Péter leszakított egy friss paradicsomot, majd óvatosan beleharapott. Egy ilyen, tizenöt dekás példányt már nem lehet csak úgy szétmarcangolni, hacsak nem ül az ember fürdőkádban, vagy a balatoni strandon legalább mellkasig a vízben. Ez utóbbi januárban elég kellemetlen élmény lett volna. Az érett, lédús termés minden óvatoskodása ellenére kicsit így is a ruhájára csöpögött. Nem volt már igazán tiszta, sőt kifejezetten koszos nadrágja talán fel sem sóhajtott még egy folttól, de Péterben előjöttek a gyerekkori emlékek. Valamiért az elméjébe égett, édesanyja szidalma. Igaz, ő sem a munkásruháját féltette, hanem az otthoni ebédnél a tiszta ünneplőket. Ám neki emiatt minden hasonló ételfoltnál ez jutott eszébe.

Ennek ellenére nagyon szerette a családját. A szülein kívül két bátyja és egy nővére volt. Mindhárman jó pár évvel idősebbek, így sokáig ő volt a kis kedvenc, az állandó játszótárs, akivel a hosszú munkanapok után vagy helyett egy kicsit lazítani lehetett. Persze ahogy Péter is egyre nagyobb lett, úgy vette ő is ki a részét a családi vállalkozás megerőltető, de sokszor szépségekkel teli munkáiból.

Négy hatalmas üvegházuk volt. Nagykál határában százszámra álltak az akár több ezer négyzetméteres hasonló létesítmények. Az idősebb Molnár Péter egyetemet végzett, képzett agronómus volt. Mintegy harmincöt évvel korábban okosan gondolkodott. A város területének szélén, de még a „becsövezhető” zónában vásárolt mezőgazdasági területeket. Már akkor is a magyar átlagárnál jóval magasabb áron. Egyedül kezdett gazdálkodni egy üvegházban, mely most a legkisebbnek számított. A többi területen egy darabig egyszerű, kültéri gazdálkodásban olyan növényeket termesztett, amik a lehető legkevesebb nem gépi beavatkozást igényelték. Például lucernát, búzát, árpát.

Ahogy megházasodott, majd a családja is tudott segíteni, munkája gyümölcsét újabb földek vásárlásába, és további üvegházak építésére fordította. A negyedikben még gyümölcsfák is voltak. Füge, citrom és narancs is termett a hagyományosan helyinek számító barack és alma mellett.

A roppant méretű mezőgazdasági termelést az Erőmű vonzotta ide. A talaj megfelelő volt szinte minden növény számára. Nagykál vált Magyarország „éléskamrájává”. Sőt a környező országok egy részének primőr- és néhány délebbre őshonos zöldség- és gyümölcsigényét is itt termelték meg. A fúziós reaktor veszteséghője egész télen képes volt megfelelő klímát teremteni az ügyesen szigetelt, modern üvegházakban. Mintegy harminc éve az egyszerű fóliasátrak a jelenlegi kapacitás ötödét tudták, de ahogy nőtt a termelés, úgy fogyott el a majdnem ingyen adott hő. Ezt használták ugyanis a házak fűtésére is, így a dinamikusan fejlődő Nagykál egy idő után az egyébként igen jó hatásfokkal működő Erőmű összes felesleges melegét felélte.

Az egész város szinte teljes egészében azonos időintervallumban épült a régi falusi vályog- és téglaépületek helyére. Az elmúlt fél évszázad egyre szigorodó környezetvédelmi normái alapján, tudatos módon kerültek kialakításra. A borsos árak ellenére megérte itt építkezni, mert az egyszeri beruházás után a csöveken nagyon minimális karbantartási költségek felszámlázása mellett lehetett fűtéshez jutni. Az Erőmű pedig a lehető leghasznosabb módon, biztonsággal szabadult meg az áramtermelésre már nem alkalmas hőmennyiségtől.

Nagyjából 2050-2055 körül érte el a város a méretének gazdaságossági határát. Az Erőmű hőjét csak bizonyos távolságra, csak egy meghatározható komplexitás alatt volt rentábilis épületekbe elvezetni. A terjeszkedésnek gátat szabott az a kényszerűség, hogy onnantól vezetéken jövő villannyal lehetett csak fűteni, jóval drágábban.

Akik Péterékhez hasonlóan időben kezdték, és kemény munkával ügyesen gazdálkodtak, nagyon szépen megéltek belőle. Ezzel együtt nem jelentett túl sok foglalkoztatott embert. Amit lehetett, gépesítettek, de a növényekkel végzett munka sosem volt teljesen automatizálható. A Molnár családhoz tartozó kis- és középvállalatból alig három-négytucat működött. A többi végeláthatatlannak tűnő üvegházat néhány nagyobb mezőgazdasági vállalat birtokolta. Ők alkalmazottakkal végeztették a fizikai jelenlétet igénylő munkát. Alig pár ezer ember foglalkozott olyan szinten mezőgazdasággal, hogy testileg is jelen volt benne. Az adminisztrációs munka már a virtuális térben zajlott.

A legtöbb ember természetesen olyan családokban született, mint Molnáréké. Azoknak volt családja, akik valamilyen munkával kapcsolatos kényszerűségből, vagy pont azért, mert beleszülettek, állandó kapcsolatban álltak a valósággal. A több százezer programozó, könyvelő, ügyvéd, újságíró és a Mátrixban egyéb virtuális javak termeléséből élő ember, aki még nem töltötte be a negyven-ötven éves kort, szinte kivétel nélkül mezőgazdászok, állattenyésztők, gépészek, napszámosok, vízszerelők és különféle emberi jelenlétet igénylő szakemberek gyermekeiként jöttek a világra.

Péter is a sok munkán edződött. Ezzel a családi háttérrel vágott neki az életnek. Huszonhárom évesen végzős egyetemi hallgató volt, kommunikációt és marketinget tanult. Tervei szerint a családi vállalkozás ezen feladatkörét látta volna el, amit eddig édesanyja, Edit végzett. A fiú terve az volt, hogy jobb piacokat nyit, mint a szokott felvásárlók, akik a kereskedőláncok elején különféle nagyobb áruházak és feldolgozók felé vették át a terményeket. Elképzelése szerint, kihasználva a kisebb vállalkozások rugalmasságát, közvetlenül próbálják meg éttermek, családi, manufakturális élelmiszerüzemek felé eladni a kézzel válogatott, első osztályú termékeket. A szüleinek volt kapcsolata néhány nagykáli „ebédgyárral”, akik leginkább a futárszolgálatokkal történő kiszállítással, nagy tömegben kínáltak olcsóbb, előre kiszámítható mennyiségben gyártható menüket. De Péter fejébe vette, hogy exkluzívabb éttermeknek is szállítanak. Ilyenből nem volt sok. Az egyre zsugorodó piac miatt csak néhány, eleve nagyobb megrendelésszámot bonyolító étterem engedte meg magának, hogy beülős részt tartson fenn.

Ahogy Péter torkán lecsúszott a lédús és finom, nap érlelte ízű, mégis téli paradicsom, mindig eltöltötte az önbizalma. Tudta, hogy jó a termék, tehát könnyebb lesz a marketing. Amióta saját lakásba költözött, nagyjából az egyetem miatt, azóta sokszor nem volt ideje elsétálni az édesanyja főztjéhez. Időnként ő is a „levegőből érkező” kajákon élt. Azóta értékelte igazán a friss alapanyagokból készült, de az évek során mindig ugyanolyan, ezért megunt zöldséglevest, paradicsomsalátát, gabonafasírtot és répafőzeléket.

Az utolsó év az egyetemen döntő többségében szakmai gyakorlatokat takart. Egy hirtelen ötletből, és mivel a legjobban frekventált helyeket hamar elorozták előle, a maradékból a számára talán legkevésbé érdektelent választotta, a futárokat. Az előzetes online egyeztetés után ragaszkodott a személyes kapcsolathoz, amit a másik két kiválasztott cég vezetője fölöslegesnek talált. Tamás viszont valamiért érdekesnek vélte a szokatlan az ötletet, hogy egy alapvetően online végezhető munkára jelentkező ember személyesen akar találkozni vele, így kötélnek állt.

Péter látta is a meglepetést leendő főnöke szemében, amikor szövetnadrágban, nyakkendőben és egy sportosan elegáns zakóban megjelent a Szi-Fly méhkasra emlékeztető, fura hangárja mellett álló irodaépületben. Őt lenyűgözte a rengeteg ki-be repkedő kopter, Tamás pedig már rég találkozott hozzá hasonló, szemmel láthatóan munkától izmos, jó kiállású fiúval. A közvetlen és szerződéses alkalmazottjai is általában elhanyagolt külsejű, digitális lakosok voltak. Péter még ráadásul meglehetősen jóképűnek is számított, és bár ez Tamást nem hozta lázba, egy elismerő arckifejezést azért bezsebelhetett tőle.

Hamar megállapodtak. A Szi-Fly jelentette a legkevesebb lehetőséget Péternek a saját leendő szakmájával kapcsolatban, lévén évek óta piacvezető cégként alig lehetett újabb megrendeléseket nyerni Nagykálon belül. Azon kívül pedig nem voltak érdekeltségei. Ráadásul Tamás csak nagyon jelképes fizetést tudott neki ezért felajánlani. Valami mégis itt tartotta, talán a kihívás... Az interjúról hazafelé még jó negyedórára megállt, és a hangárt figyelte. Több száz automatikus ajtaján át rengeteg, finoman zümmögő méhként repkedő, munkára kitalált masinát. Természetesen találkozott már velük, de ilyen töménységben lenyűgözték. A pár perce hallottak zengettek a fejében a rotorok zúgása mellett.

„Nem tudok sokat fizetni, de cserébe majdnem ingyen elintézek neked egy tanfolyamot. Ha van kedved, vállalhatsz szállításokat. Ha jó vagy, abból szépen meg lehet ám élni.”

A tanulás nem okozott Péternek komoly megerőltetést. A szabályok észszerűek és logikusak voltak, a virtuális vezetés olyan volt egy huszonévesnek, mintha csak biciklizni tanulna. A kötelező biztosítás kiköhögése elsőre ugyan soknak tűnt, és ezen Tamás se sokat tudott faragni. A repülésre magára Péter szinte azonnal ráérzett. Megpróbálta beleásni magát a Szi-Fly üzleti kapcsolatrendszereibe is, és néhány kisebb megrendelést tető alá is hozott. Közben egyre többet repült. Sikerült lediplomáznia is, de mivel egyelőre nem akadt jobb, szakmájába vágóbb állás, így diplomásként is reggeliket szállított, és a konkurencia által uralt vállalkozásokat próbálta finoman rábeszélni, hogy a Szi-Fly sokkal jobb.

Nagyjából egy év alatt elsőrangú pilóta lett, és még a versenyző közösségbe is bekerült. Állandó helyi riválisa, az a Zsolt nevű srác lett, akivel rengeteg közös bevetésen és versenyen szoros barátságot alakított ki. Pedig soha nem találkoztak személyesen, sőt, Péter még a haverja vezetéknevében sem volt biztos.

Tamás egyre több fantáziát látott benne, bevezette a cég vezetésének fortélyaiba. A fiú nem szorult apaszerepre, hiszen a sajátjával jó viszonyban és napi munkakapcsolatban is volt. A főnöke gyermektelenként, és ugyan csak alig húsz évvel idősebben, kimondatlanul rájött, hogy egy hasonló fiú számára is nagy boldogság lenne. Péter komolyan vette a gyakorlatot és a Tamással folytatott munkát, oktató szerepét. Főnöke pedig üzlettársának tekintette.

Amiben az egyre kiemelkedőbb futárszerepén túl bizton számíthattak egymásra, az Péter kifejezett képessége volt a konfliktushelyzetek kezelésében. Tanulmányainak, és fizikai munkán edződött türelmének hála kiváló ügyfélszolgálatos lett. A légi csomagszállítás kiforrott és szabályozott volta ellenére gyakran vált vélt vagy valós reklamációk tárgyává. A rögzített képek, illetve a jó darabig visszajátszható repülési naplók ellenére a problémák mindennaposak voltak. A különféle hibás vagy sérült, esetleg élvezeti értékükben nem tökéletes termékek eladói és felhasználói előszeretettel mutogattak a szállítóra. Az indokolatlan reklamálás Tamást sokszor ki tudta borítani, szakmája rákfenéjének nevezte ezeket. Külön emberei voltak a kezelésére, komoly jogi csoport is a rendelkezésére állt. De a legegyszerűbb és leghasznosabb mindig a Péteréhez hasonló higgadt békéltetés volt. A fiú annyira értette dolgát, hogy sokszor a reklamáló kért elnézést.

Péter életében minden szépen alakult, már csak a szerelem hiányzott belőle. Korábban volt ugyan kapcsolata az egyik lánnyal, aki sokszor járt hozzájuk segíteni, és kellően intelligens volt hozzá, hogy beszélgetőpartnerként is szívesen a közelében legyen. Zsuzsi alig volt fiatalabb nála, egy nagy mezőgazdasági cégnél dolgozott, és hétvégenként időnként kiegészítésként besegített Molnáréknál. Péter feltűnően sokat dolgozott vele. A szülei már komoly terveket szövögettek kettejük köré, amit elsősorban a lány irányából jött jelek tápláltak. Zsuzsi szemmel láthatóan férjet keresett magának, és mint egyedülálló, munkájából élő nő, szívesen beházasodott volna a családba. Főleg, hogy még a „csúnya, de jó parti” kompromisszumát se kellett vállalnia, a srác jó kiállása miatt. Ám a fiú egy idő után, mint egy simulékony hal az őt megragadni készülő ragadozó karmai közül, óvatosan kificánkolta magát. A lány társaságát kifejezetten üdítőnek találta, hosszú sétáik és néhány éttermekre is kiterjedő randevúik alkalmával átélt romantikát kifejezetten élvezte. A családalapítás azonban túl korai és torokszorító gondolat volt. Minden tisztelete, és szívet melengető szelíd kandallótűz szerű érzelmei ellenére nem bírta (még) elképzelni, hogy feleségül vegye. Szülei történetei, kettejük – talán csak a múlt által megszépített – kalandjairól, a néha kisebb súrlódásaik ellenére harmonikus házasságuk, mely Péter életének egyik fontos alappillére volt, nem tűnt biztosítottnak számára.

Volt még egy oka. Zsuzsi nem teljesítette elvárásait a külsejét illetően. A lány nem volt kellemetlen látvány, de testéhez képest rövid és vaskos lábai, kissé a munkától megszélesedett válla, dús és erős szálú, ám praktikusan rövidre hagyott haja, derék és csípőbősége közötti viszonylag kis különbség nem tette őt a fiú vágyainak elsődleges tárgyává. Úgy érezte, ha harmonikus kapcsolatot akar kialakítani, nem feltétlen a világ legszebb nőjét kell feleségül vennie, de legalább egyszer az életben…

Ráadásul a Mátrixan mindenki gyönyörű volt. Péter nem tartozott az elvetemült nethuszárok közé. Való életbeli feladatai miatt keveset időzött a digitális térben, de az ő ideálképe is eltorzult, mint szinte mindenkié. Elég önbizalma volt hozzá, hogy szép társat keressen, de nem talált a kívánalmainak megfelelő partnert.

Ám egy hosszúra nyúlt téli napon, amikor végeláthatatlan palántázás után leült még otthon egy kicsit repülni, a koptere kameráin keresztül orvul szitává lőtte Ámor nyílzápora. A belvárosba vitt vacsorát, a Park északi oldalán álló toronyházak egyikébe. Ez a rész jelentette az elit környéket. A Park, aminek hajdani, nagy emberről kapott neve feledésbe merült, az egyetlen nagyobb belvárosi zöldterület volt, amit nem építettek be házakkal. Akkor se, amikor kezdett elfogyni a hely, mármint amit az Erőmű kiszolgált fűtéssel. Egyben ez volt az a terület, amit még úgy-ahogy kertészetileg is rendben tartott a városvezetés. Az erre néző ingatlanoknak kivétel nélkül panorámás ablakai voltak. Sok kisebb lakáshoz nem is tartozott ilyesmi. Ezekben az olcsó, kisméretű „lukakban” azok laktak, akik ébrenlétük döntő többségét amúgy is a Mátrix egyik álomvilágában élték.

Ám Pétert a panorámában gyönyörködés helyett a fákat figyelő lány képe nyűgözte le. A lakás déli fekvésű ablaka a koptereknek kialakított terasza nyílt, széles és világos volt. Pontosabban lehetett volna, ha nincs teljesen sötét odakint. Ahogy azonban a négyrotoros járművel benavigált a pozícióba, a lámpafényben egy tökéletes alak libegett felé. Elhúzta a csipkefüggönyt, és kinyitotta az ablakot. Kecses kezeivel kinyúlt a még levegőben lévő járműhöz, és annak karjától átvette a csomagot. A kopter reflektorai megvilágították. Péter egy mosolygós arc formálta „köszönöm” szót tudott leolvasni a szájáról. A jelenés véget ért, a lány becsukta az ablakot. A jármű kameráin keresztül még látta a mozdulatot, amint az ifjú hölgy maga elé fonta a karjait, ezzel jelezve, hogy hűvös van odakint, majd behúzta maga mögött a függönyt. Amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen szűnt meg a varázslat.

A pilótát letaglózta a látvány. Ilyen létezik a valóságban? Vagy csak a szeme káprázott? Annyira elárasztotta az elméjét az érzékelés gyönyörűsége, hogy majdnem lezuhant. Az utolsó pillanatban ösztönösen korrigálta a gépet, és inkább letette a hangárban. Bár nem szokta, most visszanézte a felvételt. Az árnyat, amint feltűnik. A kecses karokat, a szép ívű állat, a csillogó szemeket, a pisze orrocskát. Aztán ahogy ismét eltűnik a szobából áradó ellenfény ragyogásában. Vagy ötvenszer újrajátszotta.

A következő napokban megszállottan figyelte a csomagrendeléseket. Egyszerűen nem akadt a keze közé a cím. Igaz, eddig se repült sokat arra. Az „elit negyed” nem elsősorban a Szi-Fly területe volt. Az itt lakók, az Európában sokkal nagyobb részesedésű, ezért elvileg megbízhatóbb, képzett pilótákkal dolgozó JCF helyi kirendeltségével szállíttattak. A logózott, egyedi festésű makulátlan tisztaságú kopterek látványosak, gyorsak és hatékonyak voltak, de Nagykálban a Szi-Fly helyismerete, Tamás ügyes árpolitikája, valamint elsősorban helyieket foglalkoztató flottája miatt komoly lokális népszerűségnek örvendett. Ettől függetlenül a „sznobok” úgy érezték, a nagy múltú nemzetközi céggel szállíttatni egyfajta kiváltság.

Három nap múlva Péter nem bírta tovább. Valakinek beszélnie kellett róla. A szüleinek és testvéreinek nem mert, mivel ők még mindig Zsuzsit várták vissza. A főnökével remek üzleti kapcsolatban volt, és barátjának is érezte, de nem tárgyalt vele ilyesmiről. Maradt Zsolt. Miközben mind a ketten épp valami rutinfeladattal bíbelődtek, beszélgettek.

– Koma, te vittél már csomagot a Park környékére?

– Baromi ritkán. A JCF-esek lenyúlják a ficsúrok csomagjait – Zsolt nem igazán tudta mit akar a haverja.

– Antall József utca 17 mond neked valamit? – bökte ki Péter.

– Nem sokat, de tudom hogy hol van. Igazából a Park szerint kéne számozni, de sarokház. Elég burzsuj, főleg ami a parkra néz. Miért?

– Tegnap egy angyalt láttam ott.

– Na persze. Néha én is látok ezt-azt. Az emberek azt hiszik, hogy a hővédő fólia, amin nappal nem látni be, az akkor is takar, ha bent van világosabb. Néha elég jó ciciket lehet megfigyelni – kuncogott Zsolt.

– Nem, ruhában volt, de gyönyörű. Annyira feltűnően gyönyörű, hogy biztos emlékeznél.

– Aha... Valaki azt is unja biztos. Egyedül egy csodaszép nő a gazdag negyedben. Lehet, hogy nem is ott lakik, csak valakihez feljár. Tuti nem a te pályád.

– Az nem lehet! – fakadt ki Péter.

– Felőlem… Én óvatos lennék. És különben is? Mégis hogy kerülsz közel hozzá?

Péter úgy érezte így tényleg nem jut. Jegelték a témát. Az elkövetkezendő napokban egy terven dolgozott. Tudta, hogy a csomagot a Pénzes Pista nevű étteremből szállította. Nevének hangzása ellenére nem volt kiugróan elit hely. Jó alapanyagokból korrekt, többnyire egészséges ételeket csináltak, nem a legolcsóbb árfekvésben, de a minőség az utolsó garast is megérte. „Ez könnyű lesz” – gondolta. Nekik közvetlenül is szállított a családja. Egyik első saját marketing sikere volt, évekkel ezelőtt. Még a tulajt is ismerte személyesen, időnként be is ültek hozzájuk családostul, a jó kapcsolatot ápolandó. Ez a cég is többszörösét adta el kiszállítással, de hangulatos beülős helyiségük volt, tucatnyi asztallal. Péter Tamással is letárgyalt ezt-azt. A főnöke csak mosolygott. Félszavakból is megértette, hogy nőügy.

A fiú, ha arra járt, mindig a Szent Cím felé kanyarodott. Bár minden eszköze megvolt rá, hogy bármit lásson, amit akar, ezzel sosem élt vissza. Szinte mindig csak röviden átrepült. Az ilyen botrányok mindennaposak voltak világszerte. A sok intim felvétel, ami a Mátrixban keringett, külön szubkultúrát alkotott. De Tamás, ahogy a legtöbb futárcég, súlyosan szankcionálta az ilyesmit, lévén a Szi-Flyra is rossz fényt vetett. Rengeteg átrepülés során összesen négyszer látta kisebb-nagyobb mértékben A Lányt. Mindig egyedül, mindig ugyanott! „Tehát ott lakik!” – vonta le a következtetést.

Majdnem két hét telt el, mire eljött a nagy pillanat. A kiszállítási listákban megjelent Szent Cím! Ismét a Pénzes Pista volt a csomag forrása. Péter szíve azonnal a másfélszeresével vert. Lecsapott a lehetőségre, és lóhalálában kikergette az egyik legújabb, legszebben csillogó drónt rendeléshez. A sarkon befékezte a repülést, és méltóságteljes precíz navigációval közeledett az ablakhoz. Egy picit várnia kellett. A rendszer ugyan automatikusan jelzett a célnak, de még így is volt, hogy a futárok akár percekig álltak a levegőben, vagy a leszállóhelyen parkoltak, mire az ügyfél válaszolt. Egy örökkévalóság, de Péter később visszanézte: alig huszonnégy másodperc volt.

Most nappal volt, kora délután, a szállított csomag egy ebéd. A téli nap így is lenyugodni készült, giccsesen vöröses oldalfényben világította meg a csodálatos formákat, amik a függöny elhúzásával váltak valósággá. A lány ismét a levegőben vette át a csomagot. Ismét mosolygott, és elrebegte, hogy „köszönöm”. Péter pedig elegánsan „meghajolt” a járművel. Majd kecses ívben, mintha mi sem történt volna, finom mozdulattal elrepült. A hangár felé lenyomott három szaltót örömében a szerencsétlen géppel, aztán óvatosan a töltőállásra helyezte, és kilépett.

Ímmel-ámmal dolgozott a következő időszakban. Várt. Ahogy teltek az órák és a napok, egyre letargikusabb lett. Valahol számított rá hogy nem jön össze, hiszen minden szervezés ellenére nehéz feladat így személyes találkozóra hívni valakit, akinek még a nevét sem tudta.

Péter az alábbi levelet tetette a borítékba, nyomtatva, de kézzel aláírva:

„Tisztelt Hölgyem/Uram!

Köszönjük, hogy nálunk rendelte meg ebédjét, és hogy a Szi-Fly szolgálatot választotta a kiszállításhoz. Reméljük, mind az ételünkkel, mind a fuvarral elégedett volt, bármikor szívesen állunk újra a rendelkezésére.

Ezúton tájékoztatjuk, hogy a cégeink közötti együttműködésnek köszönhetően minden közösen kezelt csomag egy nyereményjátékban vesz rész, melynek részleteit a Szi-Fly és a Pénzes Pista virtuális hirdetőtábláján is elolvashatja.

Ön a szerencsés, aki a játék kiírása óta a kétszázadik közös megrendelőnk, így ezúton meghívnánk Önt, illetve amennyiben szeretné, kedves partnerét egy exkluzív, négy fogásos vacsorára a Pénzes Pistába, korlátlan italfogyasztással. Amennyiben ez nem felel meg az igényeinek, választhat online. Ekkor természetesen a Szi-Fly vállalja a szállítást. Garantáljuk, semmiért nem kell fizetnie, sem előre, sem utólag.

Kérem vegye fel kapcsolatot a marketinges kollégával az alábbi írásos vagy hangsávos kommunikáción!

Üdvözlettel:

A Pénzes Pista és a SziFly csapata.”

Logók, elérhetőségek, aláírások…

Hasonló kamu szövegekkel tele volt a világ, de Péter mindent megtett, hogy ne tűnjön annak. Kapcsolatai révén mindkét céghez megalkotta a játék szövegét, és elérhetővé tette a megadott, szigorúan hivatalos elérhetőségeken, amiket azonban csak a nyomtatott levélben adott meg.

Négy lehetséges kimenetelre számított:

1.: Nincs reakció.

2.: Ingyen fizet egy kör vacsorát, és maga viszi ki.

3.: A Lány nem egyedül jön, hanem a pasijával. Legalább megtudja. Két emberre fizet egy vacsorát…

4.: Minden az előzetesen elgondoltak szerint alakul és…

Sietve letette az épp vezetett koptert egy arra alkalmas háztetőre, mert bejelzett a megadott csatorna: hanghívás!

– Igen, tessék! Szi-Fly marketing, Molnár Péter, miben segíthetek? – próbált a lehető legtermészetesebb udvariassággal beszélni.

– Jó napot, Sándorfi Nóra vagyok. Három napja kaptam egy levelet az ebédem mellé. Őszintén szólva meglepődtem, aztán szkeptikus voltam, de győzött a kíváncsiságom – a lány kacagott. „Milyen csodás hangja van!” – gondolta Péter. Tartott egy alig észrevehető szünetet, hogy rendezze a torkában dobogó szíve miatti zavart.

– Biztosíthatom, hogy nem beszéltünk a levegőbe, csak szállítunk a szelek szárnyain. Cégünk mindig is a megbízhatóságot tekintette egyik legfontosabb jelszavának.

– Értem – ismét kacagott. – Tegyük fel, hogy holnap este éhes leszek, mint a farkas, és akár három, sőt négy fogást is képes leszek megenni. A Pénzes Pista messze van a lakhelyemtől, de vállalom a kihívást. Segítségemre tud lenni?

Most Péter nem állta meg, egy apró hangos mosoly…

– Önért, vagy önökért megyek, és elviszem az éteremig. Amennyiben óhajtja, haza is fuvarozom, természetesen.

– Rendben! Holnap pontban nyolc órakor. Viszontlátásra!

„A beszélgetést a hívó fél befejezte.” Péter nem érezte a saját súlyát a székében. Egy fél percig csak ült és vigyorgott, majd munkához látott. Tudta, hogy még sok dolga van. Felkerekedett, és elgyalogolt a hangárig. Az egyik sarokban négy darab jármű szomorkodott. Kombinált személy- és áruszállító elektromos autók. Két platós, egy zárt dobozos, és egy hajdan kombinak minősülő négyüléses, bővített raktérrel. Bár szemmel láthatóan ez volt a legöregebb modell, Péter ezt választotta. Az indítókártya a hangár falába épített széfben állt. A főnökétől kapott kóddal kinyitotta, és az ujjnyi vastag por alól kihalászta a megfelelőt.

Az áramvonalasra alakított, funkcionális jármű kevés eleganciát sugárzott. Péter nagyot sóhajtott. A kocsi simán elindult. Nem volt bonyolult szerkezet, egy akkucsomag, négy agymotorral hajtott kerék. Egy utasfülke és egy ahhoz kapcsolódó raktér, külön ajtónyílással és átalakítható határoló fallal, melyet akár a hátsó ülések rovására a sofőr hátáig lehetett növelni. Az előírásszerű kötelező karbantartásokról Tamás gondoskodott, de az éveken át tartó elhanyagoltság masszív nyomokat hagyott. Ennyi földi járműve volt összesen a cégnek. Péter elgondolkodott egy pillanatra, hogy Tamás hogyan jár haza, de egyelőre más kötötte le a figyelmét.

Négy órájába telt, mire úgy-ahogy kipucolta a kocsit. Addigra érzése szerint minden por és kosz a karosszériáról, kárpitról és raktérből az ő ruhájára, hajába és tüdejébe vándorolt. A végeredmény nem töltötte el túlzott lelkesedéssel, de messziről hunyorítva legalább tisztának tűnt. A fényezés az állandó beltéri raktározás miatt nem volt rossz állapotú. Ám nagyjából ez volt az egyetlen pozitívum, amit a jármű reprezentációs képességeként el lehetett mondani.

Péternek volt jogosítványa rá. A családi vállalkozásuk rendelkezett három platós-utasfülkés járművel, ezekkel időnként végzett is kiszállítást. Most azonban ha egy hajszállal is, de kevésbé parasztos járgány kellett. Beült. Hazaindult. A levegő szinte éjjel-nappal nyüzsgött a városokban, de a földi forgalom problémáját az emberiség megoldotta. Egyszerűen nem használtak autókat. Az úton ugyan előfordult pár ácsorgó jármű, de szinte mindegyiket vastagon koszréteg borította, mint nem sokkal korábban a Szi-Fly autóját is. A fejük felett szorgoskodó kopterek viszont a fejlett forgalomirányítás mellett is kaotikus röpködést műveltek. Épp a vacsora előtti csúcsforgalom zajlott.

A tiszta autót szinte mindenki megnézte. Az a tizenöt jármű, amivel Nagykált félig átszelve összefutott, vagy karbantartó cég, vagy személy, vagy áruszállító vállalkozás logóját hordozta. Szinte kivétel nélkül mindegyiknél a funkcionalitást helyezték az elegancia elé. A kipucolt kocsi viszont még a taxik mellett is szokatlanul hatott.

Péter másnap délután négyig dolgozott a szülei üvegházában. Kellemesen elfáradt fizikailag, de legalább volt ideje gondolkodni, vagy lehetősége monoton nem gondolkodni, attól függően, pillanatnyilag milyen kedve volt. Hazament, még egyszer áttörölte az üléseket, aztán jó alaposan megfürdött. Felvette a legelegánsabb zakóját, amit már a Tamással való tárgyaláskor is sikerrel hordott.

Nyolc előtt tíz perccel érkezett a ház elé. Nem tudta eldönteni, hogy felmenjen és lekísérje, vagy lent várja meg. A lakás a hatodikon volt. Kiszállt az autóból, bekukucskált a toronyházba. Meglepően rendezett épület volt, a legtöbb társasház közlekedői elhanyagoltak voltak, de a pénz járt némi hasznos kiváltsággal is. Volt lift, és működött is. Még mozogni is látta, de nem várta meg, hogy a kapun bekukucskáló testtartásban érje a nyíló ajtó. Gyorsan visszasomfordált a kocsihoz. Épp visszaült, amikor a ház bejárata megmozdult. Vaklárma… Egy hajlott hátú néni jött le a lépcsőn, elegáns, bár kissé öreges ruhájában, átbotorkált előtte. Ő is megcsodálta az ott álldogáló autót, majd eltűnt a parkban. Péter megnézte a céges kommunikációját. Fél órája kapott egy nem fogadott hívást, és egy üzenetet, akkor épp úton volt már. „A ház előtt – Sándorfi”.

Hmm, a lány kigondolta a problémáját. Gyorsan visszaírt, a feladó stílusában: „Sötétkék autó, Szi-Fly logóval – Molnár”. A visszaigazolást nézte. Küldés ideje, 7:53. Megtekintve: 7:54. „Komolyan veszi” - gondolta elégedetten.

8:01 – Az ajtó ismét nyílt. Péternek megszűnt a világ. A kapun kilépő, mit kilépő, kilibegő teremtés egy elegáns, hosszú kabátban, és egy halványkék sálban indult a kocsi felé. A kötelező kézfogás során arra figyelt, hogy a lehető legtárgyilagosabb arcát mutassa. Nehezére esett. A lány egyedül jött, kíséret nélkül.

– Köszönöm, hogy írta, kék az autó. Így az utolsó pillanatban a zöld sálam helyett ezt választottam. Nem illett volna hozzá – mosolygott Nóra.

– Remélem, az est további részében sem fog csalódni, hölgyem – válaszolta a fiú, majd kinyitotta neki az autót.

Elindultak, és Péternek külön mantráznia kellett magában, hogy a vezetésre figyeljen, és ne essen ki a szerepből. Nagyon hálás volt, hogy nem volt hó. Végtelenül udvarias marketing manager szeretett volna maradni. Út közben a lány, sofőrje nagy megkönnyebbülésére maga kezdett valami semleges témáról beszélgetni, meglepően profi és könnyed módon. Majd néhány, akár eldöntendő jellegű egyszerű kérdést tett fel neki a Szi-Fly munkájával kapcsolatban, amikre sikerült udvarias, de összetett válaszokat adnia. Néhány, alig burkolt keresztkérdés is volt a nyereményjátékkal kapcsolatban, de Péter kellően eltervezett mindent, és meg is tanulta a saját művének részteleit. Végül is semmiben nem hazudott. Marketing és ügyfélkapcsolati munkatárs, közös megegyezés az étteremmel… Sikerült néhány kacagást is előidéznie apró történeteivel.

A vendéglőbe érve az udvariasság összes protokollját betartotta. Ajtó, kabát, szék… Amint a lány kibontakozott a téli ruhából, Péter megérezte kölnijének nagyon enyhe, egyáltalán nem tolakodó, de különös ízléssel megválasztott illatát, megcsodálta a sálhoz hasonló anyagú, fehér ruhát. Végignézte, ahogy Nóra a hajkoronáját a válla köré igazítja. Nem bírta megállni, hogy a pislogásnál egy kicsit hosszabban csukva tartsa a szemét, hogy összeszedhesse a gondolatait.

– Óhajtja, hogy Önért jöjjek? Az iroda tíz perc kocsival. Ott leszek. Kérem, a desszert előtt szóljon! Vagy a pincértől is kérhet egy taxit, természetesen mi álljuk a költséget.

Egy pillanatnyi hatásszünet és egy gyönyörű, széles mosoly kíséretében érkezett Péter eddigi tervezése és megfontolt kivitelezése a boldog végkifejletéhez, Nóra csengő hangján:

– Úgy érzem, felelőtlenség lenne a két főre szóló meghívást ötven százalékban kihasználatlanul hagyni. Így ha ideje engedi, meghívnám. Csatlakozzon hozzám egy vacsorára!

A fiú először mert mélyen a lány igéző zöld-világosbarna átmenetes szemeibe nézni, és mielőtt végleg elmerült volna a bűvöletben, még tartotta magát a szerepéhez:

– Ez esetben személy szerint köszönöm a meghívást, és nincs más dolgunk, mint átvenni az étlapot.