Mészáros Dániel, vagy a barátainak csak Dani, az utcákat rótta. A metropolisz úgy tornyosult fölé, mint valami óriási fekete erdő. El kellett intéznie benne valamit, az apja megbízásából. Semmi szokatlan, csak egy gyilkosság. Nem a fiú végezte el közvetlenül. A megfelelő embereknek kellett személyre szabott információkat juttatnia. Este volt, esett az eső. Még szép, hogy esett. Ha az ember ilyen sötét terven töri a fejét, ez a minimum. Ám most könnyű dolga volt. Ismerte a megfelelő embert, aki tudott ajánlani egy... Nem is feltétlenül akart elveszni a részletekben. A lényeg úgyis az volt, hogy a részletek vesszenek el, mielőtt rajtuk keresztül őt érik utol.

Dani befordult egy szűk sikátorba. Kilépett a kétszemélyes légpárnás járműből, az pedig halkan lekapcsolta magát, és finoman leereszkedett a talpaira. Persze megint vizes lett a cipője a kiáramló széltől, ami felkavarta a tócsát. Sose várta meg a szerkezet teljes leállását. Már oda se figyelt rá. Körbenézett a félhomályban. A falakon graffitik próbáltak egymás szavába vágni. A feje felett elhúzott egy reklámhordozó drón. A földön használható, illetve érzékelhetően selejtes alkatrészek, szemét és egy viszonylag friss hulla hevert. Rengeteg részlet. Rutinból próbálta mindet megjegyezni. Hasznos lehet. A gyilkosság legalább akkora nyomozói munka, mint a felgöngyölítése. Csak épp fordítva. El kellett tüntetni a visszamaradt információkat, és ebben az inger-tengerben, ami a sikátorban hömpölygött, minden ideálisnak tűnt.

Hamarosan megérkezett a kapcsolata. A lámpáktól és a térfigyelő rendszertől a lehető legnagyobb takarásban osztottak meg egymással néhány szót. Mintha véletlenül futottak volna össze pont akkor és pont ott. Ennyi elég volt, hogy megindítsa a láncreakciót.
„Végeztem is” – gondolta.

Betért az egyik apró üzletbe a következő sarkon, mintha csak oda igyekezett volna. „Egy új esőkabát úgyis jól jön...”

Szürkevárosban állandóan esett. Kivéve, amikor havazott. Mint minden rendes, komor bűnügyi filmben. Valaki úgyis mindig valamilyen sötét terven törte a fejét, vagy az övét zúzták be. Igazából nem volt más, mint egy interaktív, végeláthatatlan nyomozós-rejtőzködős történet. A játék, és a címét viselő virtuális óriástelepülés a nevét is ennek köszönhette. Semmi sem volt benne fekete és fehér. Voltak látszatra feddhetetlen zsaruk, jó rendőrök, kevésbé tehetséges bűnüldözők, korrupt törvényszolgák és beépült kettős ügynökök. Velük szemben piti tolvajok, kemény verőlegények, szerencsejátékosok, alkalmi erőszaktevők és gyilkosok. Egészen addig a néhány maffiafőnökig, akik kezükben tartották az alvilágot. Őket szinte lehetetlen volt rács mögé juttatni, vagy ármányosan eltenni láb alól. Egyvalami volt állandó. Semmi sem egészen pontosan úgy történt, és biztosan akadt egy újabb nyom vagy vallomás, ami borította az addig szilárdnak hitt meggyőződést, bármiről legyen is szó.

Dani azt a rendkívül megtévesztő módját választotta a városban való szereplésének, hogy Daniel néven ismerték. Mivel itt senki sem annak látszott és nem is úgy hívták, mint a valóságban, ezt tartotta a legjobb álcának. Eddig bevált. Még alig volt húsz, de már négy éve játszott az eredetileg tizennyolc éven felülieknek szánt városban. Volt már baja a helyi törvénnyel, de igazából még nem sikerült rábizonyítani semmit. A hozzá hasonló fiatalok általában hamar csúfos véget értek, de ő a legjobbtól tanulhatott. Az apjától, akit a nemzetközi csapat is csak úgy ismerte, mint „a Kesztyűst”. Ha nem egy lakásban éltek volna, Dani se tudta volna, ki az. Ugyanúgy, mint az a több tízezer játékos, akikkel együtt rótta a folyton nedves utcákat. Őt magát egyelőre 4,1-es szintű rejtélyként jegyezte a rendszer. A skála hivatalosan nullától ötig terjedt, két tizedes pontossággal, ezért ez egyáltalán nem volt rossz. A különféle feladatokat azonban olyan szinten bonyolították, hogy ami tíz-tizenöt évvel ezelőtt még szinte megoldhatatlannak tűnt, azt mára simán felül lehetett licitálni. Hajdan egy-egy 4,7-4,8-as szintű ügy helyes megoldása magas elismertséget hozott. Az emberi leleményesség azonban a Mátrixban is felpörgette azt a macska-egér játékot, amit a bűn és a rend képviselői folytattak. A fiú apja pl. az ötös skálán is csak 7,3-as értékkel volt leírható. Dani nélkül talán elérte volna a nyolcat. Ám a program számításba vette, hogy a fiú elvezethet hozzá, így matematikailag lejjebb sorolta. Egy tapasztalt játékos esetleg rajta keresztül nyomhoz juthatott, ezért ezt kockázatként számolta el a rendszer.
A gyakorlatban azonban apa és fia bizalma sosem rendült meg egymásban. Az alacsonyabb pontszám még jól is jött, lévén nemvárt nehézségek elé állították a próbálkozókat. A fiú pedig örökölte a „mestere” tehetségét, így pusztán az eddigi zsenge ifjúkora, és viszonylag kevés tapasztalati pontokat adó játéka miatt nem sorolta feljebb a program.

A háttérben azonban ők ketten nemcsak felhasználók voltak. Mészáros Róbert a szimuláció indulása óta volt mesterséges karakter koordinátor. A fia pedig ebben a közegben nőtt fel, és mintegy két éve ő is csatlakozott a fejlesztő- és karbantartó csapathoz. Szürkeváros, mint fiktív cyberpunk színtér leginkább a Szárnyas Fejvadász világához hasonlított. Rengeteg ember formájú android és számítógép által életre keltett karakter tartozott a lakosok közé. A felhasználók szintén mindkét „faj” képviselői közül kerülhettek ki, így nem mindig lehetett azonnal felismerni, hogy egy ügyesen megírt program, vagy egy bugyuta robotként viselkedő „hús-vér” karakter mögött álló valós ember a beszélgetőpartner. A tökéletes élmény fenntartásához nem is igazán moderációra, mint inkább a különféle új problémák állandó felvetésére, és az emberi tényező sokoldalú kiszámíthatatlanságára volt szükség. A „Kesztyűshöz” hasonló, kvázi szórakozásból létrehozott karakterek mögött rejlő emberek fontosabbak voltak a történetek szempontjából. Akadtak olyan kollégáik, akik alacsony besorolású, „eldobható” alteregók mögé bújtak, amiket folyton változtattak. Sőt, alkalomadtán könnyű, vagy meglepetésszerűen nehéz prédaként szerepeltek. Időnként a rabló-pandúr játék túloldaláról, bűnüldöző szemszögből vizsgálták egy helyzet bonyolultságát, vagy megoldhatóságát.

Dani ezzel szeretett volna foglalkozni a későbbiekben is. Nem csak a szülői példa miatt, de vonzotta a szellemi agytorna és a kreatív munka. Édesapja egyetlen fájdalma az volt a saját tudását illetően, hogy nem értett igazán a programozáshoz. A karakterek paraméterezése is egyfajta kód volt, de ez egy speciális felületen, célparancsokkal történt. Sokkal inkább volt történetírás, mint számítástechnika. Róbert mindig azt mondta:
– Ötvenévesen már nem állok neki megtanulni.
Majd...
– Ötvenhárom vagyok, ez már nem az az idő, hogy belefogjak.
A múlthéten töltötte be az ötvenhatodikat. A fiával kapcsolatban két saját hibáját szerette volna elkerültetni vele. Az egyik a programnyelveken szerzett jártasság hiánya. Emellett, bár támogatta csemetéje Mátrixos életét, úgy kívánta, Dávid ne váljon reménytelen digitális bennszülötté. Ne hízzon el, és maradjon valami köze a kézzel fogható világhoz. Épp ezért a legtöbb mozgást igénylő konzolokat vette meg neki. Saját testét már talán képtelen lett volna megreformálni. Még mint „Kesztyűs” is, többnyire csak üldögélt, és szóban mozgatta a szálakat. Ám amíg a csemetéje fiatalabb volt, akár fel is tápászkodott, és kikapcsolta a Mátrixot alóla. Csak hogy érezze, hol a valóság. Ne csak az a piros figyelmeztető folt jelezze mindig, ami a biztonság miatt előírás volt minden programban. Amit már a fél emberiség szinte észre se vett. Igazából a hiánya tűnt csak fel, ha véletlenül kiléptek.

Dani így egy kerek arcú, de vékony srác volt, szemüveggel és rövid világosbarna hajjal. Mozgást igénylő konzoljainak hála valóban nem hízott el. Egyetemre is „járt”, már ha a helyváltoztatást annak lehet nevezni. El sem hagyva a szobáját, időnként előadásokat hallgatott virtuális termekben. Informatikát, programozást, azon belül mesterséges intelligencia fejlesztést akart tanulni. A jó szakemberekre mindig szükség volt, és a fiúnak érzéke és tapasztalata is akadt bőven.

Saját jól felfogott érdeke, és apja unszolásának közös eredményeként az egyetemet se hanyagolta. A nyári szünidőben viszont több ideje volt a Mátrixban „rosszalkodni”. Magára öltötte a Ruháját, beállította a konzolt. Az egyhangú szoba átváltozott egy eső áztatta város képévé.

Ma különösen várta a belépést. Randevúra készült. Ifjú volt és szerelmes, a lány pedig gyönyörű. Persze milyen is lehetett volna, itt mindenki szép volt, vagy jóképű. Még a sebhelyek is mesterien voltak komponálva a marcona gengsztereken, a jó és rosszabb életű lányok és nők pedig mind máshogy voltak csodaszépek.
Judy a klasszikusnak számtó öt percet késte. Karaktere szerint egy behajtó lánya volt. Maga is segédkezett az apjának és anyjának a „családi vállalkozásban”, de Danit ez cseppet sem zavarta. A lánnyal rengeteget beszélgetett. Tudta, éppen annyit mondhat el, amennyit ő is magáról. Még a szüleit is ismerte. Legalábbis a Szürkevárosiakat. A sajátjának kilétét azonban titokban tartotta. Nem volt nehéz árvának hazudnia magát, évek óta csak az apjával élt. Vele pedig keveset találkozott, leszámítva az ebédlőasztalt. Többet látta a már-már inkább valóságának tartott Szürkevárosban, mint a lakásuk falai közt.
A lány nem volt kihívó, de egyértelműen látszott rajta, hogy tetszeni akar, viszont csak egyvalakinek. A fiú ízlését hamar kiismerte, alkalmazkodott hozzá, és ez is olyan gesztusként értékelte, ami a kölcsönös szerelmet fejezte ki. Rajongott a klasszikus klisékét. Kinyitni előtte a légpárnás ajtaját, rózsát hozni, étterembe menni…

A romantikus vacsora fantasztikusan sikerült. Dani még önmagát is meglepte. Egyik témát szőtte a másikba. Beszélgettek, nevettek. A lány ragyogott, ő pedig sütkérezett a fényében. Az este ezután sem alakulhatott volna szebben. Annyira rég vágyott rá, hogy vele legyen, de Judy ebben is követte a régi hagyományokat. Persze a virtuális térben ennek kevesebb értelme volt. Ám sokan éppen oly valóságosnak fogták fel, mintha nem lebegne a látóterük szélén a digitális realitásra figyelmeztető piros pötty. Ma mégis eljutottak odáig. A szoba illatos volt, tiszta és elegáns, a lány gyönyörű, a rajta lévő ruha egyre kevesebb. Dani agya kezdett lekapcsolni, a nadrágja pedig kikapcsolt gombokkal lecsúszni a lábain.

Aztán egy halk kattanás.

A fiú saját gatyája zárta el a gyors menekülés útját. Mire eszmélt, Judy kibiztosított pisztolya a homlokának szegeződött, ugyanúgy, mint a keresztkérdései. Ő pedig félpucéran ült az ágy szélén, szemmagasságban a lány melltartójával, ami fölött egy szigorú arc követelt válaszokat.

Fél óra múlva bánatosan üldögélt az étkezőasztalnál az édesapjával.

– Láttam én, hogy a Judyból baj lesz. Mondtam is, igaz?

– Mondtad, mondtad.
– Na, nem akarom itt játszani, hogy én bizony előre… Nincs ezzel baj. Kockáztattam, de megbíztam benned. Büszke vagyok!
– Miért? – vonta fel a szemöldökét, és nézett az apjára a szomorú arcú Dani.
– Mert magaddal ránthattál volna, de nem tetted.
– Sose teszem.
– Igen, de eddig nem fogtak el, úgy könnyű. Ez a „karakter” viszont majdnem szó szerint elkapta a tököd, mert bezuhantál a két szép mellének látványa közé, és belefulladtál.
– Jaj, Apa! Judy nem egy karakter volt! Egy gyönyörű fiatal nő, és szerelmes…
– Szerelmes? Még az se biztos, hogy nő volt! Sose feledd! – szakította félbe Róbert.
– Hmm. Lehet, de mégis, azt azért…
– Előfordulhat, hogy a valóságban is stimmelt a neme. Szükséged volt erre a kalandra, még így is.
– Hogy közvetlen közelről mellkason lőtt, miután nem adtam meg a neki tetsző válaszokat?

– A nők már csak ilyenek. Mindig a szíved bánja.

A fiú sóhajtott. Hosszú évek fáradtságos munkája volt idáig jutni Szürkevárosban. Most mindez semmivé lett.
– Meghaltam! Kezdhetem újra! – fakadt ki.
– Örülj, hogy csak a karaktered. A valóságban sokkal rosszabb dolgok is történhetnek veled. De sokkal jobbak is. Azt ajánlom, ha érdekelnek a lányok, és nagyot csalódtam volna, ha nem, akkor ezt ne a Mátrixban éld meg!

Dani ettől se lett jobb kedvű. A valóság unalmas volt. Akiket eddig látott embereket, azok pedig mind olyan… Túlontúl valóságosak. Csúnyák, büdösek. Időnként még az apja is. Pedig őt kedvelte, meg is szokta. Amolyan apa-szag. Ám mi ér fel a sok izgalommal és kalanddal, ami a Mátrixban, Szürkevárosban történik? Felhőkarcolók közt illegális légpárnás versenyek, graffitikbe rejtett kódolt üzenetek, apró jelek és nagy titkok kiderítése és felhasználása. Futni a bűnüldöző szervek elől, megfutamítani az ellenséget. Naponta csatákat vívni, szavakkal vagy pisztollyal. Tudni és vágyni a tudásra, keresni a megoldásokat, és megoldhatatlan rejtélyeket gyártani.
– Nem ismerek senkit – nyögte ki végül.

– Hogy őszinte legyek fiam, én se nagyon. A fenti szomszédot láttam már, a szembe lakókat Kálmánnak és Grétának hívják, de ennyi… Ám, ezt nézted már? Talán érdekes lehet!

Azzal a keze mellett heverő apró terminálon megnyitotta a ToRule hivatalos tartalmait.
Danit még mindig lefoglalta a saját szomorúságának mocsara. A nő, akit szeretett, egy beépült rendőr volt, aki csak kihasználta és eldobta. Csak mert nem került közelebb vele a Kesztyűshöz. Pedig hónapokon át tervezte a szembesítést, és valahol érezte a kapcsolatot. A majdnem három éve építgetett karaktere pixeleire és bitjeire hullott a lövéskor. Az apja a valóságról beszélt, de valami egyszerű repülős játékot mutogatott. Ami elég Sci-Finek nézett ki.
– Nem tűnik forradalmi dolognak, százezer szám vannak hasonló szimulátorok – dünnyögte, de mire végigmondta, már megbánta. Kivételesen hamarabb járt el a szája, mint az agya. Amíg a mondatot formálta, tüzetesebben is megnézte a képsorokat. A filmet, ami futott a látómezeje szélén, az adatokat. Az arca megváltozhatott, mert Róbert nem szólt semmit, csak mosolygott.
– Ez valódi?
– Élőben még nem láttam, de annak tűnik – felelte az apja.

Sikerült felkelteni az érdeklődését. Bár ahogy visszament a szobájába, még rutinból be akart ugrani Szürkeváros indítófelületére egy új karaktert létrehozni. De végül napokig alig haladt vele. Hivatalos és kevésbé hivatalos videókat keresett a repülő emberekről. A valóság, bár egyelőre távolinak tűnt, hirtelen megtelt ismeretlen ismerősökkel. Pilótákkal, futárokkal, testnevelő tanárokkal. Unalmas, de napos síkságokkal, romos és elhagyatott épületekkel, amik felett alakok suhantak át.
Azon vette észre magát, hogy rámosolyog az ebédjét hozó futár négyrotoros gépére. A drón persze nem tett semmit. Az ablakhoz ült, és megpróbált szárnyas kalandorokat kiszúrni az égen.

Egy húszéves fiú gyorsan képes lelkesedni valami újért, de ő éppen elszántan gondolta, hogy ez most valami más lesz, mint amikor szerelmes lett Judyba. „De ez mégiscsak valóság! Itt nem szokás fegyvert szorítani az embernek.”

– Apa, ezzel le is lehet ám zuhanni! – vetette fel az egyik közös étkezés alkalmával.
– Utánanéztem. Ha nem titkolnak valamit, amit a mai világban elég nehéz, kivéve a Mátrixban, akkor nem halt még bele senki.
– Szerinted meg tudnám tanulni?
– Erre a kérdésre vártam, Dani! – sóhajtott Róbert. – Boldog huszadik születésnapot fiam! Mozdulj ki! – azzal felé fordította a fizetési visszaigazolást, amin a teljes tanfolyam és egy gép megvétele szerepelt.
A fiút leverte a víz. Szobájának magányában még el is játszott a gondolattal, hogy legalább ellátogat a hangárokhoz, és megnézi magának, mi történik, de aztán az árak mindig visszatartották. Minek fájdítsa a szívét? Apja viszont ezek szerint komolyan gondolta, amit mondott.
– Hű! – nyögte ki.

– De ha egy mód van rá, ne te legyél, aki lezuhan vele! Ne kelljen aggódnom!

– Elhiszed, ha megígérem?

– Eddig nem kellett csalódnom benned, fiam!

Dani néhány nap múlva a ToRule bázis felé zötykölődött egy taxiban. Furcsállta a robusztus kinézetű járművet a városban, de értelmet nyert, amikor elhagyták a határt. Az út egy szolgalmi „ösvény” volt. A rómaiak is rég küldtek volna félezer rabszolgát a kijavítására. Nekik azonban csak fakerekű szekereik voltak, nem emelt hasmagasságú, tekercsrugókkal és lengéscsillapítókkal ellátott futóművű autóik.
Ennek ellenére sem volt igazán kényelmes. Bezzeg Szürkevárosban mindenki a talaj felett lebeghetett! Sőt, a gazdagabbak magasabban is. De azok a gépek sokat fogyasztottak, és drágák voltak, még a Mátrixban is. Mindenesetre Dani így is értette, miért könnyebb légpárnásokban gondolkodni. Egy egyszerűbb konzol nem adta volna a zötykölődés „élményét”. Gyakran használt trükk volt ez, az élethű környezet megteremtésében.
Itt nem volt trükk. A kátyú ütött, a keresztborda billegtetett. A szerkezet és az ülés minden tőle telhetőt megtett, de a fiú a gerincén érezte a valóságot. Már-már kellemetlen volt. Azon gondolkodott, hogy az elméleti oktatások miatt eleve fölösleges odautaznia, és különben is, most akkor minden áldott alkalommal költhet taxira? Ám mind a ToRule csapata előnyösebbnek tartotta a személyes megjelenést, mind az apja szorgalmazta a levegőváltozást. Ő pedig szót fogadott.
Már csak a taxist sajnálta. Vagy csodálta. Érthetetlen volt számára, miért van jelen. Őt is dobálja az út. A hírek kézi terminálon való olvasgatását, ami látszólag a teljes figyelmét lekötötte, kevésbé rázós körülmények közt is végezhette volna. Csak ült, hagyta az automatikát vezetni. Pedig a városban léteztek távirányítású, időnként teljesen automata személyszállítók is. A fiú nem kezdeményezett beszélgetést, és ezt a sofőr méltányolta. Egy ideig azt hitte, a vezetést végző program miatt kap komoly pofonokat a kocsitól. Talán ha az autó tulajdonosa nyomon követné, hova mennek, nem lenne ennyire felkavaró élmény. Aztán elkezdte figyelni az útvonalukat. A kocsi pontosan tudta, mit kell tennie a nagyobb bukkanók elkerüléséért. Olyan szinten gondolkodott előre a kátyúk megjelenéséhez képest, hogy a fiú felismerte: a bal első ülésben békésen művelődő ember nem csak biodíszlet a történetben. Valószínűleg komolyan „összebeszéltek” a járművel. Az automatika nem követné le ilyen precízen a hibákat. Az „utazótársa” ráadásul időnként csak-csak belenyúlt a kormányba. Ember és gép összjátéka a kisebb rossz irányába mutatott. Időnként bevállaltak egy-egy bukkanót, hogy elkerüljenek egy hirtelen irányváltást, egy nagyobb zökkenést. Kihasználták az út adta lehetőségeket. Az elektronika a szembe jövő jármű mozgását is beavatkozás nélkül lekövette. Dani mégis kezdett örülni a tulaj jelenlétének. A minden kétséget kizáróan bármely esőzés vagy akár nagyobb szélvihar folyamán változó vacak földút elegendő indokot szolgáltatott az emberi munkaerő alkalmazására.

Később arra is rájött, hogy nem csak hazafelé, de akár odafelé is összekötheti az utazását másokkal, és akkor osztódik a költség. Így már nem is volt olyan drága testének elsőre feleslegesnek tűnő mozgatása.

Most először járt a kiképzőközpontban. Volt egy képe arról, miként fog kinézni, hogyan fognak rá reagálni, és ő miként éli meg. Ám csalódnia kellett. Szürkevárosban mindig történt valami, minden érdekes volt, azonnali és intenzív. Azt gondolta, a levegő itt is tele lesz szárnyas emberekkel, a hangárban sétálgatnak és beszélgetnek majd a csinos lányok és a jóképű srácok. A gyártást szakállas, mosolygó Mikulások egész sora csinálja, hangtalanul és serényen.
Ehhez képest állandóan intenzitását váltó szél volt. Nem esett, de ez úgy tűnt, csak idő kérdése. Mindössze három embert látott a levegőben, de ők is eléggé küzdöttek a heves légmozgásokban. Gyanította, hogy pont ezért vannak fenn, de esetlen röptükből arra következtetett, ők is szívesebben lennének máshol. A szakállas mérnök valóban úgy nézett ki, mint a bemutató videón, de épp elég morcos képpel cipelt valamit, és közben szitkozódott. Ahogy közelebb ért, Dani számára bizonyos lett. Valóban egy Szárny volt a kezében. Ám inkább húzta a földön, nem vitte. Közben azt motyogta, „a sok hülye huligán minek vagánykodik, ha a természet erősebb nála”. Illetve kifejezte rossz kívánságait is, miszerint „bár tényleg lett volna valami baja, ha már ilyen kárt okozott”.
Legalább a fogadóbizottság egy kedves mosolyú, vékonyka nő volt. Udvariasan beinvitálta, és röviden elmondta, mik lesznek a teendői és a feladatai. Daninak egy baja volt vele. Az asszony úgy negyven-ötven évvel volt idősebb, mint amire számított. A csinos lányoknak nyomát se lelte.
A mondhatni „röptében” elvégzett alkalmassági vizsgálaton csak azért nem lepődött meg a kövér ötvenes doktornő személyén, mert az előbb már megtört a lelkesedése. Az orvos a korábbi leleteinek átfutása, egy ujjbegyszúrás, egy kézi testszkenner, néhány kérdés és egy „nyújtsd ki a nyelved!” után gyorsan közölte, részéről rendben. A pszichológiai teszt pedig ráér később is, mielőtt felszáll, úgyhogy ha nem haragszik, neki lenne most más dolga az imént kissé keményen földet ért pilótával.

Károlyon kívül egy emberrel találkozott, akit látott már valamelyik reklámfilmben, mégpedig Zoltánnal. A videón, amin alig néhány másodpercre volt védőruha nélkül látható, kissé kerekebbnek, de kiegyensúlyozottabbnak tűnt. Arca már-már beesett volt, és még mindig tekintélyes termete ellenére szinte már önmagához képest sovány benyomást keltett. Idősebbnek is tűnt a korábbi felvételeken láthatónál.
Néhány percig az igazgató csak vele foglalkozott. Kérdezett tőle néhány adatot, amit még nem bocsátott a rendelkezésükre. Az egészsége felől is érdeklődött, és különösnek találta, hogy egy ilyen fiatal srácot egy komoly bűnügyi világ foglalkoztat a Mátrixban. Emellett gratulált neki az egyetemi eredményeihez, és már-már büszkén veregette vállon „csak így tovább” felkiáltással.

Dani érdekesnek találta a magázódást az igazgatóval. Nem volt számára szokatlan, mert Szürkevárosban a legkülönfélébb okokból használták ezt a formátumot. A korkülönbség, a félelem vagy a tisztelet, de olykor a tiszteletlenség vagy a gúny eszköze volt. Alig múlt néhány apró hajlításon és megjegyzésen, mikor melyik. Zoltán picit olyan volt, mint a „ToRule család” keresztapja. Egy nagydarab maffiavezér, csak épp sehol nem voltak fegyverek és a bűntények. Talán akkor drog? Hiszen akinek ők eladnak valamit, az elszáll? A fiú eljátszadozott a gondolattal. Mennyiben lenne más, ha a Mátrixban lennének? Ez azonban a valóságban történt, itt körülötte. A joviális úriember vele szemben épp néhány papírt íratott vele alá. Elsőre fel sem tűnt neki, aztán leesett. Ez is szokatlan volt a valóságban. Furcsa módon minden adminisztráció elektronikusan zajlott, inkább a különféle virtuális világokban nyúltak vissza az efféle archaikus dolgokhoz. Rádöbbent, mennyire nehezére esik valódi tollal leírni a nevét.

– Érdekes, hogy aláírást kér.

– Céges hagyomány. Szeretjük a kézzel fogható dolgokat, ha már nem csak gépek számítják a környezetünk – mosolygott az igazgató.

Ismét Krisztával, a hetven körüli asszonnyal találta szemben magát, aki nagyon kedvesnek bizonyult. Felajánlotta, hogy körbevezeti, megmutatja a bázist. Mondván az elkövetkezendő pár hétben úgyis itt fogja tölteni a napjait, így jobb, ha már most megismeri, mit hol talál. Elmesélte neki, a három, hangárnak nevezett épület igazából üvegháznak épült. Ez nem lepte meg Danit. A korai videókon nem is nagyon különböztek a mezőgazdasági létesítményektől. Az itt töltött idő előrehaladtával a fiú szívesen figyelte meg az ügyes megoldásokat az átalakítás részleteiben, ha épp nem találta elég szórakoztatónak valamelyik oktatót.

A túra vége felé a „gyártósoron” ismét találkozott Károllyal. A mérnök már nem volt morcos. A sérült Szárny egy munkaasztalon hevert, de a Télapóforma ember egy ötvenes, kopaszodó, enyhén pocakos szemüveges fickóval beszélgetett. Mint kiderült, dr. Fadgyas Ottónak hívták, és körzeti orvosként dolgozott Nagykálban. A doktor úr szívesen használta volna a ToRule gépet a betegekhez való házhoz járáshoz. Ehhez viszont legalább valami minimális felszerelést szállítania kellett volna, amihez egy megbízható tároló rekeszt, vagy „csomagtartót” szeretett volna fabrikáltatni a mérnökkel a leendő eszközéhez.

Mint kiderült, az orvos alig két nappal előzte meg Danit, így ma ugyanarra az órára voltak hivatalosak. Ami viszont csak harminc perc múlva kezdődött, így udvariasan megkérdezte, hogy ha nem szól bele, addig nézheti-e, mit csinálnak. Nem utasították vissza. Ő pedig élt a lehetőséggel, de nem élt vissza a türelmükkel. A fiú az eszmecserét figyelemre méltónak, a helyzetét azonban kissé szokatlannak találta. Szürkevárosban ennyi idő alatt sorsok fordultak meg, események egész láncolata zajlott le, akkor is, ha csak céltalanul sétált az utcákon.

Végül csatlakozott hozzájuk egy szintén idős úr, János. A fiú valamelyik leírásból tudta róla, ő a csapat mezőgazdásza. Kicsit csodálkozott, mert a kertésznadrágos férfi pár perc alatt szakszerűen szétkapta a Károly által otthagyott sérült gépet, majd kicserélte a hibás alkatrészeket a raktár készletéből, és csak néha kérdezett valamit a kollégájától, aki többnyire ráhagyja.

– Segítesz nekem? – kérdezte tőle egy legalább három kezet igénylő mozdulatsornál az agrármérnök.

– Persze! Mit csináljak? – zökkent ki a békés nézelődés tétlenségéből Dani.

– Csak fogd itt meg, ezt pedig tartsd ide, amíg rögzítem itt…

A nem igazán ilyen finom mozdulatokhoz szokott érdes kéz végzett a folyamattal. Amíg viszont János minőségileg ellenőriztette a munkájátt a szakállas kollégájával, Dani már azon gondolkodott, hogy talán harminc évvel korábbi videókat látott, és azok az emberek mind megöregedtek. Ez itt körülötte pedig csak valami megmagyarázhatatlan időanomália miatt lehetséges, mint egy középkategóriás sci-fi szimulációban. Mással nem tudta magyarázni, miért csak ötven fölötti embereket lát.

Tamás nagyjából ekkor lépett be a hangárba, három tanítvánnyal, akiket talán az érkezésekor látott kint a szélben. A férfi levette a sisakját, Dani pedig azonnal elhessegette az iménti gyerekes fantáziáit. A pilóta ugyan technikailag még így is az apja lehetett volna, de legalább pont úgy nézett ki, mint a videókon. A három másik ember körül legalább az egyikük egy vékony nő lehetett, de a sisakban inkább nem mert hozzávetőleges következtetéseket levonni. Elképzelései szerint Kriszta is hasonlóan nézhetett ki beöltözve, a mozgásán se nagyon látszott volna meg a kora. Inkább a leendő oktatójára koncentrált.

– Á, szóval itt vagytok! – kezdte Tamás.

– Igen, szervusz! – üdvözölte Ottó.

Kezet fogtak, Dani is bemutatkozott. A pilóta közölte, ezt dobta nekik a gép, így jártak, ő fog repülésbiztonsági oktatást tartani nekik. Pedig ettől vált hírhedté a tanulók közt, és ehhez inkább fáradjanak át vele a csendesebb kettes épületbe.

A tanulócsoport végül öttagú lett, de Dani még mindig erősen lefelé húzta az átlagéletkort. Tamás szenvedélyes, kissé hosszú, de helyenként azért érdekes előadást tartott átélhető erőhatásokról. No meg arról, hogy mennyire fontos a megfelelő gyorsaság a levegőben maradáshoz.

– A sebesség odafönt egyenlő az élettel. Hiszen fontos a felhajtóerő generálásában, de ugyanez jelenti a veszélyt is. Minden gyorsabban hajlamos megtörténni, így a baj is. A leszállás pedig különös körültekintést igényel. Olyankor el kell vesztenünk a sebességünket, ami a levegőben tart. A legtöbb baleset abból van, ha egy ember újra találkozik az anyafölddel.

Ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát mindenki egy halvány mosoly mellett könyvelte el. Végül Tamás gratulált nekik, amiért túlélték az intelmeit, de ismét felhívta a figyelmüket rá, hogy ha az autós közlekedés veszélyes, ez fokozottan azzá válhat, ő legalább szólt.

Dani, bármennyire is próbált figyelni, végül az maradt meg, hogy „ne merjetek meghalni nekem”. Időnként ki-kikacsintott az épület egyéb részeibe. Egy pillanatra Zsoltot és Esztert is látta, amitől kicsit jobb kedve lett, de közben elkönyvelte, itt mindenkinél jelentősen fiatalabb. Aggódott, miként fog barátokra lelni. Nem is beszélve esetleg a lányokról…

Az előadás után valahogy újra Ottó került a közelébe. A doktor szimpatikusnak találhatta, beszélgettek egy kicsit. Dani nem értette, mivel vívta ki a figyelmét, de úgy gondolta, ha már együtt fognak tanulni, amúgy se árt, ha ismerik egymást.

– Tamás szakmailag, mármint az én szakmám szerint is jól beszélt az egyensúly érzékelésről, a reakcióidőkről és a szervezetet érő erőhatásokról – méltatta az orvos.

– Biztosan jól ismeri őket – válaszolta félénken a fiú.

– Elvégre ő repül ezekkel a legrégebb óta.

– Komoly tapasztalatai vannak, nekem az az érzésem. Főleg amikor arról beszélt, hogy az embert magával ragadja az élmény az első repüléskor, és hajlamos butaságot csinálni, ami veszélyes –morfondírozott Dani.

– Ifjú korod ellenére jó megfigyelő vagy – dicsérte meg Ottó. – Tegnap beszéltem vele. Valamiért szóba került a csonttörése. Azóta érzi hivatásának a dörgedelmes előadásokat. Viszont azt mondta, hasznosak, azóta senki nem sérült meg komolyabban a saját hibájából. Engem meggyőzött. Tudod, autóval lassabb és kényelmetlenebb kimenni a betegekhez, de kevésbé szórakoztató. Remélem, beválik a Szárny arra, amire szeretném, de ha nem, akkor csak röpködök vele. Már alig várom!

Dani észrevette, az orvos hiába két és félszer annyi idős, mégis legalább olyan lelkes, mint ő volt. Vagy legalábbis szeretett volna lenni.

„Úgy tűnik, a fiatalság belülről fakad” – szögezte le magának.

A következő előadást Zoltán tartotta nekik. Száraz anyag volt, ráadásul Dani előre készült. A légi irányítás jelzéseiről, a repüléshez köthető szakkifejezésekről, szó- és írásbeli utasításokról beszélt. A fiúnak el-elkalandozott a figyelme. Valahol az is megfogalmazódott benne, miért is van itt, ha eddig nem nagyon vonzotta a repülés. Vagy legalábbis nem jobban, mint mindenkit, aki kisebb-nagyobb mértékben kimondva-kimondatlanul vágyik rá. Úgy érezte magát, mint egy teljesen új szimulációban, ami ráadásul picit vontatott és unalmas. Hogy múlassa az időt, megpróbálta kitalálni, miként kerülhetett ide a másik három ember. Mit csinálnak, ha épp nem repülni tanulnak, és milyen motivációjuk lehetett az idejövetelükre. Épp a negyvenes fickó mozdulataiból és arckifejezéseiből próbált többet kiolvasni, aki az előadás közben buzgón figyelt, amikor öt ember lépett be. Valami étellel a kezükben baktattak végig az épületen, és az üvegház túlsó végében lévő ebédlőasztalokhoz telepedtek.

Két lány és három fiú. Egyikük se volt huszonöt felett. Daninak felcsillant a szeme. Végigmérte őket, de hirtelen lett egy olyan érzése, hogy az azonos neműekkel mégsem lesz biztos a barátság. Nem azért, mert néhány évvel idősebbnek tűntek nála. A magasabb, vékony lányt feltűnően szépnek látta. Az alacsonyabbikon nem volt semmi érdekes, nagyjából huszonkettő lehetett, rövid haja volt, és messziről teljesen átlagos arca. Igazán kövér sem volt, de a vékony barátnője mellett testesnek és jelentéktelennek tűnt.

„Őt láttam védőruhában” – esett le a fiúnak a magasabb lányt nézve. Mint később ő is megtudta, Cilinek hívták, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a képzés nagy részén túl volt, hiszen repült. A három srác szinte tudomást sem vett a rövid hajú lányról. Egyértelműen a talán még Daninál is fiatalabb társnőjét preferálták, és követték árnyékként. Valami benne is megmozdult.

Az apró csapat leült az asztalokhoz, és jókedvű beszélgetésbe kezdett az étel fölött, de olyan hangerővel, amiből semmit sem hallott. Nem akartak zavarni senkit. Ám a tér mégis megváltozott, a meteorológiai jelzések nómenklatúrája Zoltán szájából távolinak, a lány arca közelinek tűnt.

– …persze ha egy csinos kisasszony eltereli az ember figyelmét, hiába a sok segédlet és felelős légi irányítás, könnyen megvan a baj.

Danira hirtelen öt szempár szegeződött, köztük Zoltáné és Ottóé. A doktor cinkos mosolyt eresztett meg, értette őt. Az igazgató pedig megértette, bár nem hagyta annyiban:

– Gondolom, Tamás megemlítette egy órája, hogy a biztonságos emberi érintkezés alapja: az ember előbb leszáll. Dániel, most inkább landolna közöttünk lélekben? Hol is tartottunk…

– A sisakkijelzőre közvetített szélirány és szélerősség adatoknál – vágta volna ki magát a fiú.

– Igen, amikor Melinda és főleg Cecília beléptek. De az három perce volt.

Úgy érezte, megérdemelte. Megint egy lány miatt nem figyelt a fontos dolgokra. Ezt a hibát nem követheti el megint! Főleg ha meg akarja hódítani!

Hazafelé úgy képzelte, a zötyögős autóút – melyet szerencséjére most a doktor kocsijában ingyen tudhatott le – valami olyasmi, mint egy lassú kilépés „ToRule városból”. Eddigi virtuális otthonából egy pillanat volt átlépni a valóságba, de ezt a játékot most mégis megérte végigvinni. Új figyelni és megfigyelni valói lettek, még ha nem is olyan intenzív, feszes ütemben. Az elmúlt nap úgy rendszereződött össze az elméjében, mintha minden egyes kátyú a helyére akarná rázni a benyomásokat és élményeket. Például azt, hogy a taxis ügyesebben vezetett a borzalmas úton félautomatán, mint az orvos teljes odafigyeléssel, saját kezűleg.

Ottó hazáig vitte, majd elköszönt. Felfelé a lépcsőn Dani félhangosan levonta a rövid következtetést, melyet a kérdőn ránéző apjának ki is fejtett:

– Jó lesz ez!