„Szia Péter! Legnagyobb sajnálatomra halasztanunk kell a csütörtöki találkozást. Elutaztam, de hétfőn este már itthon leszek. Ha akarod, kedden érted megyek a Varacskos Disznóval. Addig is, ha szeretnéd, találkozhatunk a Mátrixban.

Üdv: a Grófnő.”

Péter fejében kavarogtak a kérdések. „Mi a váratlan utazás oka? Hová ment Nóra? Kérjek virtuális randit? Egyáltalán minek?” Nórával pont az volt a zseniális, hogy a valóságban volt gyönyörű, nem az avatárja. Ráadásul olyan kalandokban volt részük, amiket még a Mátrixban sem él át akárki. Nem mindegyik volt Péternek is új, hiszen a saját üvegházuk neki nap mint nap ismert, unalmas helyszín volt. De a lánnyal, az ő szemén keresztül még egy paradicsompalánta is újra a világ friss csodájává vált. Azóta nem is tudott rá megszokottként tekinteni. Ugyanakkor vágyott egy nyugodt beszélgetésre is.

„Semmi probléma. Remélem, nincs baj. Ha szombaton kettőkor ráérsz, találkozhatunk a Lánchíd pesti pilonjának tetején. Az a kedvenc helyem, remélem nincs tériszonyod.

A Méltóságos Kisasszony leghűségesebb földművelője.”

Nóra elfogadta, és pontos is volt. Nagyjából egyszerre jelentek meg a híd tetején. Körülöttük és alattuk elterült a város gyönyörű panorámája. Nagykálban ilyenkor még csak kora délután volt, de itt a legszebb, délutáni meleg sárga fény találkozott Európa egyik legcsodálatosabb városképével. Igazi giccs volt, de Péter valamiért kedvelte. Élőben még sosem járt Budapesten. Pontosabban ezt a panorámát nem látta, és nem azért, mert a hídra nem jutott fel. Amikor ott volt, vagy esett az eső, vagy nem jutott rá ideje, hogy a Citadelláról vagy a János-hegyről körbenézzen.

– Tényleg szép ez a hely – kezdte Nóra. – Örülök, hogy ide jöttünk.

– Néha csak üldögélek itt, és nézem. Jó ez a szimuláció. A 2020-as éveket idézi. Autók közlekednek, és nem a levegő van tele. Ekkor még fontos volt, hogy miként néz ki a város. A házak többsége ódon téglaépület. Kicsit módosítva van persze. Nincs szmog vagy kosz, és a csúnyább panelek mind ki vannak festve. Meg pár romos ház felújított képet mutat. Igazából a híd se ilyen nagy, a látvány miatt magasabb. A korabeli fotókon a részletek csúnyábbak, de ugye nem haragszol, ha már eltértünk a valóságtól, ez is meg van szépítve.

– Egy pillanatig sem. Bocsánatod kérem, hogy el kellett halasztani a szarvasnézést. Természetesen tudom, hogy fest egy ilyen állat, de élőben még nem találkoztam velük. Kivéve, amit majdnem elütöttem. Ja, a Disznó csodás! Most is azzal utaztam el. Vonattal akartam menni, viszont ha már van kocsim… Csak Miskolcig vezettem, de miden percét élveztem. Ha épp nem látott senki, csapattam egy kicsit.

– Apám első szava valami olyasmi volt, ki volt az a hülye, akinek ennyiért eladtam. Aztán inkább gratulált. Úgy érezte, az a marketing-kommunikáció amit tanultam, talán megérte.

Péter nem akart egészen őszinte lenni, de mivel Nóra kacagott, úgy gondolta, így jobb is lesz.

– Viszont megkockáztatom, még akkor is, ha virtuálisan is szétcincálsz. Picit felszedtél magadra, mióta utoljára találkoztunk.

Nóra ismét kacagott. Az avatárja korántsem volt olyan gyönyörű, mint az életben. Ez a srác számára legalább olyan érdekes tapasztalat volt, mint a lánynak a banánnövény. A hosszú, hullámos barna haja jóval rövidebb volt, arca inkább kerekded. Az a csodálatos alak, a gyönyörű bőr és a nem túl magas, de szinte mérnöki módon arányos test, ami jellemezte a lányt, mind el volt torzítva. Nem volt kellemetlen látvány így sem. A legtöbb, futárkodás közben látott fiatal nőnél még így is két kategóriával volt csinosabb. De a felspécizett kinézetű digitális lányok és asszonyok mellett Nóra ezen formájában jelentéktelen kisegér volt. Egyedül a szeme maradt az a csillogó, hosszú szempillájú enyhén zöldes, mélybarna csoda, amiben Péter annyira el tudott merülni önmagában is.

– Tudod, ez a normál külsőm a Mátrixban – érkezett a válasz. – Ha akarod, „átváltozom”, de először is nagyon örülök a bókodnak, másodsorban ez így célszerűbb. Amint azt említettem, pszichológiával foglalkozom. Elsősorban olyan emberekkel, akiknek súlyos önértékelési zavarai vannak. Ezzel persze nem nagyon sikerült leszűkítenem a digitális bennszülötteket, mert szinte mindnek van valamennyi. De jót tesz egy olyan megjelenés, ami nem feltétlen készteti még mélyebb mocsárba a páciensem. Azt vettem észre, hogy az egészséges emberek mindig csak túlidealizálják magukat, de a nevükkel vállalt, hivatalos kivetülésükkel nem rugaszkodnak el teljesen a valóságtól. Ha valaki barna egyenes hajú, nem lesz szőke a Mátrixban, vagy a valóságban is megcsináltatja. Ha pedig százhúsz kiló, csak csinosan husivá változtatja magát, de nem lesz gebe. Pont úgy, mint ez a Budapest szimuláció. A város talán legszebb korszaka. Találkozik a modernitás és a régmúlt, de az elhanyagolt vagy csúnya részletek javítva, törölve vannak. Az alap karaktere viszont megmaradt. Mindez még nyakon van öntve ezzel a már-már giccses fénnyel. Az emberek titkon ismerik ezt. Így abból indulnak ki, hogy ha ez az a külső, amit megálmodok magamnak, akkor ennél még sokkal szürkébb vagyok, és az ő szépített képük mögött rejlő lény nem is lehet annyira csúnya.

– Így is szép vagy, de a valóságban csodálatos – esett ki Péter száján, ahogy a lány aprócskát illegetve magát, körbefordulva a lemenő Nap fényében, a híd pilonjának tetején. Szerencséjére Nóra nem vette túl komolyan, vagy ügyesen kendőzte:

– Köszönöm. Ha így bókolsz, kérdőre vonom a kommunikációs diplomádat.

– Miért, olyan rosszul esett? – nevetett Péter.

– Szörnyen. Majd belehalok. Leugrok mindjárt a Dunába.

– Biztos hideg lenne a víz, még megfáznál.

– Persze. Főleg, ha még vacogok is egy kicsit az Erzsébet híd lábánál, mire kikecmergek a vízből. Nagyjából odáig sodorna.

– Igen, biztosan hűvös a víz így februárban.

– Én nem fázom. Jó meleg ez a télutó Pesten. De mókás hogy időjárásról beszélgetünk egy változtatható környezetben. Várj, tényleg. Úgy is szép. LEGYEN HÓ!!! – kiáltotta Nóra.

Elkezdett lágyan szállingózni, majd egy perc alatt belepte a várost. Minden tető fehérré lett, az addig zöld lombú fákról eltűnt a levél. A sötét ágakon hópamacsok ültek a budai oldalon. A Nap újra kisütött, most a szikrázó jégkristályokat világítva meg.

Aztán elszabadult a pokol. Szegény város percenként váltott napszakot, évszakot és frontot. Megnézték a hajnalt, a naplementét, a déli tűző napot. Csináltak magas és alacsony vízállást, sőt jégesőt, még tornádót is. Két tölcsérrel, amiből az egyiket Nóra, a másikat Péter irányította. Közben ott álltak a szélben, esőben, fagyban a pilon tetején, és nevettek.

– Sajnos lassan mennem kell – mondta szomorúan a lány. – Kedden találkozunk. Ritkán szórakozom ilyen jól a Mátrixban, kivéve a ralit.

„Én pedig még talán sosem szórakoztam a Mátrixban ilyen jól, mint veled” – az utolsó pillanatban nyelte le. „Nem kéne ennyire nyomulni!” Nem tette eddig se. Olyan szépen kibírta, olyan finoman építkezett. Úgy érezte, ez a lánynak is tetszik.

– Rendben, akkor kedden – mondta Péter, és leugrott a pilonról. Nóra azonnal követte. Együtt zuhantak, egymásra mosolyogtak. A lány lehelt neki egy puszit, aztán köddé vált, mielőtt becsapódtak volna a vízbe.

A csípős keddi hajnalon a ház előtt üdvözölte a lányt:

– Na, ez már igazi bakancs!

– Köszi! – ugrott ki Nóra a kocsiból, a korai keléshez képest egyáltalán nem álmos tekintettel. – Miskolcon vettem. Hozzá kellett öltöznöm a járművemhez. Képzeld, találtam ott egy boltot, ami csupa olyan ruhát és lábbelit árul, ami valóságos kalandokra jó. Ráadásul, ami a legszuperebb: be lehet hozzájuk menni, és ki lehet próbálni. Nincs az a bénázás, hogy beszkenneled 3D-ben a lábad, és úgy válogatsz cipőt. Tudod, amikor virtuálisan próbálod fel, és százalékokban meg színekben írja, hogy melyik hol nyomna, ha viselnéd. Vannak dolgok, amiket jobb így venni. Ezt a kabátot is ott vadásztam.

Nóra körbefordult, illegette magát, Péter pedig nem nagyon bírt megszólalni. A lány haja egy laza copfban követte. Az új kabát enyhén sárfoltos volt, de úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, és mivel a forma tökéletes volt, a ruhadarab akár egy forgó bemutató demón se festhetett volna jobban. Örült a ritka pillanatnak, hogy feltűnően bámulhatta a lányt.

– Csinos és praktikus darabok. Már akkor is ilyen sáros volt a kocsi? – kérdezte végül.

– Természetesen. A hó elolvadt, de a felázott talajban ha lehet, a nevéhez méltóan még sokkal mókásabban dagonyázik. Viszont valami rendes terepgumit szereznem kell rá, mert így leizzadtam, mire egyszer kikecmeregtem. Az nem sokon múlt.

– Az sajnos már nekünk sincs. Volt, de megette az idő – motyogta Péter, közben váltott a mai tervre: – Majd azért gyalogolnunk is kell. Remélem, nem gond.

– Egy percig sem.

Nóra gyakorolt némi önuralmat, és magához képest andalító sebességgel közlekedett. Ez nyolcvanas tempót jelentett – földúton. A hegyek felé tartottak, fel a Mátrába. Pontosabban a lábához. Néhány kisebb dombra, Gyöngyöstől keletre. Letették a Varacskos Disznót, és elkezdtek sétálni a szántások mellett.

– Ha tovább jövünk autóval, valószínűleg az összes állat szerteszét szalad – suttogta Péter. – Pár kilométert megyünk. Ott, a domb végében, ahol az erdő kezdődik, a túloldalt van egy tisztás, ami nincs megművelve. Körben fák állnak. Építettek oda egy lest, még akárhány éve. Mivel nem fából van, hanem mindenféle összehordott kompozitból meg alumíniumból, ezért amilyen randa, olyan stabil. Mióta az eszemet tudom, ott áll. Be lehet róla látni a közeli szántást és a tisztást, jó messzire. Ha ott nem látunk állatokat, nagyjából sehol. De így sem tudok neked garantálni semmit. Erre nincs hatásom, mint Budapest időjárására.

– Semmi probléma. Örülök, hogy kijöttünk. Egy-egy komolyabb munka megterhel. Ilyenkor azt hiszem, jó az erdei séta. Tudod, egy pszichoanalízis igénybe veszi a művelőjét is. Már megszoktam, tudok védekezni, de egy picit akkor is megérint más nyomora. Most is egy páciensem miatt kellett elutaznom. Régi, nagyon problémás öreg néni, aki még az egyetem utáni első komoly feladatom volt. Nagyjából mindenki lepasszolta, engem pedig beledobtak a mélyvízbe, hadd fuldokoljak.

– Ennyire a szíveden viseled a sorsát?

– Első komoly sikerem, hogy az egyébként erősen rabiátus Jázmin néni még nem borult bele az időskori depresszióba. Minden gyereke és unokája a Mátrix önkéntes rabságában él. Ő pedig egyedül maradt. Sosem volt a digitális világ nagy elkötelezettje. Ráadásul rengeteg sarlatán próbálta meggyógyítani a bajából, ami emiatt csak egyre mélyült. Ő pedig még bizalmatlanabb lett. Nekem sikerül szinten tartani. De emiatt utaznom is kell néha. De tudod, a jól fizető beteg ritka.

Egy darabig csendben haladtak, de Pétert jobban érdekelte a lány hangja, mint az állatok, így megkockáztatott egy halk beszélgetést.

– Már a hídon is mondtad, hogy nehéz munkához jutni. Meg korábban, hogy telített szakma. Elhiszem, de elmagyarázhatod egy egyszerű parasztlegénynek.

– Az emberek még mindig képesek hinni olyasmiben, mint a homeopátia. Ezek után már egy pillanatig nem meglepő, hogy a sok botcsinálta lélekbúvár rontja az üzletem, mindenféle maga kitalálta kétes módszerrel.

– Eddig oké. A homeopátia kb. olyan elvakult baromság, mint az, hogy a repülőről direkt vegyszereket szórnak, hogy mérgezzék az embereket vagy az időjárást. Ez eddig tiszta sor.

– Persze, neked az. A virtuális bennszülöttek egészségügyi problémája általában a testének elhanyagoltságából, vagy az elméjének valamilyen eltorzulásából ered. Előbbivel is van értelme a fejben vájkálva javítani, mivel egy kis önbizalom és mozgás csodákat tesz. Illetve tenne. Ám a betegségeik legtöbbje puszta képzelgés. A sok auragyógyász, avatáron keresztül elvégzett sebészettel foglalkozó szélhámos, no meg áltudományos köntösbe vastagon beburkolt lélekszépítő és agyhullám egyenesítő miatt már azok sem fordulnak igazi szakemberhez, akinek kéne. A legtöbb ilyen kuruzsló két dolgot tud. Meghallgatja a problémád, és mivel sok pénzt fizetsz neki, eleve úgy érzed, tettél valamit az egészségedért. A sokszor meghökkentően "újszerű" dolgok elérik a "drága és keserű" pirula placebo hatását. Mint például az, hogy holdfénnyel megsütött víz négyszáz nullával leírható hígítását szopogasd cukorgolyóra permetezve.

– Az átlagos pszichológus mivel csinál többet mint hogy meghallgat? – kérdezte óvatosan Péter.

– Köszönöm szépen! Nem haragszom… Valóban. Néha pont ez a nehéz. Nem ajánlhatom, hogy ússzon a rózsaszín medencében a boldogság bolygón és máris megszűnik a szorongása, mert nem igaz. Tanácsokat adhatok, rávezethetem, hogy mi a probléma gyökere. Komoly munkával közösen kigyomlálhatjuk az aszatot a paradicsom közül.

– Szép visszacsapás volt.

– Aranyos vagy. A legfontosabb, hogy egy jó pszichológus azt is felismeri, ha nem képes megbirkózni a feladattal. Ilyenkor vagy segítséget kér, vagy más szakemberhez küldi a pácienst. Pszichiáterhez például. Ez a szakmai alázat legnehezebb része. A sarlatánok sosem ismernék be, hogy a módszerük nem működik. Sok ember a valóságban is belehal a fel nem ismert szuicid depressziójába.

– Sosem gondoltam még bele. Tudod, a valóságban élők ritkán találkoznak pszichológussal.

– A valósághoz kapcsolódó emberek döntő többsége durván ókonzervatív – folytatta halkan Nóra. – Azon kívül, hogy kényszerűségből használja a Mátrixot, elektronikusan fizet, és ha fiatal, csak múzeumban látott nyomtatott könyvet, ókori, középkori elvek szerint él. Legtöbbjük klasszikus családmodellben nevelkedett, többé-kevésbé monogám kapcsolatokban él, látja a Napot. Maximum azzal az érzéssel küzd, hogy egyedül van. Ugyanis nagyon ritkán találkoznak másokkal, mint a közvetlen környezetükkel. Cserébe a legtöbbjük keményen dolgozik, sokszor komoly fizikai munkát, amit nem lehet gépesíteni, vagy automatákra bízni. Ez nagyon jól szinten tartja az elmét is.

– Szóval neked nem célcsoport az én fajtám.

– Valóban nem – mosolygott Nóra. – Ha mindenki olyan lenne, mint mondjuk te, választhatnék, hogy éhen halok, vagy szomjan. Szerencsére nem mindenki ilyen széplelkű ifjú úriember mint te, és…

– Ááááálljunk meg egy szóra! – vágott a szavába Péter, szintén halkan, nehogy elriassza vadakat.

– Jó, álljunk! – kacagott a lány.

– És még én bókolgatok neked folyton!

– Na jó, de csőbe húztál. Én ezt a saját sorsom nyomorúságos kilátástalanságára próbáltam példaként hozni. De ravaszul kikényszerítetted! – szipogott hozzá Nóra színpadiasan.

– Rendben. Hagyjuk, mert érzem, megint én jövök ki rosszul. Nézd, csak ott a les! – súgta a fiú.

– Terelünk, terelünk?

– Igen, felterellek azon a létrán!

Csöndben osontak tovább, de odafent Nóra megkockáztatott pár nagyon halk mondatot:

– Hű, ez zseniális hely! Nem zavarunk itt senkit? Kié ez a les?

– Nem tudom, valakié-e, de gyerekkorom óta járunk ide, és még senki nem szólt.

Pont elhelyezkedtek a hűvös padon, és talán el is kezdtek volna fázni, ha a napfény nem áll neki bágyadtan, ám kellemesen melegítő sugarakkal cirógatni az arcukat. Nóra várakozón szemlélte az erdő szélét, a kaszálót, a mezőt, a vetést. Egyelőre semmi nem mozdult. Péter pedig időnként rápillantott a természetre, aztán lopva azt a csodálatos arcot nézte, amire oly szépen sütött a fény. Okosan helyezkedett. Nórának a napba kellett nézni, ha felé akart fordulni, ezért sokszor kémlelt a másik irányba. A fiú picit tartott tőle, hogy sokáig kell ülniük szótlanul. Pár perc múlva, a Grófnő ahelyett, hogy kérdőre vonta volna semmirekellő erdészét, amiért nincs préda, inkább hátradőlt és behunyta a szemét. A vidék apró neszeit, a fényt és a tiszta, friss levegőt élvezte, teret adva a hosszú és önfeledt nézelődésnek…

Egy darabig ültek így.

– Érzem, ahogy engem figyelsz – mosolyodott el a lány, suttogva, még mindig csukott szemmel.

Péter kutyaszorítóban érezte magát, de a természet a segítségére sietett.

– Nem egészen – finoman hozzáért Nóra vállához, és az erdő széle felé mutatott.

Egy csapat szarvas sétált ki a fák közül, mintha csak rendelésre jöttek volna. Mit sem törődve semmivel, legelészni kezdtek a réten. Elég messze voltak, de a les közelében lévő növényzet ínycsiklandozóbbnak tűnt, ezért előrébb jöttek. Péter elővett valamit a hátizsákjából, és a lánynak nyújtotta.

– Szerencsénk van, felőlük fúj a szél. Akár halkan suttoghatunk is. Ez egy régi látcső. Pusztán optikai, semmi digitális trükk. Elmarad a nagyítása a modern eszközöktől, de igazi hús-vér fotonok jutnak a szemedbe a valódi állatokról.

Nóra csak mosolygott, és átvette. Péter segített a szeméhez igazítani. A lány szinte hátrahőkölt ahogy belenézett.

– Így olyan, mintha meg is tudnám simogatni!

– Amióta kevesebb emberi aktivitás van az erdőben, azóta picit bátrabbak, de annyira azért nem. A virtualizálódott világnak is megvannak az előnyei.

– Igen. A vírusok és baktériumok, a klasszikus fertőző betegségek egy része egyszerűen kipusztult. Nem bírtak terjedni. Ezek szerint a szarvasok is többen vannak, és kevésbé félnek tőlünk. Már megérte, ez utóbbi miatt is.

Péter inkább csak mosolygott. Az állatok közelebb léptek, ők pedig még levegőt venni is alig mertek. Nóra egyenes háttal előrehajolt a korláthoz, és a les lábától alig tíz-húsz méterre lévő szarvasokat csodálta. Péter szokása szerint hátradőlt, és úgy gondolta, hogy a legszebb melegvérű lényt nézheti közben… Mindenkinek megvolt a maga szórakozása. Jó pár percig tartott, mire az egyik legnagyobb állat megérzett valamit. Alig volt tőlük néhány lépésnyire, amikor farkasszemet nézett velük. Hatalmas szemeiben inkább volt kíváncsiság és figyelem, mint félelem. Aztán mégis úgy döntött, hogy valami nem tökéletes. Komótosan visszairányította a csapatot az erdő szélére. Átkeltek az árkon, és inkább elkezdték az olvadt hó alól épp csak kibújt zsenge kultúrnövényeket legelni.

– Milyen nagyok! Erősek és szépek. Hallottam, ahogy lélegeznek! Éreztem az ázott szőrük szagát. Fantasztikusak! – lelkendezett Nóra.

– Azok – válaszolt Péter, aki épp elég csúnyán nézett az emlősökre.

– Aha, most a földműves lelked legszívesebben közéjük lövetne, mi? – kacagott a lány.

– Valahogy úgy. Létezik rá állami garancia, elvileg megtérítik a vadkárt. De azért fene a szájukat.

A lányt mégsem sikerült meggyőznie.

– Nézd, őzek! – és már emelte is a binokulárt. – Arra pedig fácánok! Ugye, fácánok?

Ha nem kellett volna csöndben lennie, valószínűleg még ugrál is örömében. Péter csak bólintott egyet a feltett kérésre, és inkább átadta magát partnere lelkesedésének. Ezen kívül még egy mezei nyulat is láttak. Péter nagy „örömére” ez is a vetést legelte.

A fiú hozott egy kis vizet meg csokit, amit Nóra kérdés nélkül lelkesen felfalt. Több mint két órát üldögéltek a lesen, aztán hazaindultak. Kicsit elgémberedtek a lábaik. Jól esett séta visszafelé. Nóra még az úton is az erdőt kémlelte. Egy hosszabb szakaszon egy csapás vezetett a dombok közt, mindkét szélén akácos, bükkös erdővel.

Csendben haladtak, felfelé egy bukkanón. Péter jó szokásához híven a lány ruganyos mozgását, fiatal, lendületes lépteit és még ennyi ruhán át is szemet gyönyörködtető alakját nézte. Ezért csak arra figyelt fel, hogy Nóra egy pillanat alatt megáll, és a dombocskáról lefelé néz. A fiú is arra pillantott, és megértette az okát. Az út miatt mintegy tíz méteres szélességben kiritkított erdő két oldalán egy egész csorda vaddisznó dagonyázott, heverészett és túrta a földet. A lány ösztönösen Péterhez simult, aki elég délcegen megállt az út közepén.

– Nehogy elkezdj futni! Semerre se. Maradj itt! Ne adj hirtelen hangot!

Mély suttogása valamennyire megnyugtatta a lányt, és még önmagát is. Finoman átölelte. Szilárdan álltak az út közepén. A disznók felfigyeltek rájuk. Egy darabig bámulták egymást. Két tucat fekete gombszem és a két határozott barna szempár. Az egyik malac, egy fiatalabb példány óvatosan felkelt a sárból, és komótosan elindult az erdő felé. Szép lassan a többiek is követték. Három, majd kettő, végül csak egy hatalmas állat maradt az út közepén. Ahogy felemelkedett a legnagyobb, még Péteren is úrrá lett a félelem, de nem mutatta. Vagy két-három mázsa lehetett, ijesztő agyarakkal. Az állat hosszan nézett rájuk. Megvárta, amíg mindenki becammog az erdőbe. Közben azt mérlegelte, jelent-e veszélyt ez a két semmiből előbukkant magas lény, akik az út közepén állnak. Nagyon lassan tett pár lépést feléjük, majd amikor minden fajtársa eltűnt az erdőben, méltóságteljesen, egyik szemét az embereken tartva becammogott ő is, azzal a tekintettel, hogy „minek zavartok semmiségekkel”.

Péter és Nóra álltak még egy darabig. A lány kezei erősen szorították a fiú kabátját, de amikor a „hátvéd” is bekocogott az erdőbe, már dacosan nézett utána. Még hallgatták, ahogy az állatok hatalmas zajt csapva komótosan vonulnak. Néha látták is őket, de az úton kontrasztosan sütött a nap, bent pedig sötétebb volt.

– Erre kell továbbmennünk. Nem ismerek épeszű távolságú kerülőutat. Ráadásul ott se biztosabb, hogy nem szaladunk beléjük megint.

– Még életemben nem féltem ennyire! – rebegte a lány, és átölelte Pétert.

– Hogy őszinte legyek, én is éreztem már nagyobb biztonságban magam… – vallotta be ő is.

Ösztönösen megfogta a lány kezét, és óvatosan elindultak, amint megfelelőnek ítélték a konda és köztük lévő távolságot. Már vagy egy kilométert megtettek, de Nóra semmilyen jelét nem mutatta, hogy el akarná engedni a fiút. Péter pedig úgy érezte, a kecses kéz érintése súlytalanná teszi. Szinte lebegett. Egyrészt megúszták, másrészt szinte hálát rebegett annak az iszonyatos méretű sáros, büdös állatnak, ami az imént még az agyarát feléjük tartva mérte fel a veszélyességüket.

Szótlanul sétáltak tovább. A kézfogás többet ért, mint bármilyen beszélgetés. A pillanat, amely eltartott egy fél óráig, olyan tökéletes volt, hogy nem akarták, hogy vége legyen. Nagyon lassan andalogtak. Időnként egymásra mosolyogtak, de az erdő és a mező neszei még megrémítették a lányt. Ilyenkor mindig egy kicsit szorosabbra fonta az ujjait. A fiú finoman megsimította. Válaszul egy hasonló félénk mozdulat volt a jutalma. Péter már azon gondolkodott, hogy vajon lophatna-e egy csókot, de kitartott a boldog izzás mellett, ami a kezükön át áramlott szét a testükben.

Sajnos megpillantották az autót. A Varacskos Disznó egykedvűen álldogált a mező szélén, és unottan pergette magáról a párából összegyűlt vízcseppeket. Nóra bontotta a kézfogást, és a kocsihoz rohant. Átölelte a koszos gépet. Úgy várta meg, amíg Péter is odaér.

– Akarod vezetni a kocsimat? – kérdezte fülig érő mosollyal.

– Szívesen.

Beültek, ki-ki a helyére, de a lány még bekötve is belekarolt a fiúba. Péter nem diktált nagy tempót. Csöndesen sétakocsikáztak a város felé. Óvatosan haladtak, kerülgették a nagyobb gödröket. A fiú hármasba tette a váltót, és inkább Nóra kezét fogta. Ebben a sebességben a kocsi motorja egy földúton nagyjából mindent megoldott. Akár nulláról is elindult, és tempósan is tudott haladni.

– Éhes vagyok! Ugorjunk be Pistához, és együnk egy tál valamit! Fizetem én! – mondta a lány.

– Szó sem lehet róla! Mármint hogy te fizess.

– De én vagyok a Grófnő!

Ahogy egymással szemben ültek, és az asztalon keresztül kölcsönös kézfogásban csillogó szemmel várták az ételt, Nórának megeredt a nyelve. Hosszasan lelkendezett az állatokról, még a vaddisznó szőrére is kitért. Hangsúlyozta, azért mert félt, még megnézte, amennyire lehetett.

Végül levest és desszertet is ettek, de Nóra a végén nem viccelt a fizetéssel. Szinte félrelökte Pétert, aki durcás kisgyereket színlelt, de a lány ráparancsolt:

– Vigyen haza, kérem!

Nem volt ellenvetés.

– Szépen hajtson, nem óhajtom viszontlátni az ebédemet, uram!

A ház előtt Péter még kinyitotta neki a kocsiajtót, a kezébe nyomta az indítókártyát, és illendően meghajolt. Nóra átvette a kulcsot, de nem engedte el a kezét. Álltak sárosan az út szélén, a lány a padkán, a fiú lent. Így alig volt köztük magasságkülönbség. Egy darabig mosolyogtak egymásra, egyre közelebb… „Az a nézés! Ez AZ a nézés!!!” – gondolta Péter. Behunyta a szemét, és lágyan megcsókolta a lányt. Forró ajkaik egymásra találtak. Az idő nem számított, a külvilág megszűnt, ők pedig összeölelkezve maradtak az üres utca közepén.

Nóra végül gyengéden kiszabadította magát, de a kezét nem engedte el.

– Gyere!

Behúzta a ház kapuján, és megállt vele a lépcső előtt.

– Hatodik, a lépcső után balra a második, 608. Aki előbb ér fel, az zuhanyozhat korábban!

Nem ugrott meg. Kivárta amíg ellenfele is felsorakozik, de azért a kanyar szerinti belső ívet választotta. Három, kettő majd egy ujját mutatta, aztán elrajtoltak. Péter ugyanúgy lemaradt, mint az üvegházban. Nóra elképesztő tempót diktált. Ráadásul feszes alakja és hibátlan fenekének látványa elgyengítette szegény edzőpartnerét, aki minden erejét megfeszítve alig tartotta a kezdeti hátrányt, de behozni semmiképp nem tudott belőle. A hatodik előtti utolsó fordulóban már majdnem fél emeletnyi lemaradása volt. Amikor elérték a szintet, Nórát szem elől vesztette a kanyarban, de aztán váratlanul visszanézett. Mire Péter is felkapaszkodott, ő már eltűnt, de szaladást mímelve lassított felvételként lépdelt a folyosón. A fiú mellé ért, és felvette vele a „ritmust”. Egyszerre csaptak az ajtóra.

– Jaj, sajnos holtverseny – nézett szomorúan, majd inkább huncutul a kihívója. – Kénytelenek leszünk egyszerre fürdeni!

Az ajtó a gazdája zsebében lévő jeladó hatására engedékenyen kinyílt.

– Sáros cipőt le!

Meg a kabátot, nadrágot, pulóvert… Mire a lány behúzta az ajkán csüngő fiút a fürdőbe, már csak egy-egy póló és alsónemű volt rajtuk. Egy pillanatra megálltak, majd nagyon lassan, felfedező apró mozdulatokkal simogatták le egymásról a legapróbb ruhadarabokat. Péter időnként inkább behunyta a szemét. Nóra még annál is csodálatosabb volt, mint amit a ruhák alatt el tudott képzelni. A bőre selymes és forró, ugyanakkor feszes és ruganyos volt. Amíg zuhanyoztak, Péter sokszor csak állt, minden értelemben, és nézett. A lány pedig mosolygott. Megragadta, minden értelemben, és magához húzta.

A nap további részét szeretkezéssel töltötték. Nóra nem ismert kegyelmet. Késő este lett, mire hagyta egy kicsit szuszogni a fiút. Addig csak percekre pihentek meg, illetve hogy igyanak majd egyenek valamit. Ismét lezuhanyoztak, majd végigdőltek az ágyon.

Péter halálosan fáradt lett. A látvánnyal azonban nem tudott belelni. Még percekig nézte az alvó nőt, amint kócos haja alatt hason fekve egyre mélyebben szuszog. Finoman feljebb húzta rajta a takarót, majd mellédőlt. Mire behunyta a szemét, már ő is aludt.

Másnap reggel Nóra lerántotta a meztelen srácról a takarót.

– Hasadra süt a nap! Már hajnali fél tizenegy van.

– Mennyi?!? Negyed tizenkettőtől legkésőbb át kell vennem az ügyfélszolgálatot Sárától!

Nóra végigmérte, megakadt a szeme…

– Így nem! – visszadöntötte Pétert az ágyra. – Ezt itt még kérem!

Úgy ahogy volt, bugyiban és egy laza pólóban leteperte, és gyakorlatilag megerőszakolta a fiút. Ellenkezést mondjuk nem nagyon tapasztalt... A pólót ugyan félúton levette, de csak hogy eltakarhassa vele a partnere szemét. Hozzásimult a testével.

– Csak érezd!

Péter érezte. Aztán megmakacsolta magát, kiszabadította a karját, elhajította a pólót.

– Végre kimondhatom: elképesztően, észbontóan, leírhatatlanul, gyilkos módon gyönyörű vagy! Látni akarlak!

– Ám legyen. Nóra leugrott róla, lehúzta a bugyit is, majd egy kecses mozdulattal visszaült a helyére. Táncolt, egy nem létező lassú zenére, ütemesen, ritmusosan, közben a haját és a mellét simogatta, a fiú mellkasát karmolászta, és vagy hátravetett fejjel mutogatta neki magát. Közben izzó szemekkel lesett ki a hajkoronája mögül a fiú szemébe. Péter nem bírta ezt sokáig…

– Muszáj mennem, tényleg dolgoznom kell. Már tuti elkések – lihegte a lány mellett fekve.

– Innen be tudsz lépni? Minden van, ami kellhet.

Nórának igaza volt. A rengeteg autós kiegészítő mellett egy ultramodern Szék és még két ennél kifinomultabb, erővisszajelzős konzol is volt a szokásos nagykáli lakások teljes területének kétszeresét legalább kitevő másik szobában. Péter csak most nézett körül. Például a ruhái holléte érdekelte. Meglepve tapasztalta, hogy Nóra kimosta és megszárította, majd a hatalmas ágy mellé hajtogatta őket. Mire felöltözött, már reggelit is hozott.

A fiú életében nem volt még így elkényeztetve.

– Biztos nem zavarok? Általában idegbeteg emberekkel kell egyezkednem akiknek valami más bajuk van, de rajtam töltik ki.

– Komoly kérdés volt? Szerinted én mit csinálok? – mosolygott rá a lány.

– A Szék nekem megfelel. Egy egyszerűbb cucc is elég lenne, hangkapcsolatnál több ritkán kell. Van headseted? Nem kéne legalább az ingerültebb felét hallgatnod. Köszi, ez pont jó lesz.

Unalmas nap volt. Szerencsére ma különösen jól dolgoztak a kollégák, vagy nem volt front se. Kevés izzasztó szituáció akadt Péternek. Vagy csak ő volt végtelenül kiegyensúlyozott és nyugodt?

Nóra csinált addig valami mást, egy VR szemüveggel és egy fejhallgatóval. Ő is valami páciensével beszélhetett, a válaszokból és a hosszú hallgatásokból ítélve. Amíg a lány a „csúnya” avatárjával a Mátrixot járta, Péter néha unatkozott. Jobban körbenézett a lakásban. A fürdőszoba már tegnap este lenyűgözte. Azon túl is észrevette, hogy erősen másra figyelt. A hálóban és a dolgozószobában minden rendben állt. Az utolsó apró részletig minőségi és drága anyagokból készült eszközök, bútorok és használati tárgyak várták, hogy foglalkozzanak velük. A terminál ami a konzol „alatt” volt, szinte fölöslegesen erősnek bizonyult. Akkorra ritka kivételtől eltekintve a számítási teljesítmény elegendő volt, de amikor ebédet hozott maguknak, lenyűgözte a gép reakciókészsége. Csak épp egy egészen apró, de lényeges hajszállal volt minden gyorsabb, és egy Péter szinten ügyes pilóta érezte ezt.

Majdnem teljesen szótlanul töltötték az ebédidőt. Egy gyors szeretkezéssel zárták, és visszaültek dolgozni. Délután Péter fejezte be előbb. Átadta a műszakot a kollégájának. Írt egy szolid üzenetet a mellette ülő lánynak, hogy végzett. Egy négyrotorossal hozott vacsorát a Pénzes Pistából, paradicsom-salátával. Amikor Nóra letette a konzolt, ő már megterített. A konyha sem vallott szégyent a másik három helyiség mellet. Minden kézre állt, minden minőségi volt.

Nóra örült a salátának, de az a szokott átütő vidámság hiányzott belőle. Megint nem sokat beszéltek vacsora közben. Péter nem erőltette a dolgot, de legalábbis furcsállta. Elmentek fürdeni, pancsoltak a kádban. A fiúnak még mosolyt is sikerült csalnia a lány arcára. Azonban mire leengedték a vizet és lezuhanyozták a habfürdőt, a lány hozzásimult és zokogott. Péter megtörölgette. Bebújtak az ágyba. Nóra magzati pózban feküdt, és hangtalanul rázta a sírás. A fiú pedig nagykifliben kanyarodott köré és szorosan átkarolta. Iszonyúan sajnálta, de nem tudta, hogy segíthet. A sírás alábbhagyott.

– Szerinted hány éves vagyok? – szipogta a kiskifli.

– Jaj, kedves, nem tudom megmondani. Egyszer már behúztál ezzel a csőbe. Gondolom, most valami nagy számot kéne hozzád vágnom, de elsőre huszonháromnak gondoltalak, és azóta se látlak többnek.

– Harmincnyolc – suttogta Nóra. – Elég kicsi voltam még, de konkrétan emlékképeim vannak a Nagy Háborúról. Leginkább, ahogy az apám egész nap élt benne. Meg néhány foszlány az eseményekről, amikben részt vett, és mutatta. Amikor kérdezted a jogosítványt, majdnem elszóltam magam. Tizennyolc éve tettem le. Egy nagyon hasonló autón, mint a Varacskos Disznó.

– Drága Nóra, nem számít! – simult hozzá Péter.

A lányt újra megrázta a sírás, aztán abbahagyta, és többé egy könnyet se látott tőle. Igazából az eddigieket se mutatta meg neki. Beletörölte a párnájába, és felült az ágyon. Haja csapzott volt, szemei kicsit kipirosodtak. Hanyagul tartotta magát, de még így is csodaszép volt. Péter felült vele szemben, megfogták egymás kezét.

– Nem lehetek a tiéd, nem szabad. Nekem nem. Tudod, hogy végződik nagyjából HÚSZ ÉVE minden reményteli randim? Az első, és legtöbbször egyben utolsó egy férfival? Vagy meg akar dönteni, és ezért minden létező fortélyt elkövet, vagy házassági ajánlatot tesz. Azért csak húsz éve, mert előtte pattanásos voltam és fogszabályzós, ezért nem kellettem senkinek. Én pedig pszichológiát tanultam. Tudod milyen hamar láttam át a szándékot? Ami pedig a legrosszabb: tudod mit tettem és teszek azóta is? Megtanultam kihasználni, mielőtt ők használnak ki. Az első verziót. Nem gyakran, nem mindenkivel, de legalább PÉNZÉRT! Egy átkozott kurva vagyok az istenért, és egy kurva nem lehet szerelmes.

Péter alól megszűnt az ágy. Úgy érezte zuhan bele a semmibe. Mire meg bírt szólalni, úgy gondolta inkább jobb, ha nevetnek rajta:

– A szentségit! A tegnapi és a mai nap után el kell adnom a lakásom?

Nóra megsimogatta az arcát, és Péter most először ezt nem érezte felhőtlenül jó mozdulatnak.

– Egy árva petákkal nem tartozol. Ha van még gusztusod, ma éjfélig annyiszor vagyok a tiéd, ahányszor akarod – tartott egy pár másodperc szünetet, és halványan elmosolyodott. – Ha utánaszámolnék, azt hiszem, el kéne add. Egyszer valakitől azt hallottam nagyon régen: bármit dolgozol, vagy csináld ingyen, vagy kérd meg az árát. A legtöbb partnerem valamilyen páciensem, ami ha lehet erkölcsileg még rosszabb rám nézve. Hamar rájöttem, hogy mindennél nagyobb hatalom áll a rendelkezésemre az önbizalom visszaadására egy férfi számára. Ezt a lakást konkrétan ajándékba kaptam egy idős kuncsaftomtól. A fickónak simán a lánya lehettem volna. Mielőtt meghalt, a nevemre írta. Tudta, hogy az öröklésbe nem vehet bele, mert szétcincálnak a hozzátartozói. Azt mondta, a részvényei, a cége a magánvagyona mind olyan dolog, ami a hagyatékban látszik, és minden rokona csak a halálát leste évek óta. Egyetlen egyszer feküdtem le vele, évekkel korábban. Aztán nagyon sokat beszélgettünk még. Ennek hatására elvett egy fiatal nőt, és haláláig élvezte vele az életét. Tudta, hogy a kis felesége csak a pénzéért szereti, de boldog volt, és igazából nem érdekelte, mi lesz a birodalmával, ha meghal. A gyerekei anélkül is gazdagok voltak, a többit pedig magasról…

Nóra tartott egy kis szünetet, de nem sírt, csak nézett a fiú szemébe, és szorította a kezét.

– Egy nagyon válogatós és borzalmasan drága prosti lettem. Pszichoterapeutaként megtanultam kizárni bármilyen érzelmet, amit másoktól kaptam. Egy idő után képes voltam a sajátjaimat is. Érzelem nélkül keféltem, de csak azokkal, akiket beengedtem a köreimbe. Embereket akiknek ismertem a lelkét, hogy tudjam, soha nem árulnak el, és én sem őket. Exkluzív szolgáltatás vagyok, mint valami előkelő japán gésa. Nem mint egy csitri, aki virtuálisan bárkivel bármibe belemegy, de technikailag még negyven évesen is szűz, mert kiégeti magát, és filléreket keres vele. Vagy egy agyonplasztikázott kéjnő, akinek az elérhetősége kint van bármilyen erre szakosodott hirdetőfalon a Mátrixban. Egy gyönyörű test elcseszett foglya vagyok, aki még a saját érzelmeit is elzárja. Nézz végig rajtam! MINDEN eredeti, természetes. A fogszabályozó volt a legdurvább beavazkozás a testemen. Valahogy mindenhonnan jó géneket kaptam. Talán a legfontosabb, hogy az anyai nagyapám japán származású volt. A ferde szem és a fekete haj szinte teljesen kiveszett, de a bőröm kortalan, mint a keleti nőké. A többi csak szerencsés alkat, és mérhetetlen edzés kérdése. Mit gondolsz miért bírtalak el a kopterhez szíjazva? Miért gyorsullak le a hatodikig? Egy izmos földműves srácot, aki harminc kilós banánfürtökkel mászik le a fáról. Pardon, fűről. Egy műalkotás vagyok, valamennyi természet és majdnem ugyanannyi tudatos jóga, étrend és torna.

Pétert még ezek után is lenyűgözte a lány alkata. Az agya majdnem lezsibbadt, de a szeme csak legelte a látnivalót. Egy férfi szürkeállománya képes kétfelé hasadni. Racionális gondolkodásra, ami most épp összeomlóban volt, és a sokak szerint nagyobbik részre, ami kizárólag a barlangos testeket irányítja a nemi szervében.

– Tudod, mindennek ára van – folytatta Nóra. – A rali a menekülési utam. Nincs ellenfelem Magyarországon, ha beülök abba a Székbe. Nemzetközi szinten jegyeznek. Azt hiszik, pasi vagyok. Úgy is viselkedem. Nincs kegyelem, nincs megalkuvás. Megvettem a Varacskos Disznót, mert egyrészt megragadtak az emlékek, másrészt megtaláltam a tökéletes eszközt, amivel levezethetem a felgyülemlett feszültséget. Harmadrészt, a belém égett rutin: ha eleget fizetsz, jogod lesz hozzá. Ja, és még valami. Titkon azt hittem, ott a vége. Ott kell abbahagyni. Fizettem, pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadok el. Ugyanakkor marad belőled valami. Aztán nem bírtam szabadulni…

– Tőlem? – szólalt meg végre Péter.

– Tőled. Attól az átkozott csodától, amit pattanásos kamaszként éltem meg utoljára, és utána húsz éven át kimaradt. Nem éltem meg se a tizenévesek tűzvészként lángoló, beteljesülő, majd gyorsan ellobbanó, se a húszasok mély érzelmű, perzselő, de hosszabb tüzű szerelmét, mely időnként átalakulva egy életre szól, de a beteljesülése olyan iszonyú intenzív. És lassan kiöregszem a harmincas korosztály megfontoltabb, sok kudarcon edzett, kemencéhez hasonlóan parázsló, de még mindig nagyon forró, sokszor megalkuvós, de rengeteg őszinte tisztelettel nyakon öntött mély reakciójából is. Veled pedig robbanásszerűen tört rám. Tökéletes volt minden randink, állati nagy spíler vagy! Iszonyú higgadtan és ügyesen hozod a taktikát.

– Átláttál rajtam.

– Persze, ahogy én is nyitott könyv lettem a végére. Egyszerűen minden pajzsomat áttörted. Szellemes vagy, okos, több pszichológus kollégám a fasorban sincs. Néha meginogtál. Például az első randin, amikor levettem a kabátot, és behunytad a szemed.

– Észrevetted!

– Persze. A nyereményjátékos trükk nagyon-nagyon komoly volt! Azt majdnem bevettem. Nem sokon múlt, nem is tudom min. De a lényeg, hogy azért tartott ennyi ideig a válasz, mert akkor döntöttem úgy, hogy elmegyek, amikor rájöttem, hogy nem egy átverés, hanem egy okosan kifundált randikérés. Az a legdurvább, hogy ezért lettem kíváncsi. Kiugróan intelligens és finom megoldásnak tartottam. Már ott végem volt, amikor azt az elképesztően udvarias úriembert előadtad. Aki hazahozott, de aztán visszaült a kocsiba, és még egy erősebb bókot se kaptam, nemhogy házassági ajánlatra utaltál volna. Gondoltam, ha rosszabbul alakul, még mindig megléphetek. Kidumálom magam, vagy kiverekszem.

– Utóbbira kíváncsi lettem volna.

– Sajnos történt hasonló. Egyszer megpróbáltak megerőszakolni, mert valahonnan megtudták a „hivatásom”, és ingyen akarták. Ráadásul nem is akartam volna velük pénzért se. Hárman voltak. Akkor még fiatalabb voltam, és kevésbé erős. De ezt már akkor is nagyon keményen büntették. A virtuális bennszülöttek kiszolgáltatottsága miatt a támadónak ritkán jár felmentés. Ők megpróbáltak megzsarolni az információval, aztán leteperni. Mázlim volt. Be tudtam kapcsolni egy konzol-kamerát. Ők nekem estek, én pedig jogos önvédelmet gyakoroltam. Az egyik már csak keresztapa lehet, ha majd kijön a börtönből, úgy eltaláltam. A másiknak majdnem kifolyt a szeme. A harmadik már menekülőre fogta a végén, de lezuhant a lépcsőn. Ott helyben meghalt. Ez utóbbiról nem tehettem, tényleg magától botlott meg. A kamera tisztázott.

– Fú, ez nagyon durva – hebegte a fiú.

– Jaj, bocs, ez mellékvágány. Csak dicsérni akartalak. A szemedbe. Képes voltál engem elcsábítani. Úgy, hogy szinte észre se vettem. Gratulálok, ön nyert egy iszonyú nagy csalódást, amit az imént tálaltam. Nagyon, NAGYON sajnálom! Kedves Péter! Remélem túl tudsz lépni rajta.

– Elmondanál még valamit?

– Ezek után? Bármit! Mire vagy még kíváncsi?

– Miért halasztottad el a randit? Nagyon jó volt az a budapesti kaland is, de a valóságbelieket százszor jobban élvezted.

– Régen tartoztam a néninek egy „vizittel”. Ez a része igaz volt. Másodsorban az egyik állandó kuncsaftomat már hetek óta hülyítem. Amióta először voltam veled a Pénzes Pistában, képtelen vagyok lefeküdni egy ügyféllel. Előle menekültem, és már ellőttem a „most nem mert megjött” puskaport is. Ja, és múlthét szerdán valóban megjött, én pedig a következő tökéletes randin le akartam veled feküdni. Mert rád viszont nagyjából egy hónapja észrevétlen, egyre erősödő módon vágyom. Időt kellett nyernem. Ráadásul így óvszer nélkül, ami része volt a tökéletes beteljesülésnek, és még soha nem csináltam anélkül, bármennyit ígértek. Végtelenül önző vagyok. Kihasználtalak, és most kiteregetem a szennyest. Kaptál tőlem egy tökéletes napot, én tőled két évtizednyi elmaradt szerelmet. Azt hiszem, nekem kéne neked fizetnem.

Nóra mélyet sóhajtott, Szégyellte magát, borzalmasan. Ez a jóravaló fiú ott ült vele szemben, egy szál semmiben, és üveges tekintettel nézett rá. Ki tudja, mi járhatott a fejében. Cserben hagyta minden érzéke és tudása. Ilyesmire nem lehet felkészíteni senkit.

– Éjfélig a tiéd vagyok, ha akarod. Aztán ki kell sétálnod azon az ajtón! Lehet, hogy soha többé nem találkozunk, de addig akármit tehetsz velem, akár meg is ölhetsz. Megérdemelném.

Péter átölelte, majd újra azokkal az értelmes, huncut barna szemeivel nézett Nórára.

– Hagyd, hogy nézegesselek egy darabig! Tél volt, alig láttalak, pedig gyönyörű vagy! A legcsodálatosabb nő, akit valaha láttam, és a valóságban gondolom valaha is látni fogok. Ráadásul okos. Azt szeretném, hogy az elmémbe égjen az alakod, hogyha kell egy szép gondolat, elővehessem.

Nóra bólintott, és arra gondolt, ezek után hogy tudta még dicsérni a srác. Viszont szinte perzselte a fiú tekintete. Soha nem kellett szégyenlősnek lennie, de most minden perc, amit Péter szeme a mellein vagy a csípőjén, az arcán, a szemében vagy a tökéletesre dolgozott vádliján töltött, szinte savként marta a bőrét. Elméjében összeszorította a fogait és kibírta. Felállt az ágyról, könnyed jógamozdulatokból rögtönzött egy lágy táncot. A mozgás segített.

Péter nem használta ki az időt. Többet nem értek egymáshoz. A srác felöltözött. Az ajtóból még visszanézett és mosolygott egyet.

– Nem haragszom rád! – mondta, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

Nóra ült az ágyon és a semmibe révedt. Most neki lett volna szüksége egy átkozottul jó pszichológusra. Ismerve minden kollégáját és magát, tudta, hogy nincs egy sem, akivel ezt megosztaná. Ez nagyon kemény munka lesz…

Péter másnap tizenegyig aludt, minekutána előző este éjjel kettőig forgolódott. Aztán elkezdett futárkodni. Ki akarta üríteni az agyát. Rengeteg csomagot vitt ki, csomó pénzt keresett. Egy darabig el is terelte a figyelmét. Aztán amikor rutinná vált, ismét forgott az agya. Vajon egy taxis is kurva végső soron, aki az autójába engedi az embereket, hogy elvigye őket? Vagy egy drónpilóta mint ő, aki az elméjét és ítélőképességét bocsátja áruba mesterséges intelligenciák helyett? Hol indul a prostitúció, és meddig tart a tisztességes munkaviszony? Gondolataiba mélyedve majdnem le is zuhant egy csomaggal. Valami szédítő őrültségre vágyott. Nem lehetett mit tenni, Zsoltot hívta segítségül.

– Figyelj, koma! Nyúl vagy az Erőmű védőterületére merészkedni!

A többi már „történelem”…