnél tovább egy ismeretlennel sem magázódott. Ennek ellenére Zoltán még egy-egy halvány mosolyt is meg tudott ereszteni, amíg a lelkes beszámolókat és távlati terveiket hallgatta.

– Uraim, engem meggyőztek. Hoztam néhány irományt, amit ezzel kapcsolatban alá kéne majd írni. A szabadalmi bejegyzést is illene megejteni, ha kicsit előrébb haladnak. Beszéltem a jogászunkkal. Ha átolvasták, észrevételük van, állok elébe. Károly, Dávid, szabad kezet kapnak a kivitelezésben. Két kikötésem van.

Egy: Az erőmű működésében nem keletkezhet karbantartás kimaradásából eredő zavar, illetve minden jelentkező problémára időben és szakszerűen, késlekedés nélkül reagálniuk kell. Az ütemezett karbantartásokat el kell végezni. Ha ez maradéktalanul megvan, a munkaidejük többi részét is erre fordíthatják.

Kettő: Oldják meg, hogy előbb-utóbb magam is kipróbálhassam.

Ez utóbbi kijelentésnél egy kicsit arcára fagyott Károly mosolya, de alapvetően nagyon örült a fejleményeknek. Még megbeszélték, hogy Tamás kap állandó belépőt. Sőt, a tornyokra beregisztrálhatták az autóját és a hexakopterét, így kényelmesebben közelíthette meg a tesztek helyszínét. Zoltán megígérte, hogy amennyi pénzt karbantartásra ki tud gazdálkodni, azt rendelkezésükre bocsátja. További személyeket nem tudott pénzért alkalmazni, viszont szorgalmazta, hogy azért, ha találnak ingyen jelentkezőt az öngyilkos feladatra, növeljék a tesztpilóták számát is.

Mint főnök nem mutathatta ki, de rajta is úrrá lett a többiek gyermeki öröme és kíváncsisága. Visszatérve az irányítóterembe egy rövid időre kikapcsolta a visszajelzőket, csak a legfontosabb vészjelzésekre hagyatkozva, és repült pár kört a Dávidtól kapott szimulátorban. Közben folyamatosan mosolygott…