Emberszárny

Sci-fi regény

2.05 - János

2015. április 25. 17:42 - szárnyas ember

János, az Erőmű agrármérnöke és kertésze az melegházában szorgoskodott. Nem messze a szolgálati lakásától állt egy alig tizenöt méteres, egyszerű, de modern üvegépület. Ez volt az idős szakember saját kis birodalma. A szűk helyen többféle trópusi gyümölcs és primőr zöldség is termett, amiket szabadidejében nagy műgonddal ápolgatott. Most, hogy az eső is esett, és a legtöbb szántón csak azt kellett nézni, hogy nő a búza és a rozs, hogyan bújik ki a kukorica és a napraforgó, volt egy kis ideje a tavasszal már elöregedett palántákat gyomlálni.

Az egyik legidősebb alkalmazottja volt az Erőműnek, Károly mellett. Szerette a munkáját, a hosszú, monoton, jó levegőn töltött órákat. Pár éve ügybuzgóságában kapott egy kis napszúrást. Botor módon nem vett kalapot. Leszédült a fűnyíró traktorról, ami nélküle is simán megbirkózott a feladattal, gondosan kerülgetve a díszfákat és a virágágyást. Az öreg, ha tehette, szeretett üldögélni rajta, és néha az elektronikát bosszantani a be nem tervezett kanyarokkal. A balesetben nem lett komoly baja, de azt a megszégyenítő címet azért bezsebelhette vele, hogy éveken át az ő neve szerepelt az orvosi vészhelyzeti napló legutolsó bejegyzéseként.

Ezen utóbbi tény különösen bosszantotta, ha eszébe jutott. Az Erőmű védőterületén elterülő, hatalmas kiterjedésű termőterületeinek igazgatása minden automatizálás ellenére komoly „karmesteri” feladat volt, veszélyes gépekkel. A munkahelyi baleset mező mellett azonban az szerepelt, hogy „lefordult egy fűnyíróról”.

 

Az eső halkan kopogott az üvegen. János szerette az zenéjét. Igazi polifonikus, térbeli „muzsika”. Fütyörészett hozzá, közben szorgoskodott. Egyszer csak elsuhant valami felette. Vagy legalábbis olyan volt, mintha elsuhanna. Egy villanásra még az eső dobolása is kimaradt, ahogy a tárgy maga fogta fel a cseppeket, majd a keltett menetszél miatt hirtelen vágódott egy kicsit több víz az üvegtábláknak. A szakadó eső és a vizes felület még az árnyékát sem adta ki a szórt fényben, mégis szokatlan jelenség volt.

A mezőgazdász felkapta a kabátját, meg egy széles karimájú kertészkalapot, és kiállt a csapadékos égboltot kémlelni. Valami mozgott a szervizhangár felett. Nagy sebességgel tett köröket, mint valami nagyra nőtt, megkergült sas. Nem hallotta a hangját. Repülőnek kicsi, teherdrónnak túl nagy volt, bár utóbbiak amúgy is ritkán jártak erre.

A minap mintha látott volna egy hasonlót, amikor a szőlőben dolgozott. A borkészítés volt az a munka, amit nem klasszikus egynyári kultúrnövényekkel, vagy fogadócsarnok előtti díszkertben végzett karbantartást jelentette. Az egyetlen gyümölcs, amit az Erőmű értékesített, akár magában a szüretkor, akár bor formájában. Tamás is tapasztalhatta már, hogy létezik ennél jobb termék is a témában, de János büszke volt rá.

Nem tartott sokáig, mire az agronómus rájött, hogy Dávid és Károly műhelye a kiindulópont. A fura szerkezet mindig oda tért vissza. Jánoson erőt vett az egészséges kíváncsiság. Az egész életen át tartó kétkezi munka és állóképesség mellett fel sem merült, hogy valami járműre szálljon, ezért gyalog indult el. Meglepetés-szerűen nyitott be a hangárba.

– Mi a fészkes fenével röpködtök itten?

– Neked is jó napot, legkedvesebb ugrómókus kolléga! – üdvözölte Károly.

–Adjon az ég neked is, te vén esztergályos.

Kettejük egymás felé irányuló gyerekes ugratása Dávid egyik állandó szórakozását jelentette.

– Még mindig a traktorodon alszol, parasztok gyöngye? Már négy napja megállás nélkül itt akarnak meghalni. Dávid, meg az a másik elmebeteg. Egy hónapja pedig már volt egy korábbi repülés – fonta tovább a szót Károly. – Amúgy, ha nem néztél volna utána, végre Valinak akadt nélküled is dolga.

– Én csak egy agrármérnök vagyok, ti értetek a matematikához, de mintha Dávid épp itt ülne azzal a headsettel a fején, és számomra érthetetlen dolgokat magyarázna. Viszont nincs ketten, szóval ki az a másik agyahagyott?

– Szilágyi Tamás. A helyi kopteres cég főnöke.

– Az meg hogy kerül ide, és miért itt zümmög a vackaival? Zoltán tud erről?

– Már csak te nem. Tegnap már Marikát is kénytelenek voltunk beavatni. Az ebédlőben Dávid nem bírt magával. A Vali pedig első kézből emlékszik a törött lábra.

– Hinnye, akármi is ez, ha lábakat tör, nem kívánok vele barátkozni. Nem lehet kellemes...

– De, nagyon is. Ki kéne próbálnia – vonta be magát a beszélgetésbe Dávid.

– Én ugyan nem! Gipszre nem vágyom.

– Azért csak nézze meg!
A fiatalabb mérnök felkapta a saját Szárnyát, a hátára kanyarintotta, és egy gombnyomással szétnyitotta.

– Hű, azannya, ez látványos! – vakarta a fejét az öreg. – Az a Tamás meg kint kóricál vele az esőbe’? Nem lesz baja?

– Éppen erre akar rájönni. A marhája nem vitt ejtőernyőt, és untam már, hogy azt kurjongatja milyen élmény. Ezért kértem meg Dávidot hogy vegyen fel headsetet – morogta Károly.

– Leszááááálllllok!!! – recsegett Dávid félretett fejhallgatója.

 

Nem hangzott valami jól. Károly és Dávid is kirohantak az esőbe, János cammogott utánuk. Az addigra tombolóvá vált felhőszakadásban előbb egy sötét sziluett növekedett gyorsan, majd vergődve földet ért, alig pár méterre tőlük. Ahogy félig-meddig hason csúszva közeledett, csak a tapasztalt szántóvetőnek jutott eszébe hármat lépni balra. A két karbantartó mérnök tetőtől talpig kapott a fekete sárból.

– Mondtam én, hogy nem túl jó! – vonta le az észszerűnek tűnő következtetést János.

Tamás feltápászkodott. Megtörölte a sisak plexijét, majd körbenézett.

– Jé, vendégünk van. Ön biztosan az agrármérnök. Szilágyi Tamás, szolgálatára! – nyújtotta ragadós trutyitól mocskos kesztyűs jobbját.
Mivel szemmel láthatólag nem volt túl sok baja az iménti földmunkától, ráadásul az ijesztő védőöltözet is inkább volt vicces sárral borítva, János ártalmatlannak találta. Bátran közelebb lépett, és ő is kinyújtotta a karját.

– Szervusz, égből pottyant idegen! Tegeződjünk! – vigyorgott rá, és mivel rajta volt még a z enyhén földes kertészkesztyű, lazán kezet is fogott a szárnyas emberrel. Valamiért szimpatikus volt neki. Talán az a lazaság, amint felpattant egy zakózás után. – Pertut majd iszunk nálam. De szerintem a két lókötő tranzisztorgyilkosak is van dugiban valamije.

Tamásnak ekkor tűnt fel, milyen morcosan pislog a két tetőtől talpig sáros mérnök.

– Szép az egyenruhátok. Olyan… Terepszínű.

– Fogadjunk, direkt csináltad! – sóhajtott Dávid.
– Károly, nekem úgy fest, egy hétig tisztogathatod a lencséid… – vigyorgott az agronómus.

Az idősebb mérnök, aki egy perce még aggodalommal vegyes lelkesedéssel rohant ki kezébe kapva kedvenc filmfelvevőjét, még mindig ugyanabban a pózban állt, ahogy a sárfürdő eltalálta.

– Nem vagyok boldog – morogta. Miközben visszakullogott a hangárba, finoman próbálta lerázni a kamerájáról a mocskot. Mindhárman követték.

Tisztább ruhát öltöttek, Tamás belekezdett az élménybeszámolóba.

– Ugye agyoncsaptok, ha lelkendezek? Pedig olyan az eső, mint amikor a Millennium Falcon átlép FTL hajtásra, és elhúznak a csillagok. A cseppek csíkot hagynak körülötted, és repülsz át rajtuk. Sajna viszont semmi mást se látni. Csak sejtettem, mi merre van. Azt a kezdetleges infra letapogatós képet néztem, amit Károly fejlesztett a kamerákból, meg a GPS-es térképet. De az eső miatt olyan zavaros a kijelző, hogy csuda. Ez lenne viszont a kisebbik baj, bár megoldandó. A nagyobbik, hogy beázik a cucc. A jobb szárny beragadt 81%-on egy fordulónál. Majdnem dugóhúzóba kerültem, kihoztam, de a bal szárny vagy hetvenhét, vagy kilencvenkét százalékon áll meg. Illetve százon, ahogy beprogramoztuk. Ettől úgy húzott jobbra vagy balra, mint az állat. A 77-81-re szavaztam és kitekert lábbal, kicsavart vezérsíkokkal jöttem le. A pontos landolás ezért nem ment. Valamit csinálnunk kell a szigeteléssel, mert nem mi leszünk az utolsók, akik nem csak szép időben fognak szálldosni. Egy repülő szerkezet meg van adva, milyen időjárási körülmények közt kell helyt álljon, és egyelőre a mienk képtelen rá. Nem is beszélve a redundáns tartalék rendszerekről, amivel szintén sehogy se állunk. Persze tudom, a plusz súly és a bonyolultság miatt.

– Ez várható volt, a lényeg hogy egyben vagy – szögezte le Dávid.

– Igen, de most tudatosodott bennem igazán. Repül, az egy dolog. De még messze vagyunk tőle, hogy igazán megbízható szerkezet legyen.

 

Mindannyian hallgattak, végül legnagyobb megdöbbenésükre János szólalt meg.

– Aztán a szőlőt, azt le lehet-e vele permetezni, fiúk? Ez az eső a legrosszabbkor jött. Legalább egy kis rézgálic kéne rá.

Mind a hárman nevettek egy jóízűt, de Károly hamar abbahagyta.

– Hegesztek valamit, és meglátjuk. Ez a két lókötő végre összekeverhetné a kellemest a hasznossal.

A megszólítottaknak arcára fagyott a mosoly.

– Ne feledd Dávid, mit mondott Zoltán! A permetezést mindig mi szoktuk csinálni, főleg te az imádott Kolibriddal.

János tudta, nyílt titok volt. Dávid gyűlölt permetezni. A legtöbb szer büdös volt. Még ha automatára programozta is a gépet, utána mindig nekik kellett takarítani, bárhogy vigyáztak a ki- és bepakoláskor és a feltöltéskor. A négykarú robot ugyan meg tudta csinálni a piszkos munkát, de az az átkozott szag sokáig az orrukban maradt, és mindig alattomosan visszatért.

– Amúgy sem ártana megtudni, miként viselkedik a gép, ha terheljük – morfondírozott Tamás.
– Ráadásul Zoltánt is el kell bírja valahogy… – emlékeztette a többieket Dávid.
Az agrármérnök ötlete nem is tűnt akkora butaságnak, bár ennél kényelmesebb módját is el bírták volna képzelni a tesztrepüléseknek.

 

Pár nap múlva elég savanyú arcot vágtak a pilóták. Amíg ők a tömítéseken agyaltak és módosított elemeket gyártottak a két géphez, illetve a sáros elemeket pucolták, Károly Jánossal átalakított két kisebb méretű kézi permetezőfejet. Amennyire lehetett, a fiúk kipróbálták a szimulációban, hogy egyáltalán esélyük lesz-e így repülni. Az átalakított berendezést hasuk alá tudták csatolni, a tartály kétoldalt, a karjuk mellett volt. Szükség esetén kioldhatóvá tették, hogy ha mégsem sikerül vele a levegőben maradni, csak bosszúság érje őket az eszközök elvesztése miatt, és ne tragédia.
Az összetákolt szerkezetekkel meglehetősen bután néztek ki. A vegyszerrel feltöltött permetező és még a Szárnyak súlya nem volt kellemes, ráadásul ilyen teherrel a program számításai szerint nem tudtak felszállni. Károly felvitte őket egy Kolibrivel biztonságos magasságba, ők pedig nekiiramodtak.

Legalább az eső nem esett, úgy értelmetlen is lett volna permetezni. A két repülő ember megpróbált hamar túlesni a kényes kérdésen. János tehetett valamit még a rézgálicon kívül a tartályba. Azt mondta, hogy nem mérgező, de ettől még megvolt a szaga. A mérnöknek beletelt egy kis időbe, mire megszokta az orra.

Egy darabig magasan maradtak, próbálgatták a gépet, majd lemerészkedtek a szőlő fölé. Tamás csak akkor kezdte igazán szórakoztatónak találni, amikor apadt a permetlé, és nem csapódott a fordulókban a tartály falai közt, bizonytalanná téve a röppályát. Ráadásul az elején akkora volt a plusz súly, hogy még a legkisebb forduló is nehézkessé vált. Később viszont elismerte, hogy a folyadék viselkedése meglepő volt számára is, a szimuláció korántsem mutatta, mennyire érdekesen fog mozogni tőle.

Dávid viszont azt csinálhatta, amit annyira szeretett az egészben. Precízen, szakmájához illő pontossággal vett fordulókkal, módszeresen húzott el a karók felett, és mesterien adagolta a keveréket. Emiatt viszont sokkal előbb és pontosabban végzett a kitűzött résszel. Még Tamásnak is besegített, aki már megunta a „műsorszórást”, és a megmaradt permetszert lötybölte oda-vissza. A hatását vizsgálgatta a repülés stabilitására, és váratlan fordulókat hajtott végre a korrigálásukra.

 

János figyelte a munkájukat. Nagyon élvezte, hogy rádión instruálhatja őket, miként és hol borítsák be vegyszerrel a dűlőt. Egészen meg volt elégedve a látottakkal.

– Fiúk, ez szép munka volt. Köszönöm. Nehéz ezt megtanulni vezetni? – kérdezte földet érésük után. Egy hangyányi vágyakozás bujkált a hangjában, bár talán maga se tudta, hogy a vakmerő repülés, vagy a szórakoztató és gyors permetezés vonzotta benne.

– Nehéz is, meg könnyű is – jelentette ki Tamás. – Mi hónapok óta ezt tanuljuk, de ha kicsit sikerült gatyába ráznunk, és kinőnünk a gyermekbetegségeit, terv szerint bárki használhatja majd őket. Be kell vallanom, a túlsúly és a folyadék érdekes tapasztalatokkal gazdagított.

– Akkor majd lehet, hogy kérek egy ilyet, ha kész vagytok. Dávid, nagyon ügyes vagy.

– Köszönöm, János. Ha hiszi, ha nem, a kedvenc szakállas kollégája is segített.

– Az szinte kizárt. Na, tudod mit, ennyi év után tegeződjünk már mi is! Gyere be, ha nem repülsz ma már. Kapsz a legjobb mátraaljai muscat lunelemből. Úgyis megdolgoztál érte, hogy jövőre is legyen.
Tamás és Dávid összemosolyogtak. Úgy tűnt, aki a Szárny vonzáskörzetében tegeződni akart, nem kerülhette el ezt a „csodás” italt…

komment
Címkék: 2. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://emberszarny.blog.hu/api/trackback/id/tr327398428

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása