Péter érkezett elsőként. Gyalog jött a város túlsó feléből, ami alapvetően megerőltető séta volt, de fűtötte a lelkesedés. Nagykál utcáin át elgondolkodott rajta, hogy miért nincs valami kellemes eszköz, ami eljuttathatná porhüvelyét A-ból B-be. Amint azonban kiért a mezőre, érzékeit torkon ragadta a természet. Növények illatát, fák susogását, föld szagát és állatok neszeit figyelte. Minden igazi volt és élő. Nem volt számára újdonság, de az elmúlt heteket vagy az üvegházakban, vagy a Szi-Fly főhadiszálláson töltötte, így most direkt élvezte a nyers, szabad valóság érintését.

Nem is érezte meg igazán azt a további hat kilométert, ami a város határától a védőterület megadott pontjáig terjedt. Még sosem járt erre, mégis ismerte a terepet. Virtuálisan, mint minden, még az Erőmű is bejárható volt, és Péter megtanulta a leckét. Ha ide kellett jönnie, hát „Tanár úr kérem, én készültem”. A valaha nyomokban aszfaltot tartalmazó szolgalmi és mellékutakon keresztül a legrövidebb átkötésekkel haladt a szervizhangár felé.

Egy apró emelkedő után a búzamező felett, két védőtorony közt kirajzolódott előtte maga az Erőmű. A szervizhangár, mely a karbantartók öszvér lelkű, megbízható helikoptereit, felszerelését és a hatkerekű, terepjáró szállítóautóikat rejtette, impozáns méreteivel is eltörpült a még nagyjából egy kilométerre lévő monstrum előtt. A komplexum ilyen távolságból is erőt sugárzott, pedig csak némán állt a tájban. A városból is látszott persze, sőt nagyjából harminc kilométeres körben az alföld felől bárhonnan, de Péter mégis megállt egy pillanatra.

„Azt hiszem, itt valami nagy kaland kezdődik ma” – gondolta épp, amikor egy idős hangot halott, és egy hozzá tartozó szakállas férfit pillantott meg:

– Hatalmas, nemde? Több évtizede dolgozom itt, de még én is rácsodálkozom. Szervusz, Károly vagyok! – üdvözölte az idősebb mérnök.

– Ööö… Jó napot! Molnár Péter vagyok – hallotta a saját hangját, miközben még mindig leesett állal bámulta a hűtőtornyokat és reaktorblokkokat.

– Tegezz nyugodtan! Valószínűleg sokat fogunk együtt dolgozni. Gyere, erre van a hangár. A többiek mindjárt érkeznek, már láttam őket a kontrollkamerák képén át. De hozzád hasonlóan a szájukat tátják, valamelyik műtárgyat bámulva.

– Ugye megnézhetjük majd közelebbről is? – kérdezte félszegen Péter.

– Azt hiszem, ma nem lesz összecsukva az állkapcsod egy percre sem – mosolygott a bajsza alatt Károly, mint egy overallba öltözött télapó, aki mindjárt előhúz a zsákjából az egész évben jól viselkedő hatéves srácnak egy távirányítású autót.

Közben beléptek a hangárba. A fiú szeme hozzászokott a jelentősen gyengébb fényhez. A bánatosan gubbasztó helikopterek és egyéb járművek közt egy nagy, de meglehetősen ütött-kopott futár hexacoptert is látott, Szi-Fly logóval. Átfutott az agyán, hogy ez hogy került ide, de addigra Tamás üdvözölte.

– Bemutatom neked Dávidot. Néhány hónapja ismertem meg, azóta együtt dolgozunk valamin. Ennek lesztek a részesei, ha elfogadjátok.

Péternek már most kezdett kicsit elege lenni a titkolózásból, de annyi értelmezni- és látnivalót kínált az agyának a szeme, hogy egyelőre Károlynak adott igazat a szájával kapcsolatban.

– Szia, Szabó Dávid vagyok – nyújtotta a kezét a télapó overallos alakjának azonos öltözetű, de nagyjából feleannyi idős kiadása.

– Molnár Péter, üdv! – viszonozta az ismerkedést. Dávidot elsőre szimpatikusnak találta. Károlyt szakállát inkább egy állami cég kincstárian udvarias figurájának kellékeként azonosította, ám így egy kicsit oldottabbá vált. Első ránézésre egyidősnek gondolta magát az ifjabb mérnökkel, aztán közelebbről rájött, hogy azért egy tízessel talán korábban született újdonsült ismerőse.

Zsolt ekkor lépett a hangárba, szintén Károly kísérte be. Péter, bár sosem találkozott vele élőben, egyből felismerte. Elindult felé. Összeütötték az öklüket, és jó alaposan egymásra vigyorogtak.

– Te átkozott elmebeteg! Helló!

– Szia, te szívtipró félnótás! – jött a válasz.

– Azt hittem nem vagy ilyen testes…

– Én meg hogy nem vagy ilyen randa!

– Tamás, ezek mikor ölik meg egymást? – kérdezte Dávid. A két mamlasz szemmel láthatólag nem akarta abbahagyni a másik húzását.

– Eddig még mindig túlélték, bár ha az általuk egymás ellen küldött futárgépeket kérdezed egy-egy verseny során, akkor azok mást mondanának – válaszolt a sokat tapasztalt főnökük.

Kölcsönös csipkelődésüket ismét Károly érkezése szakította félbe, aki időközben eltűnt, csak azért, hogy visszatérhessen még valakivel. A hangár számtalan ablaka miatt meglehetősen világos volt, a kinti szikrázó napsütés sokkolóan ömlött be a kapun, ha kinyitották. Péter egy pillanatra abbahagyta Zsolt szekálását, amire a haverja is felfigyelt. Károly szakállán átsütött az ellenfény. Gyengéd terelgetéssel egy nálánál kisebb alakot invitált beljebb, fehér ruhában és szalmakalapban.

„Ő lenne a harmadik? Ki ez a fiúcska” – kérdezte volna Péter, ha a gondolata nem akad el az agyától a szájáig vezető úton. A meg nem született mondata tárgya egy karlendítéssel levette a kalapját, és szétugrott a hosszú szőke haja, világító aranykoronaként véve körül a fejét.

Végül Zsolt szólat meg, mint aki hirtelen azt se tudja, hol van.

– Te vagy Elemér?

– Lendvai-Ménesi Eszter, szolgálatotokra – mondta fülig érő mosollyal a lány.

– A nickje engem is meglepett. De én tudtam, amikor az adatait felvettem a futárnyilvántartásba – mondta Tamás, amikor érezte a fiúk pillantását. – Srácok, ismerjétek meg a válogató verseny negyedik helyezettjét, aki olyan csúnyán lenyomott mindkettőtöket a kilences feladatnál.

– A harmadiknál is – mosolygott tovább a fiú nevű hölgy a kalapját lengetve. Majd udvariasan odaköszönt Dávidnak, név szerint. Anélkül, hogy a mérnök megelőzte volna. A srácok ezt szintén nem értettek. Péterék is bemutatkoztak. Most egy pillanatra Eszter szeme kerekedett el, amikor Zsolt fogott vele kezet:

– Jé, te vagy az a döcögő medve, akit időnként a külvárosban látok repülés közben, amint cammog fel-alá a házak közt! Nem tudtam elképzelni, ki az a hülye, aki céltalanul futkos!

– Öööö… Én…

Zsoltnak nem esett jól. Meg is eresztett volna a nem létező bajsza alól egy válaszcsapást arról, hogy a nők áramot vezessenek inkább, ne drónt. Aztán inkább lenyelte.

Mindeközben Dávid nem tért napirendre afölött, hogy a lány név szerint emlékezett rá. Épp a kötelező kézfogáson estek át, amikor Tamás a hangár hétméteres plafonjáig érő kérdőjeleket vélt felfedezni a két srác feje felett, így jobbnak látta tisztázni a helyzetet.

– Egyrészt. Én döntök. Másrészt tudjátok, ki lett a harmadik. Harmadrészt Károllyal úgy gondoltuk, mindig kell egy nő egy csapatba.

– Mi lett a Balogh Ervinnel? Nagyon jó futár… – kérdezte Zsolt.

– Igen, az. Évek óta az egyik legjobb, néha még nálatok is. Tudjátok, a jó futár egyrészt elővigyázatos és precíz, másrészt egy kicsit őrült és felvállalós. E két ellentétesnek tűnő tulajdonság megfelelő keveréke. Ervin egy kicsit óvatosabb annál, minthogy most beválogassam. Neki más találtam ki. Majd eldöntitek, melyikőtök járt jobban. Mivel rajtam kívül senki sem tudta mi lesz a fődíj, ezért személyre szabottan rögtönöztem neki egy harmadik helyet. Kapott egy jelképes pénzjutalmat és egy lehetőséget. Mint a Szi-Fly alvállalkozója egyedileg vállalhat szállítást, megadott óraszámban, megadott gépekkel. Csináltunk neki egy magáncéget, egy sokoldalas ügyvédekkel írt szerződés. Az az igazság, hogy eddig is sumákolt. Tudtam hogy feketézik időnként. Én mindenről tudok, bármennyire is ügyesen palástolta. Ez így mindkettőnknek jó. Őneki nem kell többet arra lekötnie az energiáit, hogy előlem bujkáljon feleslegesen. Én pedig nyugodtabban alszom, mert nem nálam csattan, ha lebukik egy adózatlan szállítással, vagy akár valami illegális csomaggal.

Mire Tamás végzett a beszámolóval, Eszter már a hangárban sétálgatott, és Dávid idegenvezetését hallgatta a gépekről. A srácok csatlakoztak:

– …koaxiálisnak nevezzük. A két forgószárny ellentétes irányban pörög, ezért nem kell farokrotor. Mégis van elöl és hátul is egy-egy túlnyúlás, precíz csűrőlapokkal. Ezeken a szárakon akár ülni is lehet, és azokról szerelni. Mivel hosszabbak a forgószárnyak által keltett légörvények sugaránál, nem túlzottan erős a szél, ha legalább öt méterrel a föld fölött lebegsz. A „csőrökről” is irányíthatók, de a fülkéből is vezethetők. Nagyon okos az elektronikája, ezek a CX-4-es Kolibrik akár órákig képesek néhány centis kilengéssel a levegőben egy helyben maradni, változó erejű, 30km/h-t meg nem haladó szélben is.

– Mint egy szállítókopter, csak vagy tízszer akkora – vonta le a következtetést Péter, aki szintén szájtátva hallgatta az előadást, és bámulta a két „madarat”.

– Sokat repültök vele? – kérdezte Zsolt.

– Szerencsére nem – vágta rá Károly.

– Sajnos csak ritkán – mondta vele együtt a fiatalabb karbantartó.

A srácok felnevettek. Dávid szeme csillogott, korosabb kollégája inkább szomorú arcot vágott. Sokkal földhözragadtabb volt a többieknél.

Amíg a mérnök magyarázott, mindkét fiú lopva Esztert figyelte. A virtuális tér bugyraiban rengeteg nőt láttak, szépeket, még szebbeket és gyönyörűeket. Futárként pedig időnként azokat, akik mögöttük álltak vagy ültek: közepesen szépeket, csúnyákat, és randákat. Az avatárok és a valós emberek közti különbséget náluk kevés szakma képviselői ismerték jobban, de még Zsoltot is megérintette az ideálkép eltorzulásának (fél)évszázados hatalma. Pedig ő még hús-vér emberek közt nőtt fel, Péter pedig az életben is látott már szebbet. Esztert valahol az átlagos kinézetű és a kevésbé szép közé sorolták. A látványos belépő és a fiatal kora ellenére kissé valóban fiús testalkata, nem kiugróan szép, bár kétségkívül nem kellemetlen arca elsőre nem tett igazán mély benyomást. Fantáziájukat a Mátrix karakterei, vagy Pétert Nóra elbűvölő lénye indította be, és ez ellen nem igazán lehetett szemrehányást tenni nekik.

– Alá kell írnotok valamit! – húzott elő Dávid egy mappából valódi, kézzel fogható, A4 szabványú, fehér lapokat, nyomtatva. – Végig is olvashatjátok, nem hosszú. Egy titoktartási nyilatkozat. Aztán lesz még egy felelősségvállalási papír. Az az érzésem, azt nem fogjátok elolvasni, de most maradjunk ennél.

– Aláírni? – hüledezett Zsolt – 2074-ben? Papírra?

– Még mindig ez a legjobb – adott választ Dávid. – Nem sima fénymásolólap. Megőrzi az ujj- és tenyérlenyomatod. Ha jól tárolják, a hámsejtjeidet is. Azonosítható, hogy itt voltál. A többi grafológia, DNS szkenner, meg a Károly kezében lévő kamera kérdése – intett a kollégájára, aki sikertelenül próbált egy kicsiny, de látszatra egész profi eszköz mögé bújni.

– Egy dobozkában a papír mellé őrizhetnénk egy hajszálad is, de maga az aláírás ténye növeli a biztonságot.

Péter átfutotta. Kissé jogi hangvételűre vették, de érthető maradt. „Minden, amit a projecttel kapcsolatban látnak, illetve amire az Erőmű kezelői, alkalmazottai vagy egyáltalán bárki azt mondja hogy titkos, azt nem adhatják tovább. Ha egymás közt beszélnek is róla, ’S9’ szintű, vagy erősebb biztonsági besorolású vonalon tehetik, és lehetőleg akkor se legyen teljesen érthető, hogy miről van szó. Teljes felelősségem tudatában” stb… Egy pillanatra elgondolkodott. A biztos pontok: főnöke és barátja Tamás, aki már-már üzlettársának tekinti, fülig érő szájjal beszélt valami nagyon érdekesről. Ez a szimpatikus Károly nevű Mikulás pedig megígérte neki, hogy körbevezeti az Erőműben...

„Ez már megéri” – gondolta, és gyorsan alákanyarintotta a lapot. A begyakorolt, de ritkán véghezvitt mozdulatsor mint mindig, most is furcsának tűnt. Picit reszketeg és görcsös lett. „Sebaj, mindig ilyen, legalább hihetően valódi” – vonta meg a vállát.

Zsoltra lesett, aki eddigi élete során óvatosabb lett. Ő még nem végzett a szöveggel. Figyelmesen olvasta, aztán az arcán valami hasonló gondolatokat lehetett felfedezni, mint amik Péterben is megfogalmazódtak. Végül a testes srác is megrántotta a vállát, majd határozott, lendületes mozdulattal aláírta a lapot. Haverjára nézett, aki néhány gesztussal elpantomimezte neki, miként zuhantak le a tornyok miatt. Halkan elkuncogták magukat. Akkor megfogadták, hogy soha a közelébe se mennek az Erőműnek. Most viszont itt voltak, és még közelebb akartak lenni.

Dávid kérdezte meg, hogy min kuncognak, de elkenték a dolgot, mondván semmi érdekes. Már amikor meglátták a két szerelőt, mindkettejük agyán átfutott, hogy mennyit káromkodhattak miattuk. „Jobb, ha ez egyelőre nem derül ki” – gondolták.

Inkább ismét Esztert figyelték, ahogy vagy tíz másodperce rajzolta a nevét. A legtöbb szerződéshez elég volt a „valós identitást” használni a mátrixon belül. A névre szóló belépéssel szinte minden intézhető volt. Természetesen a lány is tudott írni, de mivel sosem gyakorolta, nehezére esett. Elég csúnyán nézett rájuk, gondolván, talán rajta mosolyognak. Megpróbálták nem túl eredményesen megnyugtatni, hogy másról van szó, nagyon másról.

Tamás mindhármuk figyelmét elkerülte. Időközben eltűnt az egyik fallal elzárt helyiségben. Közben végeztek a papírmunkával, Dávid gondosan el is tette az iratokat. Károly kért szót. Kissé porondira sikerült, de legalább a korához illően udvariaskodó szónoklatba kezdett:

– Hölgyem és uraim! Mind a hármatoknak megígértem egy túrát az Erőmű teljes látogatható, és kevésbé publikus nevezetességei közt. Ám nem ezért gyűltünk össze. Ez a két jómadár, a kollégám Dávid, és a főnökötök az a fura alak, aki egy teherkopterrel közlekedik az éjszaka sötétjében, kitalált valamit. Amit szerénységem segítségével valósággá eszkábáltunk…

Amíg Károly még néhány mondatot beszélt egyéni felelősség, nehézségek, vállalkozás, tesztek, és ki tudja, milyen témakörében, amit amúgy sem értettek még igazán, Péternek leesett, miért áll a hexacopter a hangár sarkában, fura hevederekkel és egy szokatlan lábazaton. A főnöke EZZEL jött!!! „Milyen aljas, én meg gyalogolhattam. Legális ez egyáltalán? Nem mintha mi Nórával nem...” – gondolta. Ám valami kizökkentette. Zsoltra nézett, aki szintén a sarokban álló hatrotoros szállítóeszközt stírölte. Majd Eszterre pillantott, aki ismét felvette az elmúlt félórában tökéletesen begyakorolt csodálkozva bámulós pózát, ezért megkereste a mimika okát.

Tamás kisétált az ajtón, fején egy sisakban, testén egy védőruhaként funkcionáló poros, kissé elhasznált benyomást keltő ódivatú, motorosok által használt kompozit anyagokból készült öltözékben. Hátán egy fura alakú, ránézésre sem túl könnyű szerkezettel, ami meglehetős alapossággal volt a testére szíjazva. Ráadásul koptermotorok voltak a hátulján.

– Gyertek, megmutatom miért csődítettelek ide benneteket – hangzott a férfi tompa hangja a sisakon keresztül. Az egész csapat kisétált a hangárajtón, és amikor a szemük ismét hozzászokott a fényhez, Tamás intett, hogy maradjanak le egy kicsit.

Egy pillanatra látták Károly széles mosolyát a szakálla alatt, az arcuk felé tartott kamera mögül. Majd mindhárman reflexszerűen maguktól léptek hátra kettőt. A fura hátizsák kattant egyet, és viselője hirtelen szárnyakat növesztet. Majd a túlterhelt koptermotorkák jellegzetes sivítása közepette egy lendületes ugrással eltűnt a Nap felé…

Az arcukba vágódó porral teli széltől, a szembe tűző fénytől és a döbbenettől hirtelen nem láttak és hallottak semmit. Mire Péter feleszmélt, Zsolt már ugrálva kurjongatott a főnöke után. Eszter pedig a földön ült, és döbbenten leste az égen cikázó fickót. Molnárék legkisebb fia rohanni kezdett, az épület takarásán kívülre. A haverja, és kis késéssel Eszter is követte. Károly loholt utánuk, és őket filmezte. Azzal a megjegyzéssel, hogy az arcukat majd visszajátssza, mert ilyen döbbenetet még nem láttak, az tuti.

Mindhárman ujjongva integettek, amikor alig fél perccel később a tágra nyitott hangárajtó felől is visító motorok hangját hallották. Egy hasonló szerkezet húzott el felettük. Péter gyors, fejben végzett leltárja alapján Dávid lehetett.

A szárnyas emberek tettek pár kört, kergetőztek, forogtak a levegőben egy kicsit, aztán meglehetős nagy tempóban, és elsőre felelőtlenek tűnően alacsonyan egyszerre közeledtek. Szépen szinkronizált mozdulattal, néhány század másodperc eltéréssel felrántották a gépeket. Majd a talpukra ugorva megérkeztek eléjük, ismét némi szelet és port tolva a nyakukba.

– Ezekért az arcokért már megérte az egész – vigyorgott Dávid a pilótatársára, miközben lekapta a sisakját és a srácokat nézte. Ők egymást túlharsogva, mint az ovis gyerekek hadarták az álláspontjukat.

Tamás visszamosolygott, majd csendet intett a visongó srácoknak.

– A Szi-Fly Transzport és a Magyar Állami Fúziós Erőmű hivatalosan is felkéri önöket, hogy legyenek ezen eszközök tesztpilótái, ha akarnak.

Péter csak bólintott. Zsolt ökölbe szorított kézzel hangos, erősen gesztikulált „IGEN”-el felelt. Eszter pedig még ugrált is hozzá.

– Ki szeretne most inkább az Erőműben csatangolni? – kérdezte Károly a mosolyogva a kamera és az arcszőrzete mögül. – Gondoltam, túláradó lelkesedés lesz – eresztette le a vállait.

– Igazad volt, kedves Károly, majd máskor – válaszolta meglepően higgadtan Péter.

Visszafelé Tamás és Dávid azért egy kicsit lehűtötte a kedélyeket. Elmesélték, hogy eddig kettejük ötven százaléka lezuhant már, kicsit több mint egyszer. Másrészt sokat kell még tanulni bizonyos szabályokról és védőtornyokról, gyorsulási erők valós átéléséről. El is kell sajátítsák a gépek kezelését.

– Le kell tennetek egy merevszárnyas gépekre szóló pilótavizsgát is. Olyasmit, ami nekem van. Mivel ezekre a prototípusokra nincs állásfoglalás, ezért ez tűnik a legjárhatóbb útnak. A teszteket addig SZIGORÚAN az Erőmű védőterületén belül fogjuk végezni. Ezer láb, vagyis mintegy háromszáz méteres magasságig. Itt senki más nem repülhet. Ám a legbelső kör még így is tiltott övezet. A tornyok harapósak. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem érdemes ujjat húzni velük. Hármótok közül legalább ketten amúgy is láttak már működés közben, de azt szorozzátok fel! A legbelső kör egy idő után lő. Lézerrel! – magyarázta Tamás.

– Sajnos az Erőmű nem tud ezért nektek fizetést adni – folytatta Károly. – Mi is lelkesedésből hegesztettük eddig, ez egyfajta hobby. A főigazgató azt mondta, amíg nincs baj, addig azt csinálunk, amit akarunk, áldása rá. De ha lezuhantok, vagy tönkretesztek valamit, azt nem szívesen osztaná le, ha értitek… Ezt majd úgyis elmondja ő maga, tuti kíváncsi lesz rátok.

– Készítettünk egy Mátrixos szimulátort a gépekhez, amin elsajátíthatjátok a kezelést, hogy mire valóban felszálltok, tudjátok, mi merre. Majd átküldöm, otthon is gyakorolhattok. Egy bizonyos Ménesi nevű lány, és Tamás pénztárcájának jóvoltából van egy nagyon profi konzolunk hozzá, ha otthon nektek nincs. Minden létező ötletet és javaslatot szívesen veszünk, sőt ez lenne a lényeg. Akár az irányíthatósággal, programhibákkal kapcsolatban. Mint látjátok, a szerkezet működik. De távol van a tökéletestől. Ezért vagytok itt. Komoly meló lesz, meg talán egy csomó önfeledt szórakozás mellé – fejezte be Dávid, miközben az öt mondattal korábban megszólított Eszter kissé elpirult, a fiúk meg behúzták a nyakukat.

A fiataloknak zsongott a feje. Több információt már nehéz lett volna rájuk tukmálni. Károly felajánlotta, hogy egy hatkerekűvel kiviszi őket a város határáig. A platón ülve először egymás szavába vágva beszélgettek, tervezgettek. Aztán amikor kiszálltak, mindhármuknak jól esett a csendes, magányos séta a házak között. Péter sem szeretett volna most járműre szállni. Nem mindent fogott fel a mai napból, minden porcikája remegett egy kicsit, de nem azért, mert fázott vagy elfáradt. Inkább a jövő izgalmától.