Tiszta kora nyári nap volt, ragyogó kék éggel. Még nem bántóan forró, de már nem is csupán kellemesen meleg. A beígért ingyen ebéd, a közösen végzett munka öröme elegendő embernek szolgáltatott okot az építésben való segédkezésre. Tamás egy napernyő alatt ült, és erősen koncentrált. Az egyetlen gép, amit a cégéből megmentett, az a hatrotoros öreg jószág volt, amit Eszter is használt a hővédő lapok emeléséhez. Most újra jó szerszámnak bizonyult. A munka precizitást és odafigyelést igényelt. Nagyon sok ember nyüzsgött nagyon kis helyen, és drága, nehéz napelemtáblákat egyensúlyozni nem volt könnyű.
Zoltán végül csak rávette a cégtársát a beruházásra. Megcsapolták a „fejlesztési alapot”. Tamás saját pénzéből is jelentős összeg vándorolt ide az elmúlt pár napban, panelek, inverterek és akkumulátorok formájában. A terv szerint mindhárom üvegházat be kívánták borítani az áramtermelő egységekkel. A cél érthető volt, de Zsolt találóan azzal ugratta az igazgatót, hogy megint egy erőművet akar vezetni, nem pedig egy csapat repkedő őrültet. Persze a valódi okokkal ő is tisztában volt.

A ToRule központ iszonyatos mennyiségű áramot pusztított. Ráadásul a napelemek optimálisan kihasználható teljesítménye mellett. Akkor volt hihetetlen igény éhes akkumulátorok töltésére, ha egyébként is sütött a nap, hiszen ilyenkor repültek. A szabvány kopterakkuk standard adaptereivel már így is tele volt az egyik hangár, amit többnyire tárolásra használtak. Mindenki itt töltötte a gépét, és ezért csak annyi pénzt kértek, amennyibe a vezetékes áram került. Az, amit az Eszter-féle napelemek termeltek, kvázi ajándékbevételt produkált. Zoltán számításai szerint az új panelek megtérülése várhatólag mintegy öt évre jött ki. Azonos masszív, optimális használat mellett. A gyártásból eredő bevételektől hamarosan búcsút kellett venniük, legalábbis ezzel számoltak. Ideje volt addig fejleszteni, amíg akadt miből.

A hosszú előkészület után is három kemény napjukba telt, mire végeztek. Helyenként az épületek tartógerendáit is meg kellett erősíteni, hogy a panelek súlya ne jelenthessen semmilyen kockázatot. Mire elkészültek, a hármas „hangár” végében elhelyezett akkucsomag félelmetes mennyiségű töltést tárolt. Károly javaslatára le is zárták egy válaszfallal, és Tamás mély sóhaja közepette még kifizetett egy külön szellőztetőrendszert arra a helyiségre.
– Ha ezek az unalmas kockák megtelnek itt Coulomb-okkal, elláthatunk velük egy falut! – lelkendezett a mérnök.
– Ehelyett kiporciózzuk őket kisebb, laposabb téglatestekbe, hogy légmozgássá és hővé alakuljanak – nyilatkozott kissé lesújtóan Tamás.
– Meg élményekké! – mosolygott Zsolt, aki bármikor Károly mellett állt, ha valami új dolgot kellett szerelni.
– Minden racionális érvet megértek, de kicsit ugyanúgy érzek, mint amikor a konzolt vettem Dáviddal az első szimulációkhoz. Sok-sok jóféle pénz… Nem kell érvelni, tényleg tudom! – vágott Tamás Zoltán még ki sem mondott szavába, mielőtt kollégája újra belekezdene a megdönthetetlen tények taglalásába. Amióta elindította a Szi-Flyt, luxusnak tűnő dolgokra hosszú esztendőkön át sajnálta a pénzt. Most években, hónapokban számolt. Elosztotta a cégeladás után keletkezett vagyonát az alapítástól eltelt idővel. A naperőmű hat és fél év eredményével ért fel az életéből. Persze a következő huszonnégy óra bebizonyította, mennyire megérte: szikrázó napsütés mellett kellemesen klimatizált épületek, csöndben töltődő Szárny akkuk, és tétlensége unalmában gubbasztó villanyóra.

A következő két nap viharokkal telt. Egy türelmetlen növendékük bánta, aki minden oktatói figyelmeztetés ellenére repülni akart. A kezdők vakmerősége, akik már azt hiszik, hogy tudnak valamit. Ám azt még nem, hogy ez mennyire valótlan. A nagydarab srác Eszter tanítványa volt, egy Tamás számára felfoghatatlan okból. Az érvekből kifogyó lány puszta erejével próbálta visszatartani. Persze nagyjából annyi eredménnyel lógott róla, mint valami kisgyerek az apja lábán, amikor nem arra mennek, ahová a kölök akarja. Természetesen Zsolt rohant oda, de a fickóval még ő sem volt egy súlycsoportban, így eszközt használt ellene. Károly egyik kamerájával állt elé, és belemondatta vele, hogy minden felszólításuk és figyelmeztetésük ellenére repül, saját felelősségre.
Öt perc se telt el. Teri épp a napelemek beépítéseinek pénzügyi dolgait rendezgette, mellette viszont bekapcsolta a repülősávos adóvevőt, jelezte a srác vészhívását.
Tamás nem tudta, ordítson-e dühében, vagy kárörvendően nevessen, amikor a majdnem kétméteres ember Vali vállába kapaszkodva sántikált be, már-már könnyes szemekkel. Amilyen arcot a doktornő vágott, inkább rábízta a megtorlást. Nem is igazán maradt el. Az orvos szakszerűen megvizsgálta és ellátta, ideiglenes sínbe tette a törött alkart, lefertőtlenítette a sebeket. Aztán közölte, hogy beviszi a nagykáli traumatológiára. Ehhez pedig elfogadta Károly bajsza alatt mosolygó felajánlását, és az ő kocsijával vitte.

A Patkány minden hónapban egyre ügyesebben mozgott ugyan, de amióta a mérnök is inkább repült, elmaradtak a kényelmet szolgáló fejlesztések. A funkcionalitás fontosabb volt. Annyira nem volt strapabíró és gyors, mint a Varacskos Disznó, de a doktornő sem volt olyan vakmerő. Az esti beszélgetésnél azért finoman rákérdezett a tulajdonosánál, hogy átnézné-e. Mert ha egy bucka ki akart térni előlük, inkább ráhúzta a kormányt, csakhogy felelőtlen páciense érezze a törődést.
Valit kifejezetten zavarta, ha valaki elkerülhető balesetet szenvedett. A fickó arroganciája pedig külön elpattintotta nála a húrt. Amilyen anyáskodó és odaadó volt, ha valaki szerelés közben akár csak megszúrta véletlenül az ujját egy szerszámmal, annyira gyűlölte, ha fölösleges kockázatvállalásból eredt a baj. Tamás egy ideje már rábízta a biztonsági előadásai egy részét is. A doktornő még nála is félelmetesebb tudott lenni, mert nem szűkölködött elrettentésül használható esettanulmányokban.

Másnap megpróbálták menteni a törött karú pilóta törött szárnyú gépét, miközben Gabi és Zoltán Ferenccel konzultáltak a roncs adatait elemezve. A zuhanás újabb „ingyen” adatokat szolgáltatott a gép biztonsági protokolljának javítására. Abból, ahogy a masina kinézett, Tamásnak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy az a begipszelt mázlista bezsákolt peches is lehetett volna. A mérnök azonban talált menthető elemeket, így viszonylag elfogadható összegért újra üzemkész állapotúra hozták a szerkezetet. Amíg szereltek, a Mikulás büszkén mesélt az autójáról. Büszkélkedett, milyen jól bírta az orvosuk ámokfutását.

Ugyanez nem volt elmondható a „céges” járműről. Dávid nem hiába volt olyan kegyes, és ha már az apja nekik adta, és nem a fiának, akkor náluk hagyta. Szegény gép a szekereknek is kihívást jelentő földúton haladva egyre rosszabb állapotú lett, pedig korábban sem volt egy kicsattanóan egészséges. Ugyanez igaz volt a Tamás által használt kék kombira is, ami viszont a cégével a JCF gondja lett. Néhány taxis is elégedetlenkedett, az állandó transzportok sokkal jobban igénybe vették a munkaeszközüket, mintha a városban maradtak volna. Nem egészen körülírható módon, de ott lebegett a gondolataik közt, hogy valami megoldásnak születnie kell a problémára.

A hidegfront elvonult. Jóval hűvösebb lett egy-két napra. Ez kevésbé zavarta a türelmetlen új tanítványokat, mint a repülésre alkalmatlan időjárás, és az a tény, hogy pár napra korábban is leálltak a szerelés miatt. Így fárasztó műszakok következtek napkeltétől napnyugtáig.
– Tudod, tényleg fura – morfondírozott Zoltán, amíg hazafelé igyekvő embereket és a naplementét nézték fáradtan.
– Most épp mi? – kérdezte Tamás.
– Azzal kezdődött az egész, hogy felvevőpiacot találjunk az erőmű kapacitásának. Végül sikerült, de megcsináltuk mellé Magyarország jelenleg működő tizenötödik legnagyobb napelemfarmját. Tegnap utánanéztem. Persze a vevőink otthon is töltik a gépeiket, de most az Erőmű elől lopjuk a lehetőséget.
– A mi Nap nevű fúziós reaktorunk épp most tűnt el a látóhatáron. Épp a konzervet kóstolgatják a lámpák odabent.
– Valóban fura. Zsolt fején találta a szöget. Megint egy erőmű egyik főnöke vagyok, sőt résztulajdonosa – lelkendezett Zoltán.
Egymásra néztek. Tamás rég nem látta ilyen boldognak az igazgatót. Aztán mindketten újra a kezdődő szürkületben elhaladó autók felé tekintettek.
– Nézd csak! Az nem fura?
– Valaki erre sétál. Ilyenkor az ellenkező irányba kéne mennie. Elég fárasztó lehet, ilyen testalkattal idebaktatni a városból – morfondírozott Zoltán.
– Na, látod, ez a szokatlan, a te szádból!
– Valóban… De ez ki lehet? Hmm… Mégiscsak szemüveget kellene vennem?
– Még én se látom, de hamarosan kiderül. Viszont vagy fáradt, vagy részeg, vagy mindkettő.

Mint kiderült, az utóbbi. András inkább a megerőltető gyalogtúrától dülöngélt, de nem volt teljesen józan sem. Nagyon rosszul nézett ki. Betessékelték az egyes épületbe. Nem sokan voltak már odabent. Eszter és Zsolt bújtak össze egy konzol mögött, és értékeléseket írtak. Károly és János teljes egyetértésben alkatrészeket pakolásztak. Teri, aki még nem találkozott a pilótával, abbahagyta a végeláthatatlan számsorok bűvölését. Rosszallóan nézett a borostás, izzadt, enyhén alkoholszagú pasasra, akit két főnöke, mint régi ismerőst mutatott be neki.
– Üdvözlöm – mondta a nő. Határozottan, de kérdéseket és ellenérzését egyszerre kifejező arccal.
– Hűha! Kezeit csókolom! Zoltán, ti aztán tudtok élni! Ahányszor itt járok, mindig okoztok egy… Pontosabban két jó meglepetéssel! Pusztán az esztétikum kedvéért nem lehetne, hogy a felső gombokat nem üzemelteti a blúzán? Mindenkinek jobb lenne.
Tamásnak már fel se tűnt a dolog, de most ő is végigmérte a kolléganőt. Egyáltalán nem volt kihívó, inkább elegáns. Mint mindig. A blúz megfelelő méretű volt, hogy ne feszüljön, a melltartó pedig takart eléggé. A szintén ízléses hosszúságú szoknya pedig…
A gondolatmenetet egy hangos csattanás szakította félbe. András kénytelen volt orcájával tompítani a nő gyorsan lendülő tenyerét. Inkább volt hangos mint erős, de a pilóta leült egy székre. Szó szerint egy csapásra józanabb lett.
– És még azt is tudja, mi kell a magamfajtának. Köszönöm, Terézia kedves, erre nagy szükségem volt, és meg is érdemeltem – mormogta a pilóta. Mind a hárman leültek köré, és két mondat után a többiek is odasomfordáltak.

– Hogy őszinte legyek, legalább olyan mocskosul érzem magam, mint ahogy kinézek – sóhajtotta András.
– Ha akarjuk, ha nem, most nem ússzuk meg, hogy meghallgassuk, igaz? – kérdezte Tamás.
– Ez pontosan így van. Szabadságra küldtek. Lezuhantam.
A szállítógép pilótája kissé összefüggéstelenül beszélt, sok érzelemmel a hangjában, de könnyedén megértették a lényeget. Az Aerotransz megbízta egy szállítási feladattal. Szlovákiában, egy villám elektronikailag és fizikailag is kiütött valami átjátszó tornyot a hegy tetején, megközelíthetetlen helyen. A karbantartó céget szorította a határidő, a szolgáltatás kiesés minden perccel nagyobb veszteségeket termelt. A vihar pedig a hegyekben még az itteninél is rosszabb volt. A pilóta és a Döglött Kacsa is helytálltak, de aztán valamelyik okos kitalált valamit. Ha már ott a gép, segíthetne beemelni a sérült alkatrész helyett az újat.
– Háromszázötven kiló. Méregdrága berendezések lógtak egy kompozit-fém szerkezeten, és azt kellett felrakni a bazi nagy oszlop tetejére, tomboló szélben. Mondtam, hogy nem csinálom. A Kacsa nem daru! Az egy dolog, hogy simán felszáll függőlegesen nagyobb terheléssel is, de kötélen lógó tárggyal egy orkánban ez istenkísértés. Ám addig erősködtek, amíg a főnökeim utasítottak. Meg kellett próbálnom. Nem mondhattam nemet, de kértem, hogy rögzítsék az ellenvetésem. Azt felelték, jó, de egyrészt nagyon hálás lenne a karbantartó cég, meg megoldanám egy problémájukat, meg blablabla…
– Nem lehetett volna valami hatalmas drónnal, vagy egy Kolibri szerű géppel beemelni? – kérdezte Zsolt.
– De, az lett volna a megoldás. A Kolibri stabilizátorait sem ilyen szélre tervezték, de egy ügyes pilótával sokkal több esélye lett volna. Vagy egy nyolcrotoros nehézkopternek. Húztam egy kicsit az időt, kisebb lett a szél. De aztán türelmetlenkedtek. Szóval megvolt a baj. A hülye technikus ott áll a tornyon. Volt biztosítókötele, de az ilyenkor placebo. A srác azt hitte, majd jól megtartja a lengő hóbelevancot, ami annyit nyom, mint egy ló.

– Nem is akarom hallani! – cincogta Eszter.

– Lelövöm a poént, össze kellett kanalazni a fickót – morogta András. – De majdnem engem is. Valahogy összeakasztotta az okos egy ponton a négyből a torony csúcsát, én meg se előre se hátra. A másik három muki már menekült lefele. Ez meg integetett, hogy mit merre. Gondolhatod. Néztem a raktérkamerán át. A szél dobálta a gépet, a súly meg rángatta. Az ideiglenes rögzítés engedett, éreztem. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Vége van, leteszem ezt a szart, és hazahúzok, ha kirúgnak is. Aztán ránéztem a kamera képére. A rakomány kilengett, majd a sarka hozzávágta a srácot a toronyhoz. Eltépte a biztosítókötelét, de szerintem mire elérte a sziklákat odalent, már annyi volt.
– Jujj… – mordult fel János is. – Gondolom megbetegedett egy kicsit.
– Csak egy hangyányit felhorzsolta a térdét, persze… – suttogott gúnyosan András, aztán folytatta.
– Szóval néztem, amint a technikus szabadesik, erre a hülye csúcsdísz visszaakadt a toronyba, és mihelyt megmozdultam, megrántotta a gépet. Pórázra kötve szép landolást produkáltam a sziklák közt. Minden lelassult és felgyorsult egyszerre: a gép vészjelzői visítottak, hajtóművek túlterhelésen, a talaj közeledett, a halott srác látványa a sziklán egy pillanatra még meg is villant a szélvédőn át. Zuhantam. Aztán bumm, lógtam a biztonsági övről.
– Úgy hangzik, mintha most a szellemednek kéne mesélnie a sztorit – szögezte le Zsolt.
– Majdnem. A Kacsa erős madár. A stabilizátorai pedig jók. Gyakorlatilag hátrafelé repültem, úgy értem földet. Szerencsére nem bírta a kábel, a toronydarab fennakadt, én meg nem csapódtam az aljának. Kicsit fáj a gerincem, de az szerintem a gépnek is. Éltem, a Kacsa egyben volt. Mindenem sajgott, a szemem láttára meghalt valaki. Próbáljátok elképzelni: minden visszajelző piros, a fejemben harsognak az utasítások a rádióból. Nem nagyon hallok. Csak az agyam mélyéről egykori oktatómat, aki azt mondta, egy pilóta mindig maradjon higgadt. Mérje fel a helyzetet, és cselekedjen az utasai, a gépe és a saját biztonsága érdekében. Hát azt tettem. Kerestem a nem vészesen piros jelzéseket. A motorok üzemeltek, a csűrőlapok reagáltak. A gép megbillent, tovább akart gördülni a sziklán. Meg se állt volna a völgyig. Nyomtam egy kövér gázt, és inkább felszálltam. Benyögtem a légi irányításnak hogy vészhelyzet, sérült a gép, kényszerleszállás lesz. Nyílegyenesen mentem Pestig. Kikapcsoltam a céges rádiót, amin folyamatosan vagy hárman akartak okosabbak lenni nálam.
– Hazaértél?
– Haza. A hasára raktam le, függőleges landolással, mert a köveken eltört az egyik futómű, és nem nyílt egy másik. De a Kacsa egyben maradt. A műszerfala mint a karácsonyfa, de ez akkor nem érdekelt. Felmentem a tizennegyedikre. Berúgtam annak a töketlennek az ajtaját, aki azt mondta, játsszak darut a viharban egy merevszárnyú géppel, és addig ütöttem, amíg a kollégái le nem szedtek róla.
– Elnézést kell kérnem a pofonért – motyogta Teri, a hirtelen beállt csendben.
– Kellett. A nejem nem merte megtenni. Két napja ülök a nyakán, szegény teljesen kivan, meg én is. Az Aerotranszosok elküldtek szabadságra, meg egy dilidokit is ajánlottak a trauma miatt. Aztán értésemre adták, hogy jobb lenne, ha nem is mennék vissza. Mert nyolc napon túl gyógyulóan bántalmaztam azt a díszmajmot. Azt mondták, nagy kegyesen nem tesznek feljelentést. Hát, köszi. Szóval tényleg, hol van Nóra? Leigazolhatná, hogy jártam szakembernél. Ami azt illeti, neki tényleg végigfeküdnék a szófáján…
András másik arcára Esztertől jött a pofon. A beállt döbbent csendet végül Tamás törte meg.
– Azt hiszem esküvői ruhát próbál Péter anyjával – válaszolta teljes természetességgel.
– A srác anyja újra házasodik? – kérdezte nem egészen őszinte, a csattanó helyének dörzsölgetése miatt eltorzult mosollyal a pilóta.
– Valami nagyon hasonló – hagyta rá Tamás. Ő alig bírta türtőztetni az iménti történet nyomasztó fellege után szinte megváltásként érkező kézmozdulat okozta jókedvét. Ránézve a két szikrákat szóró szemű nőre, egyből nevethetnékje támadt.

Marika libegett be némi délutáni maradékkal. Ezt általában jóízűen felfalták az aznap hátramaradt tagok. Megkínálták Andrást is. Mire véget ért a vacsora, már mindenki megnyugodott. A csapat elmesélte az új fejleményeket, amikről a pilóta lemaradt. Hol csodálkozott, hol „megmondtam!”-ozott, hol szörnyülködött.
– Nem is kell ide Nóra diplomája, csak Marika resztelt mája! Már tőletek jobban vagyok! – nyelte le az utolsó falatot a vendégük.

– Ha nem gond, megkérdezhetem, mi lett a géppel? – kérdezte kissé váratlan érdeklődéssel Tamás.
– Amikor másnap visszamentem, ránéztem futólag. Elég rosszul néz ki. A légcsavarok és a teteje hibátlan. De ahogy levágtam, több helyen megsérült a burkolat, az egyik szárny végét csak a Szentlélek tartja a helyén, a futóműveknek annyi, a raktérajtó összetört. Ahogy felfelé álló motorral odacsaptam, az egyik hajtómű burkolatának a vége. Olyan, mint valami nyílt seb, amin át látod az izmokat és a csontot. Amennyire felmértem, a sárkány úgy ahogy nem deformálódott, és ugye röpképes. De azt mondták, több okból kukába kerül.
– Még így is elég nagy érték egy ilyen. Miért dobnák ki?
– Tudod ez egy régi modell. Már amikor Zsolttal átrepültünk az óceánon, akkor volt róla szó, hogy egy újabb típussal menjek. De én ragaszkodtam a Kacsához, mert igazából szerintem ti is. A budapesti promóra már alig engedtek el vele. Azt mondták, a cég imázsát már-már rombolja ez az öreg madár. Ráadásul tudják, hogy veletek függ össze, és amióta ugye… Szóval a terveikbe nem illik.

Tamás alig bírta leplezni az izgatottságát.
– Nem mondanák meg, hogy mégis hova dobják? Odasettenkednék és felszedném…
– Gondolom, darabokra szedik. Csak a csontvázát küldik újrahasznosítóba, a többiből üzemeltetik a flotta megmaradt darabjait.
– De mégis… Nem lehetne, hogy inkább eladják? Mondjuk nekem…
– Ennyire felvet a pénz, hogy egy valóban döglött madarat akarsz venni?
– Azt mondtad, repül…
– Ja… Még vonszolja magát.
– Szép lassan rendbe hoznánk. Gondoljatok bele! Ez kéne nekünk! Viszlát rossz utak, béna autók! Ha túrázni megyünk, vihetnénk felszerelést. Ha valaki nem háromszáz méterre zuhan le, mint az a hülye hogyishívják a múltkor, akkor pillanatok alatt mehetnénk menteni. Ennél jobb gép nem kell!
– Már-már logikus – szögezte le Zoltán.
– Hát… – vakargatta a borostáját András, aztán felszisszent, amikor valamelyik vörösödni kezdő ujjnyomhoz ért. Eszter nem csak jelzésértékűen vágta pofon.
– Én azt hiszem, semmit nem veszthetek. Ha akarod, elmegyek veled, és beszélgetünk a vezetőséggel. A feldagadt arcú még úgyis otthon duzzog, legalább nem pofázik bele. Apropó! Pilóta nem kell hozzá? Úgy néz ki, napokon belül ismerni fogok egy munkanélküli szakit, akinek elvileg két légi balesete volt két év alatt, de csak a jelenlegi főnökei szerint van köze hozzájuk. Meg tényleg, ha arra járunk, te állítólag puszipajtás vagy a légügyi hatósági fickókkal. Ott meg te ülhetnél mellettem, mert nekik hivatalból el kell velem társalogniuk. A szlovákoknak is el kéne, de azt még elnapolom.
– Túl van tárgyalva – lelkendezett Tamás.
Elszállásolták valahogy Andrást, de másnap korán felkeltették. A negyvenes cégvezető, Szilágyi úr úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akit az apja a játékboltba visz vásárolni. Kénytelen volt bevallani, hogy nagyjából azóta vágyik egy ilyen gépre.
– Mivel megyünk? – kérdezte kétkedve a pilóta.
– Vonattal! Visszafelé pedig kacsaháton! – mondta ellentmondást nem tűrően.
– Én ugyan le nem gyalogolok megint a pályaudvarig! – ellenkezett András.
– Vigyétek a Patkányt! – legyintett Károly, és a kocsi látványától duzzogva undorodó pilótát begyömöszölték az anyósülésre.

Késő délután értek vissza. Tamás úgy nézett ki, mint egy durcás kisgyerek.
– Mi történt? – érdeklődtek kórusban a többiek.
– Mondjuk úgy, hogy kétharmad rész siker – kezdte András. – A légügy meghallgatott, és megdicsért a bölcs mozzanatért, amikor aggályomat fejeztem ki a toronydarab beemelése előtt. Megvan nekik a felvétel. Meghallgattak, kikérdeztek, még a bunyót is bevallottam nekik. Az a József nevű azt mondta, még meg kell várniuk az Aerotransz hivatalos válaszát. A szlovák kollégákkal is egyeztetniük kell, illetve mivel valaki meghalt, a rendőrség is keresni fog. Az a csoda, hogy eddig nem tették. De szerintük a cégem lesz bajban, meg a karbantartós kompánia főnöke.
– A gép? Azzal mi van? – kérdezett rá kissé félve Zsolt, akire azért ráragadt némi lelkesedés Tamáséról.
– Hát, az enyém – morogta a férfi. – Pontosabban a ToRule-é. Gyanúsan olcsón és könnyen ideadták. Először azt hittem, Andrást akarják valahogy kárpótolni. Aztán amikor lementünk érte a hangárhoz, majdnem visszamentem az irodába én is bunyózni!
– Lehetne, hogy a verekedést most már mellőzzük ezzel az egész történettel kapcsolatban? – aggodalmaskodott Zoltán. – Nekem valahogy az az érzésem, hogy a repüléssel kapcsolatban mindenkinek könnyen jár el a keze…
András válaszolt:
– Azt nem tudom, ez miért van. Viszont a keselyűk csontig rágták a madaram, mire odaértünk. A szerződést úgy írtuk alá, hogy abban az állapotban visszük a gépet, amiben letettem a baleset után. De nem bírtunk felszállni. Pontosabban meg se próbáltuk. Sebtében beleraktak valami hulladék akkut, amiben pislákolt néhány elektron. De mielőtt Amerikába mentünk, azt ugye kicserélték. Már nem volt sehol. A műszerek egy része már hiányzott. A sértetlen motor helyett egy rozsdás vackot celluxoztak oda, amíg fent beszélgettünk, mert az ép hajtómű már valahol repül egy másik gépen… Sorolhatnám. Azért szóvá tettük, de azt mondták, ez így is nagyon jutányos ár, és a képünkbe vigyorogtak, hogy így volt, amikor landoltam. Nem hiszem el!
– Azt hiszem, én jövök… – szólalt meg Zoltán. – Elkérhetem az adásvételi szerződést? Meg mindent, ami van?
A pilóta bólintott.

Másnap Tamást kispadra ültették. Végül csatlakozott Gabihoz, aki elrepült három jól nevelt, nyugis tanulóval a Tiszához, a szokásos túrára. Névleg ő volt az oktató, de igazából a programozó vezette őket, pedig ő nem is tanított. Mindkettejüknek jól jött egy kis repülés. A nő a maga módján kedvesen és szokatlanul sokat beszélt a leendő pilótákkal, mintha csak az emberekkel való érintkezést gyakorolná, a férfi pedig meg se szólalt, ami majdnem ugyanolyan megmagyarázhatatlan volt.
– Nóra, ma nem csak az autódra lesz szükségem, de itt maradnál? – kérdezte Zoltán, mielőtt beszállt a várakozó András mellé – Tudom, hogy ezer dolgod van, de Tamásra most nem számíthatok, és te vagy a cégben a rangidős. Viszont egy pillanatig sem szeretném, ha azt hinné valaki, hogy Teri irányítja a céget. Persze segít, ha valami nem tiszta, de…
– Igazad van. Megleszünk – nyugtatta a nő.
Késő este lett, mire a Varacskos Disznó visszacsörtetett a bázis elé. Addigra mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt a hangárban. Csak Zoltán szállt ki belőle, tökéletes pókerarccal. Nórával váltott pár szót. Megköszönte neki a kölcsönkapott autót. Nyugtázta, hogy boldogultak, majd kimondatlanul átengedte Péternek a menyasszonyát.
Mielőtt a többiek ízekre szedték volna a fejleményekről, megpróbálta ő megkérdezni, hogy mi történt aznap velük, de csak az udvariasság és tisztelet késztette a csapatot a kijelentő és nem kérdő mondatokra. Idegőrlő öt perc múlva Zoltán egy néma jelzésre elővette a terminálját, leolvasott valamit róla, majd kitessékelte a csapatot a nyári este üdítő levegőjébe.
– Hölgyek urak, a cégünk és Tamás legújabb büszkesége…
Hangját elnyomta az érkező repülő megannyi nem teljesen egészséges géphangja. András a lehetőségekhez képest szépen tette le a hasára a borzalmasan festő gépet. A pilóta nem túlzott az XB-16-os állapotáról, de ha vonszolta is magát, repült. Majd vinnyogó motorjai elhalkultak, a mesterséges szél alábbhagyott. A lassacskán csillagfényessé váló, mélyülő éjszakában ott tornyosodott a füvön, légcsavarjaival az ég felé. Az oldalán az Aerotransz feliratot egy festékcsíkkal áthúzták, és lendületes, férfiasan randa betűkkel ráfújták: ToRule.
– Láttam már szebbnek is – szögezte le Eszter, de a többiek csúnyán néztek rá. Csak Teri bólintott együtt érzőn, ám társait látva végül becsukta a megjegyzéssel csőre töltött száját.

Tamást, Zsoltot és Károlyt nem lehetett hat lóval se visszavontatni a hangárba, így András csak a Péternek, Jánosnak és a nőknek mesélt, miközben az igazgató szerényen mosolygott.
– Ha elfelejteném, emlékeztessetek, hogy sose törjek borsot Zoltán orra alá, mert ha begurul, fura dolgokra képes. Az az ügyvéd arc, akit hozott… Richárd. Félelmetes. Ott ültünk a tárgyalóban, négy Aerotranszos fejes, két jogászuk, velünk szemben mi. Mondjuk a szószólónk kitett három embert. Nem volt akkora székük se, de le tudott ülni a saját, mesterséges külső csontvázára. Na, mindegy. Szóval tíz percig sem tartott.
– Előtte azért sokat dolgoztunk rajta – szögezte le gyorsan Zoltán.
– Mármint ti. Én csak pislogtam. Képzeljétek, néhány pixelre felépítették a mondókájukat. Kitalálták, hogy mivel segélyhívást adtam le, és kényszerleszállást jelentettem be, a landolásról készült felvételt el kellett juttatni a hatóságnak. Ezt jogkövető és buzgó technikus a szervizesektől meg is tette. Gondolom, azóta is szorgosan dicsérik szegényt. Ferenc a légügyről készségesen az utolsó képkockáig átadta nekünk a videót, amikor meghallotta, miről van szó. Aztán ez a két áldott jó ember összevetette a saját fotóinkkal, amiket akkor csináltunk, amikor konstatáltuk, nem repülünk már sehová a kibelezett géppel. Mekkora mázli, hogy Zsoltot elvittem túrázni! Akkor lefújták a gépem. Szép is volt. Ők meg most kicserélték a motort. A csavaroknál nem maradt egyben a festék, ezért a visszatekert anyák fejénél látszott a változás. Pontosabban a landoláskor készült felvételeken nem látszott, csak az egyben lévő egész réteg.
– Ezt kiszúrták? – hüledezett Eszter.
– Zoltán ért a technikához, az ügyvéd meg kibontotta a mondókáját, mint egy apró bimbóból a hatalmas szirmait egy virág. Szóval felmentünk, és meghallgattuk, hogy mit hamukálnak. Azzal jöttek, hogy a gép egy rom, csoda volt a leszállásom vele, és elég feldúlt voltam, biztos rosszul emlékeztem. Az akku meg a motor megsérült, ahogy a futómű is, szóval én nem voltam beszámítható se, és mit tudom én. Hallgattam, bár nehezemre esett. Mintha az anyámat szidnák. A jogász viszont megszólalt…
– Tud beszélni – mosolygott Zoltán.
– De még hogy! – kezdett a mesélésbe András. – Olyan hangja van, mint amekkora teste! Zengett a terem. Nyugodtan beszélt, tőmondatokat. Nem tudom idézni szó szerint. A birtokába került bizonyíték elég ahhoz, hogy a peres eljárás azzal kezdődjön, hogy az ügyész bekéri az elmúlt három nap teljes biztonsági kamera felvételét a javítóhangárból. Ha azt nem adják ki, az is jó, de akkor máris kezdhetnek máshonnan támadni, mert az én tudatállapotomra és emlékezetkiesésemre való hivatkozás gagyinak fog tűnni onnantól. A két díszpinty a cég képviseletében csak megpróbált megszólalni, de nem tudtak. Azt a választ kapták a fel nem tett kérdésre, hogy nyugodtan lehet pereskedni akár évekig, de az annyiba kerül, amiből akár egy teljesen hibátlan gépet is odaadhatnának nekünk. A szerződés szövege rövid, de egyértelmű. A leérkezési állapotban vettük meg a gépet. Jó, nem akarom tovább húzni. Azt mondták, akkor viszont a bevert orrú főnököm mégis feljelentést tesz. A válasz csak annyi volt, hogy az eltört orr és a kilapult ember, illetve a hirtelen felindulás, és a haszonszerzésből előre megfontolt szándékkal kiadott parancs közt is elég nagy a jogi differencia, és ezzel is el lehet ám szórakozni. Hamar belátták. Mire aláírtam velük az elbocsátásomat, három helyett hat havi teljes bért kaptam. A kirúgás mondjuk várható volt, de a pénzjutalom nem. Azt mondták, némi türelmünket kérik, addig sétáljunk egyet a városban. Richárd volt a leglelkesebb. Tényleg sétáltunk, vacsoráztunk. Sötétedéskor értünk vissza. Sajnos nem találták meg a motoromat meg a szinte új akkut, úgyhogy mindkettőből hirtelen lett egy egészen új. Az apróságok döntő többsége is visszakerült. Az Aerotranszos adatrögzítőt, a belső céges kommunikációs modult nagy kegyesen átengedtem nekik. Nekem nem kell, Tamásnak se fog. Aztán elbúcsúztunk a túlsúlyos védőangyalunktól. Aki nevetett, mint valami fémvázas Buddha, és közölte, hogy évek óta nem mozdult ki. Örült, amiért Zoltán rávette, jelenjen meg fizikailag. Ezt alkalmazni fogja a későbbiekben is. Tetszett neki a tiszta jogi helyzet, bár én ezt a véleményét nem teljesen osztottam. Erre azt válaszolta, csak látnám a többit. Szóval azt mondta, jól szórakozott, így megszámítja fél áron a mai napját, és a sétát nem is veszi bele az óradíjba. Úgyhogy azt hittem olcsó lesz, de aztán egy csomó unszolásomra Zoltán megmutatta a számlát, így is másfél havi bérem! Következő életemben menő ügyvéd akarok lenni.
– Legalább olyan vastagon fog a ceruzája, mint amennyire hatékony, ez igaz – vetette közbe Zoltán. A többiek már szinte el is felejtették, hogy más emberi hangok is léteznek, mint Andrásé, annyit beszélt.
– De minden fitying megérte! Már a show is, nemcsak az immár újra röpképes gép.

A többiek élvezettel hallgatták, de e nélkül is fárasztó napjuk volt. András a gépen aludt, mint korábban élete során már számtalanszor. Másnap összeült a „vezetőség”.
– Tamás, a múltkor végül nem válaszoltál a kérdésemre igazán. Kell-e nektek egy pilóta is a géphez, bár a kérés költőinek tűnik… – hozakodott elő vele a Kacsa eddigi kapitánya.
– Elég jelentkező lesz a vezetésére. Ne feledd, négy megfelelően képzett, szakszolgálati engedéllyel rendelkező pilóta van a házban. Viszont Nórával és Zoltánnal arra jutottunk, hogy ha hajlandó lennél megtanulni a ToRuleal repülni, és azt oktatni, nagy hasznodat vennénk, és megfizetnénk.
András így náluk maradt kiképzőnek. Péter felajánlotta a lakását bérletre vagy eladásra, mivel további életét Nóra mellett képzelte el. A pilóta így a feleségével Nagykálba költözött. Az asszony ugyanis a Mátrixon belül dolgozott, így nem volt helyhez kötve.
A Szárny kezelésének megtanulása semmilyen problémát nem okozott az egykori szállítmányozó szakembernek. Majdnem ugyanolyan természetesen repült, mint József vagy Ferenc, akik minimális szimulációs gyakorlat után gond nélkül felszálltak. Zsolt ugyan adott néhány leckét, csak hogy „visszaadhassa a kölcsönt”, de mire július közepe lett, az újoncok közt a legkeresettebb oktató András lett.

Tamás pedig két dolognak örült felhőtlenül. Az egyik természetesen a gép volt, a másik a hatalmas napelem farm a volt üvegházak tetején. Lelkiismeret-furdalás nélkül töltögethette a Döglött Kacsa feneketlen bendőjét. No meg költhette minden maradék „napját, hónapját és évét”, ami még megmaradt neki a Szi-Fly-ból, alkatrészekre. Károllyal, Zoltánnal és Zsolttal a lehető legjobb formába igyekeztek hozni, az immár az egyik lelkes tanítványuk által gyönyörűen megfestett, logónak is beillő betűkkel „ToRule” feliratot viselő XB-16-ost.