< Zsoldos Gabi > Ezt ki kéne próbálnom élesben.

< Szabó Dávid > Sejtettem, hogy ez a mondat előbb-utóbb elhangzik.

Pillanatnyilag nem voltak közel egymáshoz. A nő otthon dolgozott, Dávid az erőműben tartott műszaki ügyeletet. Jelenleg semmi dolga nem volt, így a Szárny sisakjának kódjában böngészett. Gabi egyfajta intenzív tanfolyam volt számára. Az elmúlt pár hónapban többet tanult programozni, mint korábban egész életében. Kezdte átlátni a nő végtelenül precíz és következetes sorait, érteni mi mit csinál. Magában jókat mosolygott néha. A program egy picit így is más észjárást követett, mint amit ő írt volna. Az alkotója kétségkívül a gyengébbnek nevezet nem képviselője volt. Ez értő szem számára éppen olyan, mint egy orvosnak, hogy milyen medencecsontot lát.

Gabi az ujjai köré csavarta Dávidot, és ez ellen az érintett nem is akart tenni semmit. Ha mást nem, észszerű döntésnek tűnt, ezt ő is felfogta. Korban ő állt a legközelebb hozzá, ráadásul független volt. Még az érdeklődési körükben is sok közös nevező akadt. A csapatból talán még Tamás jöhetett volna be a programozónak, de a kötelező udvariasságon és a munkakapcsolaton túl nem nagyon mutatott érdeklődést iránta, és a barátján sem látszott a vonzalom szikrája.

A mérnököt azonban az első pillanattól vonzotta a nő. Órákig elmerült volna a hajzuhataga vizsgálatában. Ráadásul a nagy mennyiséghez sok sampon is kellett, ami bármilyen szolid illatú volt, egy alig érezhető uszályként mindig követte a használóját. Ha pedig Gabi valamiért ránézett és elmélyedhetett a zöld szemeiben… Nagyot sóhajtott. Kizökkent a szerepkörből.

< Szabó Dávid > Nehéz neked nemet mondani, igaz?

< Zsoldos Gabi > Megpróbálhatod…

< Szabó Dávid > Inkább nem merem. Még a végén békává varázsolsz.

< Zsoldos Gabi > Már élezem is a varázspálcám.

< Szabó Dávid > Akkor holnap reggel a hangárban. Érted megyek, ha még mindig defektes a seprűd.

< Zsoldos Gabi > Rendben.

A nő egy nagyobbacska csomagot szorongatott a csípősen hűvös márciusi reggelen. Dávid nem kérdezett rá. Megszokta, hogy Gabi nem csinál cél nélkül semmit. Szokás szerint majdnem szótlanul haladtak. Végül a mérnök nem bírta tovább.

– Ugye tudod, hogy Tamás még a legjobb drónpilótáit is hetekig nyüstölte a szimulátorban, és utána levizsgáztatta.

– Szerinted nekem hány repült órám van a saját programomban?

– Nem egészen a tied – mosolygott rá Dávid.

– Igaz – szögezte le a nő. – Szóval kénytelen leszek csigává változtatni a barátod, ha repülni szeretnék?

– Szerencsére ma nincs. Eszter és Zsolt elszálltak Sopronba. Péter a szüleinél földművel. Károly pedig valamin otthon szorgoskodik, de semmit nem árul el. Csak Zoltánt kell megbűvölnöd, és soha nem elárulnod engem a többieknek.

– Hmm. Meggondolandó…

Zoltán szintén nem volt buta ember, ráadásul ő is szívesen repült volna, ha teheti. Meg tudta érteni Gabit, aki készséggel aláírta a felelősségvállalási papírt.

– Kedves Gabriella! Ön egy komoly hölgy. Feltételezem, ha nem tartaná szükségesnek és/vagy biztonságosnak a dolgot, nem jelentkezne nálam. Tehát részemről a védőterület két külső körében való repkedésnek sok akadályát nem látom. Kérem, ne cáfoljon rá a gondolatmenetemre!

– Rendben – nyugtázta kurtán az igazgató válaszát a programozó.

Amíg Dávid felkészítette a környezetállósági tesztre használt hatodik gépet, és tüzetesen – újra, immár tegnap óta harmadszor – átvizsgálta, Gabi eltűnt a csomagjával. Mikor visszatért, Dávidnak tátva maradt a szája.

– Hű! – nyögte ki ösztönösen.

Gabi elmosolyodott. Eddig inkább kényelmes és célszerű öltözékeket választott. Maximum formás lábait volt hajlandó megmutatni a világnak. Most viszont a vadonatúj, vörösesbarna, sötétszürke és mélyzöld anyagokból összeállított protektoros ruhában feszített. Úgy nézett ki, mint egy klasszikus nőideál. A ruha kiemelte a derekának ívét, és sötét színeivel jótékonyan palástolta a felesleget.

– Tegnap hozta a futár. Sokáig válogattam. A legnehezebb a kesztyű volt, azt csináltatnom kellett… A sisakra már feltöltöttem a legújabb szoftvert.

– Végeztem a Szárnnyal is –nyögte ki Dávid. – Viszont gondolatvezérlésed nem lesz.

– Tisztában vagyok vele.

– Rendben. Várj, amíg én is átvedlek!

– OK. Addig megcsinálom az ellenőrzéseket.

Amikor Dávid visszatért kissé kopottas saját öltözékében, szinte szégyellte magát a nő mellett. „Kitakaríthatnánk néha ezeket” – gondolta. Persze az ő öltözékén fiúk többszöri bukfenceihez hasonló saját nyomok nem voltak. A vakmerő, a környék bogárállományára végzetesnek tűnő repülések eredményeit sem hordozta annyira ruháján, kevésbé vad pilóta lévén.

Gabi egyszerűen gyönyörű volt. A haja zuhatagként omlott a hozzá illő színű öltözékre. Kissé szögletes, értelmes arca, vékony keretes szemüvege volt csak ismerős. Mintha tényleg a ruha tenné az embert.

– Hmm. Valamit kezdenünk kell a csodálatos fürtjeiddel. Ha bekap egy tincset a motor, a legkevesebb, hogy fájni fog – gondolt bele a mérnök.

– Igazad van. Be tudod fonni?

– Azt hiszem...

A nő leült egy székre, és mire elhelyezkedett, Dávid már le is vette a kesztyűjét, amit az imént felhúzott. Ahogy hozzáért, a hosszú, erős szálak simogatták a kezét. Megküzdött vele, mire szoros és funkcionális fonatot készített, de minden másodpercét élvezte. Végül jobb híján egy kábelkötegelővel fogta össze a tincsek végét.

Gabi korántsem bizonyult olyan vakmerőnek, mint a Tamás vagy a fiatalok. Mikor kint álltak a hangár előtt, mélyet sóhajtott. Picit nekifutott, felugrott, és a gép gond nélkül megemelte. Hangyányit megingott, de stabilizálni tudta magát.

– Ez nem is olyan egyszerű, mint látszik – szögezte le nyugodt hangon a veszélyesnek tűnő lengés megállítása, majd néhány bátortalan forduló után.

– Igen, a fiatalok már nagyon belejöttek. Ha őket nézed, mintha születtek volna rá. Tamás szerint gázadással a legtöbb helyzet megoldható, csak az ember agya inkább féket húzna.

– Ami nincs...

– Ami nincs.

Dávid hamar úgy érezte, hogy megtalálta a lelki társát. Mindenki cikizte a nagypapás tempójáért, de ő imádott siklani. A nő mellette repült, és ugyanazt a stílust vette fel. Ha jött egy légáramlat, engedett neki, ha pedig fordulni akart, nagyon lágy ívben siklott tova.

– Valamit említettél egy vitorlázó repülőgép szimulációról – jutott az eszébe.

– Igen. Ez szükségszerűen gyorsabb. Viszont a motorok csendesek, a szerkezet stabil. Nagyon tetszik.

– Eddig mindenkinek tetszett.

– Talán lehetnének különböző változatok. Gyors és agilis műrepülő gép Zsoltnak és Péternek. Egy kisebb, könnyebb Eszternek. Nekünk egy hosszabb, vékonyabb szárnyú…

– Ez már nekünk is tervben van. De a mi képességeink is végesek. A jelenlegi Szárny formája is hosszas tervezőmunka és egy csomó szimuláció eredménye, mint azt te is tudod. Még mindig ott lebeg az ígéret, hogy Zoltánt is fel kell emelnünk vele, és még nem tudjuk, hogyan. Leszimuláltuk erősebb motorral, pusztán nagyobb szárnyakkal, de lezuhantunk párszor. Instabil volt. Ráadásul a legtöbb bevált, nehezen beszerezhető alkatrészünk nem lenne jó.

– Értem. Addig is örüljünk, hogy mi tudunk vele repülni.

– Egyébként mit akartál kipróbálni?

– Ezt. Muszáj éreznem. Fantasztikus. Majd minden funkciót berakunk a sisakomba, és azokat is átélem, de erre volt szükségem.

Csendesen repültek egymástól minimális távolságra. Gabit még időnként megviccelte a levegő.

– Tamásnak igaza van, a nagyobb motorerő segít – helyeselt a nő.

– Ha repülésről van szó, neki mindig igaza van.

– Zsolt ügyesebb. Vagy csak vakmerőbb.

– Ha megkérhetlek, ez maradjon köztünk, de igazad lehet. Tamás viszont megfontoltabb.

– Valami másról szólnak a legendáitok…

– A legendáknak vannak alapjai. De az, hogy még senki nem halt meg, szerintem neki köszönhető. Csak engem fog holnap megölni, hogy hagytalak repülni.

– Majd elvarázsolom.

– Tényleg nem zavar ez a boszorkányos ugratás?

– Nem. Ilyen külsővel csak egy gonosz varázslónő lehetek – kacagott Gabi.

Dávid még nem hallotta ilyen vidámnak a nőt. Szakmailag nem kívánhatott volna többet, és a közeledése is érezhető volt, amit a mérnök egyre őszintébben viszonzott. Ám a nagy áttörés, egy meghitt randevú, egy csók… Még váratott magára.

Gabi csacsogott. Önmagához képest mindenképpen. Önfeledten vitette magát a széllel a szikrázó, kora tavaszi napsütésben. Arról beszélt, hogy soha ilyen felszabadult még nem volt, mint most.

– Ez a táj még így is gyönyörű! – lelkendezett.

– Pedig még alig zöld. Látnád április végén, vagy júniusban, aratás előtt. A Mátrát pedig ősszel…

– Persze. A Mátrixban ennél sokkal szebb tájakon szoktam repülni, de ez valóságos. A legjobb konzol sem adja ezt az élményt.

– Örülök neki! Ezek szerint van létjogosultsága a projektünknek.

A nő befejezte a tőle szokatlan szóáradatot. Még megtettek néhány kört a tornyok közt szlalomozva. Ha Dávid kintről került, Gabi bentről, ügyelve hogy mégse ütközzenek össze. Az Erőmű, mint valami hatalmas 3D objektum, csendben forgott mellettük. A vetés suhant alattuk, a tornyok pedig jöttek, és koreografált mozdulatokra késztették a két légi táncost.

– Mikorra tudtok nekem is gyártani egy Szárnyat? – érdeklődött a nő.

– Ami a hátadon van, szerintem a tied lehet. Remélem, rábólintanak a többiek is. Kifogástalan, keveset futott példány – mosolygott hangosan Dávid.

– Ez forgott az időjáráskabinban, igaz?

– Igaz, de bírja. Valójában sokkal jobb állapotú, mint a mieink. Nem fogjuk már visszatenni a kamrába. A módosított változatok gyártása után abból rakunk be egyet.

– Köszönöm. Adnék érte egy puszit, de az most kivitelezhetetlen.

– Szavadon foglak, ha leszálltunk.

– Akkor irány a bázis! – adta ki a parancsot Gabi. Dávidnak egy pillanatig sem esett nehezére követni az utasítást.

A nő kicsit bizonytalanul landolt, de sérülés nélkül megcsinálta. Dávid hiába izgult a talajhoz közeledve. Büszkeséget érzett. Tudta, hogy a szimuláció nem a valóság, és hogy elsőre neki is stresszes volt a dolog. Gabi viszont ügyesen megoldotta a feladatot.

Beballagtak a hangárba. Még mindig elég hűvös volt, nem esett jól levenni a sisakot. Bent azonban finoman lerakták a gépeket, és megszabadultak tőle. Dávid rövid haja nem változott. Gabi viszont amint lehúzta a védőfelszerelést, néhány tincset kimozdított a fonatból. A mérnök mosolygott az elkóborolt szálakon, amik ugyan nem voltak képesek kiküzdeni magukat a többi közül, de kócosan igyekeztek rontani az összképet. A mindig precíz, ápolt hajkorona vékonyka elemei, mint valami izzó glória ölelték körül tulajdonosuk fejét.

– Kócos vagy – súgta Dávid, játékos, kedves hangon.

Gabi elmosolyodott. Levette a kesztyűjét, kicsit lehúzta a cipzárt a védőruha felsőjén, és kiszabadította a haját. Dávid egy fogóval elcsípte a kábelkötegelőt, vigyázva, hogy egyetlen hajszál se sérüljön. Óvatosan kibontotta a fonatot. A tulajdonosa megfordult, levette a szemüvegét, az asztalra tette, és egy határozott mozdulattal átsimította az egész hajkoronáját. A rengeteg, gyönyörű szál sátorként omlott a vállára, mellére és hátára, egy icipicit hullámossá válva. A mosolygós arcot két oldalról egy-egy tincs keretezte. A zöldes szemek smaragdként csillogtak ki a vörös fürtök közül.

Dávid ritkán látta Gabit mosolyogni. Pláne a szemüvege nélkül, és főleg ilyen hosszan. A nagydarab, sokszor hűvösen tárgyilagos nő törékenynek, fiatalnak és gyönyörűnek látszott a szemében. Elméje feladta a mérnök szerep előadásának egyre reménytelenebb kísérletét, és feloldódott a sokszínű szempár örvényében, a hullámzó, lángszínű hajzuhatag sűrűjében.

– Köszönöm a táncot – suttogta.

– Köszönöm a lehetőséget – válaszolta a nő.

Egyre közelebb és közelebb kerültek, kezük, majd ajkuk is összeért. Dávid beletúrt a simogató lángtengerbe. Behunyt szemmel csókolta Gabit.

Zoltán fütyörészve tekerte biciklije pedálját. Karácsonyra kapta Jánostól, aki saját bevallása szerint tíz éve nem használta, de minden évben átnézte, tehát kifogástalan volt. Az agrármérnök, amíg fiatalabb volt, ezzel közlekedett. Azonban évek óta csak sétált, vagy egy kistraktorral jött-ment. A főnöke viszont örült az eszköznek. Mivel gyerekként tudott kerekezni, a legenda pedig úgy tartja, hogy ezt nem lehet elfelejteni, boldogan kerülgette a hűtőtornyokat, amióta tíz fok fölé ment a hőmérséklet. A jármű a lehető legklasszikusabb szerkezet volt. Egyetlen áttétel, kerekenként fék, sárvédők és világítás. Még rásegítő hajtás sem volt benne. Cserébe alig néhány kilót nyomott. Vékony, de masszív nagy kerekein pedig gyorsan, kis gördülési ellenállással lehetett haladni. A nagyjából negyed évszázados szerkezet az adott kor összes modern anyagát felhasználva egyszerre volt pillekönnyű és elpusztíthatatlan. Az igazgató súlya se okozott problémát.

Zoltánnak különösen jó kedve volt. Amióta Gabi leleplezte a sportolását, a többiek mindenben mellette álltak, de nem kezdték tanácsokkal ellátni, és akaratán kívül segítségére lenni. Még Marika traktálta diétás ételekkel, hiszen eddigi eredményeit is a többiek számára készített tartalmas ételek mértékkel történő fogyasztása mellett érte el. Ez különösen jól esett az igazgatónak. A biciklizés öröme pedig létre se jöhetett volna, ha nem használhatja konditeremnek az egész Erőművet.

Fütyörészésének oka pedig egy különösen ambiciózus terv volt, melynek első véleményét pont Dávidtól és Gabitól szerette volna megtudni. Esetleg Tamástól, de egyelőre elég volt neki a programozó és tervező duó. Amikor elindult, még látta őket repülni. A tornyokat kerülgetni a távolban. Látta. Gabinak sikerült a földet érés, és ez megnyugtatta. Nem haladt gyorsan. Még tett egy hurkot a kedvenc öreg hűtőtornya körül, ami még a Gagarin erőmű modernizált hagyatéka volt. Óvatosan leparkolt. Kétkerekűjét, mint valami hímes tojást támasztotta a két roppant ajtónak, és benyitott a személybejáraton.

Még köszönni se volt ideje. Gyorsan, és önmagához képest kecsesen visszakozott. Borzasztó óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Álmában nem gondolta volna, amit egy pillanatra tapasztalt. Dávid sosem volt egy igazán szenvedélyes típus, bár a Szárny project beindulása óta párszor látta csillogni a szemeit, és néhány lelkes magyarázat is született tőle. Az viszont, hogy a mindig tárgyilagos és higgadt programozóval alsóneműben csókolózva látta, amint épp az utolsó felsőruházatuktól szabadulnak meg és szórják szerteszét a védőöltözet és a levetett Szárnyak közt, meglepte.

Visszaballagott a kerékpárjához. Már azon volt, hogy dolga végezetlen hátrafordul a vezérlőterem felé. Ám mikor felemelte a biciklit, hogy egyszerűen irányba fordítsa, óvatlanul nekiütötte a kereket a hangárkapunak. Az mély, tompa döngéssel adott hangot a bánásmód okozta nemtetszésének. Se a gépnek, de a nyílászárónak nem lett baja, de Zoltán lebukott.

„Na, ha már megzavartam őket, amint munkaidőben szórakoztatják egymást, legalább én sem megyek vissza vélemény nélkül” – gondolta. Visszatámasztotta a bringát és jól hallhatóan bekopogott a kiskapun. Várt néhány másodpercet.

Mire benyitott volna, a mérnök már a kilincsért nyúlt a túloldalon.

– Jó napot, Dávid!

– Jó napot, Zoltán! Miben segíthetünk?

„Ezt hogy csinálták???” – nézett szét az igazgató. A védőruhák a gépeken voltak, személyenként összerakva. Igaz, hajtogatatlanul, lazán átvetve a hátizsákokon. Dávidon tüzetesebb szemlélet után feltűnően, egyébként inkább csak tőle szokatlanul lezseren, de egy hosszú nadrág és egy pulóver volt. Gabin szintén megfelelő felsőruházat. Ráadásul valami program is repkedett előtte a levegőben, és szemüvege mögül – Zoltán meg mert volna esküdni, az imént nem volt rajta – teljes nyugalommal elmélyülten vizsgálta a kódsorokat. A kardigánja azonban egy sorral el volt gombolva. A haja is szokatlanul kócos volt.

„Jól van, akkor mégsem hallucináltam…”

Az igazgató visszaballagott a Szárnyakhoz. Elmélyülten vizsgálni kezdte Gabi ruháját. Időt hagyva a nőnek a korrigálásra. Ám alig pár másodperc múlva az öltözet tulajdonosa már mellette állt, megfelelően gombolt ruhában és kevésbé kócos hajjal.

„Lehetetlen ennyi idő alatt átgombolni és megfésülködni!” – gondolta, de mást mondott:

– Nagyon jó minőségűnek tűnik ez a protektor. Kellemes volt a repülés?

– Igen, minden megfelelően működik – válaszolt a nő. Kissé azonban többször vett levegőt, mintha egy ideje már nyugodtan ült volna az asztal mellett.

– Örülök. Igazából azért jöttem, mert a véleményükre vagyok kíváncsi.

– Miről lenne szó? – kérdezte Dávid.

Zoltán belépett az egyik terminálon. A hangár közepére vetítette a tervének életnagyságú változatát, és a közepére állt.

– Hosszú évek óta inkább vagyok közgazdász, mint mérnök. De amióta tudok járni a mechanikus csontvázam nélkül, azóta tervezem az újrahasznosítását.

A valódihoz hasonló motoros hátizsák mentén elhelyezett karokat virtuálisan megragadva széttárt karokkal kiterjesztette holografikus szárnyait. Ujjai öt felé álltak. Ha mozgatta őket, a denevérszerű szerkezet szinkronban maradt a „viselőjével”. Végtagjait egy mechanikus csontváz követte, mely együtt mozgott vele, csak épp hatméteres fesztávolsággal.

– Impozáns – summázta Gabi.

– Sajnálom Zoltán, de azt hiszem, ez meghaladná a képességeinket. Mármint a gyártása.

– Nem is ez a lényeg, nem erre kérem önöket. Csak arra, hogy ha idejük engedi, próbálják implementálni a szimulátorba.

– Éppenséggel volt dolgom hasonló programmal – válaszolta Gabi. – A pteroszauruszt, amit Dávidnak is adtam, jórészt én modelleztem és írtam. Az ugyan fele fantázia, fele fizika, de nem kéne nulláról csinálni.

– Remek lenne! Egy pillanatig sem sürgős, de nagyon hálás lennék! További jó szórakozást! – örvendezett Zoltán. Az utolsó mondat közben szélesen mosolyogva. Majd kiballagott, felült a biciklire, és jól hallható fütyörészéssel távolodott.

– Nagyon precíz munka ez a terv – nézelődött Gabi. – Te vagy a mérnök, de amennyire meg tudom ítélni, szinte már kész.

– Igen. Zoltán nem véletlenül van vezető pozícióban. Még ha keveset is látunk belőle.

– Apropó, szerinted ő látott valamit?

– Lehet… de nagyon diszkrét volt – mosolygott Dávid, és finoman szájon puszilta a nőt.

Gabi nem ellenkezett. Viszonozta a csókot, de a vad ruhaszaggatás elmaradt.

– Kockázatosnak tűnik, mégsem ildomos munkaidőben, munkahelyen. Károly nyolcvanhét perc múlva várható – nézett az órára Gabi. Majd tárgyilagos programozóból ismét lángoló hajú, izzó smaragdszemű elbűvölő nővé váló pillantással Dávidra mosolygott:

– Akkor hazavihetnél…

A fent maradó másfél órában választhattak. Nyakig eláshatták magukat a szemvezérelt menürendszer érzékelőinek tervezésében és programozásában, amivel már napok óta nehezen haladtak. Ennél minden szórakoztatóbbnak bizonyult. Figyelemelterelésként elmélyedtek inkább Zoltán tervében. A Denevérszárny, amint alkotója hivatkozott rá, egy precízen kidolgozott csontvázszerkezet volt. Egy fiktív, erős és rugalmas, szuper tartós anyagot feszített ki, minden nyitáskor. Ha az ujjak mozgatásával változott a szárnyak alakja, a hártya követte a mintát, de a felhajtóerő hatására csak keveset változott. Dávid szomorú lett. A csontvázat még talán kivitelezték volna, de a „sárkány bőrét” még ismeretei szerint nem találták fel. A gépezet így is nagyobb lett volna, mint a jelenlegi Szárny. Ha az anyag nem elegendően rugalmas, kényelmetlen lepelként követte volna a viselőjét.

– A programozását megoldhatjuk, de túl komplex lenne ez nekünk Károllyal és Tamással. Ehhez nagyobb csapat kell – vonta le Dávid a szomorú és egyelőre megkerülhetetlen következtetést.

– Az őshüllőnél is az jelentette a gondot, hogy az ilyen bőrszárnyú lények kevésbé hatékonyak, mint a madarak, vagy a hagyományos szárnyprofil – fejtette ki Gabi. – Nagyon nehéz jól számolni. A pteroszaurusz repül, de néha csak azért, mert azt írtam oda, hogy akkor most repül. Át kéne számolni. Hiányoznak a megfelelő szubrutinok. Valamit majd megpróbálok.

Amikor Károly megérkezett, majdnem a szokásos állapotban találta őket. Gabi ült, billentyűzetet nyomkodott, körülötte ezernyi programkód. Dávid széke viszont a szokásosnál közelebb húzva, keze pedig a nő vállán pihent. Elmélyülten egy hajtincset simogatott vele.

– Sziasztok! Látom, kellemes napotok van.

– Szia, Károly! Zoltán hozott nekünk egy új ötletet.

– Nocsak! – színlelt érdeklődést a szakállas mérnök. Bár ezerszer jobban érdekelte volna kettejük napjának eseményei. Ahogy szétnézett, észrevette a két Szárnyat, és az ismeretlen védőruhát. Kezdett összeállni a kép.

– Gabi… Tamás tudja? – érdeklődött a szakállas mérnök.

– Nem. Így maradhat?

– Úgyse fog. De ha még kb. egy napig titokban akarjátok tartani, legalább a ruhád pakold el!

– Igaz.

Amíg a nő gondosan elcsomagolta az öltözékét, Dávid jobb híján bemutatta kollégájának Zoltán tervét. Az öreg szeme majdnem olyan tűzben égett, mint amikor Tamásék először mutatták meg a vázlataikat.

– Ez nagyon pöpec! Tényleg a szeretve tisztelt vezérünk csinálta? Mondjuk, valaha ő is fejlesztőmérnök volt…

– Ezek szerint még most is az.

– Nagyon komoly terv, de elsőre elég grandiózus…

– Az. Meg akartam veled beszélni. De ha nem haragszol, most haza kéne vinnem Gabit. Dolga van…

– Úgyis váltott műszakban vagyunk, és úgyse történik semmi. Ha megint kilukad egy cső, majd érted megyek egy Kolibrivel.

Károly azóta nagyra volt a „hőstettével”, hogy egyedül repült.

– Köszi.

– Jó szórakozást – vigyorgott teli szájjal Dávidra.

A kollégája még megpróbált szúrós tekintetet eszközölni, de ettől a szakáll csak még szélesebbre húzódott a vele szemben álló arcon. Úgyhogy inkább legyintett, és tüntetőleg kézen fogva kifelé indultak Gabival, miután a nő összecsomagolva eltette a ruháját Dávid holmija közé.

Egy örökkévalóságnak tűnt a kocsiút a városig. Dávid viszont nem volt híve a robotpilótának. Az önjáró autó ugyan létező technikai fejlesztés volt, és anélkül az elmúlt évtizedekben nem lehetett gépkocsit eladni. A csökkenő forgalom, és az emiatt még rosszabbá váló úthálózat azonban nem tette igazán használhatóvá. A rendszer ugyanis lefékezett egy, a kocsi elé ugró macska előtt is, de az úthibákat gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta. Így, ha az utasok ugyanannyi foggal akartak kiszállni mint be, érdemesebb volt kerülgetni a kátyúkat. A városba érve pedig egyszerűen nem volt kedve felprogramozni a célt. No meg Nagykál sem volt híres tükörsima burkolatáról.

– Egy év múlva már biztos Szárnnyal jövünk – mosolygott Gabira.

Ha az úton akart maradni, inkább nem nézett a nőre. A programozót ugyanis már nem kötötte le semmi. Még Zoltán terve se. Minden méterrel, amivel közelebb értek a lakásához, egyre gyorsabban vette át az uralmat a vágya az esze felett.

Mire a lakás ajtaja kinyílt, Dávid már a lépcsőházban leszaggatott ruhadarabokat szorongatta. Gabi ellentmondást nem tűrően hanyatt lökte az ágyon, és felfoghatatlanul gyorsan megszabadult a maradék öltözékétől. Nem mintha partnerének bármi kifogása is lett volna ez ellen. A nő halk sóhajjal ráült. Mire Dávid akárcsak elkezdhetett volna gyönyörködni a rajta lovagló teremtés mellére omló hajának elképesztően gyönyörűséges kompozícióján, a lángokként lobogó tincsek gazdája már össze-összeránduló testtel nyúlt végig rajta, finoman nyögdécselve és szaporán szuszogva.

A férfi legalább olyan boldog volt, mintha ő jutott volna ilyen hirtelen a csúcsra. Megcsókolta a nőt, amire olyan vad választ kapott, hogy majdnem belefulladt. Azt se bánta volna. Teste mozdulatlan maradt, csak a kezével cirógatta a haját, átölelte, simogatta, amíg magához tért.

Gabi felült az ágyon. Dávid követte. Ugyanúgy helyezkedett el vele szemben. Megfogták egymás kezét.

– Kislány, ez egy húszéves srácnak is gyors lett volna – mosolygott rá büszkeséggel teli csodálkozással a férfi.

– Amint látod, nem nézek ki fiúnak, a 20 viszont csak számrendszer kérdése – szorította meg a kezét a programozó.

„Gondolom hexadecimális, tehát harminckettő. De kit érdekel!”

– Maradjunk a tízesnél. Gyönyörű vagy, mint egy lány – hízelgett, ami egyébként nem esett nehezére. Igazából korábban nem gondolta volna, hogy egy ennyire telt idomú nő lehet számára ilyen szép.

– Ne hízelegj! Cellulitiszem is van, és kövér is vagyok.

– Na mutasd azt a narancsbőrt! – teperte le Dávid.

– A tiéd vagyok – nevetett Gabi, és már libbent is a hajkoronája utána.

Nem kellett kétszer mondania. A mérnök napja programkódok és forrasztópákák helyett kócolódó színes hajzuhatagról, megvillanó varázslatos szemekről, puha fehér bőrről és a női test minden elképzelhető öröméről szólt.

Másnap a beismerő vallomásuk után Tamás korántsem volt boldog, amiért őt megkerülve, „engedély nélkül” repült Gabival. De ők csak kifejezéstelenül mosolyogtak rá. Szegény pilóta inkább elnapolta a dorgálást, annyira nem tudott mit kezdeni velük.

– Hagyd őket, tavasz van! A madárkák meg tegnap elszálltak. Párszor… Biztos… – súgta a morgó „csapatkapitány” fülébe Károly, amint picit eltávolodtak a gépekhez leült párocskától.

Tamásnak ekkor tűnt fel, hogy csak tizenegy ujjal programoznak, a maradék tizenegy mentén össze vannak nőve.

– Ó, már mindent értek. Az első elszállásuk azért rám is tartozott volna! A többi magányügy – húzta el a szája szélét, és elnézően legyintve elindult Zoltánhoz. Alapvetően neki is nagyon megtetszett az igazgató impozáns terve, és mindenképp személyesen akart gratulálni.