A tárgyalóban ültek, mint egykor. De se Zoltánon, se Tamáson nem volt semmilyen külső orvostechnikai eszköz. Károly és Dávid lelkesek próbáltak maradni, de az igazgató hamar lehűtötte őket.

– Nem fog menni. Sajnos nem tudjuk szabadalmaztatni a Szárnyat. A vizsgálat előtt beszéltem róla, hogy tárgyaltam az ügyvédemmel. Utánanézett. Egyrészt ott van az az Yves Rossy nevű ember, akinek volt egy hasonló szerkezete, csak fosszilis üzemanyaggal hajtott sugárhajtóművel. Aztán mintegy huszonöt évvel később, amikor a drónos csomagszállítás kezdett világméretűvé válni, volt egy koreai fejlesztőcsapat, akik kísérleteztek hasonlóval. Nem jutottak el a tesztrepülésekig sem. Eleve futárcélokra szánták, de biztonságosabbnak és olcsóbbnak tűnt a távvezérelt kisgép. Viszont benyújtottak egy szabadalmat. Ami ugyan lejárt, ellenben ezért nem tudjuk újra levédeni. Pontosabban a működési elv nem ugyanaz, az övék lepkeszerűen csukódott és nagyobb volt, a mienk csak egy hátizsák, és teleszkópszerűek a szárnyak.

– Talán nem is baj. Részemről úgyis a szórakozás volt a cél. Illetve, ha ez elterjed, akkor az Erőmű többet kell termeljen – vigasztalódott Károly.

– Igen. De mire ez felfut, addigra nem marad pénzünk, vagy a minisztériumnak nem tetszik valami. Ha körbe is bástyázzuk a szabadalmat, egyrészt úgyis kijátszanák, ha érdekükben állna, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy megéri.

– Mire gondol?

– Nagyon drága a szabadalmaztatás. Az ügyvédem nem is tudott pontos számokat mondani, mert sok dologtól függ, de különféle ingatlanok értékének nagyságrendjéről beszélünk. Csak hazai szinten. Ugyan nem sok cég tudna itthon hasonlót gyártani, de azért akad. Viszont akkor is elárasztana a keleti tömegpiac, ha globális szabadalom nincs. Még ha tető alá is hozható, akkor se biztos, hogy sikeres lesz a Szárny, és akkor csúnya pénzügyi bukás lesz az egész. Az oltalom ugyanannyiba kerül akkor is, ha nem termel semmit. Ugyanígy jártak pórul a koreaiak is. Azokat se érdekelte a valóság, akiket egyébként szokott. Azidőtájt pörgött fel megállíthatatlanul a virtuális világ.

– Most miért lenne más? – akadékoskodott Károly.

– A háborúnak vége, az emberek beleszülettek a Mátrixba. Talán pont az lesz egy generációnak az újdonság, ami egyébként unalmasabb, mint a digitális csodák palotája. Valami célt kell nekik adnunk, hogy megérje újra élni – vette át a szót Tamás. – Bocsánat,a miért önt állítom példaként Zoltán, leadott vagy ötven kilót, mert repülni szeretne. Talán másokkal is sikerül.

– Azért én motiváltabb voltam az átlagnál, és segítséget is kaptam.

– Talán ez a megoldás! Szolgáltató háttéripart kell csinálni. Kiképzések és továbbképzések. Engedélyek megszerzése, szaktanácsadás. Egy repülési központ. Pétert majd ráállítom, ő tanult marketinget. Itt az ideje, használja a fejét, és ne csak arra, hogy Zsolttal találja ki az újabbnál újabb őrült mutatványokat – lelkesedett Tamás.

– Akkor nem lesz gyártás? – szomorkodott Károly.

– De. Ha jól értem, az elején rajtunk kívül úgysem akar Szárnyat esztergálni senki – vágta rá Dávid.

– Már megijedtem – mosolygott a szakálla alatt a gépészmérnök.

– Mielőtt mindenki ötletelni kezd, lenne itt még valami… – komorodott el Zoltán.

– Csak nem egy újabb vizsgálat? – ijedt meg a többiek közül legjobban Tamás. – Azt a nőt én még egyszer nem akarom az irodámban látni!

– Nem, és mégis. Sajnos legkésőbb valamikor tavasszal az egész Szárny projectet ki kell költöztetnünk az Erőműből. Az első hét blokk elöregedett. Pontosabban tökéletesen működnek, de kötelezően előírt karbantartást kell végrehajtani rajtuk. A téli időszakban jócskán kilencven százalék fölötti is lehet az Erőmű kihasználtsága. Különösen, ha kemény a tél, és a környező országok elkezdenek áramért sorban állni. Nagyon szívesen adunk nekik jó pénzért, de emiatt minden blokkra szükségünk lehet. Ráadásul hidegben az emberek is kevésbé jókedvűen dolgoznak, ha nem egy fűtött helyiségben tehetik. Ezért indítványoztam, hogy húzzuk ki legalább áprilisig. Akkor már keveset kell fűteni, de még nem mennek a légkondicionálók… Szóval utána elárasztják a tartalékos karbantartók és más állami üzemek dolgozói a védőterületet. Így is túl sokan tudnak már a Szárnyról. Ráadásul nem csak pár napra kéne eldugni őket, mint idén is a betakarításkor. Amit János olyan ügyesen leoptimalizált idén, hogy nem adott nagy kiesést. Hónapokról van szó. No és persze Károly és Dávid se fog épp unatkozni.

– Akik eddig tudnak róla, tartják a szájukat! – védekezett Dávid, egyértelműen Gabira célozva.

– Tudom. De egyébként sem ártana, ha a Szárnyak anélkül hagyhatnák el a védőkörzetet, hogy Andrással hosszas és szövevényes történeteket kelljen kitalálnom, amit nagyon-nagyon nehezen vettek be. Tamás, Önt nem piszkálták?

– Kihagytak. Nem is értettem. Pedig volt némi közöm a fedősztorihoz.

– Igen, de innen indultak a „kopterek”. Ráadásul Zsolt alkalmazásban van itt is. Tőlem is kapott pénzt a tornaórákért, és ő volt az egyik pilóta.

– Ezt a személyi edző dolgot nem is tudtam.

– Végül is mindegy, raboltam az idejét és nem kértem ingyen.

– Korrekt.

– Köszönöm. Viszont ami fontos, minél előbb van szakszolgálati engedélyük és típusbizonyítványuk, annál hamarabb nyithatjuk ki a kapukat. Ha ez nem megy, kénytelenek leszünk létrehozni egy külsős céget, és máshova helyezni a székhelyet. A Szárnyak gyártását továbbra is el tudjuk végezni, hiszen a karbantartási és alkatrész ellátási szerződésbe belefér, de ilyen tökéletes rejtekhely, mint a védőterület, nem áll majd rendelkezésünkre.

– A pilótavizsga már csak Andráson múlik, és ő elég komolyan megígérte, megbízom benne – mondta Tamás.

– Én is. Nagyon rendes embernek tűnik, de önnel ellentétben csak egy alkalmazott az Aerotransznál. Így korlátozottabbak a lehetőségei. Az pedig egy elég nagy cég, őket bevonni nem szeretném.

– Sajnos nekem is van egy rossz hírem – húzta a száját Tamás. – November van, és a gépeket csak melegben használtuk. A fiataloknak meg kell tiltanom a repülést. Amíg Károllyal és Dáviddal nem tökéletesítjük, vagy legalábbis nem teszteljük ki a hidegben történő viselkedését, addig nem engedem fel őket. A szárnyacskák jegesedhetnek, és a kezdeti verzió még az esőt sem bírta. Azt kiküszöböltük, de kb. márciusig bármikor megtörténhet valami, amit nem vennék a szívemre. A kamrában szenvedő tesztszárny adatai kevesek lesznek a hidegben való viselkedéshez. Ha én zuhanok le, az az én bajom, már rutinom van benne.

– Ez bölcs döntésnek tűnik.

– Igazából utánanéztem, egy csomó dolognak meg kéne felelni, amiket eddig elhanyagoltunk. Károlynak és a programozó csapatnak lesz még dolga. Jelzőfényeket, nagyobb teljesítményű hagyományos rádiót, még pár apróságot be kell építenünk. Jelzéseket és protokollokat programozni. A Szárnyak elvileg kaphatnak korlátozott engedélyt hőmérséklettől és időjárástól függően. De hiába a tiltás, úgyis lesz valaki, aki nem veszi figyelembe. Aztán majd jár a szája, ha baja esik.

– Vagy épp akkor már nem jár – szúrta közbe Károly.

– Akár. Bármilyen papírral adjuk is el a terméket, bármennyi figyelmeztetés és „csak saját felelősségre” meg „csak kiképzés után” szerepel a leírásban, a lehető legbiztonságosabbnak kell lennie. Egy Kacsa szintű gép berendezéseit és bolondálló megvalósítását elérni képtelenség számunkra. De majd úgyis túlnő rajtunk az egész jó esetben, és nálunk okosabbak csinálnak jobb gépeket. Ezek szerint, ha beindul a verkli, nagyon hamar nagyon kis hal leszünk az előállításban.

– Az előállítással kapcsolatban… Szóval az én rossz híremnek nem fog senki örülni – mondta a szakállas mérnök.

– Nofene, miről nem mondtál el nekem semmit, kolléga? – vonta kérdőre Dávid.

– A nyomtatónk. Amivel a könnyű, de erős gépelemeket valósággá tudjuk tenni. Szegény szerintem Dáviddal egyidős, és amióta a környék összes cége velünk gyártatja a kopteralkatrészeit, szegény öreg Három Dönci már ízületi fájdalmakkal küzd.

– Hű, ez tényleg nem jó hír. A minisztérium szerintem inkább leállíttatja a gyártást, minthogy beruházzon egy ilyenre – ficergett a székében Zoltán.

– Hát, nem olcsó… Utánanéztem, de a használt piac bontószökevényekkel van tele, mint a mienk. Vagy csődbe ment cégek próbálnak megszabadulni tőle, vagy a jó ajánlatoknál mindig valaki gyorsabb. Főleg, ha a döntéshozatali lánc nálunk a minisztériumig nyúlik. A legjobb lenne újat venni. Ki is néztem egyet, de azt még Tamás se tudná kigazdálkodni.

– Én biztos nem! – tette fel a kezét az érintett, majd valami nagyon picit mutatott az ujjaival. – Ennyin múlott, hogy nem dőlt be a cégem. Most több embernek fizetek azért, hogy az én dolgomat csinálják, de emiatt nem állok rózsásan. Szerencsére nyereséget termelek, de egy új borotvát tudok nektek venni havonta. Nem panaszkodásból mondom, az én döntésem.

Zoltán nagyot sóhajtott.

– Előreláthatólag meddig bírja a masina? A nagyjavítás miatt úgyis minden forrást le fognak kötni. Soha nem tudom őket rávenni a beszerzésre.

– Életben bírom tartani, de heti egy-két szárnynál többet nem tudok gyártani így. Csak a legkritikusabb darabokat gyártatom vele, a többit kiszenvedem a kisebb vagy nagyobb gépekből, de az nem optimális. Túl sokat kell utólag reszelni az alkatrészeket. Ami viszont időigényes. Szerencsére a futárcégek nagyon feltankoltak, egyelőre nem rendelnek annyit. Meg Zsolt szorgalmasan raktárra is termelt. Ám bizonyos elemekből hiány lesz, ha letiltom a gépről. És így is bármikor bemondhatja az unalmast.

– Tehát a legjobb, ha létrehozunk egy külsős céget, ami mondjuk a Szi-Fly egyik alvállalata. Költséghatékonyabb a könyvelés és egyéb „semmirekellők” munkabére úgy. De akkor is az első komoly beruházás valami ingatlanon túl egy ilyen gép kéne legyen, ha jól értem – morogta Tamás.

– Azt hiszem, bár a céges dolog nem az én szakterületem – mondta Károly.

– Még egy kérdésem van, Dávidhoz – vette át a szót Zoltán. – Mivel veszi rá a legújabb csapattagunkat a kódolásra? A legtöbb programozó meg se mozdul, ha nem látja gyarapodni a bankszámláját? Ne mondja, hogy a két szép szemével győzte meg, mert nem hiszem el, már ha nem haragszik a szemérmetlen személyeskedésért túlzottan.

– A többiek már tudják, megígértem neki az elsőszülött fiunkat.

– Na, ezt most villámgyorsan félreértettem ám – vihogott Károly.

Zoltán majdnem lefordult a székről. Az eddigiektől komorrá vált lelkének ökölcsapás volt a mérnök fanyar megjegyzése. Könnyes szemmel vigyorgott, és remegett a felsőteste, amíg megkapaszkodott. Még egyikük se látta így nevetni.

– Nem, Nem! Az első Szárnyat, ami sorozatgyártásba megy. A 0000001-est. Dedikálva, masnival átkötve, díszdobozban. Azt mondta, sokat fog érni pár év múlva.

– Elfogadható. Legalább… valaki őszintén hisz… az üzleti sikerünkben – Zoltán alig bírt beszélni.

– Örülök, hogy ennyire tetszik a kollégám humora – füstölgött Dávid.

Tamás, aki eddig mellette ült, elfordulva fuldoklott, próbálta visszatartani hangos hahotázását.

– Na, szép kis társaság, mondhatom! – Dávid felállt a székről. Nem túl elegánsan, de legalább kellően lassan. Véletlenül se tűnjön feltétel nélküli megadásnak és fejvesztett menekülésnek. Kisietett a tárgyalóból.

– Mindent megbeszéltük? – kérdezte Tamás, amikor nagyjából magukhoz tértek.

– Azt hiszem – válaszolt a szokott higgadtságához visszatérve Zoltán.

– A marketingre és a szolgáltató központra, ha jól értem, van egy telünk, utána viszont sietnünk kell. Átbeszélem a többiekkel is, de most ha nem haragszanak, egy kicsit szét kell csapnom a csajok közt a cégnél, mert bár jól dolgoznak, de… Igazából ügyesen dolgoznak. Azért jót tesz a lelkemnek, ha átnézem amit csinálnak.

– Rendben. Köszönöm az idejét. Károly, magától viszont még kérdeznék valamit.

Amint Tamás kisietett, Zoltán az asztalra rakta a kézi terminálját. Egy pár pillanatig nyomkodta, aztán a mérnök elé tette.

– Ez az összeg miként viszonyul a nyomtató árához?

– Hmmm… Az alaptípust talán meg tudnám venni belőle, de az igazán akkor lenne pöpec, ha néhány drága opcionális modult is beszereznék hozzá. Eléggé megváltozott a világ három évtized alatt. Akár súlyos öt kilót tudnék faragni a gép súlyából. Azonos, vagy nagyobb szilárdság mellett az újabb anyagokkal. Ami hatalmas előrelépés lenne. De ezek nagyon drága technológiák. Valószínűleg nagyjából még egyszer ennyi kellene, ha vadonatújat és jó minőségűt akarunk venni.

– Értem – Zoltán hirtelen komorabb lett, mint az egész beszélgetés elején. – Köszönöm, Károly.

– Ha nem vagyok túl indiszkrét, ez milyen összeg?

– De, nagyon indiszkrét, viszont lényegében mindegy. Ez a teljes magánvagyonom. Tudja, családom nincs, csak maguk. Önöknek meg nem én kell lakást vegyek, ha egyszer végre elérik a felnőtt kort. A sajátomat már régóta kiadom, a vezérlőteremben élek. Szóval a fizetésem döntő többsége gyűlik itt.

– És ezt mind beáldozná? – csodálkozott Károly.

– Ezek szerint kevés. Az ingatlanomat nem adnám el, annak a bérleti díjából akkor is megélek, ha beköltözöm egy olcsó lukba, és egyébként kirúgnak. De erre a pénzre igazából nincs szükségem.

– Miért csinálná?

– Tamás is valami hasonlót kérdezett pár hónapja. Azt hiszem, mind ugyanúgy vagyunk ezzel. A Szárny életünk kalandja, és nem bocsátanám meg magamnak, ha a végsőkig nem küzdenék érte.

– Nekem nagyjából egy nullával kevesebb van a bankszámlámon. De már én is többször bedobtam volna. Lehet, hogy összejön az a nyomtató!

– Attól még nincs meg a kiképző- és gyártóközpont. Valami sokkal erősebb szponzort kell megnyernünk – sóhajtott Zoltán.

Mindketten fejüket lógatva mentek a dolgukra. A tárgyalóban az automatika lekapcsolta a villanyt.