Emberszárny

Sci-fi regény

6.02 - Legények és anyavállalatok

2016. április 23. 10:32 - szárnyas ember

Dávid nem először aludt az Erőműben. Már a „régi szép időkben” is előfordult. Alapvetően nem volt a Károly-féle típus, szerette az otthonát elválasztani a munkahelyétől. Ám mostanában teljesen átalakult az élete. Amikor a többiek Zoltánt követve elhagyták egykori munkahelyüket, azt hitte, maga a munkájának rabsága a probléma. Az ember azért, hogy szabad lehessen, és azt csináljon, amit akar, önként vállalja saját vágyainak láncait, és keres pénzt legaktívabb óráiban. Utána fáradtan élhet a fennmaradó röpke időben, abból a szintén nem végtelen erőforrásból, amit összegyűjtögetett. Dávid számára a karbantartó hangár viszonylagos nyugalma ellenben olyasmi lett, amire vágyott. Általában persze akadt dolga. Most neki kellett Zoltánnak lennie. Jelenleg ő volt, aki a legjobban értett a rendszerekhez. Viszont ami eddig természetesen jelen volt, most hiányzott. Az egykori igazgató bölcs, szinte jövőbelátó képességet feltételező fejben futtatott „karbantartó szoftvere” nélkül nehezebb lett az élet. Minden műszakra akadt valami szerelni való. Amire korábban ritkán volt példa, tartalékosokkal kellett időnként kisegíteni a rezidens mérnököket.

A sokszor monoton munka viszont jót tett valakinek, aki nem akart az életén gondolkodni. Az álmában látott jelenet nem volt valós. Gabi továbbra is repült, sőt, szívesen szeretkezett is vele. Dávidnak szüksége volt a szexre. Már nem élhetett nélküle, és már egy a buta gondolat is megfordult a fejében, miszerint akkor se hagyná ki a lehetőséget, ha tudná, valamikor máskor a vöröses tincseke egy másik férfi túr bele. Inkább elhessegette a rémképét. Nem akart erre gondolni, de hozzászokott a jóhoz, és esze ágában sem volt megválni tőle. Éppen ezért soha nem vonta kérdőre a nőt. Cserébe Gabi se beszélt soha a Hugóval való közös munkájáról, vagy arról, amit Dávid által vélt vagy valós módon csináltak még azon kívül. Talán nem is változott semmi. A férfi szerette volna, ha szerelme így hiszi. Megpróbálta nem mutatni az aggodalmát, a féltékenységét. Kapcsolatuk eddig sem a beszédről szólt. A minimális verbális kommunikációt sok együtt töltött hangtalan óra egészítette ki. Egymás mellett repültek, egy asztalnál programoztak, egy konyhában ettek, vagy egy ágyban aludtak. Ez utóbbit kevesebbszer. A mérnök eleinte utálta a túlórákat. Az éjszakai bejárásokat. Akkor volt szabad, ha Gabi aludt. Egy ideje viszont időnként jó menedékké vált a hangár. Ha már majdnem szembesítette a nőt a Hugóval való kapcsolatával, mindig akadt egy ürügy, ami miatt eltűnhetett a közelből. Bensőséges és szívükbe melegséget hozó kapcsolatuk óvatoskodóan fenntartott, önmaga törékeny burkává vált. Amit belül feltöltöttek a kételyek és a kimondatlan viták.

A Tamással megtartott nagyjából heti rendszerességgel lebonyolított beszélgetések is elmaradoztak. Sokszor nem is Dávidnak kellett lemondania. Mostanában egykori feltalálótársának is mindig valami „sötét” dolga akadt, amire ugyanúgy nem kérdezett rá, mint a barátnőjénél. Érintkezéseik felszínessé vagy szakmai minimumra törekvővé váltak. Leginkább az elkészítendő részegységek ütemterveivel voltak kapcsolatosak. A sisakok átalakítását még mindig rábízták. Károly a mechanikákért felelt.

 

Az Erőmű aznap kifejezetten, már-már szokatlanul csendes volt. Hosszú ideje először Dávid órákon át unatkozott a délutáni műszakban. Ismét elég jó idő volt a levegőben közlekedéshez, ezért nem volt nála összeszerelendő sisak. Csak üldögélt, és a napi híreket olvasgatta. Erre a célra újabban a saját terminálját használta, nem volt egészen meggyőződve róla, hogy a vezetőség nem figyeli a céges gépeket. Ezért érte el András privát üzenete. A szállítógép pilótája kissé összefüggéstelen és titkolózó szavai láttán felszaladt a szemöldöke.

 

Szia, Dávid!

 

Remélem, jól vagy, meg minden… Most nem leszel. A főnökeim, akiknek a mégfőnökebb főnökei mondtak valamit, azt szeretnék, ha tető alá hoznék veled egy találkozót. Ám ők se nagyon mondták meg, miről lenne szó. Valamit akarnak, de tényleg dunsztom sincs. Ha baj van, már eleve szánom-bánom a bűnöm! Amiért egyáltalán találkoztunk, vagy hogy részt vettem az óceánátkelésben, meg mert ott voltam a budapesti túrán. Remélem nem ártottam neked vagy nektek! Megadom a kapcsolattartód elérhetőségeit. Nekem jót tennél, ha legalább meghallgatnád! Ezer köszönet.

 

András

 

Dávid megpróbált szóban beszélni a pilótával. El is érte, de gyakorlatilag nem tudott érdemileg új információhoz jutni. Mélyet sóhajtott, és kapcsolatot teremtett a megadott emberkével, aki végtelenül udvarias volt, de szintén nem válaszolt kérdésekre, ellenben sikeresen felkeltette az érdeklődését. A találkozóra végül a budapesti székházban került sor. Dávid két nappal András levele után landolt a tetőn, ahonnan nem is olyan régen még Kornél szállt fel, hogy csatlakozzon a formációhoz, amiben a mérnök is részt vett. Most azonban egy öltönyös fickó várta, aki mint kiderült, ugyanaz volt, akivel korábban is beszélt. Végül Dávid még két másik talpig elegáns ruhában feszítő idősebb, szigorúbb tekintetű úriemberrel szemben találta magát, a védőöltözete alá vett kényelmes ingében és nadrágjában ücsörögve.

A kötelező bemutatkozás során kiderült. Az idősebb úriember az Aerotransz európai részlegének igazgatója, egy német. Hans Megjegyezhetetlen-túlsokmássalhangzó. A nála látszatra alig fiatalabb a magyarországi főnök, egy Horváth Imre nevű férfi volt. A beszélgetés végül leginkább Imre és Dávid közt folyt. A kapcsolattartó, egy bizonyos Benjámin suttogva szinkrontolmácskodott a nagyfőnöknek. Némi kötetlen beszélgetéssel megpróbálták oldani a hangulatot, a kölcsönös projectek élményeivel. Imre kitért arra is, milyen felemelő érzés volt részt vállalni Zsolt repülésének támogatásában. Ez a mérnököt nem hatotta meg igazán. A fiú beszámolóin kívül nem sok mindent tapasztalt belőle. A budapesti repülésben adott kíséret azonban megmaradt benne is, így arról szívesebben cserélt eszmét. Még mielőtt öncélú és unalmas adomázgatásba fulladt volna, felvezették a beszélgetés valódi tárgyát.

– Úgy tudjuk, ön volt a szellemi atyja a Szárny projectnek.

– Igen, Tamással együtt találtuk ki.

– De az ötlet megfogalmazása és a kezdeti tervek magától származnak.

– A legelső rajzok. Nos, valóban…

Dávid nem akart szerénytelennek tűnni. Mindig is úgy gondolta, semmire se ment volna Károly és Tamás nélkül.

 

Beszélgetőpartnereinek meglepően jó információik voltak arról, milyen részfeladatokban vállalt oroszlánrészt. Az elektronikai tervezésben, a futárgépek fejegységeinek átprogramozásában, a szimulátor megírásában, a gondolatvezérlés megalkotásában. Bár a mérnök minden projectnél fel tudott volna sorolni egy-két nevet maga mellett, egyre büszkébbnek érezte magát a saját szerepvállalását illetően. Már-már kezdte élvezni, hogy a hiúságát legyezgetik. Sokszor gondolta magát másodhegedűsnek, különösen amióta ő az Erőműben ragadt. Ezek az emberek pedig időnként kritikus pillanatokban támogatták őket. Ha mást nem, András a rendelkezésükre bocsátásával. Itt és most ezek az emberek Dávidot dicsőítették. Ez mindenképp jól esett. A beszélgetésük valódi célja azonban így is sokkhatásként érte.

– Szeretnénk, ha nekünk dolgozna. Már felállítottunk egy nemzetközi csapatot. Az Aerotransz cégcsoport saját fejlesztésű gépet akar piacra dobni. A ToRule-hoz hasonló szerkezetet, de természetesen jobbat és olcsóbban. Be akarunk lépni vele a nemzetközi piacra. Az ön tapasztalatára messzemenőkig számítanánk.

Dávid egy darabig nem is tudott megszólalni.

– Ha úgy vesszük, ez elég merész ajánlattétel, tekintve, hogy a csapat alapító tagja vagyok.

– Amennyire tudjuk, mindenki más már a cégen belül dolgozik, csak ön tartozik még mindig az Erőmű kötelékébe. Amit mi kínálunk, teljes munkaidős állás, remélhetőleg hosszú távra. Tervezői munka. Biztos háttérrel, melyet a cégcsoport hatalmas, globális erőforrásai képeznek. Megbecsült tagja lenne a fejlesztőcsapatnak, mint a részleg vezetője. Az első gép iránti elvárásaink, hogy a főbb paraméterekben legalább tíz százalékkal legyen jobb annál, mint amivel idejött, és legkésőbb egy éven belül, de ha lehet, akár sokkal korábban gyártásérett legyen. Aztán folyamatos további fejlesztések…

Imre előadása szinte visszautasíthatatlan ajánlatként zengett a teremben. Dávid haladékot kért. Készségesek voltak. Átküldték neki a szerződés tervezetét. Biztosították róla, hogy semmilyen kötelezettséggel nem jár a beszélgetésük. Ám finoman utaltak arra is, ha minden kötél szakad, megoldják nélküle. Még egy papírt sem nyomtak a kezébe, hogy írja alá, amiért beszéltek neki a terveikről. Azt mondták, tiszta lappal indítanak, hiszen legalább annyira tisztelik a munkáját, és a nagykáli csapat odaadó erőfeszítéseit, mint amennyire biztosítani szeretnék a technológia szélesebb körben elérhetővé válását, ha már nem levédethető. Nem titkolták, hogy üzleti potenciált látnak benne, de minél többet beszéltek róla, a mérnök egyre inkább elhitte nekik jótékony, szinte emberbaráti szeretetből cselekszenek. Hazafelé repülve kavargott benne az egész. Árulás! Ugyanakkor tálcán kínálták neki pont azt, amire vágyott. Ami miatt nem mert lépéseket tenni Gabinál azzal a bizonyos gyűrűvel. Egy biztos munka, jó fizetés. Olyan feladat, amit leginkább szeret.

 

Az Erőműben ismét a délutáni műszak volt az övé. Lett volna mivel foglalkoznia, de kivételesen nem érdekelte. Semmilyen gyors beavatkozást igénylő helyzet nem állt elő. Átolvasta a kapott dokumentumokat. Szolgálati lakás, a jelenlegi keresetének több mint kétszerese. Az egyetlen szigorú, de érthető megkötés: a fejlesztéseket nem adhatta át a ToRule csapatnak. De nem tiltották a kapcsolatot velük, és nem is kérték az eddigi terveket. Legalábbis nem közvetlenül…

Még munkaidőben üzent Andrásnak, hogy ne aggódjon, elment a beszélgetésre. Ám jelezte, legalábbis furának tartotta. Aztán gondolt egyet, és Kornélt is felhívta. A férfi nem fogadta a kapcsolatfelvételt, de egy fél óra múlva megkereste.

– Szia, Dávid! Miben segíthetek?

– Nem zavarok? Hol vagy?

– A Tisza tóhoz jöttünk. Tudod, Eszter és Zsolt tart ma itt túrát néhány zöldfülűvel. Jól esett repülni, és tetszik, mert felnéznek rám az újoncok. Legyezgeti a hiúságom.

„Ja, persze. A mai túra. Erről is lemaradtam az Erőmű miatt!” – morfondírozott Dávid. Ám időközben Kornél talán meg is válaszolta a kérdését, amit nem tudta, miként tegyen fel. Azért körülírta.

– Képzeld, a székházatokban jártam délelőtt.

– Mit kerestél te ott? Be akarnak szervezni Rototransz futárnak? – kacagott a kapcsolat túlsó végén a boldog hangú pilóta. – Lehetnék a főnököd!

„Hát, ha végképp nem megy, a szerződés értelmében a karbantartóknál kötnék ki, és az alkalmazottaid által szétütött gépeket rakosgatnám össze” – gondolta Dávid.

– Majdnem. Ezek szerint nem tudtál róla. Nem akarlak zavarni, jó repülést!

– Ööö… Várj! Mi van?

– Este, ha visszaértek, műszak után beugrom Zoltánhoz. Ha ott talállak, első kézből megtudod, ha nem, majd később.

– Nekem vissza kell érem a fővárosba még sötétedés előtt. Tudod, nem vagyok a fellegvárba való. Peremvidéki pesti paraszt vagyok, és még nem repülhetek éjszaka. Nagykáltól, a világ jelenlegi közepétől sajna messze lakom. Na, megyek, mert a többiek megunták a tőkés récék riogatását, és indulnának vissza. Majd találkozunk!

– Szia! – mondta Dávid.

„Biztosan összefutunk még, többször, mint azt tegnap gondoltam volna!”

 

Tamás, Károly és Zoltán az utóbbi apró szobácskájában ültek össze aznap este. Dávid érezhetően távolabb ült tőlük. A három férfi a szerződésének tervezetét tanulmányozta.

– Van bőr az képükön… – dörmögte a futárcég elnöke.

– Legalább őszintének tűnnek – dünnyögte egykori főnöke.

– Jó kis állás, nekem kéne! – színlelt lelkesedést a volt kollégája, de a hangsúlya pont az ellenkezőjét sejttette.

– Ez van. Még mindig mondhatok nemet. Az eszem azt mondja, fogadjam el. A szívem, hogy küldjem őket a pokolba.

Dávid majdnem elsüllyedt szégyenében, mégis velük akarta megbeszélni. A vele szemben ülők vagy a fejüket vakarták, vagy hangtalanul doboltak az asztalon, vagy fészkelődtek. Mindezt felváltva.

– Legalább tudjuk, mikor üt be a krach – kezdte Zoltán. – Ezek szerint gyakorlatilag a következő szezonra versenytársat kapunk, ha aláírod ezt, ha nem. Én a helyedben elfogadnám az ajánlatot. A mienk szerényebb volna. Hozzám hasonlóan kialakíthatunk neked egy kuckót lakásnak. Valami fizetésed is lenne, amiből nem halsz éhen. Nem tudok neked többet felelősségteljesen kigazdálkodni. Ennyit meg végképp nem. Mielőtt végleg elkaszálják a fő bevételi forrásunk, vagyis a jelenlegi gépeladásainkat, amiből vissza lehet forgatni az eddigi befektetéseinket, vagy annak legalább egy részét, nem versenyezhetek ezzel.

A monológot fogadta némi csend. Mindenki tudta, Zoltánnak igaza van. Belül Dávid is értette, miért nem volt szabad eddig elhagynia az Erőművet. Mindenki más pedig azt, hogy ez az egyetlen megoldás.

– Talán tudom késleltetni a fejlesztést… Jobb is, ha ott vagyok, és hátramozdítom őket – próbálkozott védeni a becsületét.

– Hamar kilógna a lóláb. Fejlessz csak egy jobb gépet, legalább tudjuk. A kiképzőközpontunkkal egyelőre úgyis jelentős előnyben vagyunk. Szinte mindenki megszerezte már a megfelelő képesítéseket a pilóták oktatásához. Aki az elejétől repül, legalábbis. Valószínű, ha el is kezdik gyártani az Aerotranszos csodamasinát, egy darabig még ebben tartjuk a versenyt. Úgyis áll még némi tőke a rendelkezésünkre.

Az utolsó mondatra Károly és Dávid is kérdőjelet növesztettek a fejük fölé.

– Eladtam a Szi-Flyt – dörmögte Tamás, amitől Dávidnak egyből érthetővé vált cimborája eddigi viselkedése.

– Tegnap írtam alá a papírokat. A ToRule különálló cég, aminek Zoltán és mi vagyunk a vezetősége, és egyelőre Károly, János és félállásban Vali az alkalmazottai. A fiatalok szerződéses oktatók és kisebbségi tulajdonosok, Nóra nagyobb. Gabi megbízott programozó. Elvileg te is benne lettél volna, de akkor ma este még Zoltánnal át kell írnom pár dolgot. Az utolsó pillanatban szóltál, de gondolom, nem direkt. Holnap akartam bejelenteni mindenkinek. Csoda, hogy nem szivárgott ki. A futárcég neve egyelőre megmarad, mint a JCF helyi márkaneve, de hamarosan beolvad. Kifizettem a kopterek utáni lízingeket, az épületek fennmaradt törlesztését, de így is pillanatnyilag megvehetnék néhány lakást a városban. Két évtized munkája jelenleg egy összeg a folyószámlámon. Viszont legalább nem piszkálnak az ügyvédeik. Cserébe holnaptól utálni fog a fél város.

– Gyereket várok! – simogatta meg nem túl nagy pocakját Károly. Mindenki ránézett. – Ugyan már, az se lenne meglepő ezek után. Dávid, tényleg komolyan itt hagynál minket? – kérdezte a szakállát morzsolgatva.

– Ne tedd nehezebbé, kolléga! – mormogta neki.

 

Még egy órát beszélgettek. Volt néhány tisztázandó kérdés. Zoltán erősködött, hogy Dávid ugyan nem adott be jelentős összeget a cégbe, de egyrészt így is kérdés és nyilvántartás nélkül fizetett kisebb beszerzéseket, másrészt hatalmas munkája állt a gépeik tervezésében. Ezért az igazgató ragaszkodott valami elszámoláshoz.

– Ugyan már! Akarva-akaratlanul profitálni fogok az itt szerzett tapasztalatokból, és ez most a konkurencia malmára fogja hajtani a vizet. Ha én most itt hagylak benneteket, inkább nekem kéne fizetnem, amiért elviszem a fejemben a szellemi tőkét.

– Tök van a fejedben, nem tőke! – vigyorgott Károly a szakálla alatt.

– Megsimogathatom a pocakod? Érezni már, ahogy rúg a kicsi? – vágott vissza neki.

Ahhoz képest, hogy mindenkivel megfordult a világa, teljes egyetértésben búcsúztak el. Dávid nagyot sóhajtott, majd hazafelé indult. Nem gondolta, hogy ilyen könnyen veszik és elengedik. Vagy csak volt elég bajuk? Tamás vajon mit gondol? Meg akarta tudni.

 

Másnap délután együtt lógatták a lábukat a kedvenc hevesi tetőjükön ülve.

– Nem mondom, hogy most szeretnek – kezdte Tamás.

– A futárok?

– Leginkább a közvetlen alkalmazottjaim. Teri a JCF-től jött át, én csábítottam el. Több fizetés, felelősebb pozíció. A szerződésem értelmében nem rúgnak ki senkit, átveszik a csapatomat, de ő nem lesz kompatibilis a vezetéssel. Nagyon sok futárt átcsábítottunk az évek során. Gondolom, ők is kapnak a fejükre. Mondjuk nélkülük nem érnek sokat, és Teri most az egyik pillére a cégemnek. Izé… a volt cégemnek.

– Gondoltál már rá, hogy elküldhettél volna inkább valakit azzal a multiműszerrel meg azzal a kulccsal?

– Az elmúlt négy hónapban, amíg eljutottam idáig, és eladtam a céget? Úgy ötezerszer.

– Akkor utálj engem nyugodtan – dünnyögte Dávid. Bukott diáknak érezte magát, aki miatt bajba került a családja, mert később áll dolgozni, és tovább lóg a szülei nyakán, vagy valami hasonló. Maga se tudta, miért ez jutott eszébe.

– Tudod, amikor elkezdtem csinálni a futárcéget, nagyjából úgy voltam vele, mint az a srác, aki mától egyezkedhet helyettem a JCF-el. Balogh Ervin. Egyszemélyes vállalkozó voltam, aki egy kopott öreg vacakkal csomagokat hordott ki. Az ember ilyenkor vagy beolvad egy már nagyobb társaságba, vagy alapít egy sajátot. Akkor még ez utóbbi opció volt itt Nagykálban. Én nyertem, sokan csak nyeltek. Vagy nekem dolgoztak egy idő után, vagy valaki másnak.

– Te nyertél, és most mégis feladtad.

– Talán mert meguntam?

– Tuti nem. Ha nekem saját cégem lenne…

– Hidd el, nagy rabság. A saját pénzsóvárságod rabszolgájává válhatsz, ráadásul semmi sem lesz elég jó, amit más csinál, csak amit te. Párszor eszembe jutott, milyen csodás dolog is alkalmazottnak lenni. Mondjuk, ha amúgy szereted, amit csinálsz. Ugyan nem gazdagszol meg, de tisztességesen megélsz, kis szerencsével. Ha a cég mégis bedől, majd lesz máshol munka. Mindennek megvan az előnye, a hátránya és az ára. Ha a ToRule elbukik, majd Zoltánnal termesztek paradicsomot a hangárban. Ami ugye egy üvegház. De legalább valami mást csinálok. Ehhez pedig te adtad a lökést, és ezért hálás leszek.

Dávid nem értette. Nem a mondatok tartalmát, azt a laza hozzáállást, amit Tamás képviselt. Ő maga mindig is a kiszámíthatóságot szerette. Valóban nem lett gazdag, még saját lakása sem volt. Általában felélte apróságokra, amit megkeresett. Elvolt a kis világában, és nem vágyott többre, de abból nem engedett. Nem vállalt kockázatot. Most mégis. Megköszönte a tartalmas találkozót, majd mindketten szótlanul elrepültek a dolgukra. A mérnöknek még egy beszélgetés hátra volt. Ezt azonban nem akarta. Gabit két napja kerülte. Most is gyáva maradt. Budapest felé vette az irányt, hogy annak az Imrének meg a németnek a tenyerébe csaphasson.

Szólj hozzá!
Címkék: 6. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://emberszarny.blog.hu/api/trackback/id/tr358656450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.