Károly szokása szerint Superman jelmezben feszített. Péter egy Szojuz kabinból lépett ki, CCCP feliratú sisakban. Tamás most az 1940-es évekbeli brit egyenruhát hosszú bőrkabátra és repülős szemüvegre cserélte. Fából és vászonból épült, első világháborús gépe előtt állt. Zsolt állig lőfegyverben hajtogatta az ejtőernyőjét, arcán a deszantosok álcázó festésével. Eszter egy apró, rajzfilmbe illő repülő csészealjjal jött. Testhez simuló zöld ruhácskájához megfelelő antennaszerű csápok is tartoztak.

– Díszes egy kompánia – nézett szét a deres harcmezőn András.

Dávid még nem volt ott. Méretben végül ő vitte a prímet, amint egy kétszáz méter nagyságú bődületes űrcsatahajóból teleportálta elő magát.

– Jól van na, a tied nagyobb – vigyorgott Károly.

– Gondoltam, ha már elkések, legalább legyen látványos a belépőm – babrált a rangjelzéseivel a kapitányi zubbonyán a kollégája.

– Mekkora hülyék vagytok – fogta a hasát András, aki teljesen szürkének festett mellettük az Aerotranszos egyenruhájában, a Döglött Kacsa számukra szokatlanul makulátlan külsejű virtuális modellje mellett.

– Mi a hét pokol amúgy ez a hely? Mi ez a sok szétdobált kétszáz éves ágyú meg nádkunyhó?

– Üdv a virtuális rejtekhelyünkön – mutatott körbe Károly. – Dávid ragaszkodik hozzá. Ez egy 1849-es szabadságharc helyszín. Nagykál térségében itt volt egy csata, ami eléggé fontos a Szárny project miatt, majd egyszer elmeséljük. Csak akkor enged be, ha repülve jössz. Akkor se próbálna meg rajtunk kívül senki idetévedni, ha akarna. Különben is, február végén tartanak itt egy nagy össznépi verekedést, aztán egész évben kihasználatlan a program.

– Értem. Igazából azért csődítettelek össze benneteket, mert jó hírem van. Hétfőtől egy hét szabadságra megyek. Elkértem a Döglött Kacsát, ami kapott két új légcsavart, de a horpadásokat nem engedtem kikalapáltatni. Tanulhattok gépet vezetni! Megújítottam az oktatói jogosítványom is, szóval semmi akadálya, hogy meglegyen az óraszámotok.

– Remek hír! – piszkálta az egyik ágyút Károly, miközben a többiek nem figyeltek oda.

– Ugye nem? UGYE NEM??? – üvöltötte Tamás.

DURRRR!

A törékeny favázas gép összerogyott, a Szojuz kabin nekivágódott a csészealjnak, aztán az egész hóbelevanc kivigye a hatalmas csatahajó négy tartólábának egyikét. A monstrum nyekeregve, méltóságteljesen dőlt az oldalára, majd földrengésszerű robajjal csattant a földre.

– Ez most kellett a lelkednek? – kérdezte Dávid.

– Nagyon! – vigyorgott a szakálla alatt Károly.

– Értem már… Az az elsőre öngyilkos eszköznek tűnő angyalszárny még a legkevésbé agyament szórakozásotok, fogadjunk – legyintett András.

– Csak ennek a joviálisnak tűnő gyári segédmunkásnak gurult el a gyógyszere – nevetett Tamás.

– Azért a biztonság kedvéért, nektek legközelebb inkább küldök egy írásos körüzenetet, ha közölni akarok valamit, az kevésbé fülsértő.

Ezen mindannyian nevettek egy jót, majd ejtőernyőstől, faforgácsostól csatahajóstól sorban felszívódtak. Ismét teret hagyva a mozdulatlanná dermedt csendnek, mely a lerombolt határt jellemezte. A program is kikapcsolta magát, hisz már megint nem látogatta senki.

Péter nagyon komolyan vette a pilótavizsgát. Egy hangyányit frusztrálta, hogy Zsolt megelőzte Tamás megmérettetésén, és emiatt előbb repülhetett a Szárnyával. Amióta felmerült a PPL megszerzése, félretette a pszichológia dokumentumait. Nyakig lubickolt a különféle szakirodalmakban és elméleti vizsgafeladatokban. Zsolt akkor ebben is lekörözte. Most a kettejük között zajló állandó, ám egészséges rivalizálás lépett a következő szintre. Péternek szerencséje volt. Hiába kellett újabban megint konfliktuskezelői poszton is remekelnie Tamásnál, emellett még a szüleinek is segített, mégis több időt tudott szakítani a tanulásra. Zsolt viszont az éjszakai repülések miatt volt fáradtabb, és időnként el is tűnt a haverja látómezejéből. Csak annyi volt tiszta, hogy az Erőműben van, de nem a Bölcsőben, ahol szintén sok időt töltött.

Mindhárom fiatal le volt terhelve, de szerették amit csináltak. Eszter, ha nem Valival és Dáviddal hangolta a gondolatvezérlést, akkor Marikának segédkezett a konyhán, vagy konzolokat adott el, a szülei cégével. Ráadásul Tamás is noszogatta őket, hogy csomagot is szállítsanak. Szilágyi úr azonban bejelentette, hogy a szakszolgálati engedély megszerzése fontos, tehát a ráeső részből felmentést kapnak, amíg András a rendelkezésükre áll. „Aki viszont megbukik, az egy hétig le se teheti a négyrotorost a hangárban, ráadásul csak macskakaját és WC papírt szállít ki! Semmi olyan csomag, ami egy kicsit is kihívás.” – fogadkozott.

Péter tehát nap mint nap az XB-16-os szimulációjában repült. Szakszavakat és szabályokat magolt, és mindnyájuknál előbb letette a hivatalos elméleti vizsgát. Még Dávidot is megelőzte, ezt ugyanis ő se úszta meg. A Kolibrik reptetésére való engedélye ugyanis egy könnyített vizsga volt, és azt is vagy tíz éve csinálta.

Az előkészületekben még János is kivette a részét. Létrehoztak egy kifutópályát. Pontosabban az egyik egyenes útdarab mellett kétoldalt lenyírták a gazt, elegyengették az árkot, és az egykor leaszfaltozott egyenes szakasz mindkét, kanyarnál lévő végét meghosszabbították sima földútként. A mezőgazdasági gépek ilyetén használatát az agrármérnök felettébb szerette. Bár mindegyik távvezérelhető volt, sőt, egy egyszerű felületen programozható módon beavatkozás nélkül is lehetett velük dolgoztatni, most mindnek ott ült a vezetőfülkéjében. Különösen jólesett neki, hogy hozzátehet valamit a csapat munkájához.

A leszállópályát a védőterület szélén alakították. Ott találtak megfelelően hosszú és úgy-ahogy elfogadható minőségű útszakaszt, másrészt így a Kacsát csak a legkülső toronykörre kellett beregisztrálni, ami reményeik szerint nem szúrt szemet senkinek.

Károly még világítást is csinált, hogy akár sötétedés után is megközelíthető legyen a leszállópálya. A megfelelő jeladókat is kihelyezte. Ráadásul egy közeli védőtoronyra készítettek egy apró vezérlőszobácskát. Az erőmű ezen bástyája tehát ideiglenesen előállt repülésirányító központtá, melyben maximum két ember tartózkodhatott aránylag kényelmesen. A torony rendszerein keresztül rá lehetett csatlakozni mindenre, amivel a szervizhangár szolgálni tudott. A két hatkerekűt beprogramozták ingajáratra. Megadott útvonalon maguktól közlekedtek, ha valaki haza akart jutni a hangárba, vagy vissza a toronyba. Elég volt beülni az egyikbe, és kiadni a parancsot. Persze aki csak tehette, Szárnnyal jött-ment…

Amikor a Döglött Kacsa leszállt, András meg volt hatva. A társaság gyakorlatilag díszőrséget alkotott. Az ütött-kopott szállítógép a szemerkélő, ködszerű esőben precízen landolt, majd pontosan megállt mellettük. Még Zoltán is személyesen üdvözölte, igaz, ő hamar visszasietett a dolgára.

Délután már órák voltak. Hogy másodpilótaként is meglegyen a repült óraszám, kettesével szálltak fel a nebulók. A korábbi jól bevált gyakorlatot követve az elméleti vizsga sorrendjében. Így került Péter Dáviddal egy csapatba.

A fiú elhelyezkedett a pilótaülésben, mellette a mérnökkel, mögötte Andrással. Egész más érzés volt, mint a szimulációban. A Döglött Kacsa kopott volt. Egy kis jellegzetes, könnyen megjegyezhető, de máshoz nem igazán hasonlítható szag lengte be. Ha az ember odafigyelt, András ruhájából is ez áradt, alig érezgetően. A gép ezzel együtt nem volt mocskos, de látszott rajta, hogy egy munkahely, ahol sok időt töltöttek.

– Aerotrans C873, alias „Döglött Kacsa” a Mátrai Erőmű Repülésirányító Egyszemélyes Központjának! Engedélyt kérek a felszállásra, személyzet három fő, rakomány néhány köbméter nitrogén és oxigénmolekula.

– Döglött Kacsa, itt MEREK. Engedélyt megadom! A védőterület külső gyűrűjében tehet néhány kört. Jó utat! – hallották Károly hangját.

– Köszönjük – kuncogott Dávid.

Péter finoman megtolta a „gáz”kart. A motorok halk zümmögéssel meglódították a hatalmas légcsavarokat, amik most függőlegesen álltak, vagyis kifutópályás felszállásra voltak konfigurálva. A gép meglepően vehemensen mozdult meg.

– Óvatosabban, könnyűek vagyunk! – jött az instrukció a háta mögül.

– Bocsánat, csak elsőre úgy tűnt, nem történik semmi. Más, mint a szimulátor – szabadkozott Péter.

– Valószínűleg egy kátyúban álltunk – felelte András.

Elég vacak volt az út. Károly és János nagyon kitettek magukért, de újraaszfaltozni nem tudták. A gép zötyögve megindult. A futómű elég ügyesen megbirkózott az egyenetlenségekkel.

– Azért nyomd neki, elfogy az út, a cél pedig a levegő! Nyugi, kibírja a kerék.

Péter leizzadt, mire felemelte a gépet. A Szárnnyal úgy ugrott el az első alkalommal, mintha világ életében azt csinálta volna. Az pillanatszerű, és a levegőben már mindegy, mi történt előtte. Itt egy sokkal nagyobb gépet vitt. Érezte maga körül. Sokkal nehezebb volt, mint egy autó, több erőtől is duzzadt, ami meghaladta minden eddigi tapasztalatát. Ráadásul két másik életet is kockáztatott. Megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy a Kacsa felszállt. A rázkódás megszűnt. Emelkedett egy darabig, behúzta a kerekeket, és kényelmesen hátradőlt.

– Így kell ezt csinálni. Jó! Picit izgultam, hogy túlfutunk, de elsőre egyáltalán nem rossz. Kövesd a külső kört, repüld körbe a reaktor területét, aztán lássunk egy leszállást! – jött az instrukció.

A fiú a hatodik toronynál kért még egy plusz karikát. Addigra igen tetszett neki. Egészen más érzés volt, mint a Szárny. Az közvetlen és intenzív élményt adott, ahol a teste önmaga is befolyásolta a röppályát. Itt a gép válasza sem volt azonnali. Meg kellett érezni, mennyire billentse a csűrőlapot, mikor érkezik a szeméhez, és az egyensúlyozó szervében érzékelhető visszajelzés arról, ha történt valamit. A gép végtelenül jámboran repült. Péternek az volt az érzése, hogyha durván elrántaná a kormányt, a Kacsa csak kelletlenül térne ki, és még ötször „rákérdezne”, mielőtt jól nevelten a földbe csapódik. Kezdett gyanús lenni…

– Te András, mennyi segédelektronikát kapcsoltál rá?

– Nézd meg! Majdnem mindet. Nem száll fel nélküled, és arra megy, amerre mondod, de elsőre nem vállaltam kockázatot. Lépésről lépésre haladjunk!

– Már látom is. Tényleg mindent ráadtál, ugye ne piszkáljam?

– Ha egy mód van rá. Majd megmutatom azt is, melyiket mikor és miért érdemes aktiválni vagy letiltani, és hol a határ, ha nincs bekapcsolva. A Kacsa sárkánya olyan, hogy totál inaktív vészrendszerekkel is nehéz dugóhúzóba vinni, de még azt is megmutatom. Idővel.

– Előrelátó. Viszont így tényleg elég döglött ez a kacsa.

– De repül. Ez egy szállítógép. Nem arra van, hogy percenként meghaljatok benne, mint a hátizsákjaitokkal. Hanem hogy csomag, ember, állat, akármi odaérjen. Programozd át az agyad, és élvezd a nyugalmát. Most pedig tedd le! Óvatosan, ne csapd oda nagyon! A kijelző segít. Megmondja, mennyire süllyeszd, hogy álljon az orra… Így. Rendben. Kerekek ki, ereszkedj…

Péternek szinte fájt a rázkódás újra. Annyira kecsesen siklott a gép, olyan nyugodt és csöndes volt. A leszállás visszazökkentette a valóságba. Egy pillanatnyi figyelmetlenség is elég volt, majdnem leesett a meglehetősen keskeny kifutópályáról. De mielőtt még Andrásnak vagy Dávidnak közbe kellett volna avatkozni, ügyesen korrigált. Ahogy a gép megállt, ezért a manőverért még kapott egy szidásnak is beillő dicséretet.

– Olyan, mint autót vezetni, csak három dimenzióban – lelkendezett a fiú.

– Pontosan. Szerencsére ezekkel a gépekkel már nem is nagyobb kihívás. Sőt, az autó a veszélyesebb.

– Lehet…

Péter furcsán érezte magát. Nem tudta, mit várt igazán. A feladatot végül is megoldotta, de a Szárnnyal való repülés még a legjobb futárgépnél is izgalmasabb volt, no meg valóságos. Ez pedig valóságos volt, és mégis, ha jobban átgondolta, felszállás után alig különbözött a szimulációtól. Átengedte a kormányzást Dávidnak.

Amíg a mérnök a tőle megszokott precíz megfontoltsággal tökéletesen egyé vált a segédelektronikák unalmasan finomkodó stílusával, Péter hátradőlt az ülésében és élvezte a siklást. A műszereket és a repülésirányító programok állapotjelzéseit figyelte. Az eső hangyányit szemerkélt, de gyakorlatilag szélcsend volt, a látási viszonyok nem túlzottan voltak rosszak.

Dávid repülési stílusa mellett még a kisegítő rendszerek is unatkoztak volna, ha képesek lettek volna rá. A mérnök vagy nagyon ráérzett, vagy rongyosra nyúzta a szimulációt. András megdicsérte:

– Azt hiszem, itt akár be is fejezhetném az oktatást. Ahogy letetted, az kifejezetten nagykönyvbe illő. Igazi jó pilóta lenne belőled, szerintem mindenki a kerekek behúzásának pillanatától elaludna, és a landoláskor ébredne fel. És ezt most jó értelemben mondom. A megbízható pilóta olyan, mint a jó híd. Unalmas, de betonbiztos.

– Köszönöm. Én a Szárnnyal is a nyugodt siklást szeretem, a Kolibri se egy kapkodós műfaj. Megszoktam, és élvezem. Megjelenek a levegőben és tovasuhanok, mintha ott se lettem volna, nem is zavarom meg.

– Ó, ez nagyon költői – felelte András.

Átengedték a gépet Eszternek és Zsoltnak. A hűvös, nyirkos időben nem volt kellemes álldogálni.

Péter felosont a toronyba Károly mellé, Dávid pedig beült az egyik hatkerekűbe, de ott maradt ő is.

Eszter kért felszállási engedélyt, egész ügyesen meg is oldotta a dolgot. Picit ő is későn eszmélt, hogy fel kéne húzni. Valószínűleg ugyanaz lehetett a gondolata, mint Péternek. A leszállásnál viszont ügyetlen volt. Kénytelenek voltak átstartolni, ha nem akartak túlszaladni, és esetleg beleragadni a felázott ideiglenes földútba. Amit ugyan János amennyire tudott, ledöngölt, de a gép futóműve valószínű felszántotta volna. Péter hallotta, hogy Eszter ideges kicsit. Aztán a lány koncentrált, és másodszorra példásan letette.

Zsolt sem nevette ki a lányt. „Lehet hogy félt egy csöppet?” Mindenesetre előre engedte, pedig ő végzett hamarabb az elméleti vizsgával. Az ő felszállásán viszont nagyjából mindenki megdöbbent. Dávid tökéletes ellentétét produkálta. Felhergelte a motorokat, majd elengedte a féket, és alig három géphossznyi távon felszállt. Majd meredeken emelkedett, mielőtt egyenesbe állt a kívánt magasságon. Mire bárki észbe kapott, már fél távon járt a kijelölt körön, és a tornyok közt szlalomozott.

A rádión Péter csak Eszter elcsukló sikolynak indult, de hamar lenyelt hangjait, és András nyugalmát hallotta. Ez utóbbi meglepte. Zsolt nem kímélte a gépet. A landolásnál is egy hangyányit odacsapta, épp a kényelmesnél picit jobban. Legalábbis kívülről úgy nézett ki, hogy mindenki nagyot bólinthatott odabent. Pillanatszerűen megfordította a légcsavarokat, amik nagyon gyorsan megfogták a gépet.

– Elképzelem Esztert, ahogy vízszintesen áll a haja, a biztonsági övön lóg, előrenyúlt karokkal, mint egy rongybaba – vigyorgott Károly.

– Nekem is ez ugrott be. De hogy maradt ilyen nyugodt András? Vagy ez a lókötő megölte indulás előtt?

– Kérdezzük meg! – indítványozta Károly.

– Döglött Kacsa, vagy inkább Kerge Kacsa! Itt MEREK! Jól vagytok?

– Tökéletesen jól szórakozom – válaszolt Zsolt.

– Na, ki abból a székből fiam! – jött András hangja.

– De most miért? Teljesen jó volt, nem?

– Igen, egy vadászpilótának, ha anyahajóra akar le- és felszállni. Ez egy SZÁLLÍTÓGÉP!

– Akkor azért nem találtam a géppuska elsütőgombját! – nevetett Zsolt.

Csatt.

– Aú!

– Majd tudod mikor repülök veled újra! – kiáltotta Eszter.

– Kerge Kacsa, itt MEREK – szólt közbe Károly. – Kislány, tényleg felpofoztad???

– Jól tette, csak tőlem nagyon furán jött volna ki – válaszolt a megszólított helyett András.

Az elkövetkezendő három napot Péter gyakorlatilag a MEREK-ben vagy a Kacsában töltötte. A harmadik nap reggelén az előző este levett ruháin még a gép szagát is megérezte. Elmosolyodott. Ahogy a környező szántóföldek fölött repült, vagy először kért légtérhasználati engedélyt a repülőtéri irányítástól… Ezek olyan emlékek, amiket különösen élvezett. Lassan azt is megszokta, hogy Dávid milyen nagypapásan repül, sőt még azt is kezdte megérteni, mit élvez ebben a mérnök. A szállítógép a villanymotorjaival egyáltalán nem volt hangos szerkezet. Nagyon finoman szelte a levegőt, látszott rajta, hogy sok időt tölthettek a tervezésével.

A negyedik nap András a helyből felszállást is megtanította nekik. Ez elvileg nem lett volna akkora kunszt, legalábbis a kopterpilóták úgy gondolták. Hiszen itt is forgószárnyas a gép… Aztán András megmutatta, mi a nehézsége. Itt ugyanis csak két légcsavar működött, kifejezetten magas terhelésen, hiszen a repülő teljes kihasználás mellett épp fel bírt szállni függőlegesen. A stabilizálást a szárnyak és a vezérsíkok, illetve a különféle csűrőlapok szolgáltatták, amiket megfelelő elektronika hiányában nagyon nehéz volt manuálisan szabályozni. A fiúk a quadkoptereken hiába tudták, itt újra kellett tanulniuk mindent. András felment velük háromezer lábra, és megállította a gépet. Minden elektronikát kikapcsolt, és arra utasította őket, hogy tartsák meg, végezzenek kisebb manővereket. Csak utána induljanak el, és váltsanak hagyományos siklórepülésre.

Az oktató ujja ott lebegett a vészelektronikák bekapcsolója és a botkormány felett. Minden nebulóval külön szállt fel ehhez a mutatványhoz. Péter iszonyúan szégyellte magát utána. A fizika megette reggelire, majd kiköpte. Az alig mérhető szélben, az elsőre lassú, kismértékű, de nehezen korrigálható mozgásokat, az olykor átbillenő gép ilyen röptetését végül fel kellett adnia.

– Semmi gond. Ezt én is sokat gyakoroltam. Éles helyzetben pedig mindig be van kapcsolva a segédberendezés – nyugtatta András.

– Ez baromi nehéz. A kis drónok, de a Szárny is pillanatszerűen jelez vissza, és durvábban is be lehet avatkozni. Csak érzéssel kell csinálni. A kacsa minden hibás mozdulatot megtorol. Sokkal nagyobb! Amilyen kezes hagyományos repülésben, olyan instabil így.

– Kíváncsi vagyok, a nagyképű haverod mit hoz ki belőle – mosolygott a pilóta.

Most Eszter készséggel adta át a helyét Zsoltnak, amikor meglátta a fejét csóváló Pétert. A Kacsa felszállt, és ők várták a visszatérést. Alig húsz perc múlva a gép kecsesen és pontosan landolt, finoman érintve a talajt, könnyedén lelassítva állt meg a közelükben. Zsoltot repüléssel kapcsolatos témában Péter még soha nem látta ilyen megszeppentnek.

Becsületére vált, hogy a többiek előtt vallotta be félelmeit.

– András, elnézésed kell kérnem. Életemben nem féltem ennyire. Minden tiszteletem a képességeidért.

– Mit csináltál vele? Odafent átprogramoztad az agyát? – kérdezte Eszter.

– Valami olyasmi – mosolygott a pilóta. – Kipróbálod?

– Menjünk!

Újabb fél óra telt el. Napsütötte szép idő volt, kedélyesen álldogáltak a MEREK alatt, és a Mátrát figyelték. A hegy barna volt, és kissé szürkés. Az ősz erre az évre végérvényesen kezdte lecsócsálni róla az összes zöld színt, sőt a sárguló levelek ezer árnyalatát is. Csupán a fenyők tartották magukat. Nem nagyon beszéltek. Károly még motyogott valamit arról, hogy a Szárnyak szigetelésén még finomítani kell, mert amióta beállt a rossz idő, félti az életüket. Annak ellenére, hogy a tesztpéldány a hangár időjáráskamrájában állja a viharokat. A fiúk nem figyeltek. Még Dávid volt a legbeszédesebb, valamelyest felvette idősebb kollégájának tervezési gondolatainak fonalát, és javaslatokat tett.

Eszter nem sokkal szebben szállt le, mint legelső alkalommal, amikor végül András inkább átstartoltatta. Péter azon gondolkodott, hogy ez a jámbor öszvérként viselkedő repülő milyen beszédesen képes kifejezni a pilóta gondolatait. A lány kiszállt, odaszaladt hozzájuk, és mindenki legnagyobb csodálatára átölelte Zsoltot.

– Értem – suttogta. Majd zavartan, mielőtt a fiú bármit léphetett volna az érzelmi kitörésre, már el is engedte, és dacosan megállt mellettük.

– Becsületére legyen mondva, stabilizálta! Lelkesedett András. Srácok, ez a lány lepipált benneteket. Kivéve persze Dávidot – mindenki kérdőn nézett a mérnökre, aki mosolygott.

– Nem tudom mi ebben a nagy szám.

– Meg tudta fogni??? – nézett Zsolt Andrásra.

– Igen. Én átnézetném, szerintem ez a fickó egy robot. Úgy is repül, de úgy is számolja a röppályát fejben.

– Csak figyeltem a műszereket. A vízszintjelzőket, a motorok terhelési értékeit, a csűrőlapok visszajelzőit.

– Én azokra rá se tudtam nézni! – fakadt ki Eszter.

– Oké, ez a mai napi feladat beugratós volt. Érezni kell a dolgot, legalábbis én úgy szoktam, de Dávid megoldása is tökéletes volt, főleg elsőre. Nem láttam még ilyet. Persze ritkán kell ezt a segédrendszerek nélkül csinálni, de a cégem például megköveteli ezt a tudást. Korántsem a PPL vizsga alapkövetelménye.

Átvonultak Marikához. Az ebédlőben végül arról folyt a szó, hogy lehetne egy kicsit valóban rossz idő, mert így András nem sok egyéb kihívást tud nekik nyújtani. Végül megkérdezte:

– Ki hova akar repülni országon belül?

– Miskolcra – vágta rá Péter. Valahogy beugrott neki, hogy Nóra járt ott. Ő pedig még sosem. Nem mintha érdekelte volna a város…

– Budapestre, a szüleimhez – mondta Dávid.

– Sopron, mondjuk. Elég messze van, és kell egy hosszú repülés a vizsgához – válaszolt Eszter.

– Erdőtelekre – dünnyögte Zsolt.

– De hiszen az itt van egy macskaugrásnyira! Majdnem összenőtt Nagykállal – csodálkozott András.

– Elvihetnénk pár gyereket egy próbakörre. Biztos élveznék.

Zsolt elmondta, hogy ott nőtt fel. Sosem beszélt róla. A falu gyakorlatilag a Buttler kastélyból és a környezetében felépített kisebb-nagyobb épületekből állt, és az intézethez tartozó, vagy annak kiszolgáló személyzete vásárolt ott ingatlanokat. Ez volt a legtávolabbi pont, ahova az Erőmű hőjét elszállították. Kifejezetten az otthon olcsó üzemeltetésének céljából.

– Oda megyünk! – felelte komolyan András. – Minden nap más pilótával. Annyi gyereket sétáltatunk, amennyit lehet. Mindenki elviheti őket, ahova eredetileg menni akart. Van ott valami leszállóhely?

– Az sajnos nincs. Pontosabban helyből kell megoldani. Nincs kifutópályának alkalmas út vagy mező tudtommal. Azért odaszólok.

Péter nagyon élvezte a ráeső napot. Most Zsolt ment először, de másnap, amikor ő volt soron, a gyerekek már kora reggel ugrálva várták a landolást. A tanárok és nevelőszülők fegyelmezték őket annyira, hogy a fiú óvatosan közéjük tudja tenni a gépet a kialakított tisztásra. De amint András óvó tekintete és ugrásra kész ujjai mellett példásan megoldotta a feladatot, a srácok megrohanták a gépet.

András nagyon komolyan vette a biztonságot. Csak négyötödös terheltséggel engedte felszállni a Kacsát. A tanárok segítségével értésére adta a gyerekekkel, hogy amint tegnap, ma sem fog senki repülni, ha nem fogad szót. Azt sem győzte hangsúlyozni, hogyha valaki a gépen rosszalkodik, az el is intézte; ők hazamennek, és utána szembenézhet a többiek haragjával.

A nap végére Péter többször hallotta különböző korú és nemű gyerekek szájából, hogy pilóta akar lenni, mint meg tudta volna számolni. Tett velük egy tiszteletkört Miskolc felett. Néhány nagyobb fiúval körberepülték az Erőművet is. Amit tudott, elmondott a reaktorokról. Kezdte hiányolni azt a túrát, amit Károly első nap beígért, de végül nem valósítottak még meg. A srácoknak sokkal több kérdésük volt, mint amire válaszolni tudott.

A gyerekek aranyosak voltak. Péter, mint legkisebb testvér, alig találkozott nálánál fiatalabbakkal. A nyílt elevenségük tetszett neki. Mire naplemente előtt visszabandukoltak a Kacsával, a fiú úgy érezte, még a repülőgép is ásítozik. Nem lehet, hogy a masina ne fáradt volna el vele együtt.

Amíg Károly hazafuvarozta, Zsolton járt az agya. Csillogott a szeme előző reggel, aztán este szintén hulla fáradtan, de lelkesen mesélte az élményeket. Mintha csak otthonról jött volna haza…

Másnap Dávid, majd Eszter volt soros. Péter azon nem csodálkozott, hogy ők is felettébb elfáradtak, azon viszont teljesen elképedt, hogy András milyen jól bírta. A vacsoránál a pilóta megsúgta a titkot:

– Ezek a lurkók semmik. Amikor hetekig buta felnőtteket kellett szállítópilótának kiképeznem… Ott lettek az első ősz hajszálaim. Különben is, jegyezd meg, a pilóta legfontosabb erénye a nyugalma. Zsolt ötlete a gyerekekkel nem csak azért volt zseniális, mert a srácok egy életre szóló kalandot szereztek, hanem mert egy napig kellett helytállnotok extrém terheléssel. Jobb volt ez, mint a rossz idő.

A Döglött Kacsa és pilótája még két napig maradtak. „Szerencséjükre” még egy kis szél is volt. András ragaszkodott hozzá, hogy mindenki szálljon fel vele. Próbálja ki, milyen, ha az elektronika ellenére is dobálja a gépet a szél, és hogyan lehet azok nélkül is egyenesben tartani. Addigra azonban már mind a négyen megtanulták a leckét. András úgy jellemezte őket Tamásnak, hogy igazából majdnem csak a típusengedélyt kellett volna intézni nekik, ezek a srácok már tudnak mindent.

Péterék főnöke még szeretett volna egyet repülni a géppel. Egész héten a Szi-Fly-ban tartotta a frontot a fiatalok helyett. Még macskakaját és WC papírt is fuvarozott. Hatalmas mosollyal az arcán jött le. András hagyta egyedül szálldosni. Károly mellé ült be a MEREK-be, onnan tartották a kapcsolatot. Nem volt igazán jó idő, ezért a többiek inkább a hangárban vártak. Csak akkor mentek vissza, amikor búcsút intettek az elsuhanó Kacsának.

Ígéretet kaptak a pilótától, hogy még ha lehet, az idén visszajön, és elmehetnek vizsgázni.