A mérnökök a hangárban ültek. Repülési adatokat elemeztek. Dávid alig pár perce szállt le, és vedlett vissza kétszárnyúból kétlábúvá, ahogy Károly mondogatta mostanában. A mai teszttel egyébként pont ezt a megnevezést igyekeztek „elrontani”, ugyanis a térdeknél és a bokánál lévő nyitható szerkezeteket tesztelték. Tamás panaszkodott folyton. Kényelmetlennek találta hosszú távon, hogy egyenesen kell tartania a lábait, illetve a „repülőgép” farokrészét adó, csizmához csatolható szárnyacskákat is nyithatóvá-csukhatóvá akarták tenni. Az imént tesztelt elemekkel végső soron hatszárnyúak voltak.

Zsolt és Péter még kint maradtak. Minden fárasztó hivatalos feladat után szívesen röpködtek még.

Eszter és Tamás nem voltak itt. Utóbbi nagyon sajnálta, de a cégével kellett törődjön. A lány viszont előző nap késő estig Valival finomhangolta az EEG érzékelőket, úgyhogy későbbre ígérte magát.

A hangár munkaasztalánál a csöndes és unalmas elemzést végül Károly törte meg:

– Dávid! Nézd már a két ifjú titánt!

– Mi van velük?

– Vagy megtanulták, hogy kell a Szárnyaikkal megállni a levegőben, vagy a monitorom szerint leszálltak.

– Na és? Zsolt imád ugrálni. Nem lennék meglepve, ha a toronyra szállt volna le, és onnan repülnének tovább.

– Igen, ezt én is észrevettem. De nézd a két pöttyöt a védőterület radarján. Mutatok korábbit, várj…

Néhány gesztus, utasítás, lapozgatás…

– Ez a tegnapi megállójuk. Ez a tegnapelőtti. Sőt, az első, amikor pár napja szabadon hagytuk őket repkedni felügyelet nélkül.

– Jól emlékszem, ez AZ a torony?

Károly bólintott.

– A jó életbe! A tettes mindig visszatér a színhelyre!

– Nagyon úgy tűnik…

– Tán csak véletlen – védte az elkerülhetetlennek tűnőt Dávid. – Valamiért az tetszik nekik, vagy meg tudják különböztetni a többitől, mert ahol javítottuk, kicsit máshogy néz ki.

– Á, a Papagáj-torony feltűnőbb. De vannak más javított szerkezetek is, alig néhány egyforma akad. Ha viszont hosszabb időre leszállnak, legtöbbször itt. Most a tócsa is száraz alatta.

– Valószínűleg sose születik meg a terv se, ha nem mennek neki. De hogy miért tették, arra kíváncsi lennék. Hmm… Károly! Nagyon a szívedhez nőtt az a törött kopter?

– A betört fejű vízbe fúlt, vagy a belső vérzéses?

– Mindegy, amelyiket nem sajnálod.

Az idősebb mérnök kotorászott egy kicsit a kedvenc „jó lesz még valamire” és a „valószínűleg nem lesz jó semmire, de nem dobom el” ládáiban.

– Tessék! – nyújtotta a háta mögé a majdnem felismerhetetlenségig deformálódott szerkentyűt, amelyik a toronynak csapódott, majd a tócsába esett. – Ezt viheted. A másikat nem adom, már nagyon nyomon vagyok a hibáival.

– Köszi.

Dávid gyorsan felvette a repülős ruháját, és a hátára kanyarította a Szárnyát.

– Mit akarsz csinálni?

– Kiugrasztom a nyulakat. Ott vannak még?

– Nem mozdulnak. Ki van kapcsolva a kommunikációjuk, de rájuk néztem egy kamerán. Lógatják a lábukat a talapzatról. Trécselnek.

– Átirányítom a teljes vezérlést a jobb kezemnél lévő botkormányra. Haladhatnék jobban is azzal az agyhullámos irányítóval, de nagyon kemény dió. Mindegy.

Kisétált a hangárból, és kezében egy döglött drónnal felugrott a levegőbe.

– …szerintem Zsolt, ezt hagyjuk. Itt mindenki titkol valamit. Még én is – mondta Péter.

– De előlem is? Jó barát az ilyen, de sebaj.

– Na, ne durcáskodj! Mintha te lennél az üvegkoponyájú szent, akinek minden gondolatát láthatjuk!

– Ebbe ne menjünk bele. Talán jobb is, hogy nem tudom, mit csinál Eszter és Dávid. Nem mintha közöm lenne hozzá…

– Szóval innen fúj a szél! Féltékeny vagy.

– A fenét! Csak valamin törik magukat, és nem mondják el. Pedig a Szárnnyal kapcsolatos.

– Na, tessék, emlegetett szamár.

– Eszter?

– Dehogy. Nézz fel! Ez Dávid. Csak ő repül ilyen kimérten, és Eszter ruhája fehér. Pont erre jön.

A srácok nézték egy darabig. A férfi alacsonyan elsuhant felettük, majd biztonságos távolságra tőlük a földre dobott valamit, majd komótos ívben visszafordult a hangár felé. A földön pattanó tárgy túl közel volt ahhoz, hogy repüljenek odáig, inkább odaballagtak. Péter közben nem vesztette szem elől a távolodó mérnököt, aki még ilyen messzeségből is jól láthatóan tett egy hurkot a kettes kör egy bizonyos tornya felett.

– Haver, azt hiszem, a mi közös titkunknak lőttek – kiáltotta Zsolt után, aki viszont már a lezuhant tárgynál járt. – Annál a toronynál fordult, amelyik leszedte anno a kopterem.

– Tuti, mert ez meg az én gépem volt – fogta két ujjal az árvafiú, mint valami döglött macskát.

– Rájöttek. Kár volt ennél a toronynál beszélgetnünk napok óta.

– Na, kapjuk el! – indítványozta Péter, és indítottak is, mind a ketten.

– Sziasztok, toronyrongálók! – üdvözölte kedélyesen őket Dávid a rádión, amikor utolérték.

– Őszintén sajnáljuk, nem tudtuk, hogy mondjuk el.

– Én titkon inkább örülök neki azóta. Bár akkor más volt a véleményem. Nélkületek most nem szálldosnék veletek. Ez de furán hangzik!

– Tessék, Zsolt pajtás! Íme még egy titok – vágta rá Péter megkönnyebbülten.

– Ez nem titok – vetette ellen Dávid. – Épp az imént mondtam Károlynak is ugyanezt.

Egy darabig csendben repültek, tettek egy nagyobbacska kört, kerülgették a tornyokat.

– Azért megkérdezhetem, mi volt a célotok vele?

– Hát, az úgy volt… – kezdte Zsolt, de a haverja félbeszakította:

– Elfuserált nőügy. Kellett valami őrültség.

– Aha – keringőzte körbe Dávid a mezőgazdasági garázst. – Fura levezetésnek tartom kopterek tönkretételét.

– Felhergeltük egymást, és egyébként jó lecke volt. Rohadt szerényen hangzik, de mi vagyunk a két legjobb futár Nagykálban. Egy idő után azt hittük, sérthetetlenek is. Ha mi hajtjuk a gépeket, semmi nem állhat az utunkba – csinált egy szaltót Péter.

– Meg ezek szerint kicsit hülyék is – siklott át Dávid néhány méterre János szőlője felett, a tőkék sorait követve.

– Azok is. Első lecke: a városi tornyok szava törvény. Az Erőmű védműveinek utasítása pedig egyenesen szentírás. De mi isteneknek hittük magunkat. Az EMP pedig hatékonyan közölte velem, hogy súlyosan felfelé kerekítve is maximum félistenek lehetünk.

– Talán mégis azok vagyunk – vágott közbe Zsolt. – Ezt nézzétek! Piszok jók a kis segédszárnyak!

Feljebb ment, mert bármekkora ásznak is képzelte magát, halandó volt. Beállította vízszintesre az összes csűrőlapot, kétharmadra a motorokat, és elengedte az irányítást. A bokaszárnyak nyitását a sarkak összeütésével lehetett irányítani, a térdnél lévőket is a láb gesztusaival. Zsolt úgy váltott irányt, hogy ezeket a mozdulatokat végezve nyitotta-csukta a vezérsíknak használt apró elemeket. A testtartás módosításával eddig is bele tudtak szólni a repülésbe, de ez új lehetőségeket tárt fel.

– Gyakorlatilag nem kell a kezem használni. Leszállni nem tudnék így, és a kedvenc toronyra ugrást se merném bevállalni, de lehet szabad kézzel repülni! – lelkendezett.

– Tényleg jó, de erre lesz kifinomultabb módszer is, több lehetőséggel.

– Hogyhogy? – kérdezték kórusban a fiúk.

– Még titok! – nevetett Dávid. – De már nem sokáig. Ha jól látom, az ott Tamás autója, és ha jól tudom, ő hozza ma Esztert is.

Hárman adtak légi díszkíséretet, majd leszálltak. Péter viccelődött egy sort Tamásnak, ahogy vigyázzállásban tisztelegve összecsapta a bokáját, és nyitotta a szárnyacskákat. Erről nem nagyon bírt leszokni.

– Látom, tetszik a szerkentyűm – üdvözölte Károly. A nyitható modulokat ugyanis nagy lelkesedéssel ő tervezte, nem bízta a többiekre, és Zsolttal volt csak hajlandó megosztani a gyártás folyamatát is.

A fiúknak csak most esett le, mit hozott a szakálla alatt a mérnök, aki tüntetőleg a másik lezuhant kopterrel a karjaiban sétált ki a hangárból, mintha csak egy doromboló kismacskát szorongatna. A kérdését viszont Tamáshoz intézte:

– Te tudtad, hogy ez a két lókötő volt, igaz?

A Szi-Fly főnök egyből értette, miről van szó.

– Még szép! Gondoltam, majdcsak bevallják. Vagy rájöttök.

– Nekem is elmondjátok mi a kaland? Engem mindig kihagytok! – tette a csípőjére a kezét Eszter.

– Röviden? Egyszer bejöttünk egy-egy négyrotorossal a védőterületre. Pétert leszedte a torony, én meg annyira röhögtem, hogy visszafelé repültemben nyélgázzal nekivágódtam a másiknak – vallott Zsolt szemlesütve.

A lány olyat kacagott, hogy még a könnye is kicsordult. Szóban csak azt a nem túl hízelgő két szót tudta közben kinyögni, hogy „őrült ökrök”.

A két fiú egymásra nézett.

– Zsolt, azt hiszem, ezt megérdemeltük.

Mindenki bevonult a műhelybe, ahol a fiúk legnagyobb megdöbbenésére Vali ült az egyik terminálnál, és valamilyen paramétereket állítgatott. Amíg a fiúk letették a Szárnyakat, Eszter leült egy székre. Dávid pedig a lány kezébe nyomta a preparált sisakot, és elé tette a kivetítőt.

– Uraim, még erősen kísérleti. De ez az új terv, melyet csodálatos orvosunk és elbűvölő kolléganőtök segítségével dolgoztunk ki eddig.

Bekapcsolta a holovetítőt, amin megjelent egy vezérlő. Eszter láthatóan koncentrált egy kicsit, majd minden mozdulat nélkül Dávid utasításait követve mozgatni tudta a képet. Sőt, a gombokat is aktiválta a virtuális eszközön.

A fiúk szájtátva nézték, majd Zsolt súgott valamit Péter fülébe:

– Na, mondtam én, Eszterünk Dávid joystickját bűvöli!

Péter kuncogott egy kicsit, de Tamást nem vették észre, aki pont a hátuk mögött áll. Mindketten kaptak egy-egy könnyed, jelzés értékű nyaklevest.

– Több komolyságot fiúk! Különben is, Eszter házas asszony.

A két fiú hátrafordult, és arcuk egy-egy kimondatlan kérdéssé változott.

– Valami virtuális esküvő volt, egy Lendvai családnevű taggal. Azért írja így a nevét. Én is csak az alkalmazotti papírokból tudom.

Közben a lány abbahagyta a bemutatót, felállt és meghajolt. A többiek tapsoltak egy kicsit a hatás kedvéért.

– Még néhány nap, és Eszter felszállhat, ha minden jól megy. Sajnos egyelőre ez az egy EEG-s gondolatvezérlőnk van, Valinak nem volt több. Be kell szereznünk még, ami fájni fog…

– Megoldjuk – mosolygott Tamás, aki elég lelkesnek tűnt. – Ezt minek titkoltátok eddig?

– Nem akartunk hiú reményeket kelteni – mondta Vali. – Eszter bebizonyította az életképességét. Most Dávidon a sor, hogy beprogramozza a Szárnyakat.

– Ahhoz még egy kis időt kérünk, lesznek egyéb funkciók is, a sisak fog tudni…

– Várj csak, mi az, hogy „kérünk”? – csapta le Tamás. – Rajtad kívül ki tud még ennyire kódolni a csapatból?

– Ugh… Szóval… Srácok, nincs mit kertelnem, de kénytelen voltam segítséget kérni. Felfogadtam egy programozót, már a szimulátorhoz is.

– Ki a fenét?!? – kérdezte félve Károly.

– A Zsoldost. Tudod, az egyetlent, akivel rendesen szót tudok érteni.

– És mégis mit tudtál neki nyújtani, merthogy nem pénzt, az biztos.

– Ígértem neki egy repülést. Közben haladtunk, és most az van, hogy szeretné az első sorozatgyártott, számozott Szárnyat, ami már nem béta verziós. Arra gondoltam, nektek úgyis megmaradnak a prototípusok…

– Azért ezt megbeszélhettük volna – morgott Károly, Tamást megelőzve.

– Nincs baj. Eddig nem fecsegett, viszont nagyon jól dolgozik. Általában javítja a hibáim, és elegáns megoldást ad, ahol elakadok. Nélküle nem tudtam volna megoldani a felét se.

Szegény Dávid, aki épp nagyon büszke lett volna Vali ötletének megvalósítására, egyszerre szúrós tekintetek közt találta magát. Végül Eszter próbálta oldani a feszültséget.

– Szerintem kérjük meg Jánost, hozzon a „csodás” borából, és igyunk a titkokra, mert azok nélkül nem lennénk itt.

– Igenis ASSZONYOM! – vágta rá Zsolt.

A lány paprikavörös lett, és Tamást kereste a szemével, aki azonnal feltette a kezét, de a gyilkos tekintet már át is fúrta a koponyáját.

Péter dobta be a mentő ötletet:

– Károly! Itt az ideje, hogy bevalld! Te vagy a télapó!

– Hohohohó! – simogatta meg a szakállát a mérnök. – Még virgácsot se kaptok, ha lebuktattok! Viszont van zsákomban minden jó…

Elszaladt a kuckója felé, kotorászott egy kicsit, és előhúzott egy palackot.

– Egri bikavér, 2072-es. Kicsit jobb, mint János izéje.

Mindenki ivott egy kicsit a titkokra.

„Jobb, ha még nem rontom el a kedvüket, mibe fog kerülni egy ilyen EEG” – gondolta Vali.

„Bölcs gondolat volt nem elfecsegnem mindent Nóráról Zsoltnak” – gondolta Péter azok után, amit Eszter titkával kapcsolatban látott az imént.

„Nem én akarom lebuktatni Zoltánt és a fogyókúráját, majdcsak bejelenti” – vélekedett magában Zsolt.

„Már elváltam. De különben is jobb, ha az egész sztori kimarad nekik” – futott át Eszter agyán a bor kortyolgatása közben.

„Ha így megy tovább, a Szi-Flyt el kell adnom a JCF-nek, de ez egyelőre az én bajom” – sóhajtott Tamás.

„Remélem, bírja még az a nyomtató, amin a gépalkatrészek nagy részét gyártom” – aggódott a szakálla alatt Károly.

Csak Dávidnak nem maradt valamire való titka. Ha csak az nem, hogy Zsoldos Gabi talán Gabriella, de még mindig nem tudta ő sem, hogy nem egy szerver. Ez egy kicsit sem számított. A közös tudás viszont összekovácsolta őket. Ilyen gördülékenyen még nem folyt a tesztelés, mint az elkövetkezendő napokban és hetekben…