Az utazás többi része is hosszúnak és unalmasnak ígérkezett. Időben már túl volt a harmadán, bár kilométerben még alig tette meg az ötödét. Eszter a pályaudvar fedett peronján állt az enyhén szemerkélő esőben, és mint másik nagyjából tucatnyi utazótársa, az átrakodást figyelte. A roppant darukat, ahogy a lehető legkisebb emeléssel és mozdulattal csöndben és precízen emelték át a vasúti kocsik teljes felépítményét a hagyományos sínpárról a maglev vonalon üresen álló egymáshoz kapcsolt önhordó alvázakra. Bár alig húsz éve adták át a kelet-nyugati mágnespályán lebegő fővonalat, ezzel nagyjából teljessé téve a transzkontinentális hálózatot, máris rengeteg kritika érte. Magyarországon ugyanis ez volt az egyetlen mágnesvasúti vágánypár. Az átpakolás minden állomáson komoly infrastruktúrát igényelt, és késlekedést okozott.

Az emberek legtöbbje ebből mit sem sejtett. Nagyon kevesen utaztak, és bár a vonat maradt az egyetlen valamennyire is hatékony, olcsó közlekedési forma, a személyszállítás így is csak a teherfuvarozás egy macerás és hátráltató melléktevékenysége lett. Egy átlagos szerelvény esetében húsz-harminc tehervagonra egy személykocsi jutott. A legtöbb ilyen kocsi még így is vegyes volt, vagyis egyik részében utasokat, a másikban árut vitt. Jelenleg ezt is átemelték. A vasúttársaság mindig hajlamos volt az elsőre maradinak és fölöslegesnek tűnő előírások gyártására és betartására. Az utazóközönség nem is tudta, miért kell nekik a művelethez leszállni, ha az egész kocsi továbbközlekedik. A hivatalos indok az volt, hogy lengő tehernek számít, ezért azon személy nem tartózkodhat.
A kora tavaszi időponthoz képest kellemesen meleg idő volt. A legtöbb peronon várakozó ember élvezte a napsütést és a friss levegőt. Egyszer csak a bámészkodó utasok mögött mintegy háromszázzal átsuhanó tehervonat iszonyatos széllökése erősen megmozgatta az átlátszó védőfalat. Többen nagyot ugrottak a peronon, már aki tudott nagyot ugrani, mert elbírta a saját súlyát. Eszter már megszokta ezt. Az átlagemberekhez képest többet utazott, évente akár többször is. Általában azért vonatozott, mert szüleivel tartott valami olyan útra, ami feltétlenül megkövetelte a személyes megjelenést. Számára sem mindig megmagyarázható okból, vagy puszta tapasztalatszerzés miatt gyakran velük ment. Most viszont a férjéhez utazott, Sopronba.

Eszter szülei a virtuális világ „kapuival” foglalkoztak. Mátrix terminálokat és kiegészítőket forgalmaztak, vagyis bármit, amivel a lehető legtökéletesebben átélhető volt a digitális valóság. Ménesi Aladár, Eszter édesapja sokszor volt „terepen”, ugyanis műszaki ügyfélszolgálatot is kínáltak. Ha valamelyik alkalmazott nem ért rá, ő maga ment ki szerelni vagy javítani. Ez utóbbi általában a részegységek cseréjét takarta, a hibakeresés kimerült a nem megfelelően működő modul megtalálásában.
Az összes érzékszervet, beleértve a szaglást, tapintást, akár ízérzékelést is stimuláló rendszerek drágák, bonyolultak és gyakori karbantartást, anyagszükségletet és szoftveres támogatást igényeltek, így állandóan munkát adtak az ezzel foglalkozó cégeknek. Ugyan a piac telített volt, a jól helyezkedő, és jó árpolitikával minőséget kínáló kereskedők tisztességesen meg tudtak élni belőle. Eszter a szülei cégénél dolgozott, legtöbbször rendeléseket vett fel, némi szaktanácsadást végzett, illetve ügyfélszolgálati feladatokat látott el.

Az út elején a lány szinte remegett az izgatottságtól, mostanra már megnyugodott. Hogy lefoglalja az agyát, az embereket nézte, és mint egyfajta szakmai ártalom, megpróbálta kitalálni, ki milyen Mátrix terminált használ. A kövér pasit, akinek szemmel láthatólag megerőltető volt még a le- és visszaszállás néhány lépése is, egyértelműen egy székben ülve képzelte el saját otthonában. Az ülő testhelyzetű vezérlőt az emberek hajlamosak voltak „a Széknek”, a különféle tapintást, erőhatásokat közvetítő öltözékeket hasonló módon „a Ruhának” hívni. Az Eszter által megszemlélt utastárs keveset mozoghatott. Öltözetéből kikandikáló könyöke és alkarja már-már felfekvéses volt. Táskás, véreres szemei arról árulkodtak, hogy minimálisan sem figyel a testére, de legalább kellőképpen, vagy a kelleténél kicsit többet táplálkozik. Nem úgy, mint az a nő a peron túlvégén. „Valószínűleg ő is keveset mozog, pedig nem túl kövér. Lehet valaki úgy is relatív túlsúlyos, hogy igazából a magasságához képest nem kifejezetten nehéz.” Bár az arca alapján harmincasnak tippelte, Eszter ennél pontosabban nem tudta megállapítani a korát. Valamilyen játékba vagy munkába, esetleg mindkettőbe nagyon beleélhette magát, mert szemmel láthatóan nem evett rendesen. A bőre alatt nem izom, hanem némi zsírszövet töltötte ki a teret. Talán neki is széke, inkább valamilyen ennél fejlettebb rendszere lehetett. Amiben nem feltétlenül kell ülni, a testét tartja egy hevederrendszer, amely egy megfelelő ruhával bárhol ingerli a bőrét, és akár úszni is tud a levegőben, természetesen egyhelyben. Ez szinte egyáltalán nem készteti erőkifejtésre a használót, de többféleképpen mozoghat, mint aki ül. Cserébe drágább.
A fiatal srác Esztertől jobbra, a nyakában lógó a VR szemüveggel és az ahhoz kapcsolódó tapintásstimuláló kesztyűjével gesztikulálva türelmetlenkedett. Izomzata már-már kidolgozottnak tűnt, de pattanásos arca, elhanyagolt haja és össze nem illő ruhadarabjai alapján ő is csak valamilyen nehezen megtippelhető okból kényszerült a valóságban utazni. Valószínűleg otthon is valami drága felszerelést birtokolhatott. Egy minden irányban mozgó, de bármilyen talajt vagy egyenetlenséget szimulálni képes platformot, amin futni, ugrani is lehet, illetve akár sziklát, széket, vagy bármit képes a felhasználója alatt formálni. Ez a legmodernebb, és egyben legegészségesebb eszköz, de kevesen engedhették meg maguknak. Eszternek is ilyenje volt. Egyrészt a szülei vállalkozása miatt könnyebb volt hozzájutnia, másrészt azért jól is ment a bolt...
Az emberiség minden tudását latba vetette, hogy a digitális világot a legvalósághűbben tudja átélni. Az egyetlen dolog amit nem sikerült megoldani, hogy közvetlenül, az érzékszerveket megkerülve fogadhassa be, és direkt, agyi impulzusokkal irányítsa cselekedeteit. Bár alapvetően a technológia nem állt tőle messze, csak agyi beültetések sorozatával lehetett volna elegendően közel kerülni a megoldáshoz, amit nem vállaltak a felhasználók, így a kutatás is nehézkesen haladt.

Eszter elgondolkodott. Vajon a férje milyen rendszert használ? Igazából sose kérdezte. Rájött, hogy nagyon keveset tud róla. Mármint a valóságbeli emberről. Fizikailag ugyanis még soha nem találkoztak. Az elmúlt három év rengeteg együtt átélt kalandja és romantikus élménye, de még a szex is a hálózaton keresztül történt, ahogy az esküvő is. A virtuális házasság intézménye nem volt túl régi jelenség. Komolytalanabb, mondhatni a párok részéről egyoldalú kinyilatkoztatásként létrejött, így megpecsételt kapcsolatok ugyan már régóta ismertek voltak világszerte, az államigazgatási szervek csak alig egy évtizede fogadták el hivatalosnak. Egyelőre a hagyományos házasság néhány kedvezményét nem is élvezhették. Eszter a szülei miatt szinte az anyatejjel szívta magába a Mátrixot és a különféle terminálok nyújtotta lehetőségeket. Éppen ezért annak árnyoldalait is ismerte, így fiatalként el se tudta képzelni hogy valaha is erre vállalkozzon. A szerelem azonban erősebb volt nála. Tavaly, huszonegy évesen hozzáment a vele szinte napra egykorú Lendvai Ákoshoz. Az évek során átélt szenvedélyes kalandjaik ott lüktettek a fiatalasszony elméjében, ha egy pillanatra is behunyta a szemét. Bár néhány csodálatos élmény a virtuális térben sem volt olcsó, három hetes nászútjukon bejárták a világ legtöbb, digitálisan felturbózott csodáját. Ákos szelleme hamar rabul ejtette választottja szívét, és szinte félszavakból is megértették egymást. Igazi, lángoló, de mélyen gyökerező szerelem volt, amit csak ebben a korban lehet átélni, és beteljesülése tökéletes, természetes tudatmódosító éveken át.
Eszter azonban kötődött annyira a valósághoz, hogy ott motoszkált a fejében: találkozniuk kell! Bár a fiú váltig állította, ennél tökéletesebb nem lesz, és a valóság úgyis csalódásokkal teli, párja titokban mégis gyűjtötte a bátorságot. A Mátrixban mindketten igazi, klasszikus szépségként léteztek. Ákos világosbarna hajú, jó izomzatú, magas, jóképű férfi, Eszter pedig szőke, sörényszerűen dús és erős szálú, enyhén hullámos, mindig jól fésült hajkoronájú, kék szemű, tökéletes idomokkal rendelkező, férjénél épp egy fél fejjel alacsonyabb sudár nő képét mutatta. A valóságban a lány a „sportosnak” mondott, nem klasszikusan nőies alkatú, alig százhatvan centis termetével egy pillanatig nem volt feltűnő. A szőke haj és a kék szem ugyan stimmelt, de ha egymás mellé állította volna magát virtuális énjével, a szupernormális ingerek birodalmában tökéletesre csiszolt, briliánsként tündöklő hercegnő mellett önmaga szürke cselédlánya lehetett volna. Ez, mint mindenki másnak, neki is kihatott az önbizalmára. Bár egy deka felesleg nem volt rajta, és adott rá, hogy ne legyen ápolatlan, még egy szép, halványkék ruhát is vett, hogy a lehető legelőnyösebben festhessen benne, izgalmába csak vegyült egy nagy adag szorongás. Tudta, hogy Ákos sem lesz olyan, mint amilyennek mesebeli hercegeket megszégyenítő avatárja láttatja, remélte, hogy jó benyomást tesz rá, és talán neki sem kell túl sok kompromisszumot kötnie, hogyha férfiként próbál ránézni.
Titkon remélte, hogy talán gyereke is születhet a férjétől. Konkrétan nem ezért indult hozzá, de nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy egy kislányt vagy kisfiút neveljen, és ne csak valami virtuális gyerekpótlékot, ami a lehető leginkább realisztikus képes lenni, sőt, akár éppen olyan fárasztó vagy idegesítő, de mégis van rajta egy kikapcsoló gomb... Igazi kihívás volt ebben a világban gyereket nevelni, de valahogy mégis vonzotta a gondolat.

Időközben mindenki felszállt a vonatra, amely hangtalanul, és az ablakon kinézve felfoghatatlanul gyorsan közlekedett. Esztert a látvány még a felfokozott tervezgetésből is képes volt kizökkenteni. Megborzongott, ha arra gondolt, hogy hány ezer tonna száguld háromszázötvennel vele együtt, hogy alig húsz perc alatt Budapesten legyen. Micsoda energia! A szigetelt fülkéből csak az elsuhanó, közeli tereptárgyakon érezte a sebességet. Rájött, hogy miért nincsenek fák a pálya mellett. Még a viszonylag távolabb állókat is rendesen cibálta a vonat szele, ahogy egy szempillantás alatt fel- és eltűntek. Ha még véletlenül ki is nőtt valami, szinte biztos hogy végzett vele a lökéshullám. Ugyan aerodinamikailag a szerelvény a lehető legjobban meg volt tervezve, Eszter kocsija közvetlen a mozdony mögött volt, így jól meg tudta figyelni, amint a hatalmas szerkezet orra beletúrt a levegőbe, iszonyatos menetszelet keltve.
Még egy átszállás egy másik kocsiba, még egy átpakolás... Ezek tették ki az utazás leghosszabb részét. A maglev után újra, a száztízzel való kerekeken döcögés kínkeserves csigatempónak tűnt. Eszter már tűkön ült. Útját nem jelentette be Ákosnak. A budapesti átszállás után egy rövid időre belépett a hordozható terminálján, egy elég rossz felbontású szemüveggel, így csak egy gyors kávéházi találkozóra futotta, de Eszter azt találta ki, hogy a szüleinél ebédel, ezért nincs gépközelben. Tudta, hogy még gyalogolnia is kell az állomástól.

A lakásajtóhoz érve elgyengült mindene. Nem csak azért, mert lépcsőn ment fel a hetedikre, hanem mert minden porcikája irtózott a belépéstől. A szíve a torkában dobogott, agya csúcsra járt. Csak arra tudott gondolni, mennyire szereti. Majd átlendülnek a meglepetéseken! Tudta, Ákos egyedül van, és ez az ő lakása. Bár nem volt semmi az ajtóra írva, a házassági adatok egyeztetésekor a valós címet adta meg.
Olyan halkan kopogott, hogy ő is alig hallotta. Vett egy mély levegőt, és határozottabban összeütötte az ujját az ajtóval. Hosszú másodpercekig csak a saját szívdobogását hallotta, és a fülének ereiben zubogó vér surrogását. Nem történt semmi. A ház, bár elsőre szinte elhagyatottnak tűnt, tele volt élettel. A szigetelt lakásokból halk dübögések jutottak el Eszter érzékeihez, sokszor a padlón át érezte, ahogy több tucat ember él át különféle távoli küldetéseket, dolgozik vagy tesz bármi mást. Alig múlt egy perc, de Eszter legalább az ötszörösének érezte. Még kétszer kopogott. „Talán nem hallja, a saját világának hangjaitól” – gondolta. Olyan erősen ütött az ajtóra az ujjával, hogy kicsit megfájdult bele. A szigetelt falak, melyek a lakók magánszféráját biztosították, egyben lehetetlenné is tették a valós kapcsolatokat. Végül kénytelen volt egy üzenetet küldenie arról, hogy „Kopp-kopp”. A meglepetés így is apró késést okozott a válaszban: „Nyitom!”
Még néhány végtelennek tűnő másodperc, és végre kattant valami az ajtóban. Eszter addigra már nem tudta mit csináljon. A nyakába ugorjon, lesz ami lesz, vagy szelíden átölelje. Az ajtó nagyon lassan tárult fel. Előtűnő kócos barna rövid haj, alig magasabban Eszternél. Barna szempár, beesett, szőrtelen, halálsápadt arc. Meglepett, riadt tekintet. Két közepesen nagy mell. Egy negyvenes, majdnem ötvenes NŐI test!
Eszter nem tudott megszólalni. Először arra gondolt, hogy rossz helyre jött, de logikájának maradéka levezette, hogy pont a „kopogás” miatt nem lehet rossz helyen, nem küldhette másnak az üzenetet, mint annak, aki aztán ajtót nyitott. Hiszen egyedül van. Más nem is volt a lakásban, ami csupán egyetlen szoba volt. Ahogy a házigazda betámogatta, és leültette az ágy szélére, forgott vele a világ. Fölöslegesnek tűnő kérdést hallott, a saját cérnavékonnyá vált hangján:
– Ákos hol van?
Nem is tudja miért tette fel, hiszen a válasz egyértelmű volt.
– Én vagyok – suttogta a szomorú hang, majd egy pohár hideg vizet nyújtott a kezébe.
A két deci folyadék gyors elfogyasztása csak Eszter torkának volt hideg zuhany, a megkerülhetetlen valóság pedig egész lelkének. Agya feltette az egyetlen értelmes kérdést, hangképző szervei pedig ha nehezen is, de engedelmeskedtek:
– Hogyan?

A nő, aki ezek szerint a férje volt, leült mellé az ágyra, és mesélni kezdett. Tudta, hogy legalább ennyivel tartozik, magának is.
– A nevem Lendvai Ágnes. Ákos igazából a fiam... – kezdte, de egy pillanatra neki is elcsuklott a hangja – ...volt. Vagy nem tudom. Igazából nyolcévesen eltűnt. Sokat játszottam vele a szabadban, az erdőnél. Tanítottam a valóságra, mert tudtam, hogy a virtuális élet nem minden. Pontosan tudtam, mivel én sem szabadulhattam tőle, még a munkám is ahhoz köt. Nem tudom kitől lett, mert sosem volt valós kapcsolatom. Egyszer elmentem egy klinikára, mert szerettem volna egy gyereket. Spermabankból született. Ezért kapta az én vezetéknevem. Szóval egyik pillanatban a fák közt bújócskáztunk, a másikban nem volt sehol. Órákig kerestem, szólítgattam. Nem tudtam kihez forduljak. Kérdezősködtem. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire összerogytam a fáradtságtól. Az emberek már akkoriban sem nagyon törődtek a valósággal. Legtöbben bolondnak néztek. Akkor kellett rájönnöm, hogy szinte senkit sem ismerek a környezetemben. A mai napig nem tudom, mi lett vele. Beeshetett valahová, esetleg elájult, aztán valamikor odébb ment, nem talált haza. Talán elrabolták, talán maga alá temette valami, ráesett egy fa. Rejtély. Próbáltam a hatósághoz fordulni. Ők sem értették. Pár nap múlva kezdtem becsavarodni, azt hittem a virtuális tér babrál ki velem, talán sosem létezett a gyermekem, csak elképzeltem, talán bolond vagyok tényleg. Aztán rá kellett jönnöm, hogy valóban létezett. A tárgyak, a ruhái. Tudtam hogy nem a virtuális térben láttam csak. Tudtam az is, hogy szültem egy gyereket. Nehéz volt felfogni hogy nincs, főleg hogy nem tudtam, mi történt. A mai napig nem tudom...
Össze vissza beszélt, Eszter nem teljesen tudta követni. Lassan kezdett tisztulni az agya, és próbálta felfogni amit hall. A nő folytatta:
– Végül a virtuális tér hozott megnyugvást. Amint te is tudod, nagyjából iskolaérett korban kapnak egy azonosítót az emberek, egy kódot a Mátrixhoz, a hatóságtól. Ez egy életen át kíséri, ügyet intézhet, szavazhat.
Eszter ismerte ezt a rendszert. Vagy ötven évvel ezelőtt úgy hívták, hogy Ügyfélkapu azonosító. Később azok a programok, amik pénzügyi tranzakciót voltak képesek bonyolítani, a virtuális munkahelyek, az adózás, sőt még a pizzarendelés is a személyes kód alapján történt. A legnagyobb természetességgel használta mindenki, bár hosszú évek komoly munkája volt oktatási és technikai oldalon, hogy ne kerüljön rossz kezekbe. Az iskolában előbb tanították a gyerekeket nigériai csalók trükkjeire, mint számtanra. Általában a fiatalok kódját a szüleik kezelték, aztán mikor nagykorúvá váltak átírták a jelszót, és mindenki őrizte, mint a legszentebb titkot.
Mivel a lány nem fűzött hozzá semmit, az asszony tovább beszélt:
– Nos, mivel Ákos hivatalosan nem halt meg, a kód valami hiba folytán nem törlődött. A fiam tovább élt a Mátrixban! Én pedig életben tartottam. Sosem adtam fel őt keresni, hetekig, hónapokig jártam az erdőt azzal a rémképpel, hogy ráakadok a holttestére. Életemben annyi időt nem töltöttem a szabadban. Ám az évek múlásával Lendvai Ágnes egyre kevesebbet, Lendvai Ákos egyre többet voltam. Teljesen beleéltem magam a világába, elhatároztam hogy így vagy úgy, de lesz élete. Iskolába járt, szakmát tanult. Aztán elkezdtek jönni a lányok. Ákos helyes kisfiú volt, okos. Szép avatárt alkottam neki, bár az emlékemben mindenhogy ő a legszebb. A csajok jöttek, én egy darabig nem tudtam mit kezdeni vele, aztán már magam udvarolgattam. Hiszen ezt teszik a tinédzserek, nem? Annyira valósnak gondoltam, hogy észre se vettem, mennyire nem az. Értettem a lányok nyelvén, hiszen tudtam mi kellett nekem is. Illetve mi kellett volna, ami sosem adatott meg. Te beleszerettél Ákosba, s ő viszont szeretett. És most itt vagyunk.
A vendége és a házigazdája is a könnyeivel küszködött. Eszter nem tudta igazán, hogy mit is gondoljon. Vajon tényleg egy elmebeteg agyszüleménye az egész, vagy azonos helyzetben ő is ezt tette volna? Mit bír elviselni egy anya, ha elszakítják a gyermekétől?
– Nem tudom, mit mondjak – kezdte, de valóban nem tudta folytatni. Még azt is elképzelte egyszer, hogy milyen lenne az anyósával találkozni, de ezt egy percig nem gondolta. – Talán el kéne válnom...
– Megértelek – próbálta átölelni a szemmel láthatóan összeomlott asszonyt a „férje”.
– Kérlek, ne! – szabadította ki magát a be sem fejezett mozdulatból. – Ne haragudj!

Eszter felugrott az ágyról. Szabadulni akart az egésztől. A várostól. Mindentől. Az ajtóhoz szaladt, feltépte, majd bevágta maga mögött. Rohant le a lépcsőn, futott, ameddig a lába bírta. A megtervezett út idáig zökkenőmentesen zajlott, de mire feleszmélt, halálosan fáradtan vonszolta magát olyan házak közt, amiket idefele nem látott.
Keresett egy arra alkalmas tárgyat, és leült pár percre. Nem akart az imént történtekre gondolni, de a céltalan rohangálás nem vezette haza. Kénytelen volt megnézni a terminálján, merre tovább. Jókora kitérőt tett. Ráadásul pár perc múlva indult egy tehervonat, aminek volt utasforgalmi kabinja. „Futnom kell!” Erőt vett magán és elérte a szerelvényt. A hűvös idő, a fizikai megterhelés jót tett. Annyira elfáradt, hogy csak az átszálláskor keltette fel egy vasutas. Késő éjszaka volt, mire hazaért. Felvonszolta magát a lakásába, végigdőlt az ágyon, és hosszú álomba pityeregte magát.