Emberszárny

Sci-fi regény

5.14 - Ködös éj

2016. március 26. 11:07 - szárnyas ember

– Szabó Dávid, Szárny pilóta. Délnek fordulok, megkerülöm Hevest, majd kelet felől Nagykált, és belépek az Erőmű védőterületére.

Itt a légi irányítás. Köszönjük az útvonaltervet. Ma is jó repülést!

Komótosan szelte az eget. Otthagyta a ToRule hangár zsongását. Körülvette magát a szélzaj és a saját szívverésének hangaival. Pont erre volt szüksége. Nem történt semmi. Kicsit bágyatag őszi idő volt, de legalább a fák kezdtek sárgulni, és a határ is színt váltott. Némi vízgőz kiült ugyan a plexire, de a párátlanító tette a dolgát.

A mérnök legtöbb munkája a sisakokkal volt. Az eredetileg motorozáshoz gyártott eszközöket félkészen vették. Tartalmazták a kijelzőt, volt saját áramellátásuk és kommunikációjuk, de a felprogramozást Gabi és ő csinálták. Főleg a gondolatvezérlés volt nehézkes ügy. A mini-EEG érzékelők beépítése állandó kihívást jelentett. Ezzel együtt szívesen bütykölt vele. Ma is túl volt már néhány munkadarabon.

Dávid élvezte a repülést. Direkt nem használta a gondolatvezérlést. Ahhoz koncentrálni kellett, ő pedig ürességre vágyott. Siklás közben szabadjára engedte a kósza mondatokat, érzéseket és benyomásokat a fejében. Azok így lassan kiáramolhattak belőle, és átadták a helyüket az elsuhanó táj kellemesen egyhangú befogadásának. Az elnéptelenedett Heves a kedvenc búvóhelye lett. Szerencsére a katonaság ritkán gyakorlatozott itt. Amióta néhány szárnyas ember is járt arra, mindig megosztották a központjukkal a terveiket. Egyébként pedig szabad volt a bejárás.

A mérnök alacsonyan szállt. Ismerte már a kísértetvárost mint a tenyerét. A legtöbb ház apró volt, sok már szinte felismerhetetlen, de néhány nagyobb épület még állta az időjárás rohamait. Ha az ember megkerülte őket a levegőből, egészen érdekes, filmszerű élményt adott. Dávid imádta ezt. Jó volt a hadgyakorlat is, de a néptelen utcák neki mindig mosolyt csaltak az arcára.

Ő ezért akarta ennyire a Szárnyat. A sajátját Albartosznak hívta, de ezt senkinek nem vallotta be. Szinte mindig teljesen nyitott állapotban használta, minimális mozdulatokkal terelgette saját magát a levegőben. Gabi nagyon sokszor repült vele, és ő mindig élvezettel fonta be előtte a haját. Véletlenül se kaphatta fel a hosszú szálakat a négy propeller. Ez a szertartás kettejük közös, csöndes levegőben kószálásainak elmaradhatatlan bevezetőjévé vált.

 

A ToRule központ és az Erőmű közti távolság légvonalban alig néhány perc volt, de Dávid munkába menet mindig megnyújtotta valamilyen útvonalon, nagyjából fél órára. Ma a délutáni-esti műszak jutott neki. Azóta járt repülve dolgozni, amióta Károlynak felmondtak. Akkor volt benne egy kis dac. Minden mindegy alapon közölte, hogy ő bizony így fog közlekedni. Beregisztrálta a gépét a tornyokra. Senki sem ellenkezett.

A szervizhangárban viszont napról napra egyre inkább magába zárkózott. Az új kollégákkal nem volt semmi baja, de nem is sikerült megkedvelnie őket. Úgy érezte, azért kell napi nyolc órában ott lennie, hogy nyolcat nyugodtan pihenhessen, és nyolcat szórakozhasson. Ez utóbbi idejét a repülés és Gabi töltötte ki. Kikapcsolódásnak vette az együtt programozott órákat is, és nem igazán tekintette munkának a sisakok átalakítását sem. Ha éjszaka kényszerült az Erőműben lenni, néha „behordta” a szórakozását. Mivel nem volt egy csacsogós beszélgetőpartner, többnyire békén hagyták. Általában csak szigorúan a szakmai tanácsait kérték ki.

 

Kecsesen landolt ma is, gondosan összepakolta a segédszárnyakat, a védőruhát és a hátizsákot, tetejére rakta a sisakot. Váltótársa már megszokta a közlekedés ezen formáját. Csak az első érkezésekkor beszélgettek róla. Dávid szócséplés helyett a ToRule publikus leírásai felé irányította. Nem volt kedve hosszasan ecsetelni. Azt mondta, minden le van írva. Ma is átvette az aktuális feladatokat, elhelyezkedett a helyén és a visszajelzőket figyelte. Minden tervszerűen működött.

– A tizennyolcas blokk egyik áramfejlesztőjében… – kezdte Ernő.

– Tudom. Tegnap kitaláltam, mi lehet a baja. Estefelé átmegyek és letesztelem.

– Rendben, akkor holnap. Szia!

Üldögélt pár órát, aztán valóban elzarándokolt a kérdéses egységhez. Jól saccolta meg a problémát. A Bölcsőben előkészített néhány alkatrészt, majd leadta a rendelést azokra, amiket nem tudott legyártani. Írt egy részteles, de tömör beszámolót a másik két mérnöknek. Amit azzal zárt, ha ugyanígy gondolják, segítsenek a megvalósításban. Tudta, nem fognak ellenkezni, és tapasztalatszerzésnek sem lesz rossz. Ezzel azonban most úgy érezte, eleget dolgozott. Nyitott egy chat felületet.

 

< Szabó Dávid > Szia!

< Zsoldos Gabi > Szervusz, kedves! Mit csinálsz?

< Szabó Dávid > Amit általában.

< Zsoldos Gabi > Szóval unatkozol. Megint csak én dolgozom.

< Szabó Dávid > Valami új?

< Zsoldos Gabi > Igen, Hugó kért segítséget egy új játék szimulátorában. Amióta megírtam nektek a Szárny kiképzőprogramját, egyre jobban mennek ezek.

„Már megint Hugó” – gondolta Dávid. A fickó feltűnően sok időt töltött Gabival. Már elég rég jött hozzájuk, repülni vágyott. Haladt is vele, de tetszett neki a társaság, ezért nem siette el. Már a hadgyakorlat idején is segédkezett nekik, akkor volt teljesen újonc. A harmincas évei elején járó férfi a mérnök újabb sztereotip előítéletét rombolta le. Elég ügyes művelője volt a szakmájának a ToRule luxusához. Ennek ellenére már-már kisportolt, ráadásul jóképű férfi volt. Lehengerlő dumával és széles vállakkal. Kedvenc szórakozása a tenisz volt, amit a szobája közepén szökdécselve mozgásérzékelőkkel és holografikus kivetítéssel gyakorolt, valódi ütőt lengetve, sokat ugrálva. Kifejezetten jó pasinak számított. Ráadásul ötletei lettek a Dávid keze nyomát is viselő szimulátor fejlesztésére, és természetesen Gabival osztotta meg őket…

< Szabó Dávid > Aha…

< Zsoldos Gabi > Ez is egy munka, és fizetnek érte.

< Szabó Dávid > Az jó.

< Zsoldos Gabi > Jó, te azért kapod a pénzt, mert velem társalogsz. Ha nem haragszol, most dolgozom.

< Szabó Dávid > Ahogy akarod, nem zavarlak. Holnap találkozunk. Késő este szabadulok, inkább hazamegyek, nem keltelek fel.

< Zsoldos Gabi > Oké.

 

A mérnök nem tudta, mitévő legyen. Nem versenyezhetett a vetélytársával. Erősnek ő is erős volt, de inkább inas és vékony, mint deltás. „Nem mintha ez számítana. Vagy mégis?” Eddig nagyon jól megvoltak a nővel. Mindketten szókimondó, de rövid és lényegre törő kommunikációt használtak. Már ha egyáltalán szükséges volt, mert egyébként szinte mindenben megértették egymást. Dávidnak eszébe jutott Gabi előző férje is, hogy vonzódik a szép férfiakhoz. Mélyet sóhajtott. A nő, amikor Károly filmjéről volt szó, azt mondta neki, maradjon reális, nem ő a legszebb. Neki valahogy mégis egyre többet jelentett, viszont az önképéről hasonlóan gondolkodott.

Nagyon sok öröme lett a Tamás és általa tervezett gépben, és ez azt már végérvényesen körülvevő világban, amit a barátaival teremtett. De néha kezdett sok lenni neki. Ő csak repülni akart. Megoldani a műszaki feladatot, és élvezni a munka gyümölcsét. Szállni a széllel. Nem hiányzott feltétlen a nyüzsgés és az a sok ember. Károly, amilyen mogorva és magának való volt, amikor Dávid megismerte, olyan lelkes közösségi lény lett. Ő viszont egyre inkább azon kapta magát, hogy legszívesebben visszaállítaná azt az állapotot. Amikor csak Tamás és ő repültek, és János szőlőjét permetezték. A fiataloknak még örült, utána felhőtlenül boldoggá tette Gabi szerelme, de minden összeomlani látszott.

Nála volt a gyűrű, amit hónapokkal ezelőtt vett. Majdnem előhozakodott vele, a szülők előtt, a hangár kvázi hivatalos megnyitóján. De valahogy nem érezte meg a pillanatot, amikor előállhat vele, és most egy kicsit nem is bánta. Ha Gabinak Hugó elcsavarja a fejét, nem tehet semmit. Ő marad, aki volt. Az Erőmű rezidens mérnöke. Most már tud repülni, de nem több. Megforgatta egy kicsit a vékonyka arany ékszert. A kő még a mesterséges fényben is szépen csillogott. Mint a potenciális új tulajdonosának csodaszép zöld szemei…

 

Késő este végzett, megmutatta a teendőket a tartalékosból állandó munkatárssá előlépett kollégájának, és szertartásosan beöltözött repülő embernek. Sajnos még nem volt meg az éjszakai repülésre az engedélye, de a védőterületen ettől még tehetett egy kört. Alig egy kilométerre lakott a kijelölt határtól, így ott egyszerűen leszállt és hazasétált. Zsolt és Eszter tökélyre fejlesztették a motorok súlykönnyítő funkcióját, amihez pont ő írta meg a segédrutint. Büszke volt magára. Gabi nélkül is ment, és amikor a nő átnézte, elismerően dicsérte. A Szárny épp csak annyi motorerőt adagolt, amennyi a saját súlyát könnyítette. Viselőjének viszont nem kellett tartani minden lépésnél, ha megbillent. Ha az ember hanyagul lépdelt, olyan hangot adott a motorok változó vezérlése, mintha valami android sétálna az éjszakában. Dávid ezt viccesnek találta, elszórakoztatta magát hazafelé bandukolva.

Otthon lefekvéskor talált néhányat Gabi hajszálaiból az ágyában. Imádta a nő fürtjeit. Az egyik vöröses árnyalatú természetes fonalat precízen rákötötte a gyűrűre, és felerősítette vele a béta Szárnyra, amit Zsolt ötletét lemásolva az ő is a fekhelye felett tartott. Nyitva, gondosan a plafonra erősítve. Kissé esetlen szerkezet volt. Az új gép szebb lett, ráadásul jobb is. Ám számára a megtestesült álom, repülésestől, kellemesen puha bőrű, vörös hajkoronájú szerelmet hozó udvarlásostól, az első masina volt.

 

Rémképeket hozott neki az éjszaka. Sűrű ködben szállt, ám valahogy mégis szél támadt. A látótávolság nem nőtt, a légáram nem kergette szét a nedvességet. Viszont állandóan dobálta a rajta átsuhanni igyekvő szárnyas embert. Házak közt repült, de ezek a délután látottakkal ellentétben magasak voltak, fenyegetőek és sötétek. Jámbor gazok helyett göcsörtös öreg fák nőttek belőlük. Mintha Heves helyett Nagykál néptelenedett volna el, és a természet legcsúnyább növényei lepték volna be a város lassan porladó testét. Ugyanakkor a légi forgalomirányító tornyok működtek. Állandóan narancs és vörös jelzések világítottak a szemébe, nagyméretű hat- és nyolcrotoros drónok röpködtek mindenfelé, céltalanul és kiszámíthatatlanul. Hiszen hova és kinek kellett ebben a dzsungelben vinni valamit? Hirtelen tűntek elő a ködből. Majdnem nekik ment, állandóan korrigált. Feljebb akart repülni, de valahogy sosem került ki a házak közül. Akármennyit emelkedett, mindig a tetejük vonala alatt maradt, kerülgetni kellett őket.

Gabihoz sietett. A köd sötétedett, lement a nap. Neki oda kellett érni, éjszaka nem repülhetett! Ráadásul nem is látta a futárgépeket. A kijelzőn a drónok elmosódtak, nem lehetett kivenni, mi vár rá a következő épület mögött. A végtelenné magasodó házak közül nem volt menekvés, a cél pedig lassan közeledett. Nagy nehezen landolt a tetőn, ami tele volt facsemetékkel. A szárnyak folyton elakadtak, pedig becsukta őket, azok mégis kinyíltak. Mintha csak vissza akarnák tartani. Leért a megfelelő lakáshoz, de a tizennégy emeletes épületben ötven szintnyi lépcsőt ment le. Egyre nehezebb volt a gépe, a motorok nem segítettek. Lemerült az akku, pedig indulás előtt töltötte. Izzadtan és fáradtan érkezett a lakáshoz. Benyitott. Gabié helyett a saját lakásában találta magát, ahonnan indult. A gyűrű még mindig egy hajszálhoz volt kötve. De a vörös fonál túlsó vége a nő fejéhez csatlakozott. Az összes többi fürttel együtt szanaszét hevert az ágyon. A gyönyörű lobonc gazdája meztelenül feküdt, hanyatt. Felette szintén meztelenül Hugó…

 

Dávid felriadt. Három-négy óra körül járt, Nagykál a legmélyebb álmát aludta. Ilyenkor még a futárgépek is alig-alig fordultak elő a vaksötét légtérben. Valóban köd volt. Sűrű és gonosz. Az erkélyre kilépve a jobb oldalt kellett volna lennie egy háznak, azon túl északra az Erőmű néhány jelzőfényének. A szomszéd épület nem volt sehol. Némi fény mintha áttört volna felőle, de inkább csak sejteni, mint látni lehetett. A nap még nem kelt fel. A sisakot felvéve a mérnök rácsatlakozott a repülési hálózatra. Szinte minden jelzés zöld volt. Öt perc hidegben ácsorgás alatt csak egyetlen négyrotoros gépet látott közeledni. Pontosabban a rendszer érzékelte, ő még a hangját se hallotta.

„Hogy tudnak ezek ilyenkor is repülni?” – gondolta Dávid.

Nem tudott visszaaludni. Addig forgolódott, amíg fel nem kelt a nap. Sokkal többet így sem lehetett látni. Kékes, majd vöröses árnyalatú lett a korábban fekete köd. Átöltözött, felpörgette a motorokat, és leugrott az erkélyről. Könnyedén a házak fölé emelkedett, de a műszerek nélkül valószínűleg sosem talált volna el sehova. A levegőt megülő pára nem bántotta, és szabályos meteorológiai jelenséghez méltóan nem is lökdöste hirtelen szél. A város is kiszámíthatóan viselkedett. Néhány, egy-két évnél nem idősebb magoncon kívül valamirevaló növény sem nőtt a házakból. Megkerülte a Gabi lakását rejtő épületet, de semmit se látott. Közben azon töprengett, egyáltalán miért jött. Hazafelé kölcsönösen meglepték egyszer egymást egy futárral, de incidens nélkül megoldották. A nagykáli pilóták lassan kényszerből hozzászoktak a szárnyas emberekhez. Mivel mindkét fél betartotta a szabályokat, sosem volt probléma.

 

Hazaérve ismét minden repülési kellék a szertartásos helyére került. Dávid megállt az ágy mellett. Pár másodpercig gondolkodott. Letépte a gyűrűt a hajszálról, és elsüllyesztette az egyik fiókja mélyére. Tudta, hogy csak álmodott, de a tüske akkor is valósággá vált. Át kellett gondolnia bizonyos dolgokat, mielőtt cselekvésre szánja el magát.

Szólj hozzá!
Címkék: 5. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://emberszarny.blog.hu/api/trackback/id/tr428527424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.