2075 február huszonnyolcadika volt. Eszter, Zsolt és Péter engedett a jó idő csábításának. Kirándulni mentek a hegyekbe. Természetesen hátizsákkal, ami történetesen őket vitte, és nem fordítva… Tamás elengedte őket, bár ismét, és nagyon sokadjára a lelkükre kötötte, hogy biztonsági okokból senki se hagyja el egyedül a védőterületet. A táj még magán hordozta az elmúlni készülő tél ezer apró jelét. Mindenütt hófoltok, belvíz tócsák és fagyott pocsolyák hevertek, attól függően, hogy mennyire volt árnyékos az adott környék. A dombok, majd hegyek között alacsonyan repültek. Gyönyörködtek a még szomorúan fagyos, de a napfény által megvilágítva mégis reményteli, megújulásra váró vidékben.

– De örülök neki, hogy nincs háború – sóhajtott Péter.

– Én is, de azért a mostani móka jó volt! – vágta rá Zsolt.

Dávid addig erősködött, amíg végül az egész csapat részt vett a kápolnai csata idei szimulációs játékán. András is eljött virtuálisan, de János és Marika, sőt még az alapvetően pacifista Vali is jól szórakozott. Károly és Dávid vezetésével előbb két összetartó alakulatban szolgáltak (egy tüzér és egy gyalogos csapat), majd amikor páran elestek, egyetlen, mindenre elszánt kivégzőosztagként működtek. Nehéz kiszámítani, mennyi közük volt hozzá, de idén fölényes győzelmet arattak a velük egy oldalon álló forradalmi seregek. Ennek még Károly is tudott örülni, pedig ő évek óta a túloldalon harcolt.

A csapat meglepetése Vali tökéletes mesterlövésznek bizonyult. Nem remegett a keze, hiszen lelkes sebész volt, de a háború minden formáját ellenző orvosnő felhúzta magát, amikor János méltatlanul elesett. Kitört belőle a fúria, és csak töltött és lőtt.

„János báácsi a csatáááában!” – énekelte hetekig a fél Erőmű, ha a mezőgazdásszal találkozott, keményen bosszantva a jámbor szakembert.

– Az milyen volt már, amikor Dávid három ágyúval tüzelt egyszerre, a felénk csörtető lovasságra! – lelkendezett Zsolt. – Aztán Vali még leszedett egyet, majd eldobta a puskáját. Gabiét is elvette, hogy folytathassa a golyózáport.

– Egyszerűbb lett volna, ha mi csak töltünk, ő meg szórja a halált – szólt közbe Eszter.

– Az a kardos akció sem volt semmi, amit meg ti csináltatok lányok – Péter legalább olyan lelkes lett hirtelen, mint a haverja. – Mint két amazon rontottatok Gabival arra a csapat megszeppent gyalogosra az erdőben!

– Meg amikor András és Zoltán rádöntötte azt a fát a felderítőkre!

– Ja, az is király volt! – lelkendezett Zsolt. – Viszont kicsit kevesen voltunk. Péter, a tesóid nem értek rá? Vagy Eszter, pl. nyugodtan jöhetett volna a férjed is.

A lány hirtelen irányt váltott, kicsit távolabb repült a többiektől. A mozdulatot nem is igazán gondolta át, de a fiúknak erős kommunikatív jel volt.

– Már nincs férjem…

– Elváltál?

Zsolt hangjában hirtelen érződött a megkönnyebbüléssel teli érdeklődés. A tél alatt kicsit többet gondolt a lányra, mint elsőre magának is be bírta vallani. Utolsó információja a „házas” megjelölés volt, amit Tamástól hallott, és rá kellett döbbennie, hogy nagyon zavarja a dolog. Eszter valami olyasmi volt, amire mindig is vágyott, pedig elsőre nagyon nem úgy tűnt. Egy kedves teremtés, aki nem különösebben szép, de legalább lenne elég önbizalma közeledni felé. Ha nem lenne férjnél… A klasszikus kapcsolati modell Zsoltnak szent és sérthetetlen maradt, hiába borult fel a virtuális esküvőkkel a világ rendje.

– El, még tavaly – vágta rá a lány, és többet nem akart róla beszélni.

Eltartott pár percig, mire újra megtalálták a témát.

Kékestetőn leszálltak. Péter hozott egy kevés frissen termett zöldséget, Marika pedig némi péksüteményt készített nekik. Igazi jó piknik volt. Senki se zavarta őket. Se embert, se állatot nem nagyon láttak.

Hazafelé már tervezgették, ki hova akar elrepülni, ha végre ilyen idő marad, mint ma. A nap továbbra is hét ágra sütött. Sokkal melegebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Lefelé jövet Péter kiszúrt néhány vaddisznót. Az állatok hamar megijedtek tőlük, amikor közelebb értek. Fenyegető lehetett nekik a gyorsan mozgó, túlméretes madarak látványa. Molnárék legkisebb fiának egyből Nóra jutott az eszébe. Hálás volt az állatoknak, és nagyon mélyet sóhajtott.

– Egy jó vaddisznópörkölt? – érdeklődött Zsolt.

– Nem haver, most nem az. Különben sem eszem sok húst. Mindig zöldséget termesztettünk. De ezek az állatok fontosak nekem.

Zsolt még feltett néhány kérdést, de végül Eszter terelte el a szót. Ha az ő kvázi kérését is tiszteletben tartották, együtt tudott érezni Péterrel, és inkább átkötött a tegnapi lövöldözésre.

Annyira beleélték magukat, hogy mire leszálltak a hangárnál, hangosan nevetgéltek. Zsolt nem figyelt oda, illetve imponálni is akart az immár elvált kolléganőjének egy trükkel. Elrontotta a leszállást, és a többiek nagy hahotázása közepette csúnyán elhasalt. Ráesett a karjára, amit elégé fájlalt. Eszter úgy döntött, a sarkára áll, és átviszi Valihoz.

A doktornak épp más dolga volt. Egy műtétben segédkezett valahol az ország egy távoli kórházában, egy robotkarral. Ránézett Zsoltra. Kis idő elteltével egy pillanatra kilépett a kar vezérléséből. Felé mutatott egy műszerrel, megnézte a 3D kijelzőt, majd gyorsan közölte:

– Nincs eltörve, semmi baja. Azért ne erőltesd. Ha nagyon fáj, kenegesd ezzel. Most pedig ha nem haragszotok…

A két fiatal csodálkozott. Zsolt szorongatta az imént kapott tubust, Eszter pedig elkerekedett szemmel bámulta a gyorsan félredobott diagnosztikai eszközt. Nem nagyon látták még ilyennek a doktornőt.

A vakmerő pilótának másnapra kutya baja volt, tehát a gyors diagnózis stimmelt. Ám a lánynak szöget ütött valami a fejében. Illedelmesen megkérdezte Valit, zavarná-e ha átugorna. Amikor odaért, kopogott. Mint valami szentélybe lépett be a betegszobára.

– Jaj, ne haragudj! Egy kényes, mesterséges mirigy beültetés műtétem volt – szabadkozott az üzemorvos.

– Csak furcsálltalak. Azt hittem, itt is előkapod a huzagolt csövű elöltöltős puskádat, és futhatunk.

– Ne cikizz vele, kérlek! Jó szórakozás volt, de inkább tekintettem rá orvosi feladatként, mint háborúként. Ki kellett iktatni a hibás szerveket. Különben is, a Mátrixban senkinek se fáj.

– Oké. Nem is ezért jöttem igazából. Az a kütyü, amivel Zsolt kezét vizsgáltad…

– A kézi CT? Jó kis gép. Igazából nem is klasszikus CT, csak ez a név ragadt rá. Látja a csontokat. Ügyes szerkezet. Simán már a gép megmondja, hogy milyen alkatrészt lát, mennyire sérült, milyen korú lehet, és az ebből a szempontból karakteres csontokra azt is, hogy női vagy férfi. A működéséről Dávidot és Károlyt kérdezd! Amikor nyolc éve kaptuk valami állami fejlesztés részeként, a fiúk napokig ezzel rohangáltak. Még ők sem láttak ilyet. Akkor pár éve jelent meg, ők meg teljesen bezsongtak.

– Milyen messziről működik? Mennyire zavarják a tereptárgyak?

– Kémkedésre azért nem jó – nevetett Vali. – De egy erdei bújócskában te lennél vele a legjobb hunyó!

– Pont ez érdekelne. A fák kevésbé zavarják?

– Nagy káosz olyankor a kijelzője, de a szoftvere kiszúrja a csontok formáját. Úgy hat méterig könnyedén felismer egy lábszárcsontot. Létezik egy kifejezetten katasztrófavédelmi változata. Az a hó alatt, vagy omladék közt is észrevesz egy embert. Ez elsősorban diagnosztikai célú.

– Remek! Kölcsönkérhetem?

– Felőlem… De elég drága eszköz. Leltári tárgy. Vigyázz rá, ha kérhetem! Érdeklődhetek, mire használnád?

– Pontot akarok tenni egy kérdés végére. Vagy hogy mondjam... Családi ügy.

– Ezzel? Furcsa családod van, Eszterkém! – kacagott Vali.

– Ja, elég furcsa… – sütötte le a szemét a lány.

– Átküldöm a használati utasítását is. Szerintem rettentően szájbarágós, de én orvos vagyok. Nem latin és szakzsargon az egész, mert elvileg katonák és képzetlenebb egészségügyi alkalmazottak is használhatják.

– Rendben, nagyon szépen köszönöm! Majd meghálálom valamivel!

Eszter már szaladt is ki, szorosan magához ölelve a gépet.

A hangárban szerencséjére épp Tamás is ott volt. A légi irányítás mindig mindent megengedett nekik, de a „csapatfőnök” borzasztóan féltette őket.

– Szia! Jó, hogy látlak!

– Szia, Eszter! Neked milyen volt a mátrai kirándulás?

– Nagyon szép, kellemes volt a fák fölött suhanni. Kérdezhetek valamit?

– Akár még egyet is.

– Elmennék Sopronba, és nincs kedvem vonatozni. Mehetek a gépemmel?

– Hű, az elég messze van. Nagyjából a Szárny hatótávolságának határán lehet. Vissza biztos nem érsz egy szusszal. Ott mindenképp meg kell oldanod a töltését, vagy cipelheted hátizsákként. Ráadásul valaki veled kéne menjen!

Zsolt odasomfordált. A szeme sarkából már hónapok óta lopva figyelte a lányt, de most különösen intenzívvé vált, legalábbis az ő szemszögéből. A többiek nem sokat vettek észre belőle, vagy nem tették szóvá.

– Én veled megyek, kaland lenne!

Tamás mosolygott, de áldását adta az útra.

– Oké, akkor holnap indulunk, ha nincs más dolgod – adta ki a parancsot a lány. – Csomagolj valami ruhát, nem lehetünk mindig protektoros gúnyában!

Okozott némi fejtörést az a pár tárgy, amit el kellett vinniük. Az orvosi műszert Eszter pakolta a hasára erősített zsákba. Zsolt vállalta a töltőt, amiből csak egyet vittek. Némi ruha, egy kis víz és nasi utazott velük.

– Meddig akarsz maradni? – kérdezte Zsolt, aki ugyan a világ végére is elrepült volna bárkivel, de a lány nem sok információval látta el.

– Egy-két napig. Talán több. Visszajöhetsz vonattal, ha megunod.

– Á, Sopron biztos szép. Meg van ott pár futár haverom, maximum találkozom velük élőben.

– Felőlem…

A lány kissé magába fordult, amióta eszébe jutott, hogy elrepüljön az ország másik végébe.

A jó idő úgy nézett ki, kitart mellettük. Egy enyhe szellőtől eltekintve semmi sem állt a hosszú repülés útjába, így bizakodva szálltak fel. Az utazás eseménytelen volt. A táj csodálásán, és az erről való könnyed beszélgetésen kívül nem történt semmi. A srác azért megtudta, viszonylag érzékeny a téma, illetve hogy Eszter anyósához mennek. Zsolt élvezte a repülést, és hol a környezetet, hol a kecsesen előtte sikló lány formáját bámulta. Nem mintha sokat látott volna belőle. Eléggé alá kellett még öltözni a védőruhájuknak, és a hevederek meg maga a gép se sokat láttatott. A sisakról nem is beszélve. De a fiúnak jó volt érezni: valahol a sok fehér anyag közt ott dobog a kis szőke lány szíve.

Tamás utasítására kerülték a városokat. A légi irányítás javaslatára pedig nem repültek olyan magasan, mint a szállítógépek. A Szárnyak sebessége meg tudta haladni a kétszázat, így hamar odaértek, pedig a hűvös és csontig hatoló menetszél miatt inkább lassabban mentek. Sopronhoz érve volt egy pillanatig kritikus a helyzet. A városban szintén röpködtek drónok, mint szinte minden településen. Ági a város szélén lakott, félő volt, hogy meglátják őket. Végül abban az erdőben szálltak le, ahová Eszter amúgy is jönni akart. Csak egy-két kilométert kellett sétálniuk, de a Szárny, amely eddig a magasba emelte őket, most holt teherként húzta a vállukat. Zsolt nézte, a lányt, aki hősiesen cipelte. Aztán kitalálta, mi lenne, ha csukott állapotban járatná néhány százalékon a motort. Elügyetlenkedtek vele pár percig, mire rátaláltak a helyes tartásra és a megfelelő fordulatszámra. A gép megtartotta a saját súlyának egy részét. Csak arra kellett figyelni, ne lökje őket se hanyatt, se hasra, ha kibillennek az egyensúlyi állapotból.

Az épületek közt az utolsó pár méteren viszont lekapcsolták.

– Ide jöttünk?

– Ez az a ház. Ági már tud rólunk. Írtam neki a tisztáson is.

– Oké… – mondta bizonytalanul Zsolt.

Felkaptattak a lépcsőkön. A fiú segített Eszternek. Amennyire a karja bírta, tartotta a gépét. Ettől viszont kellően elfáradt felfelé.

– Mennyire macerás így. Sokkal jobb, ha nyitva van – lihegte.

Eszter már nem izgult annyira, mint előző alkalommal, amikor itt járt. A Mátrixban többször találkozott Ágival, néhány levelet is váltottak. Az emlékek azonban csak-csak előtörtek agyának lelakatolt zugaiból, így nem nagyon figyelt arra, Zsolt mit csinál.

Rutinosan elküldte a „kopogó üzenetet”, és az ajtó feltárult.

Zsolt meglehetősen udvarias volt. Nem talált rá okot, hogy bármilyen baja legyen Ágival. Még mindig nem egészen tudta, mire jó ez az egész. De a repülést élvezte, és ez a nő is szimpatikus volt neki. Egyből hellyel és frissítővel kínálta.

– Jó volt a vonatút? – érdeklődött az asszony. – Milyen nagy hátizsákkal jöttetek! Eszter, ez a nagy batyu szinte téged visz, nem te őt!

– Lényegében ez történt – summázta a lány.

Ági nevetett, nem igazán értette, de úgy fogta fel, hogy a menye vette a lapot.

Zsolttal váltottak még pár mondatot. A srác kénytelen volt szabadkozni, hogy csak kollégák, és igazából azért kísérte el, mert a pilótatársuk nem engedte őket el egyedül.

– Elég komoly felnőttek vagytok, hogy egyedül utazzatok – kacagott Ági.

– Igaz, de olyan ez, mint a búvárkodás.

Az asszony nem értette, de Eszter összeszedte a bátorságát, és előjött az ötletével, így egyelőre elterelte e figyelmét.

– Ági, szeretnéd megtalálni Ákost?

– Hogyne! Még akkor is ha…

Nem fejezte be a mondatot, de Zsolt ennyiből is felfogta. Valami komoly és komor dolog van mögötte.

– Meg tudod mutatni pontosan, hol láttad utoljára?

– Igen.

– Hoztam valamit!

Eszter elővarázsolta a műszert, és az értetlenkedő Zsoltra irányította. Egész tegnap estéjét azzal töltötte, hogy kitanulja a gépet. Ági hamarosan mindent értett.

– Talán megtaláljuk – mondta elcsukló hangon.

Zsolt leballagott velük a földszintre, majd ki az erdőbe. Az asszonyok elkezdtek fel-alá sétálni, és a földet, bokrokat pásztázták a műszerrel. Nézte őket egy darabig. Egy szót se értett az egészből, de kicsit elkezdett tartani ettől a két nőtől. „Egy holttestet keresnek! Tényleg csontokat keresnek az erdőben!” A hideg futkosott a hátán. Szomorú tekintetüket vizslatta, ami hamarosan átment problémamegoldó-összpontosító arckifejezésbe.

A fiú szerint nem voltak elég módszeresek. Volt olyan bokor, amit többször megvizsgáltak, de szinte biztosra vette volna, hogy kihagynak foltokat. Meg-megvillant az a kép az agyában, hogy a két nő hirtelen vérben forgó szemekkel megfordul, ráveti magát, és habzó szájjal széttépi. Megrázta magát, és elhessegette irreálisnak tűnő félelmeit, majd megszólalt:

– Akármit is kerestek, kövessetek egy tervet!

Elővette a kézi terminálját, és lehívta a környező erdő térképét.

– A GPS koordináták alapján haladjatok egy vonalon. Ahol jártatok, azt jelölni fogja. A gép hatósugarát Eszter ismeri, az alapján haladjatok!

Ági megköszönte a jó tanácsot, és átvette a fiútól a készülékét. Zsolt pedig ottmaradt az erdőben, Szárny és digitális eszköz nélkül. A nők nagyon elfoglalták magukat, ő pedig feleslegessé vált.

Elindult körbenézni a városban. Esetleg futni egy kicsit. Megjegyezte a sarkokat, a házakat. Nem akart eltévedni. Sopron lenyűgözte. Ugyanolyan kihalt és apokaliptikus kinézetű volt, mint Nagykál. Viszont sokkal ősibb. A házakat régebben építették. Nem a modern, tervezett rendszerben álltak, hanem az évszázadok viharaiban a dimbes-dombos terepre épített összevisszaságukban és változatosságukban törtek a magasba. Vagy épp nem annyira magasba. Nagykál környékén alig állt néhány régi ház. Zsolt leginkább Erdőtelek mellett látott hasonlóan kicsi épületeket. Ám mindegyik szigetelt és modern volt, csak néhol őrizték meg az egykori pompájukat. A két-három évszázados kőházakat helyenként elnagyolt nyomvonalú szigetelések, kopterleszállók, napelemtáblák, hőkollektorok csúfították el.

– Persze, itt nem az Erőmű adja a fűtést! – csapott a homlokára. – Marad a napenergia, ha nem akarnak áramot égetni.

Természetesen senki sem hallotta. Egyetlen kutyasétáltatót, néhány ember vezette kerekes járművet, két tucat macskát és egy morgós karbantartót látott a háromórás séta alatt. Betért egy kis boltba, vett magának valami harapnivalót. Az egyik elhanyagolt, de legalább madárcsicsergéstől hangos parkban elfogyasztotta. Mivel itt nem voltak házak, a kopterek se erre zümmögtek.

Zsoltnak utcáról utcára jobban tetszett ez a kisváros. Beszökött egy-két elhagyatott, omladozó, múlt század óta üresen álló épületbe. Olyanok voltak, mint valami több ezer éves rom. Tető nyomokban, a falak pedig omladozva meredeztek. A település úgy festett, mint egy öreg erdő, amiben nem csak a friss, fiatal életerős fák törtek meghatározott sorban az ég felé, mint Nagykálban. Az „Erőmű városának” alig pár évtizeddel korábban a semmiből felhúzott telepített ház-erdejével ellentétben itt voltak a magoncok, a hatalmas öreg tölgyek és elkorhadt törzsek éppúgy, mint a buja aljnövényzet, kikopott tisztások, vagy sudár fenyők kőből épült megfelelői.

Majdnem eltévedt. A kommunikátora nélkül ráadásul nem is nagyon támaszkodhatott semmire. Elveszettnek érezte magát. Aztán az egész hirtelen kaland lett. Ebben az ős-buja városdzsungelben kellett megtalálnia a kiutat a labirintusból, hogy ismét megkaparinthassa hőn szeretett tárgyait, és újra meglássa Esztert.

Végül megtalálta a fogódzókat, amikre emlékezett. Visszatért Ági lakóházához, majd ki az erdőbe.

– Szia, Zsolt! Ugye nem tévedtél el? Elfelejtettem odaadni az én terminálom, vagy használhattuk volna a tiéd helyett. Bocsi! – üdvözölte Eszter.

A nők nem voltak már olyan komorak, de azért inkább nem tett fel nekik kérdéseket.

Kaptak vacsorát, aminek az elfogyasztott szűkös ebéd után felettébb örült. Ági közben kifaggatta őket. Végül Zsolt a hátára kanyarította a gépét, és nagyon ügyelve, nehogy az apró szobában leverjen valamit, félig kinyitotta a szárnyait.

Az asszony le volt nyűgözve.

– Fantasztikusak vagytok! Annyira örülök, Eszter!

– Köszönöm. Ha akarod, majd megmutatjuk működés közben, csak egyelőre jobb, ha nem keltünk vele feltűnést. Még kísérleti a gép.

– Már alig várom!

Az ifjú pilóták még megosztották néhány kalandjukat, melyeket a levegőben éltek át, az asszony pedig hallgatott, és őszintén mosolygott.

Eszter szintén képes volt mosolyogni Ági közelében. Zsolt lelkes beszámolóinak lendülete átragadt rá. Végül csak felkerekedett.

– Nagyon elfáradtam. Ha nem bánod, keresnénk valami szállást, és holnap reggel visszajönnénk, folytatni a kutatást. Addig, ha nem probléma, itt hagynánk a Szárnyakat. Sőt, ha nem túl pofátlan kérés, tölteném egy kicsit az egyiket, aztán a másikat. Nem érünk haza vele. Felvesznek némi áramot, nem gond?

– Persze, természetesen. Viszont nem sok működő hotel van a városban. Egy olcsó, de elfogadható turista szállás van alig egy kilométerre a Lőverekben. Ilyenkor még talán nincs tele.

– Köszönjük a tanácsot.

Átballagtak, közben alig beszéltek. Zsolt nem mert kérdezni, Eszter pedig picit visszasüllyedt az átélt nap történéseibe.

A szállás valóban nem volt tele, de félreértette őket a tulaj, ezért egy franciaágyas szobát kaptak. Eszter már nem akart reklamálni. A két külön takarónak azért örült. A csöppnyi fürdő-zuhanyzó ajtaját ugyan magára zárta, de a forró víz alatt, mely igen jól esett kissé átfázott bőrének, ismét elszaladtak a gondolatai. Majdnem megfeledkezett magáról. Egy szál törölközőben akart kisétálni az ágyhoz, aztán az utolsó pillanatban visszacsukta az ajtót. Felöltözött. „Nem otthon vagy, és nem egyedül!”

Amíg Zsolt is lezuhanyozott, befészkelte magát a takaró alá. Mire a srác kijött, már aludt is. Vagy legalábbis úgy tett. Járt az agya. A fiú eddig nagyon udvariasan és kedvesen viselkedett, pedig ha jobban belegondolt, tutira megijesztette. „Mégis mit gondolhat rólunk? Tartoznék neki némi magyarázattal…” Aztán egyelőre elvetette az ötletet. Nem tartotta jó gondolatnak, hogy alig fél méterre tőle fekszik egy fickó, ő pedig esetleg elsírja magát, és aztán értelemszerűen talál vigaszt a legközelebbi emberben, aki itt kuporog a másik takaró alatt. Megpróbálta elképzelni, többször elmondani magában a történetet, de párszor nekifutott, mire nem szomorodott el rajta.

A másik paplan mélyén Zsoltnak egészen különböző gondolatai támadtak. „Még életemben nem feküdtem ilyen közel egy másik nőhöz!” Szinte remegett az izgatottságtól. Milliószor elképzelte, hogy szelíden megsimogatja a karját. Csak a kezét fogná, csak átkarolná, csak magához ölelné, és úgy aludna szorosan mellette, csak egy kicsit, mozdulatlanul… Csak…

De nem mert szinte még levegőt se venni. „Elmúlik a pillanat, a lány eltűnik! Mi van, ha visszautasítja? Márpedig miért is ne tenné! Nem így megy ez! Péter biztos ellátna valami bölcs tanáccsal. Neki volt már barátnője.”
Egyre fájdalmasabb volt hason feküdnie… „Meg kell fordulnom, mert letörik!” Amilyen halkan csak bírt, az oldalára hempergett, természetesen Eszter felé. A lány nem mozdult, de neki háttal feküdt. „Oké, nem ébredt fel, had aludjon!”

Eszter végül arra jutott, hogy elmondja, mit keres. Ha kiröhögi a fiú, ha nem. Lesz, ami lesz. Tartozik neki ennyivel. „Eljött, és nem kérdezett semmit. Úriemberként viselkedett, és most is azt teszi. Biztos nem alszik. Nagyon finoman fordult meg, ez tervezett mozdulat.”

– Alszol, Zsolt? – suttogta alig hallhatóan.

– Nem – suttogta a fiú.

– Felgyújtom a lámpát. Tartozom egy magyarázattal.

Felült, és megnyomta az olvasólámpa gombját. A fiú szintén feltápászkodott. Eszter ugyan távol került tőle, de Zsolt sem próbált közelebb jönni.

– A férjem keressük. Tudom! Furán hangzik, de mindjárt elmagyarázom. Nyugi, nem én öltem meg, és nem is az anyósom – vágta rá, ahogy Zsoltnak az első három szó után elkerekedett a szeme.

A fiú pillanata valóban elszállt. Ahogy a lány felkeltette, amikor távolabb ült, nyilvánvaló volt, az erotikus fantáziáknak nincs alapja. Aztán szépen lassan megértette, miért nem is gondolhatott hasonlóra az a kedves lány, akinek olyan szép szabályos mosolya van, de most mégsem azt látja rajta. Eszter tárgyilagosan beszélt, mintha felolvasná a szöveget, de nem kellett nagy emberismerőnek lenni hozzá, hogy a fiú felfogja, miért ilyen kimért az előadás. A vagány pilóta, aki képes nyugodtan repülni a viharban, és gondolataival vezérelni a gépét, nem akarja elsírni magát előtte. A történet azonban meghatotta Zsoltot is. Kénytelen volt egy picit inkább a lány szép ívű nyakát és vállára omló haját figyelni bamba tekintettel. Ebbe a kellemes látványba kapaszkodott. Mire véget ért a történet, és elérkeztek a mába, már kérdése se maradt.

– Örülök, amiért elmondtad. Így már nem képzelődöm arról, hogy az éjszaka közepén feldarabolsz, és Ágival elástok az erdőben – mosolygott.

Legnagyobb meglepetésére Eszterből is kiszakadt a kacagás. Talán a sok feszültség, a koncentráció és a fáradtság, de különösen mulatságosnak találta ezt a nem is annyira vicces mondatot.

– Nagyon örülök, amiért eljöttél velem, egyedül nehezebb lett volna. Nem csak a repülés miatt – dicsérte a lány.

– Köszi. Most viszont aludjunk! Holnap segítek keresni, aztán megmutatjuk Áginak, mit tudunk a levegőben! – azzal ő maga kapcsolta le a lámpát, és dőlt a párnájára. Elhatározta, ha valaha az övé lesz a lány, azt nem egy helyzet kihasználásával szeretné elérni. Azért felé fordult, és amennyire merte, a takaró alatt a kezét a lány felé nyújtotta. Annyira szerette volna átölelni… A sötétben hallotta, amint Eszter is felé fordult. Még a lélegzetének szelét is érezni vélte, ha nagyon figyelt.

Nem láthatta, hogy a fiatal özvegyasszony karja is ott van a takarója szélénél. Alig néhány centire az övétől. Ha mindketten kiegyenesítették volna az ujjaikat, akkor pont összekulcsolódott volna a kezük…