Dávid most először nem nézte végig, ahogy Tamás leszáll. Volt még egy kis elintéznivalója. Az Erőmű egyik javításokért felelős ütemező szoftvere megbolondult, és össze-vissza kezdett megelőző karbantartásokra figyelmeztetni. Elege lett belőle. A programozókkal nehezen vergődött zöld ágra, bár maga sem vetette meg a kódolást. A legtöbb szoftverfejlesztő részmunkaidőben, vagy szerződéssel tartotta karban a speciálisan a létesítmény igényeire szabott, nemzetközi alapokon nyugvó szoftvereket. Igazi digitális bennszülöttek voltak. Dávid még egyikükkel se találkozott, és néha úgy érezte, mintha valamilyen mesterséges intelligenciával társalogna, pedig állítólag valahol a kábelek mélyén ült egy ember.

– Ha ezek legalább életükben látnák egyszer, hogy mihez írnak programot! Lehet, hogy másként állnának hozzá – zsörtölődött. – Szia, légy szíves, csukd be gyorsan az erkélyajtót! Nagyon hideg van.
– Úgy látom nincs jó napod. Egyébként szia! – válaszolt Tamás.
Megmagyarázhatatlan okokból mindig Dávidnál találkoztak. Heti egy-két alkalommal, általában éjszakába nyúló beszélgetésre. Tamás beszélt a munkahelyének legérdekesebb szituációiról adomázgatva. Dávid legtöbbször hallgatott, bár ha a barátja be tudta rajta kapcsolni a megfelelő „gombot”, akkor még ő is szívesen beszélt a karbantartási élményeiről.
– Most nincs kedvem a melóról diskurálni – kezdte a mérnök. – Viszont mutatok valamit! Igazából amióta leszálltál a teraszomon, motoszkál a fejemben. Mostanra kikristályosodott, és kíváncsi vagyok a véleményedre. Azt mondtad, a kopter kényelmetlen. Nehéz, mint a só, de annyira szeretsz repülni, hogy vállalod.
– Igen. Nehéz is vezetni így. Hiába bír el viszonylag könnyedén, nagyon észnél kell lenni, ráadásul nem is kényelmes. Észérvek szerint minden ellene szólna. De tudod, az az érzés, amikor alászíjazom magam és megemel, fantasztikus.
– Én is szeretem a Kolibriket. Néha kiülök a „csőrére”, és lebegek egy kicsit. Aztán kapom Károly csípős megjegyzéseit. De ha az ember madár akar lenni, miért nincsenek inkább szárnyai?
Dávid egy gesztussal odébb lökte a levegőben a problémás, kibelezett karbantartószoftvert, és elővett egy másikat. Egy 3D modellező alkalmazást, amivel akár szabad kézzel is lehetett a levegőbe rajzolni, a gép pedig rögzítette.
– Ööö. Te Dávid – óvatoskodott Tamás –, most már biztos nem a rajztehetségedért járok veled dumálni. Ráadásul sört se ihatok, ha repülök. Szóval mi ez? Egy nagyon elcseszett angyal fémszárnyakkal? Ez pedig egy turista ritka nagy hátizsákkal?
– Kösz, hogy cikizel! Öt perc alatt firkáltam. Akartam egy vektoros ábrát, de kénytelen voltam azzal a vacak ütemezővel bíbelődni. A lényeg, hogy a hátizsák és a szárnyas muki ugyanaz, két állapottal. Bebújsz a motorosruhádba, felkapod ezt a hátizsákot, szaladgálsz vele, és ha nem tetszik a járkálás, kinyitod a szárnyakat és huss...
– Hát, fantáziád az van, de...
– Nincs de! Kiszámoltam, meg lehet csinálni. Mármint nem értek annyira az aerodinamikához, de utánanézem a CN-ben pár dolognak. A te koptered gyárilag kb. hatvanöt kiló, igaz?
– Ja. És ennek a duplája a teherbírása felső határa.
– De annak folyamatosan tartania kell a súlyod. Egy merevszárnyas gép hatékonyabban „kapaszkodik” a levegőbe. Ha ügyesek vagyunk, akár jóval a fele tömeg alatt életképes lehet.
– Akkor is elég science fiction. Vagy mitológia. Daidalosz rémlik?
– Nem teljesen az. Egy Yves Rossy nevű tag egy kevesebb, mint 2,5 méteres szárnyfesztávolságú, sugárhajtású lélekvesztővel vagy hetven éve már röpködött. Szerintem, de te vagy a szaki, olyan három-öt méter körül lenne az ideális fesztáv. Attól függ, mennyivel akarsz repülni. A szárny kemény dió, de a meghajtás a koptermotorokkal szerintem nem lenne már akkora probléma.
– Egy csomó, ennél sokkal veszélytelenebb módja van a repülésnek. Ehhez képest az én mutatványom is egy életbiztosításnak tűnik.
– Lásd a szépségét! Ennél magárszerűbben nem lehet a levegőben lenni.
– Ez igaz. De mégis hogy képzeled el pontosabban?
– Van egy kis időd? Megmutatom, hogy rajzol egy mérnök ha tényleg... Vedd légyszi vissza a sisakod, meg a ruhát, addig firkálgatok.

Két perc múlva Tamás már néhány kamera előtt mozgott egy keveset. Dávid varázsolt, kézmozdulatokkal vezérelt, egyeneseket húzott, görbéket paraméterezett...
– Ez te vagy – mutatta a 3D modellt a holografikus kivetítőn. – Eddig semmi extra. Most itt ez a szárnyprofil, szépen felfújjuk. Néhány pánt, így! Valahol a CN-ben keresd meg a koptermotor modelljét, ha nem fáradtság.
Tamás úgy lépett be az egészbe, mint amikor egy ügyes szólista egy jó zenekarral improvizál. Máris kezdett tetszeni neki.
– A karbantartói fájlok között nekem megvan. Mi kell még?
Elővette a kézi terminálját, és leült a szoba közepére.
– Jó volna egy akku is. Szerintem négyes méret elég lesz. Azért háromtól ötig jöhet, paraméterezve a súlyadatokkal. A motoroknak szintén van?
– Persze. Kikeresem a sisakom és a ruhám is, hogy precízebb legyen a modelled.
Égett a kezük alatt a munka, csillogó szemekkel, gesztikulálva született a modell. Mindketten elkezdtek hinni benne, és felerősödött az alkotás izgalmának lelkesítő gondolata.
– Basszus, de rég volt az az aerodinamika... A súlypontok, a sebességadatok... Szinte biztos, hogy instabil lesz az egész az elején, sok szimuláció és kísérletezés lesz vele – sóhajtott Tamás.
Alig egy órába telt, mire a vázlat összeállt. A szárnyak nyitható megoldása volt a legnagyobb kihívás.
– Szerintem a KCZ-60 modell négy rotorja legyen a „hátizsák” tetején. Azok négyen hatvan-nyolcvan kilót emelnek. Gondolom, fontos a súly és a méret is – mondta Tamás.
– Oké, de akkor hogy száll fel az ember? Annyi tolóerővel maximum egy magas tetőről tudsz leugrani.
– Minden koptermotor túlvezérelhető. Ez nem tartós szállítási képesség, csak egy rövid időre szóló emelési vagy vészmanőveri lehetőség. Ilyenkor túlárammal akár három-négyszeres, de hosszú másodpercekig legalább kétszeres teljesítmény kérhető le. A legtöbb kopterben van egy kondenzátor, ami nagyon nagy áramot képes kipréselni magából. Meg egy töltőrendszer, ami nem teljes terhelés mellett az akkuból telepumpálja. Maga az áramforrás nem bírná ezt kiszolgálni. Valami ehhez hasonlót kell szerelni ebbe is. Talán egy az egyben átemelhető a KCZ-60 elektronikája. De lehet, hogy abból erősebb kell. A kondenzátorból mindenképp. Ez tehát akár megoldott is lehet. Valószínűleg, ha csak felugrasz izomból, már fent fog tartani. De lehet, hogy tornáznod se kell. Hívhatjuk ugróműnek, egyelőre jobb nem jut eszembe.
– Legyen – egyezett bele Dávid. – Az elektronikát megoldom, ha megadod a paramétereket. Viszont a szárnyak tervezését jórészt át kell vállalnod. Mennyire konyítasz ehhez a CAD programhoz?
– Rég volt, és korábbi verziót tanultam, de elboldogulok. Élmény lesz újra! Legalább tizenöt éve nem volt a kezemben merev szárny tulajdonságainak leírása.
Még bütykölték a vonalakat egy darabig, aztán megálltak előtte.
– Te Dávid! Mindez szép és jó, de hogy lesz ebből valóság? Még ha kész is lesznek a pontos tervek...
– Egyet se félj, míg engem látsz! Meg Károlyt… Főleg. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy körbevezessünk az Erőműben! Mikor érsz rá?
Miután elbúcsúztak, Dávid alig tudott elaludni. Órákig forgolódott, fel-felkelt, és az elnagyolt, de formát öltött modellt nézegette. Utoljára ilyen izgatott egy új dolog miatt tizenévesen volt, amikor először csókolt meg egy hús-vér lányt, és ez a tapasztalat vetítette elő a további felfedezések lehetőségét.

Három napot kellett várni a találkozóra. Dávid, bár minden pillanatában legszívesebben a tervükön agyalt volna, még mindig a bithuszárokkal kellett veszekedjen. Tamás is épp elfoglalt volt, bár ő nem nagyon jelentette be, hogy mit csinál. Csak mindig elkérte Dávidtól a módosított terveket, ha haladt valahová. Ahogy a mérnök szolgálati járművével elhagyták a város határát, és beléptek az Erőmű védőterületére, Tamásnak hirtelen rengeteg kérdeznivalója lett.
– Olvastam róla egy csomót, itt élek és dolgozom mellette, de mégis lenyűgöz. Még sosem jártam hozzá ilyen közel.
– A puszta látványa is bizsergető, mi? Megszoktam az évek során. Emberfeletti mérnöki teljesítmény. Pedig messze nem tartozik a legnagyobb reaktorkomplexumok közé. Ezzel együtt Magyarország áramexportőrré vált vele, és a felfuttatott mezőgazdaságával a világtérképen tudott maradni. A budapesti, szegedi és pécsi szerverparkokon kívül ez hazánk legkomolyabb elektronikai létesítménye, és e nélkül azok sem lennének.
– Sosem néztem utána, miért ide épült?
– Több oka van, de itt ugye volt korábban egy hőerőmű. A külszíni fejtés gödreiből kiváló hűtőtavak és vízbázis lett. A hűtőtornyok pedig szintén állnak még, bár csak nyáron használjuk őket. Ősztől tavaszig általában Nagykál és a mezőgazdaság a hulladékhőt felveszi. Néhány régi épületet is inkább újrahasznosítottak költséghatékonyságból, ahhoz tervezték hozzá a funkciót. Ráadásul a nyugati országrészt olcsóbb volt Ausztria felől árammal ellátni, és inkább innen észak és kelet felé eladni a felesleget.
Pár perc múlva már ott álltak az erőmű szervizhangárjában. Egy gyors bemutatkozás után Dávid elő is jött a farbával. Majd kettejük érdeklődő arckifejezésének kereszttüzében Károly fejvakarását figyelték.
– Fiúk, ez kemény dió lesz. Ezt tényleg ti csináltátok?
– Ehem. Én se tudtam, hogy Tamás ennyire kidolgozta az elmúlt napokban, mert titkolózott.
Károly még nem látta ennyire lelkesnek a munkatársát, ahogy egymás gondolatait folytatva magyaráztak a kivetített ábra fölött.
– Dávid, azt hiszem, itt az ideje hogy újdonsült barátunknak megmutassuk a műhelyt! – pattant fel az idősebb mérnök, akire hamar ráragadt a lelkesedés. Ellentmondást nem tűrően elindult kifelé.
Tamás hirtelen nem tudta, mire számítson, amíg át nem mentek az egyik roppant melléképületbe. Az öreg gyaloglás közben mesélt:
– Talán tudod, hogy az Erőmű építésekor úgy volt a helyzet, ahogy mindig is. Kevés volt a pénz. Ezért a rendelkezésre álló kihasználható szürkeállományt és a lehetőségeket mérlegelve a minisztériumban azt a bölcs döntést hozták, hogy nem kész elemeket vásárolnak, hanem amit lehet, legyártanak. A tizenkilenc reaktorblokk milliónyi apró fém, műanyag és egyéb kompozit elemét, ami nem igényelt túlzóan drága anyagmegmunkálást, helyszíni gyártással oldottak meg.
Károly elegáns, bár kissé büszkeségtől fűtött színpadiassággal nyomta meg a megfelelő gombot:
– Üdv az Erőmű Bölcsőjében!
A hatalmas ajtó kinyílt, és Tamásnak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Hatalmas, precíziós számítógép vezérelt marógépek, még hatalmasabb 3D nyomtatók, minden mi szem-szájnak ingere.
– Ez itt áll azóta parlagon?
– Nem egészen. Amikor elkészült az első három blokk, az Erőmű már itt termelt árammal építette saját magát, és azóta is minden csereérett elemet itt gyártunk. Bár kevesen tudják, de az összes mezőgazdasági gépünk pótalkatrészei, sőt rendfenntartói és katonai gépek sérült karosszériaelemei is készültek itt. Mint azt tudod, azért is létesült ide az Erőmű, mert Szlovákia keleti, és valamelyest Lengyelország déli részét is ellátja. No meg itt fut a kelet-nyugati vasútvonallal sok helyen nagyjából együtt az elektromos gerinchálózat. Ami a régi 400kV-os réz helyett már grafénszálas. Ennek az építésénél, ahogy az őrtornyokénál is, szintén ezek a gépek vállalták a főszerepet. A „Bölcső” lengyel barátaink két létesítményben még pár tucat blokk elemeinél is bábáskodott. A berendezések egy részét már akkor használtan vették, néhány kisebb méretű, nagy szilárdságú kompozit anyagokból alkotó 3D printer kivételével mind nagyjából harminc-negyven éves.

– Leginkább Károly szentélye. Néha be se enged, mondván ő a gépészmérnök – tette hozzá Dávid, kissé morogva.
Károlynak valami ősi tűz égett a szemében:
– Ha csináltok egy nagyjából épkézláb tervet, én megvalósítom nektek azt az őrült, gyilkos hátizsákot. Végre valami olyat csinálhatok, ami még nem volt! Egész eddig csak toldoztam és foldoztam, maximum kényszer-módosítottam. Vagy mások által kitalált, már működő gépek alkatrészeit gyártottam. Ez igazi mérnöki munka lesz! Mennyire álltok készen?
– Hát, pár napja kezdtük el – szabadkozott Dávid. – Kéne egy csomó szimuláció, mert ugyan Tamás valamit konyít a repülő szerkezetekhez, lesz még mit kitalálnunk. Ezen kívül valahogy ki kell kísérletezni a vezérlést, hogy készségszinten tudjon működni. Ki kell gondolni, mi mozgatja a szárnyakat, és hogy férnek el a háton. Van vele munka.

Késő este lett, mire feleszméltek. A három ember hatalmas hévvel állt neki a tervezésnek. Csak azt vették észre, hogy sötét van. Addigra minden fontosabb dologban megegyeztek. A „Szárny”, kezdett „papíron” működőképes formát ölteni. Tamás végül bevallotta, hogy három napja a CN bejegyzéseit és régi tankönyveit bújta, és jelentősen kicombozta szürkeállományát aerodinamikából. Dávid elővette minden programozói tudását. Az Erőmű védőterületének belső használatra kreált, végtelenül pontos meteorológiai szimulációhoz próbálta illeszteni a modelljüket. Ez annyira részletes program volt, hogy ha minden paramétert a valósághoz lehetett volna igazítani, egy tomboló tavaszi viharban ugyanoda esett egy eldobott digitális papírrepülő, mint amit kézzel hajtogatnak. Tökéletes terep volt egy kis virtuális teszteléshez. Károly anyagszükségletet számolt, precíz alkatrészeket tervezett. Tamástól kért hozzá tanácsokat.
Végül mindhárman farkaséhesen és hullafáradtan kullogtak aludni. Károly a hangárban maradt, Dávid hazavitte a barátját és cinkostársát. Eldöntötték, hogy óvatosabbak és megfontoltabbak lesznek. Nem mehet rá a munkájuk és a feladataik. Tamás felajánlotta, hogy sérült kopterek javításához félretett működőképes alkatrészekből, vezérlő elektronikákból és motorokból egy platónyit Károly rendelkezésére bocsát. Dávid pedig hozzáférést biztosított Tamásnak a szimulációs programhoz, és beregisztrált neki egy földi járművet, hogy megközelíthesse a szervizhangárt.
A Szárny tervezésének egyre fokozódó öröme és a nehézségeinek inspirációja mellett nehéz volt felvenniük a napi munkát. Ebben Károly volt a legjózanabb. Amikor a két mániákus már órák óta a programozást és a tervezőszoftvert nyüstölte, időnként egyszerűen kikapcsolta alóluk. Kitalálta, hogy a régóta esedékes szivattyút megrendeli és kicseréli Dáviddal, ami napokig lekötötte őket. Erőfeszítései nélkül a Szi-Fly összezuhant, az Erőmű pedig megállt volna.