Igazi júliusi kánikula volt. Az igazgató a repülés utáni legkedvesebb hobbijának hódolt, biciklizgetett. A védőterület egyik hatalmas szántóföldjén a cég kombájnja aratott. A szerkezet pontosan követte a sort, míg kezelője egy napernyő alatt hűsölt, és a hatalmas gépet figyelte. János kivételesen nem aludt rá erre a munkájára. Ezt Zoltán elégedettséggel vette tudomásul. Igaz, a mezőgazdász érdeklődését folyamatosan fenntartotta, hogy a légtérben Zsolt épp Andrással gyakorolta menet közbeni utántöltést. A szállítógép nem volt egy hatalmas jármű, de a vékony kábel végén mögötte repülő szárnyas ember még így is eltörpült mellette.
„Anno ezt megtolták, elképesztő” – morfondírozott biciklijét megállítva az igazgató. Integetett az agronómusnak, majd tovább kerekezett úti célja, a négyes tó felé. Vali többször javasolta neki, még tavaly az úszást, mint megfelelő mozgást. De ő nem rajongott a habtestének mutogatásáért. Még akkor se, ha csak Zsolt és az orvos lettek volna a tanúk. Azóta nagyon látványosan lefogyott, és Eszter unszolására beadta a derekát. A lányt hirtelen érdekelni kezdte a víz. Főleg, amióta már fürdőruhája is volt. De nem szeretett egyedül lenni a tavakban. Terv szerint az épp szálldosó fiúval ment volna, de András váratlanul lehetőséget kínált a gyakorlásához, így más úszótárs után kellett néznie.
Mint kiderült, nem csak ő érezte megfelelőnek az időpontot a pancsolásra, hanem Vali is. Zoltán örült a fejleményeknek. Ha az orvos is fürdőruhában lesz, mellette ő se néz majd ki annyira bután. Levetkőzte a szigorú vezető álarcát, és egy méretben passzoló öltözetben komótosan beballagott a vízbe. A sportolás szüneteiben a sekélyebb part menti homokon üldögélve a beszélgetés természetesen az Atlanti óceán átrepülése körül folyt. Eszter már előre büszke volt a fiúra, és azon sajnálkozott, miért Tamás van fent velük a töltőkábelt kezelni.
Időközben a fiúk leszálltak. Amikor a strandolókat is végleg a partra hajtotta az éhség, összeszedték a holmikat, és visszaindultak a hangár felé. Vali egy elektromos robogóval jött, ráadásul ő még be akart ugrani a saját birodalmába, mert át szeretett volna öltözni. A lány gyalog volt. Egy darabig Zoltán mellett kocogott, de az igazgató felajánlotta neki a csomagtartón lévő helyet, „amennyiben a nem tartja kényelmetlennek” megkötéssel.
Érdekes látványt nyújtottak, amint a hangár felé kerekeztek. Az igazgató örült a napsütésnek, az úszásnak, és a dolgok pozitív alakulásának. Még dúdolt is valamit tekerés közben. A hangárnál először fel se tűnt neki az idegen autó. Az ajtó nyitva volt. Ezt már furcsállta, hiszen az épület ilyenkor könnyedén átmelegedett, ha nem zártak be mindent. Megálltak. Eszter a fürdőruhájától átázott pólójában leugrott, és már szaladt is befelé. Zoltán letámasztotta a közlekedési eszközét, és behúzta maga mögött az ajtót. Ekkor megfagyott benne a vér. Nem azért, mert a hangárban nagyjából tíz fokkal volt hidegebb, mint kint…
– Maguk kicsodák?!? Mit keresnek itt? Ez tudtommal ellenőrzött terület – hallotta András hangját, amint Zsolttal az oldalán harciasan nézett farkasszemet két emberrel.
Eszter is elvesztette a lendületét. Hangtalanul somfordált tovább a kuckó felé, ahol át tudott öltözni. Odakint még hallották Károlyt. Akkor érkezett a hatkerekűvel. Azt morogta, minek csukták be az ajtót. A bejárat nagy hanggal kinyílt, és Tamással együtt beestek rajta. Egy nagy akkut és a töltőkábelt cipelték. Körbenézve holtsápadttá váltak, mint akik kísértetet láttak. Az egyik idegen szólalt meg, szigorú, de nyugodt hangon, András felé fordulva.
– Ugyanezt kérdezhetném én is. Szegedi Máté vagyok, a kolléganőm Nagy Annamária. A minisztériumból vagyunk. Megkérdezhetem, önök mit keresnek itt?
Zoltánon sem volt több, mint egy átázott póló, egy nagy törölköző a nyakában, a fürdőnadrágja és egy praktikus, szandálszerű műanyag papucs. Legszívesebben nem a Szárny, hanem jelen pillanatban egy teleport rendszer kifejlesztését tartotta volna adekvát tevékenységnek az elmúlt egy évben. Legalábbis nagyon vágyott volna a szempillantás alatti eltűnésre. Ám mivel a ToRule gépe is elérhetetlen, mintegy tíz méteres távolságban pihent az időjáráskamra falának támasztva, a többieké mellett, kénytelen volt szembenézni a tényekkel.
– Üdvözlöm önöket. Elnézést az öltözékemért, de kint nagyon meleg van. Foglaljanak helyet! Mi szél hozta, Máté? – kezdte, de egy hangyányit remegett a hangja.
– Elnézését kérem, Mátrai úr, de meglepődtünk – recsegte az Annamária nevű hölgy. – Kik ezek az emberek?
Mire az igazgató szétnézett, majdnem mindenki eltűnt. Károly villámgyorsan a terminálja előtt termett, és bekapcsolta az Erőmű kontrollábráját, amin természetesen minden zölden világított, ahogy szokott. A többiek azonban mintha csak hirtelen feltalálták volna a térugrás képességét, amire a két vendégen kívül valószínűleg mindenki vágyott. Zoltán a szeme sarkából még látta Zsoltot. Kézen fogva húzta kifelé a barátnőjét, aki mezítláb igyekezett utána, mert még a cipőjére nem jutott ideje. De hogy András és Tamás hogy és mikor tűntek el, nem bírta volna felidézni.
– Ha jól sejtem, tartozom némi magyarázattal.
– Jól. Amikor jöttünk, egy Aerotranszos szállítógép landolt komótosan a védőzónán belül, egy átalakított torony lábánál. Ön korántsem úgy fest, ahogy megszoktuk. Ráadásul, ha jól értelmeztem, mikor beléptünk épp magára volt utalva a létesítmény, mert se a rezidens beosztott karbantartó mérnök, sem ön nem figyelte az eseményeket.
– Ez így van. Mindent tökéletesen látnak.
Zoltán életében nem érezte magát ilyen kellemetlenül. Kezdett fázni a kevés és nedves ruhájában, mégis kiverte a víz. Egy pillanatra Károlyra pillantott, aki elsőre kb. úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki rosszat csinált, és a bünti-sarokban elmélyülten írja a leckéjét. Egyáltalán nem az Erőmű ábráját figyelte, hanem az asztalba épített monitoron ügyködött, minden ujja járt. Hallani nem, de látni azt lehetett, ahogy csúcsra jár az agya, és valamin nagyon dolgozik. A két ellenőr háttal ült neki, így az igazgatónak feltűnhetett, amikor egy pillanatra, a tizenhatos blokk felett megjelent egy villogó üzenet.
„Tíz percet szerezzen nekem, ha tud”.
Az igazgató megértette. Rögtönözni kezdett.
– Úgysem hiszem, hogy ne láttak volna már többet, mint amennyire akár kíváncsiak is lettek volna, nem folytathatnánk ezt a tárgyalóban? Őszintén szólva, kényelmetlennek érzem az öltözékem.
Az ellenőrök elindultak vele. Zoltán úgy ült be átázott ruhájában a hátsó ülésre, mint valami vásott kölök, akit a szülei most rángattak ki a kerti medencéből, mert meglátták az ellenőrzőjét. Út közben feltűnt neki János. Immáron a kombájnban ül, a napernyő pedig eltűnt. Szótlanul haladtak. Zoltán gyorsan átöltözött, és egy nagy sóhajjal benyitott a tárgyalóba. Négy kíváncsi szem szegeződött az immáron elegáns ingére és élére vasalt nadrágjára. Nem tudta igazán, mit fog mondani…
Megtudta, a légügyi hatóság embereinek dicsérő szavai ültettek bogarat Máté fülébe. Aki nem értette, mi köze van az Erőműnek a közlekedéshez, a nyilvánvaló szolgáltatáson kívül. Ettől függetlenül az igazgató nem tudott haragudni arra a Ferenc nevű emberre, akivel a minap még találkozott is, és akit a csapat úgy ünnepelt, mint az első valódi „külsős” vásárlót. Az úriember ugyanis alig várta, hogy feltűnés nélkül, magánszemélyként megvehesse a terméküket. Amikor pedig a városi figyelemfelkeltő repülés megnyitotta a csatornákat, azonnal értesült róla, így elsőként vásárolhatott. Ezen Zoltán még szorult helyzetében is csak mosolyogni tudott. Eszébe jutott, hogy ez a két meglehetősen besavanyodott ember vele szemben vajon képes lenne még ennyire lelkesedni valamiért? Úgy döntött, semmi vesztenivalója. Inkább kipróbálja…
Aznap este a csapat összegyűlt az Új Hangárban. Még mindig a nagykáli akciójuk visszhangját figyelték a Mátrixban, de inkább csak az idő eltöltése miatt. Mindenki ott volt. Még Gabi is, pedig Dávid volt az esti műszak a hangárban. Károly a nyomtatót „simogatta”, Zsolt Esztert. A többiek vagy a vacsorájukat majszolták, vagy csak a kivetítőket bámulták.
– Itt van! – mondta Nóra. A pszichológus épp akkor szaladt be, abbahagyva a Varacskos Disznóban rendszeresített, mitfárernek használt GPS-es terminál bejegyzéseinek bővítését, amivel az idejét múlatta.
Zoltán valóban megérkezett. Szótlanul letámasztotta a biciklijét, majd egy üveg borral besétált, és köszönés nélkül mindenkinek töltött belőle. Időközben még Dávid és Vali is bejelentkezett az Erőműből, igaz csak egy holografikus képként. Akivel lehetett, a meglehetősen elgyötört igazgató koccintott, majd kiitta a poharat.
– Sziasztok!
Nagyjából mindenki pislogott hármat.
– Már nem vagyok igazgató. Közös megegyezés. Igazából én akartam. Úgyis megfúrtak volna.
– Mi történt? – kérdezte Károly.
– Azt hiszem, az úszás nem kellett volna.
– Nagyon sajnálom! – cincogta Eszter.
– Nem tehetsz róla, lányom – mosolygott rá Zoltán. – Az én butaságom. Meg kellett volna maradnom a szabályoknál, végül is igazuk van. Végső soron percekig senki nem figyelte az Erőművet. Emellett idegenek voltak a területen, kísérleti eszközöket fejlesztettünk és gyártottunk. Nem mellesleg mindenki átlépte a munkaköri leírásának hatáskörét.
– Rosszul hangzik – óvatoskodott Károly.
– Magamra vállaltam mindent. Azt hazudtam nekik, az én utasításomra történt. Nem bírtam ellenállni az ötletnek, és én szerveztem mindent.
– Miért tette ezt? – kérdezte Gabi.
– Tegezz kérlek nyugodtan – mosolygott rá Zoltán. – Megállapodtam Tamással és Dáviddal, és mivel végül tartották a szavuk, repülhettem. Most én repültem helyettük. Már a múltkori vizsgálatnál is nehezen boldogultam. Van egy régi „ellenségem”, aki a helyemre pályázik vagy tíz éve. Legyen vele boldog, engem már más érdekel. Bármennyire is sajnálom. Az a hatalmas gép már olyan volt nekem, mint a saját testem. Együtt dobogott vele a szívem. Ez a nehezebb része. Tudom, hogy egyelőre nincs munkaerő felvétel ToRulenál. De mivel a lakásom ki van adva, jelenleg ez az egyetlen ingatlan, ami fölött rendelkezem. Itt fogok lakni egy ideig, ki kell bírniuk… Bírnotok. Mint valami házmestert.
– Megoldjuk. Még mindig a te neveden van a kégli – Tamás mosolya kedves volt, de szeme szomorú.
– Nálam ellakhatsz, ha kényelmetlen a hangár – ajánlotta fel Zsolt, Eszter kezét szorongatva. – Ma este úgyis máshol terveztem aludni. Nem egy nagy történet a lakás, de…
– Aranyos vagy, köszönöm, de megoldom. Holnap utánam hozzák a dolgaimat, így lesz egy ágyam is. Addig pedig elalszom a földön. Valószínűleg úgysem fogok tudni.
Valahogy senkinek nem jutott eszébe semmi megnyugtató. Végül Károly húzta ki magát:
– Egyébiránt köszönöm az időt! Mindent bepakoltunk a Kacsába, egy fia alkatrész nem sok, annyi se maradt a hangárban vagy a Bölcsőben. Gabi hathatós segítségével ugyanúgy, mint a blokkok nagyjavításakor, mindent letöröltem a mainframe gépről. Negyed óra múlva itt landoltunk.
– Vettem észre. Akartam nekik mutatni valamit, de kénytelen voltam a ToRule publikus adatai közé navigálnom. Semmit se találtam, mire odaértem a mondókámban. Ügyesek vagytok, megdicsérném a csapatot, de már nem értek vele semmit.
– Ez az új cégünk. Ebben igazgatósági tag vagy, emlékszel? – mondta Tamás. – Nekünk egy kicsit mindig te leszel a megfontol vezér.
– Fura ezt pont tőled hallani – nevetett Zoltán.
Másnap reggel János jelent meg a ToRule komplexum előtt, egy szakadt elektromos kistraktorral. Egy minden tekintetben a vontató méreteit és feltételezett lehetőségeit meghaladó méretű és terheltségű pótkocsit húzott.
– Szia, Főnök! – üdvözölte volt kollégáját.
– Szia, János – Zoltán szemei karikásak voltak. – Már nem vagyok a…
– De biza’! Mást el se fogadnék! Azt mondtam nekik, majd én elhozom a cuccaidat. A szekeret vissza kell vinnem, de a traktor az enyém. Azt is elhoztam. Felmondtam annál a házsártos hárpiánál. Ott maradt azzal az égimeszelő fogpiszkálóval, most ideiglenesen ők a górék. Hát inkább rohadjon le a lábon maradt többi termény, de én inkább az itteniekkel foglalkozom. Ha azt eladom, abból megélek a következő aratásig, laknom meg nekem van hol a városban is.
A karikás szemek majdnem könnybe lábadtak.
– Jövőre mentél volna nyugdíjba!
– Nem érdekel! Két gombért papíron majd Tamás meg te alkalmaztok egy évig, attól nem kapok már kevesebbet.
– De. Ellenben a terményből ki tudunk fizetni, hivatalosan alkalmazottként.
– Nekem nyóc’. Na, megyek, mert sok lesz itt a dolgom! – az agrármérnök összedörzsölte a tenyerét.
Estére Vali is befutott. Arról beszélt, ha csinál egy magánvállalkozást, és úgy folytatja a sebészeti robotok irányítását különféle klinikákon, még tán jobban is keres, mintha ugyanezt állami kórházakban teszi, a munkaköre szerint. Ezt viszont végezheti akár innen is, de az a két mitugrász inkább ne szóljon bele neki semmibe. Másnap Marika is megérkezett. Bevallotta, a Pénzes Pistába azóta akarták átcsábítani, amióta főz neki. Ezután az étkezést mindenki oldja meg nélküle odabent.
A két mérnök is nagyon szívesen láthatatlanná vált volna az Erőműben, de nekik nehezebb dolguk volt. Károly aggódott. A Bölcső néhány gépe nélkül egyelőre nyomtató ide vagy oda, de nehéz, vagy lehetetlen lett volna összerakni a ToRule gépeket. Másrészt nekik is meg kellett élni valamiből. Lassan ráadásul mindenkinek az összes elkölthető vagyona a projectben feküdt. Például abban a tizenöt kész, és jó néhány félkész gépben és alkatrészben, amit eddig legyártottak. Az idősebb mérnök közölte, majd éjjelente legyártja a megfelelő alkatrészeket, amennyit csak tud. Ha ezért kirúgják, legalább nem neki kell felmondani, és eldöntött a kérdés.
Este Gabi és Dávid látogatta meg Zoltánt. A programozó csodálkozását fejezte ki:
– Ha a rakoncátlankodó tizenhatos blokkra nem ad felújítási pénzt a minisztérium, és sokszor olyan kritikus rendszerekre is sajnálják a ráfordítást, mint aminek a cseréjét tavaly Károlyék végezték sokadik nekifutásra, mi számít veszélyesnek? Erre olyat írnak le a jelentésükben, hogy súlyos biztonsági kockázattal járó kísérletekre adott utasítást és engedélyt?
A volt igazgató meg se merte kérdezni, a nőnek miért van meg a jelentés. De azok után, amit a programozó mutatott neki két perc múlva, nem is akarta tudni.
– Ha nem jön álom a szemedre, csak ezt kell futtatni. Körbemegy pár csatornán, néhány tizedmásodpercet késik, csak hogy tudd. Bár meg is változtathatnád az értékeket, arra valószínűleg azonnal beriasztana. Amíg nem módosítasz semmit, nem jönnek rá – a nő elindította a programot, és Zoltán körül megelevenedett az Erőmű jól ismert ábrája.
– Valamit megjegyeztem egy életre, nem húzok veled ujjat! – bámult tátott szájjal. – Úgy tudom, ez lehetetlen kívülről…
– Ujjak számában nehéz velem kikezdeni – kacagott a nő. – De azért kérlek, ne buktass le egy véletlen beírással, mert akkor visszakövethető. Persze, csak ha elég jó valaki…
– Már a lehetőség puszta tudata is elég lesz a szép álmaimhoz. Köszönöm!
A következő napokban egyvalami járt az esténként minden izmát érző, sajgó testű nagydarab ember fejében. Mosolygott, és önmaga mostani agyával ostobának és fölöslegesen lenézőnek tartott kijelentésén gondolkodott. Anno azt taglalta Zsoltnak, ő nem fog növényeket termeszteni egy üvegházban. Végül egyelőre mégsem tette, de ráérő óráiban ketten végezték a betakarítást Jánossal, a Péter szüleitől és más társaságoktól bérelt gépekkel.
– Nem csak a magok, de a kocka is el van vetve! – suttogta a cseresznyefa alatt az éjszakába, miközben az enyhülést hozó szellőben a csillagokat nézte.