Emberszárny

Sci-fi regény

5.07 - „Felhőkről lábat lógatunk”

2016. február 06. 08:30 - szárnyas ember

Kissé borús, de meleg nyári délelőtt volt. Dávid és Tamás házak közt repkedett. Nézelődtek, beszélgettek, keresték a lehetőségeket.

– Nem vagyok hadvezér csak azért, mert évente egyszer kardot rántok – szabadkozott a mérnök.

– Márpedig neked van a legtöbb tapasztalatod – kötötte az ebet a karóhoz Tamás.

– Te meg háborús szimulációkban szoktál repülni.

– Igen… Á, hagyjuk. Majd improvizálunk. Úgysem tudom, mire számíthatunk.

– Még azok a Fecskék is megesznek minket reggelire. Utánanéztem. Közel hangsebességgel tudnak menni. Ugyan mi könnyebbek vagyunk, de a súly-tolóerő arány még így is nekik dolgozik. Ráadásul ők meg tudnak állni a levegőben.

– Mi viszont gyakorlatilag azon kívül bárhol. Tudunk futni, bebújunk egy lyukba…

– Van itt elég.

– Akad, de kevés a nagy ház. A kicsikbe meg bemész, de ha kijössz, egyből leszednek. Meglepni akkor tudjuk őket, ha a nagyobb épületek közt nyomunkat vesztik.

– Ez igaz. Mindenképp a többemeletes házakban kell gondolkodnunk.

A két ide-oda repkedő ember csak néhány apró állat érdeklődését keltette fel. Heves sosem volt nagy város. A megye egykori névadója azonban ekkorra bírt még egy fontos tulajdonsággal: teljesen lakatlanná vált. Nagykál felemelkedése a környező falvak bukásával végződött. Ahova nem ment hulladékhő vezeték, onnan az emberek beszivárogtak az egyre nagyobbá váló új településre. Az elnéptelenedettek közül Heves volt a legnagyobb. A másik irányban alig távolabb fekvő Gyöngyös valahogy elkerülte a végzetét. A katonák ezt a terepet jelölték meg, mint a „ToRulre a Honvédség ellen” hadgyakorlat színhelyét. Lehangoló, de ideális színtér volt. Nem zavarták a forgalmat, de a város nyújtotta különleges terepet modellezni lehetett.

– Valahogy a fejükbe kéne verni, hogy vigyázzanak magukra. A végén még elkapja őket a harctéri lendület, és bajt csinálnak – aggodalmaskodott Tamás.

– Tudom, állandóan aggódsz. De azért ne feledd, néha higgadtabbak nálad. Eddig rajtad kívül csak Zsolt nem érkezett párszor a talpára, de ő csak egyszer ütötte meg komolyabban magát.

– Oké, de eddig kontrollált körülmények voltak…

– Nagykált is milyen ügyesen megoldottuk. Nem lesz gond.

– És az újoncok? Mi lesz, ha valaki leesik?

– Hirtelen milyen apáskodó lettél! – kacagott Dávid.

– Nem vicces…

– Jó oké. Majd előadhatod az atyai szigort indulás előtt. Nézd, nincs kedved ott leszállni?

Felültek egy omladozó panelépület tetejére, levették a sisakjukat. Kellemesen nyugodt hely volt. Majdnem olyan otthonos, mint Dávid lakása, csak szellősebb és koszosabb. Beszélgetni viszont éppen annyira megfelelt.

– Örülök, hogy te jöttél velem, még ha úgyse sok hasznod veszem majd a hadgyakorlaton – kezdte Tamás, amint talált magának egy kellemes helyet a moha és fű lepte tetőn. – Hiányoztak a régi dumálások.

– Nekem is.

– Amióta Gabi a lényegedre tapintott, szinte elválaszthatatlanok vagytok. Nem mintha sajnálnám, vagy valami. Nekem is sok dolgom volt az elmúlt hónapokban. Ráadásul a házi programozód lelkesedése nélkül döcögősebb lett volna.

– Vagy semmilyen. Néha úgy érzem, én adtam a legkevesebbet a dologhoz.

– Leszámítva az ötletet, a terveket és a kezdeti lépéseket?

– Mindegy, nem panaszkodom.

– Na, bökd ki, akarsz róla beszélni? Eljátszom Nórát, itt ez a jó kis gyomból készült puha kanapé…

– Ne szórakozz! – Dávid vállon pöckölte Tamást.

– Ki vele, mi a baj?

– Az Erőmű.

– Értem… Vagyis folytasd, óradíjam van, ilyen gyorsan nem úszod meg!

– Elmész te a…

A mérnök játszotta a sértődöttet, de aztán sóhajtott egyet, és mivel úgysem talált volna erre jobb embert, kiöntötte a lelkét:

– Tudod, odabent most minden olyan, mint mielőtt sikertelenül tanítottam úszni a multiműszerem. Csak épp alig látom még Károlyt is. Ő is hiányzik. Az új emberekkel nincs semmi gond, csak magamat látom bennük öt-tíz-húsz év múlva, ha nincs a Szárny project. A deutérium dúsítóból jött ürge nem buta. Ellenben olyan…

– Kedvetlen manus, aki várja, hogy elrepüljön felette az élet?

– Olyan. Amilyenné én is majdnem lettem. Aztán elkezdtem megélni a lehetetlen álmomat. Most pedig nézd, itt van a hátamon, és felszállhatok akár más élete fölé is. Viszont az álmokból nem lehet megélni, vagy még egy darabig biztos nem.

– Már tizenhat szárnyat adtunk el, illetve van folyamatban. Ha Zsolt holnap megérkezik, és Károly méltóztatik megcsinálni a filmet az amerikai túráról…

– Tudom. De ti mind foglalkozhattok ezzel, ott vagytok. Én pedig közben tegnap egy csavarhúzót pucoltam tisztára. Újkorában is mocskosabb volt a végére, úgy unatkoztam odabent. De a vezetőség figyel. Az az Annamária egy tevehajcsár, ellenben nem ért hozzá. A szerszámpucolás neki munka, a tizenhatosos blokk rakoncátlan hűtőrendszerére a megoldás kutatása a CN bejegyzések közt… Az viszont a „mit netezünk itt kolléga?” kategória.

– Nekem évek óta nincs főnököm – vigyorgott Tamás.

Dávid morgott egyet magában. Elővette a hadi jártasságát, és vezényelt egy agresszív ellentámadást:

– Hallottam, megtetszett neked az főtörzsőrnagy őméltósága – Dávid nagy ciciket mutatott maga elé és bőszen vigyorgott. – Bezzeg ő parancsolna neked! Lenne nemulass!

Tamás nem bírta azonnal kivédeni, kontrázni próbált.

– Úgy tudom, te is szívesen csinálod Gabi kulimunkáját, amikor együtt kódoltok. Az mi, ha nem papucs?

Dávid viszont nem várt védelmi pozíciót vett fel, és sikeresen leszerelte ellenfelét.

– Ő pedig cserébe ingyen dolgozik nekünk. Az egyszerűbb, de kevésbé kreatív, viszont türelmet igénylő feladatokban még jobb is vagyok nála. Mint minden igazán jó programozó, ő is egy kicsit művész. Az ilyesmit kényszerből csinálja. Egyébként volt már férje. Tudtad?

– Ez kimaradt. Nem mondod?

– Egy látványtervező. A Mátrixos terek csodálatos díszletei…

– Tudom. Na, azok elvont egy figurák. Az a nő bírta mellette?

– Hát, nem bírta. Amikor a Szárnyat terveztük, és tele volt a hócipőm, mert nem volt Gabi, a többi programozóval nem értettem szót, akkor vált éppen. Az volt a családi ok, amire hivatkozott.

– És veled?

– Nagyon jól megvagyunk – lógatta a lábát a tetőről Dávid.

– Az arckifejezésed nem erről árulkodik! Ki vele! – Tamás azt hitte, fogást talál.

– A legjobb megoldás az lenne, ha hozzáköltöznék végleg. Visszaadnám a szolgálati lakást, és felmondanék. Akkor viszont ő lenne a főnököm. Na, az azért még nem menne, főleg ha közben hozzám jön…

– Állj! Esküvő lesz?

– Gondolkodom rajta. Tudod, észszerűnek tűnik.

– Az esküvő nem csak az észszerűségről szól ám!

– Persze, szeretem is. Amikor egymás mellett dolgozunk, és szinte a gondolatát is érzem…

Tamás felkacagott. Egy darabig megszakadt a beszélgetés.

– Ha Shakespeare most élne, biztos a Rómeó és Júlia legromantikusabb jelenete lenne. Együtt kódolnak az erkélyen a terminálok fényében, ami mellett még a telihold is csak egy sápadt paca!

 

Dávid konkrétan lelökte ezért a tetőről Tamást.

– Visszajövök, mint a bumeráng! – kacagott a futár, és ugyanott landolt.

– Tudod mit? Én meg elképzelem, amint szőrös mamuszban viszed a reggelit a házi tábornokodnak, két vasalás és pelenkacsere közt!

– Jó-jó, ez egy-egy. Igazad van. Talán annyira nem is tetszik ez az Anna. De vissza a kérdésre. Szerezzünk hosszú fehér szoknyás protektoros ruhát, meg akkora és olyan erős fátylat, amit kétszáznál se darál be a rotor? Aztán a boldogító igen után elrepültök a naplementében, egymáshoz kötött konzervdobozokat húzva?

– Szállj le a témáról, jó? – morgott Dávid.

– Miért? Nem te mondtad, hogy szereted?

– De… Valahogy nem tudom. Olyan lenne, ha most megkérném a kezét, mintha eltartatnám magam vele. Az Erőműben szétunom az agyam, még a rossz napjain zsörtölődő Károllyal is szívesebben raknám össze a négyezredik Szárnyat, minthogy még egy hónapig ott maradjak. Mind átalakultunk. Már egyikünknek se jó az a nyugdíjas állás. És rajtunk kívül mindenki eljött. Talán nem bukik el a ToRule mint vállalkozás. De erre nem építhetek. Mindenkinek elfogyott a pénze.

– Tanulj meg koptert is vezetni! Illetve csak csináld! A Kolibrire való vizsga, az elméleti futárképzés és a PPL után szerintem gyerekjáték lenne. Akkor felveszlek macskaalom kihordónak. A karbantartásért is akkor direkt tudnék fizetni. Eddig is az Erőmű számlázott, és ti végeztétek.

– Csodás ajánlat, különösen a macskaalmos. Alszom rá egyet. Gyere, nézzük, hátha találunk valami ötletet. Legyen már esélyünk tizenhét másodpercnél tovább a nagymellű végzetasszonya ellen!

 

Tamás és Dávid felszálltak. Ötleteltek egy kicsit. Gyors fordulókról, biztonságosnak tűnő leszállási pontokról egyeztettek.

– Esetleg meg tudjuk lepni őket, ha ott annál a ligetnél berongyolunk a házak közé, elbújunk valamelyikben. Aztán kiszaladunk valami lehetetlen irányban – lelkendezett Tamás.

– Az nekem nem megy. Tudod, sose volt kenyerem a cikk-cakk.

– Jó, akkor te leszel a csali. Leszednek, mint az agyaggalambot, mi meg addig szétlőjük a hátsójukat.

– Szép kilátások, de tekintve, hogy nem halok bele úgy, mint egy elnézett leszállásba, oké. Ha ettől elevenedik meg, amint fél kézzel gyereket fogva tejbegrízt kavargatsz, közben a dandártábornokod munkába viszi a melleit, akkor megteszem.

– Tudod, mit tehetnél meg itt és most? – ripakodott rá Tamás.

– Hopsz, figyelj!

– Nem beszólogatni, te papucsok leendő gyöngye! Nem leszek attól házi tündér…

– Csönd, leszállás! – Dávid egy tőle szokatlanul éles fordulóval eltűnt egy ház mögött. A haverja észbe kapott, majd követte.

– Kik azok? – kérdezte suttogva a mérnököt, egy félig leomlott ház legfelső emeletén kukucskálva, a valaha létezett ablak két oldalán.

– Nem látom innen, messze vannak. De két ToRule szárnyas ember, az tuti.

– Talán Zsolt és Eszter – vágta rá Tamás.

– Nem, a fiú csak este érkezik vissza Amerikából, te is tudod. A szőke lány pedig nem jönne ide mással, vagy az lenne a nap pletykája.

– Igaz, mindkettő. Valami új ember?

– Még egyik se kapott engedélyt. Ha itt vannak, lecsapunk rájuk.

– Azonnal kiderül – Tamás előkapta a terminált. Egyelőre minden gép kötelezően sugárzott egy azonosítót. A légügy ezt amúgy is jónak látta.

– A gépek számai alapján Péter, és… Francba, hogy nincs direkt fordító, nem ismersz egy programozót? – vigyorgott Dávidra, aki erre ritka csúnyán nézett, még sisakban is.

– Ott a lista. Nóra.

A két cimbora egymásra nézett.

– Ez van olyan érdekes, mint a… – a mérnök nem tudta befejezni, mert nem akart újra beszólni Tamásnak.

– Szegény srác. Az a nő már egyszer tudtommal megrágta, aztán kiköpte. Csodálom a kitartását.

– Valahol megértem a fiút. Én is hasonlóról álmodtam ennyi idősen. Gyönyörű. És még okos is, én sem bírnék ellenállni.

– Ehhez a kijelentésedhez mit szólna a leendő nejed? – osztott ki egy megérdemelt verbális pofont a haverja.

– Semmit. Az vesse az első követ… Az a művész, akitől elvált. Utánanéztem, egy macsó volt. Különben is, hazudsz, ha szerinted Nóra nem jó nő – tartott egy kis szünetet Dávid. Hátha Tamás válaszol valamit, de a várt kinyilatkoztatás elmaradt. – Mindegy. Az embernek meg kell érni hozzá, hogy ne csak a serdülőkori vágyálmai érdekeljék.

– Ne bölcselkedj itt nekem, nem áll jól! – nevetett Tamás.

– Rendben. Legalább gyakorolhatjuk a becserkészést. Szerinted milyen közel tudunk repülni, mielőtt észrevesznek?

– Attól függ, mennyire merültek el egymásban.

– Nem úgy néz ki, hogy erről lenne szó. Az az érzésem, Péter vesztésre áll. Szerintem csak megmentjük, ha kihúzzuk a bajból.

– Hirtelen te lettél a pszichológus, mérnökök gyönge?

– Túl messze ülnek. Nem nagy lélektani varázslat, puszta matematika. Ahhoz csak érthetek?

– Na, érts jobban a repüléshez, és vadásszuk le őket!

Házról házra, fedezékről fedezékre haladtak. Sétáltak, lépcsőt másztak. Lassan közelítették meg az áldozataikat.

 

– Egy egész várost hódítottam meg neked – mosolygott Péter.

– Csinos. Tetszik a sok zöldterület, meg a beültetett tetők. Mindenhol virágok az ablakokban.

– Mekkora élet van! Szinte száll a sok pletyka.

– A verebekre gondolsz, vagy amikor a futónövényt lefújja a szél a kitört ablakból? – Nórát annyira nem ragadta magával a kihalt város látványa.

– Ne légy ünneprontó, éld bele magad!

Nóra hangnemet váltott.

– Nem tudom, Péter. Olyan aranyos vagy. Én vagyok a bolond. De csak kínozzuk magunkat.

– Miért mondod ezt?

– Kár volt hozzátok csapódnom. Illetve leginkább buta voltam, nem vettem számításba a vágyaidat.

– Tiszteletben tartok bármit, amit csinálsz, de miért lenne annyira szörnyű, ha csak simán randiznánk? Elképzelhetetlennek tartod? – kérlelte a szemével Péter.

– Most tényleg velem akarsz lelkizni?

– Te vagy a kedvenc pszichológusom.

Nóra végre kedvesen rámosolygott a fiúra, de az arcán nem az volt, amire a srác annyira várt.

– Rendben, olcsón megszámítom.

– Mertem remélni.

– Oké! – sóhajtott a nő. – Hívd inkább Irmát randira! Csak huszonöt, csinos, értelmes, és már beléd van zúgva. Kérem, fáradjon a kasszához!

– Most viccelsz, ugye?

– Nem.

– A múltkor azt mondtad, kezdjük újra.

– Félreértettél. Elfogadtam az ajánlatod a repülni tanításra. Hiba volt. Többet láttam beléd. Azt hittem, helyén kezeled. Te pedig még mindig másnak gondolsz. Egy menthetetlen vénkisasszony vagyok, aki már nem is gazdag. Illetve van egy ipari nyomtatóm, ami azt se tudom, hogy működik. Lejárt lemezt hallgatsz. Majd egyszer elvétek egy fordulót földön vagy levegőben, és meghalok.

– HOGY MONDHATSZ ILYET? – pattant fel a fiú.

– Akkor most bevallom. Egy depressziós vén tyúk vagyok. Te pedig azt hiszed, egy sugárzó gyönyörű fiatal lány. Nézz rám!

– Mind elmebetegek vagyunk. Ezt neked kéne a legjobban tudni. Nem kell Irma! Ő csak egy sugárzó, fiatal gyönyörű lány. Tudod, be kell neked vallanom valamit. Amióta megismertelek, súlyos lelki bajom van nekem is – Péter visszaült mellé.

– No, ki vele? – Nóra nem bírta elképzelni, ez után milyen hülyeséget talál ki a srác.

– Rájöttem valamire. Az idősebb nőkre bukom. Gyógyíthatatlan gerontofilia. Már alig várom a ráncaidat, igazán lehetnél öregebb! És nem akarom, hogy kigyógyíts belőle, beteg akarok maradni.

– Úgy tudom, Marika is szingli. És elég sokat jártál hozzá, ráadásul szereztél neki állást – kacagott Nóra.

– Hmm. Most hogy mondod – Péter nem tehetett mást, felvette a ritmust.

Nóra tényleg elképesztően gyorsan és ügyesen váltotta a hangulatát, legalábbis amit a külvilág felé mutatott. Tökéletes színésznő volt. A fiú nem tudta, most vesztett, vagy nyert. Ki kellett derítenie, ha törik, ha szakad:

– Igazad van. Holnap megkérem a kezét. Egyvalamiben a segítségemre lennél?

– Mi volna az?

Péter feltápászkodott, finoman megszorította a nő kesztyűn keresztül is kecses ujjait, és felsegítette.

– Leszel a tanúm?

– Ja, persze… – kacagott a nő.

Heves borús, kihalt városában megállt az idő. A pillanat, amíg a fiú a nő kezét fogta megfagyasztotta maga körül a mozgást. Még a pletykák is elfelejtettek nőni egy pár másodpercre. A két ember egymás szemébe nézett, és mozdulatlan szobrokká váltak a betontömb tetején. Csak a felhők kúsztak odébb egy picit az égen. Az összefüggő sötét takarón keletkezett résen egy fénypászma tört utat. Nem találta telibe őket, de a szél korrigált. Nóra haja lebbent egyet. A fény oldalról mindkettejüket bevonta meleg ragyogással. A fiú kihúzta magát, és csak finoman mosolygott.

– Nem hiszem el, hogy erre is hatással vagy – suttogta a nő, de még mindig nem húzta el a kezét. Pedig megkapta a lehetőséget, a fogás korántsem volt szoros.

Péter csak tovább nézte, de nem szólt semmit. Elméjét kiürítette. Akármi is lesz, ezt a képet még az unokáinak is mesélni fogja. Maximum esetleg titokban, nehogy a nagyanyjuk meghallja, amint más nőről beszél.

 

Dávid és Tamás ekkor értek arra a tetőre. Óvatosan osontak ki a feljáró nyitott ajtaján. Amint meglátták a szerelmes regények címlapját idéző képet, vissza is settenkedtek.

– Ennyit az emberismereti tudásodról és a matekról – suttogta Tamás. – Ha nem vigyázol, ezek előbb jelentik be az eljegyzést.

– Szerinted is borzalmasan giccses volt ez a kép?

– Majdnem hánytam. Na, osonjunk el innen! – vigyorgott a sisakban is jól láthatóan a pilóta.

 

Nóra feladta. A szinte égetően erős, hirtelen jött napfény átforrósította az arcát. Majd amint jött, úgy vonult tovább a következő házra. Eltűnt, aztán a város egy másik pontján egy újabb résen világította meg az emberek szempontjából kihalt, de a természet számára visszafoglalt települést. A nő fejében is újjászületett valami. Nem engedte el Péter kezét, de elfordultak a város innen nézve nagyobbik fele irányába. A feltámadó szellő picit szétkergette a felhőket. A napsugár fél tucat ponton világította meg a tájat. Egy darabig gyönyörködtek benne. Lassan újra átvette a hatalmat a nyár forrósága, egyre nagyobb foltokban árasztva el a fényéhes növényeket.

Nórát lenyűgözte a műsor. Tehetetlen lett önmagával szemben. Ideérkezésekor még azt hitte, leszámolt már a fiú iránt érzett szerelmével. Rá kellett jönnie, hogy Péternek és talán neki sem lenne szabad küzdenie ellene. Ha a fiúnak ez kell, hát megérdemli. Ha ő pedig olyan hülye, hogy nem képes a saját sarkára állni, talán nem véletlenül hibázik. Hibázik? Mi hiba? Minden döntés csak egy hiba. Már ha egyáltalán van döntés. Ott és akkor a feltámadó szélben nem volt. Zuhant. Nem a tetőről, hanem a fiú karjaiba. A szabadjára engedett szerelem kvazárként vonzó hihetetlen erejének köszönhetően. Mire befejezte a fél lépést, Péter megtette a másikat. Szorosan átölelte, és percekig nem engedte el. Nagyon lassan szűnt meg a kontaktus. Újra kézfogássá szelídült.

– Rendben, randizzunk! – mosolygott a fiúra. Közben kezei centiről centire kicsusszantak az övéiből.

– Korántsem biztos, hogy mindig ilyen érdekes dolgokat tudok kitalálni. Unalmasabb leszek – aggodalmaskodott a srác.

– Ez a világ rendje. Na, gyere, repüljünk vissza! Haza kell mennem dolgozni, különben a végén még kölcsön kell kérjek.

– Hozzánk mindig jöhetsz a melegházakba parasztlánykodni, Grófnő!

– Rendben. Elsőre meg is teszi találkának.

– Ez most komoly?

– Az. Na, szárnyakat fel, te időjárásmágus!

Szólj hozzá!
Címkék: 5. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://emberszarny.blog.hu/api/trackback/id/tr888363884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.