Zsolt a hangár felé ballagott. Kellemesen elfáradt. Őt nem erőltette meg annyira a gyakorlatsor, mint Zoltánt, hiszen jóval könnyebb és fiatalabb volt nála, de csinálta vele. Valahogy nem érezte volna igazságosnak, ha csak dirigál. Az igazgató fejlődése most kezdett látványos lenni. Már mosolyogva sétált le a külső mechanikus csontváza nélkül az edzőteremmé alakított szobába. Amióta pedig képes volt egymás után öt fekvőtámaszt megcsinálni a múlt héten, alig várta az újabb kihívásokat. Lassan Vali aggódó szavai is alábbhagytak. Minden orvosilag mérhető paraméterben javult Zoltán erőnléte. Zsolt mosolyogva vette észre, hogy a direktor úr különféle trükköket alkalmazott, hogy a közös gyűléseken ez egyelőre ne tűnjön fel senkinek. Mintha Zoltán egy metamorfózist szeretett volna bemutatni, amint az exoszkeletonjából kibújva egy fitt ember lépne a többiek elé egy varázsütésre. Elég hiú ábrándnak tűnt, de a fejlődés és a kitartás fényében nem nézett ki teljesen lehetetlennek.

Kissé már hűvösek voltak az októberi délelőttök. A fiú azon gondolkodott, vajon meddig repülhetnek még, mielőtt Tamás vagy Dávid téli pihenőt fúj, amiről már volt szó. Lassan alá is kellett öltözni a védőruhájuknak. Nyáron épphogy nem főttek meg benne. Mostanra viszont a menetszél le tudta őket hűteni. A kétszázzal szembejövő hideg páracseppek kellemetlenek tudtak lenni. Főleg, ha utat tudtak valahogy találni a ruha eresztékein át.

Szerencsére aznap nem esett. De reggel Zsolt látta a leheletét idefele jövet, amit megdönthetetlen bizonyítéka volt a rossz idő közeledtének.

A szüreten is túl voltak már. János legnagyobb örömére az egész csapat lelkesen segített. A fiatalok életükben ennyi szőlőt nem ettek még. Péter sem, nekik ugyanis sok mindenük volt, de ez a gyümölcs kimaradt a repertoárjukból. Természetesen még ennyien is kevesek voltak, hogy a roskadozó tőkék termésében látható veszteséget okozzanak. Jó év volt a borászoknak a 2074-es.

Marika aznap pogácsát sütött nekik. Azt mondta, a száraz tésztaféle kell, így sem lesz másnapra székrekedésük… Zsolt meg is érezte a dolgot, de a mulatság és a közös munka mindenkinek jól esett. Azért megfogadta, hogy jövőre kevesebb fürtöt pakol a szájába, és többet a kosarakba. Ezzel együtt még mindig elmosolyodott a történteken, miközben a hangár felé sétált.

Odabent Károly bosszankodott. Egyedül volt, de Zsolt felfedezte Eszter esőkabátját és hátizsákját a sarokban. A lány valószínűleg repült. Ez a szőlő figyelés közben fel se tűnt a srácnak. De a mérnök tevékenysége csak akkor lett világos neki, amikor közelebb ért.

– Te koptert vezetsz?

– Szia! Azt csinálnám – dörmögött a szakálla alól Károly.

– A hangokból ítélve nem vagy elégedett.

– Ez nem nekem való. Rájöttem, hogy még így is utálok repülni.

– Segíthetek? Ez Péter gépe, amit leszedett a torony, igaz?

– Igen. Összeraktam, és most ezzel videózok. De nagyon vacakul megy. Ti ezt hogy csináljátok?

– Nem csodálom, ha nehezen boldogulsz. Ezek a kis négyrotorosok mindig sokkal vadabb jószágok. Az a DBF-34-es masina nem kezdőknek való. Már bocs a lekicsinylő megjegyzésért.

– Semmi gond, öreg vagyok ehhez, és kezdő.

– Nem feltétlen a korod számít. Ahogy a Bölcsőben a gépek közt karmesterkedsz, az nagyjából az, ami ehhez is kell. Látni kell az összefüggéseket, és ismerni kell az eszközt. Mint említettem, ez egy haladó masina. Régi típus, kevés stabilizáló elem, buta szoftver. A modernebb gépek bolondbiztosak. Két dolog miatt választottuk ezt, amikor a tornyokat hergeltük. Ezek voltak a legértéktelenebbek Tamás flottájában, hiányzott is róluk néhány csomagot rögzítő kar. Viszont átkozottul gyorsak és agilisek. Ha megfelelő pilóta vezeti őket, sokkal jobban manőverezhetők, mint amikbe a vészmegoldások állandóan beledumálnak. Ezt lehet túlhajtani a hibahatáron. Aztán egy mozdulattal visszarántod az egyensúlyát. Közben viszont úgy vettél be egy kanyart, hogy szemmel nem lehet követni igazán. De ha érzed…

– Nagyon belelkesedtél.

– Jaj, bocs. A kezdők lassabban és óvatosabban repülnek, de a futárkodás a hatékonyságról és a gyorsaságról szól, és megfelelő kezekben ezek és a hasonló gépek verhetetlenek. Mindössze három kilót visznek, négy rotorral. Innen a „34” a típusjelzésben, de jóval száz fölött lehet velük repeszteni. Persze ötven a hivatalosan megengedett. Megmutassam?

– Csak tessék! Eszter fent van. Nagyon beleszerelmesedett a gondolatvezérlésbe. Azt mondja, kiüríti az agyát, tiszta Nirvána. Többnyire én is tartottam vele a lépést – adta át a helyét Károly.

– Pedig a Szárny hetvenöt kilométer per óra körül már nagyon instabil. Hatvan alatt pedig menthetetlenül esel lefele. Akkor te is nyomtad a kopternek ha tartottad vele az iramot – ült le Zsolt.

– Egyenesben húzatni nem nagy kunszt. Viszont mutass valamit!

– Hogy konfiguráltad a vezérlést?

– Hát, arra a botkormányra.

– Jobb, ha a négy motort kirakod négy olyan gombra, ami érzékeli, hogy mennyire nyomod. A joystick mellett.

– Az meg miért jó?

– Mert olyat is tudsz, amire a joystick nem képes. Nem tudod például egy átló két végén nyomni a gázt, amíg az egyik sarkot megpörgeted az ellentétes irányba.

– Attól biztos fejre áll.

– Igen, de ha mondjuk megdob a szél, egy ilyen kis vackot márpedig könnyen megdob, akkor drasztikusan oda kell neki taposni. Ez már az évek meg a rutin. Figyelj!

Zsolt lebegtette a gépet, beállította az ízlése szerint a gombokat, elhelyezkedett és koncentrált.

– Ott van Eszter. Nyugodtan kerüli azt a tornyot.

A kis gép úgy lódult meg Zsolt kezében, hogy Károly azt hitte, mindjárt átlép a hipertérbe. Másodpercek alatt utolérte a lányt, de alig látszott valami. Annyira megdöntötte a gépet a pilótája, hogy szinte csak a födet mutatta a kamera. Aztán vissza, és Eszter ott repült alig tizenöt méterre, pont a látómező közepén.

– Na, jól van! Alázz Zsolt! Meg se akarom tudni, ezt hogy csináltad.

– Ugye azt hiszi, te vezeted?

– Aha.... Nincs bekapcsolva a rádiója, azt mondta, egyedül akar maradni a gondolatvezérléshez.

– Akkor csak figyeld a kezem, mert csalok! – mosolygott Zsolt.

A fiú úgy repülte körbe a nyolcvannal poroszkáló, tájban gyönyörködő lányt, mint valami légy a svédasztalt. Centire pontosan tartotta a távolságot. Akkor is, ha emiatt gyorsabban vagy lassabban kellett repülnie, attól függően, hogy előtte vagy mögötte volt. Erre persze a lány is felfigyelt. A kamerába mosolygott. Átfogott a kézi vezérlésre, és egy gyors fordulóval kitért.

– Le fog rázni! – lelkendezett Károly.

– Azt próbálja meg! – sziszegte Zsolt, és tartotta az iramot.

A lány bármivel próbálkozott, a drón ott loholt mellette, és kárörvendően nevetett az arcába. Zsolt akkor is tartotta a sebességet, ha az oldalával repült előre, csakhogy a kamera folyton a Szárnyon legyen.

– Vigyázz! – sikkantott Károly.

– Tudom, ott volt egy torony – mosolygott Zsolt. – Szándékosan csalt oda, azt hitte, nem figyelek. Még rám is mosolygott. Tudod, behunyt szemmel le tudnám szlalomozni a két külső kört. A belsőt is, ha nem félnék a lézerektől.

– Bocsánat, nem szóltam Mester úr! Viszont a préda elszalad!

– El. Persze. Eddig jót játszottam, de ha begyorsít, nem tudom tartani. Ez a kis gyösz így is csoda, hogy megy száznál többet. De fel lehet tuningolni.

Zsolt átadta a helyét. Mutatott pár fogást Károlynak. Miként kell megfelelően tartani a botkormányt, milyen kanyart hogy a legjobb bevenni, melyik sebességhez mennyire kell kitéríteni a fordulóknál a gépet. Még a hangár mögül is kijöttek párszor. Károly így érezhette a szellő hatását. Nem volt valami orkán, de a mérnök így is jól látta, és egy idő után érezte, miként módosítsa finoman a beállításokat, hogy a gép alig érezhető billenéssel jöjjön ki a szélárnyékból.

A fiú nagyon tudta, mit kell csinálni, és saját maga is meglepődött, mennyire jól ki is tudja fejezni a gondolatait Károlynak. Vagy csak a mérnök volt jó diák?

Észre se vették, amikor Eszter leszállt, majd mögéjük osont. Egy darabig nézte őket, aztán amikor fel se néztek abból, amit csináltak, tüntetőleg karba tette a kezét, és gondolatvezérléssel kinyitotta mögöttük a szárnyait. A kattanásra felfigyeltek a fiúk.

– Szia Eszter! – köszöntek kórusban.

– Tudtam, hogy nem Károly legyeskedik így körülöttem. Szegény kis gép! Zsolt, te elképesztően durván repülsz.

– Szerintem nagyon finoman követett – védte Károly a tanárát.

– Nem úgy értettem. Jó pilóta vagyok, de kicsit leesett az állam. A tornyos trükkért bocs, gonosz voltam, te pedig ügyes.

– Szóra se érdemes – motyogta szemlesütve Zsolt.

– Csak folytassátok, hátha tanulok én is valamit – mondta a lány, majd összecsukta a gépét, és levette a hátáról.

„Szegény Eszter, azért ez nehéz neki” – sóhajtott magában Zsolt, nézve a védőruhában is alulról félmázsás lányt, aki a földre tette a harminc kiló feletti gépet, majd megkönnyebbülten kinyújtózott.

„Egész kecses így...”

– Ne a szőkét bámuld! – nevetett Károly, aki alig várta, hogy Zsolt újabb instrukcióit. A srác gyorsan vissza is zökkent a szerepébe, amíg Eszter hozott egy széket, és Károly túloldalára ült.

Addig repültek szegény drónnal, amíg teljesen le nem merült. Épp le bírták tenni biztonsággal, de érte kellett ballagniuk. Hármasban bandukoltak. Eszter addig nem nagyon beszélt. Most váratlanul kiöntötte a szívét a két, boldogan duruzsoló kollégájának.

– Tamás azt mondta, hogy ha lehet, futárkodjunk többet, mert kellünk a cégének. De én alig értek hozzá.

– Ne bomolj már, negyedik lettél a versenyen!

– Igen, nyáron, napsütésben, szép időben. Általában ha már esett, otthon gubbasztottam, és konzolokat adtam el. Ebben a szeles, szemerkélő esős őszi levegőben kétszer majdnem lezuhantam, és a minap odavágtam egy adag levest egy antennához.

– Ha elfogadod, szívesen mutatok neked is egy-két trükköt! – esett ki Zsolt száján, mielőtt átgondolta volna.

– Oké. Jobbtól tanulni nem szégyen. Délutánra megígértem, hogy részt veszek a vacsoraszállításban, de nem ígérkezik szép idő. Átküldöm neked is a kamerám képét, és állandó hangkapcsolattal segíthetsz.

– Rendben.

Zsolt egy pillanatig másban reménykedett, de aztán rájött, hogy talán hiú ábrándokat kerget.

A fiúnak teljesen megváltozott a napirendje. Hetek óta alkatrészeket pakolt, és Károlytól tanulta a gépek kezelését, majd a mérnököt tanította repülni. Aztán hazaszaladt (szó szerint), és otthon pilótáskodott, mint a régi szép időben. A Marika által főzött ételeket vitte ki, Eszternek magyarázta a széllökések ellenkormányzását, hogy még a leves se löttyenjen ki a nyitott tálkából. A lánynak egyébként leginkább csak egy kis önbizalom növelés kellett, ügyesen repült. Zsolt aztán esténként még visszakocogott az Erőműbe. Zoltánnak így nem csak reggeli, de esti torna is lett. Dávid unszolására pedig, mint legügyesebb pilóta, kísérletképpen este a sötétben repült. A mérnökök különféle könnyű anyagokból ártalmatlan akadályokat helyeztek el a védőterületeken, amiket Zsolt nem ismert, és azokat kellett kerülgetnie. Ha véletlenül telibe trafálta, akkor se lett nagy baja. A sötét, de súlytalan félszilárd habból készített alakzatok végtelenül mókásan robbantak szerteszét. A tesztek végén egy kisebb elemet mindig megengedtek neki, hogy direkt széttúrjon. Ez volt a nap fénypontja számára. Minden este fáradtabban dőlt végig az ágyán, mint előző nap, de mosolyogva merült álomba.