Nóra az autója mellett állt a nagykáli pályaudvaron. Az érkező vonatot várta. Szerencsére nem volt az a szokásos augusztusi kánikula. Az elmúlt napok esős időjárása üdítően lehűtötte a várost és a határt. Cserébe késleltette az első tanulók fejlődését. Meg is gyűlt a bajuk néhányukkal. Már majdnem húsz emberrel kellett szót érteni, akik nem kevés pénzt fizettek be előre. Arra hamar rájöttek, hogy jó lesz különválasztani az oktatást, és magát a gép megvételét. Csomagokat alakítottak ki. Volt olyan is, ami csak a ToRule gépet tartalmazta, és ami a betanítást is, vizsga nélkül. Ez utóbbit egyelőre a Légügyi Hatóság két embere végezte. Egyben ők voltak ez idáig a kivételek, akik nem fizettek a kiképzésért, csak részt vettek rajta, viszont már hazavihették a gépüket.

Sajnos olyan is akadt már, aki félbehagyta. Tamás ugyan nem aggódott, mondta, hogy a kopteres csomagszállítás se való mindenkinek, aki vágyik rá. Jobb is, ha előbb kiderül. Ám Nóra nem volt teljesen meggyőződve róla. Attól tartott, az elsőként visszakozó Irma azért hagyta félbe, mert Péter nem szentelt neki kellő figyelmet. A lány tényleg csinos volt, de egy közepesen nagy helyi élelmiszeripari cég egyetlen, késői örököseként inkább csak részt akart venni az új, és feltételezhetően divatos mókában. Valójában nem szent elhatározásból jött, mint aki repülni akar. Ám kezdeti kedvessége után egyre finnyásabb lett. Az elején majdnem személyi oktatói voltak, később, főleg amikor Zsolt elrepült, három-öt fős csoportokban hallgatta Tamást. Vagy a másra is kiszemelt Pétert.

Végül megállapodtak vele, és részarányosan még az oktatásért is visszaadták a pénzét, a leelőlegezett gépet pedig visszatették a raktárba. Nóra javaslatára viszont épp a lány példája miatt bevezettek néhány olyan ötletet, ami talán szűrte a hasonló eseteket. Az egyik ilyen miatt várakozott most is. Ha csak tehette, legalább először ő vitte a bázisra az újoncokat. Elvégre, aki nem ijed meg egy általa prezentált hajtástól a Varacskos Disznóval, az talán később sem rémül meg a levegőben.

Kornél volt az első „vidéki” ügyfelük, leszámítva a már említett Józsefet és Ferencet. Mint a Rototransz budapesti csapatának egyik műszakvezetője, keresett elég jól a kaland finanszírozásához. Kivett egy szállodai szobát a városban, és ma reggel egy mély sóhajjal ült fel az ide tartó vonatra.

Ügyes futár volt, és megbízható koordinátor. Így lett már huszonnyolc évesen egy nagy multinacionális vállalat talán legfontosabb hazai piacának középvezetője. Mint a legtöbb drónpilótának, neki is volt némi kapcsolata a valósággal. Kezeletlen pattanások és pont kamaszkorában elhanyagolt személyes higiéniája miatt nem volt szép arca. Bőre hibákkal teli és borostás volt, bár most igyekezett megszabadulni legalább az utóbbitól. Még hajat is mosott. Egyedül élt ugyan, és különösebben izmos sem volt. De mivel kedvenc virtuális sportja a vadvízi evezés volt, ezért ha mást nem, a konzolja által keltett élethű erőhatások és az evezés mozdulatsorai miatt könnyedén teljesítette a súly- és erőnlét követelményeket. Korának nagy átlagához képest külseje így nem volt kellemetlen.

A fizikai kondíciókra vonatkozó mérőprogramot Gabi dolgozta ki, Zoltán, Vali és Zsolt segítségével. Az alkaton kívül reakcióidőt, mozdulati sebességet és amennyiben lehetséges volt az adott konzolon, fizikai erőt mért. Magukhoz kalibrálták. Végül Nóra és Zoltán közé lehetett állítani az ideálishoz legközelebbi és legtávolabbi pontokat.

Kornél büszke volt magára, mert a súlyán kívül minden a zöld tartományban volt. Eleve úgy találták ki a programot, hogy megfelelő értékek mellett sok pozitív visszacsatolást adjon. Ez adott neki némi önbizalmat. Többször átnézte az összes videót is. Az első, ami eljutott hozzá, az Aerotransz, mint anyacég által eleve szétkürtölt promóciós film volt. A cég egy történelmi sportteljesítményhez biztosított teljes körű támogatásáról szólt. A kilencven százalékban Károly által készített anyagból összevágott felvételen valódi, hús-vér emberek voltak. Némelyikük kócos, fáradt vagy éppen testes, mint például maga a pilóta, de mind mosolyogtak, és boldognak tűntek.

A férfi leszállt a vonatról. Csak annyi maradt a fejében a megbeszéltekről, hogy valamilyen Sándor…, meg hogy barna hajú, mint a kocsi, ami elég régi kinézetű. A parkolóban kevés autó állt, és csak az egyiknek stimmelt a színe, de elsőre úgy tűnt, az is csak a rárakódott sár miatt. Egy pár másodpercig tanácstalanul állt a kijárat mellett. Aztán az a jó alakú barna nő, akit kiszúrt már, és megfogalmazódott benne, hogy Nagykál nem is lehet olyan rossz, mint amilyennek elképzelte a sok földművessel, egyenesen felé tartott.

– Tóth Kornél? – mosolygott rá a nő.

– I-igen.

– Üdvözöllek. Sándorfi Nóra. Indulhatunk?

A férfi csak bólintott. Elcammogott utána a jármű felé. „Tényleg ez az a kocsi! Durva!”

– Van dolgod a szállodában, vagy mehetünk a központba?

– A szálloda ennyire se érdekel a ToRule-hoz képest – mutatott ujjával egy nagyon apró távolságot.

– Oké, indulhatunk! – azzal Nóra meglepően könnyed mozdulattal beemelte a nehéz gurulós bőröndöt a platón külön zárható dobozba, és gyanúsan erős kapoccsal zárta le. – Ugye nincs benne semmi törékeny?

– Nincs. Csak ruhák. A terminálom itt van a zsebemben. Készíthetek egy képet a kocsiról?

Nóra már megszokta. Sőt, kérésre meg is állt a gépe előtt, és mosolygott. Kornélnak viszont kezdett gyanús lenni az ötpontos öv és a sisak meg a bukócsövek, amik igazán csak akkor tűntek fel, amikor beszállt.

– Felőlem út közben is fotózhatsz, de szorítsd erősen a masinád! – kacagott Nóra.

– Van egy halovány sejtésem, hogy hamar odaérünk.

– Baj?

– Nem, indulhatunk! – fészkelődött a férfi az ülésben, magabiztosan. Még négy tized másodpercig…

Nóra a városban betartotta a sebességhatárt. Csak éppen a legélesebb kanyarban is. Ha meg kellett állni, akkor pedig valószínűtlenül rövideket fékezett, és utána pillanatszerűen érte el újra az utazótempót. A határt elhagyva a földutakon viszont még ez a korlátozás is megszűnt. Az út persze egyre rosszabb lett. Kornél minden, méterről méterre veszélyesebbnek tűnő kátyúnál azt hitte, a kocsi ott törik ketté, de az meg se nyikkant. Beletelt egy kis időbe, mire ki mert nézni a saját szemén, de utána lelkesen kamerázott.

– Ez nagyon ott van!

– Te pedig meglepően jól tűröd.

– A Mátrixban raftingolok. Ad némi támpontot…

– Értem. Eddig még te vagy a leglelkesebb. Persze utólag már mindenki nagyon büszke.

Nóra úgy csacsogott, mintha csak a mágnesvonaton ülnének. Persze korántsem siklott olyan puhán, ellenben érzetre majdnem annyival ment.

– Ha szeretnéd, és elteszed a géped, rákapcsolok.

Kornél el nem tudta képzelni, de ha már itt volt, nem mondhatott nemet. Viszont a terminál biztonságos rögzítését megfogadandó tanácsnak tartotta.

– Mehet? – kérdezte a sofőrje.

A férfi bólintott. Az ülés pedig hátba vágta.

– Atyaúristen! – kacagta. – Ez a teszt? Aki ezt kibírja, az érdemes rá hogy repüljön?

– Pontosan. Én találtam ki.

– Ezt kötelezővé kéne tenni! Vigyázz! … Á, nem hiszem el!

– Az nem volt gödör. Be van táplálva a fedélzeti terminálba, nézd! Jeleztem, de sebességadatot is megadtam mellé, amivel ártalmatlan. Mindjárt jön egy valódi akadály, lassítok előtte.

A sebességcsökkenést Kornél nem vette észre. Váratlanul is érte, ami történt. Azt hitte, itt hal meg a kukoricatáblák közt. Az ülés először kipréselte belőle a szuszt, majd majdnem egy másodpercig érezte, amint zuhan. Szemét behunyva készült a végzetes becsapódásra, ám az valami földöntúli csoda miatt elmaradt. A szék újra megkísérelte ugyan összepréselni, de nem ütött nagyot.

– Behunytad a szemed, hiba! – kacagott a pilóta. A férfi legalábbis most nem sofőrnek gondolta a balján ülő nőt, mint inkább egy szálló autó vezetőjének.

– Ez konkrétan repült!

– Nem. A kerekek lent maradtak. Hidd el, ha elemelkedett volna, most kukoricát aratunk.

– Király! Honnan van ez a kocsi? Ilyet nem lehet venni?

– Nem te vagy az első, aki ezt kérdezi. Egyedi darab. Én jobban járnék, ha ezeket adnánk el. Amúgy a Szárny is van ilyen jó. Ad is ekkora erőhatásokat, ezért nem tömettem még be ezt a gödröt. A kiképzés része. Akinek ez nem tetszik, azt hazaviszem.

– Átmentem?

– A szembehunyásért pontlevonás, de olyan még nem volt, akinek végig nyitva maradt.

Kornél azt hitte, ennél már nem tudják jobban megdöbbenteni, de iszonyatosan nagyot tévedett. Valami monumentálisan nagyot. Egy apró, de annál gyomorforgatóbb dombocska után előtűnt a hangár, pontosabban a három melegház. Az enyhén borult, de nagyjából szélcsendes időben keletkezett valami természetellenes fuvallat, amely egyre erősebben ringatta a tengerit.

A férfi sipító hangon követelte, hogy álljanak meg. Nóra szófogadó nő volt, a fék pedig nem fáradt el, így Kornél este megtalálta az ötpontos biztonsági öv rózsaszín nyomait a mellkasán tusolás közben. De most nem gondolt rá. Kipattant a kocsiból.

– EZ MI??? – üvöltötte, pedig ilyen távolságból nem volt hangos. Azonnal filmezni kezdett.

A nő megállt melle, levette a sisakját, haját felborzolta a mesterséges szél.

– Csak a vendégeink.

A férfi szintén lekapta a sisakját, de a terminál kameráját le nem vette volna a leszálláshoz készülődő hegyről.

– Rendben, oké, értem. De melyik bolygóról???

– A Kecskemét nevűről – mosolygott rá Nóra. – Csak a hazai légierő.

A Repülő Bálna azért egy kicsit a nőt is meglepte. Látta már, de csak talajon. Az, hogy ez a valami, ami két-háromszor olyan hosszú volt, mint az addig általa is hatalmasnak gondolt üvegház, a levegőben állt, és lágyan irányba fordult, hihetetlen látvány volt. A szállító landolt, így pár másodperc múlva hirtelen megszűnt a szél. Nóra visszaterelte a kocsiba az utasát, aki nem szólt egy árva mukkot se, csak a terminált nyomkodta. „Persze, már tölti is fel valahova! Remélem, Károlyunk sem az erőműben unatkozik, mert akkor most bánhatja” – gondolta.

A szakállas mérnök ki nem hagyta volna. Természetesen Dávid is itt volt. Hat lóval se lehetett volna őket benntartani a munkahelyükön. Egyedül János vágott harcias ábrázatot. Kezében egy jókora letört ággal szitkozódott.

– Szegény cseresznyefa! Átkozott semmirekellők! – morogta. Pedig a hadsereg direkt egyeztetett vele. Egy már learatott táblán szálltak le, és a kukoricát is figyelembe vették. Fura látvány volt, amint az egyenruhások a kissé már felgazosodott tarlón botorkáltak a hangár felé. Nóra Zoltánra bízta az utasát, és elviharzott a katonákért.

Kornél igyekezett mindenkinek bemutatkozni. Felismert pár arcot a videókról, de élőben egyikük sem tűnt olyan tökéletesnek. A különleges fények és az utómunka nélkül mind csak emberek voltak.

– Mit keres itt a katonaság? – kérdezte Zoltánt, akit teljes természetességgel gondolt a csapat vezetőjének.

– Felkeltettük az érdeklődésüket. Mi leszünk a rossz fiúk.

– Csihi-puhi lesz? Ez nagyon ott van!

– Csihi-puhi nem lesz, legalábbis remélem. Csak egy fegyelmezett hadgyakorlat. Arra kíváncsiak, jelent-e fenyegetést néhány szárnyas ember.

– Nagyon komolyan veszik.

– Én ennek végső soron örülök – mosolygott Zoltán. – Ha kinézelődted magad, és nem haragszol, átvesszük az elméleti részt. Úgy értesültem, a budapesti lakhely miatt felkészültél belőle.

– Így van… Te is repülsz? – kérdezte udvarias, de fokozott kíváncsiságától hajtva.

– Igen. Már egész szépen elbír a gép. Sokat dolgoztam érte. Gyere, még vagy egy óráig csak beszélgetni fognak. Ha felszállnak, úgyis mindenki látni akarja, aki nem vesz részt benne. Addig ne fecséreljük a drága idődet.

– Remek!

Kornélnak tetszett a nagydarab ember közvetlen, de udvarias stílusa. A másik két tanulóval beballagott a hangárba. Hamarosan Nóra is csatlakozott, de inkább eltűnt a Károly nevű mérnökkel a másik melegház felé a kíváncsi férfiszemek elől. Az újoncoknak sikerült lekötni a gondolatait. A kövér ember érdekesen adott elő. Megfelelő mennyiségű rövid anekdotát szőtt a mondandójába, és Kornél legnagyobb meglepetésére úgy beszélt a biztonságos és megfontolt repülés mindenek felett való figyelembevételéről, hogy megérte végigülni. Elmondta, hogy az előttük álló vizsga sikeressége nem megvásárolható, ezért is kérik a gép árát csak annak letétele után. Illetve azt is, a ToRule lehetőségeik szerint biztonságos, de az emberi tényezőért nem is akarnak, és nem is tudnak felelősséget vállalni. Az egyik tanuló udvariasan megjegyezte, ez a futároknál is így van. Ebből Kornél egyből tudta, amit amúgy is lehetett sejteni. Nem ő volt az egyetlen, aki ezen a vonalon ismerkedett meg a céggel.

Másik két sorstársa nagyjából vele egy szinten áll az áhított tudás megszerzésében. Ez akkor derült ki, amikor Zoltán hirtelen közölte, itt és most mindenki kitölt egy tesztet. Őszintén szólva, egyrészt tetszett neki a komolyság, másrészt értékelte, amiért tényleg nem kellett azt az anyagot feleslegesen ismételni, amin túl volt. Ez ügyes szervezésre utalt. A vizsgakérdésekhez hasonlóan összeállított feladatsor intelligens volt és követelő. Megfelelő, nem is túl rossz eredményt ért el rajta.

Zoltán pont a számonkérés után közölte, hogy úgysem tudná őket benn tartani. Addigra volt már egy kis extra mozgolódás. A három tanonc kiment. Mint kiderült, talán pont Kornél sebtében megosztott videója, vagy más miatt, de kisebb tömeg alakult ki. Többségük szintén leendő ToRule tulajdonos volt, de néhány, a környéken tevékenykedő földműves is észlelte az „apró” jármű érkezését. János sürgött-forgott, székeket hozott ki. Viccesen közölte, belépőt is fog szedni.

A show elstartolt. A hordozóról felszállt három vadászrepülőgép, a hangár és a melléképület, de még a cseresznyefa alól, sőt a hatalmas anyahajó mögül is szárnyra kapott néhány ember. Aprók voltak. Mire Kornél elkezdhette volna csodálni, milyen ügyesen manővereznek az égbolton, és bele is jött volna a videózásba, az egésznek vége lett. A minigépek pilótái egymás után szálltak le, végül egyikük maradt. Fél percig cikázott a három vadász előtt, megpróbálta egymásnak reptetni őket, de aztán varázsütésre ő is zuhanni kezdett, majd elegánsan landolt a közönség előtt. Levette a sisakját. Kornél egyből felismerte. Zsolttal nem találkozott még, de ő szerepelt az első videón, amit látott. Hirtelen úgy érezte, valami nagy sztár vagy hős áll előtte.

A fiú ügyet se nagyon vetett a nézőközönségre, csak udvariasan köszönt. A szőke lány, aki Eszterként mutatkozott be egy bő órája, adott a barátja szájára egy puszit, majd az orrukat és a kezükben a sisakjukat lógatva bementek a hangárba. Zsolt majdnem a földre dobta a kezében tartott fegyvernek látszó tárgyat, de aztán mégis meggondolta magát.

– Mi történt? – kérdezte Kornél, nem is tudta hirtelen hogy kitől.

Zoltán válaszolt neki, aki ott ült két székkel mellette.

– Vesztettek. Várható volt, de Zsolt barátunk reménykedett. Nyílt légtérben a vadászok gyorsabbak, és majdnem olyan fordulékonyak. Ráadásul állig fel vannak fegyverezve. A srácoknál csak egy pisztolyszerű célzólézer van.

– Eléggé a katonáknak állt a zászló. A „sok lúd disznót győz” elvet nem lehetne érvényesíteni?

– A vadász egyszerre nyolc célt is tud követni, pedig ez inkább csak egy felderítő. Egyelőre valószínű, egyetlen gép is elfenekelne mindannyiunkat.

– Mindenesetre nagyon látványos volt. Lesz még?

– Úgy tudom, igen. Ha Zsolton múlik, még harminc ütközet. De valószínű, inkább a városi harc lesz izgalmas. Egy kihalt településen el tudunk bújni.

– Már most sajnálom, amiért még nem vehetek részt benne!

Nóra a következő körben ott maradt szakkommentátornak. Gyűlölt a katonák közt lenni. A nők legalább annyira megnézték, mint a férfiak, és egy szinten túl már nem a hiúságát legyezgette a dolog. A tanulók sokkal nagyobb tisztelettel voltak vele, mint oktatójukkal. Bár megbámulták, legalább megpróbáltak udvariasak maradni.

– Lesz még egy visszavágó. Zoltán, Tamás arra kér, te is szállj fel – mondta a nő.

– Rendben – a megszólított méreteihez nem méltó fürgeséggel ugrott fel a székről.

Kornél a kimért emberben is érezte a lelkesedést.

A Varacskos Disznó sofőrje megmutatta az érzékelőket a Szárnyakon. A kezében tartott pisztoly valójában egy fejlett képelemző- és lézeres célzóberendezés volt. Valós időben küldte az adatokat az anyahajóra. Ott akár azt is meg tudják mondani, a betáplált forma egy négyzetcentis pontosságú területét milyen arányban és ideig lőtte volna. Nóra szomorúan közölte, nem sikerült egy találatot se szerezniük. Mire tiszta célpontjuk lett volna, a gépek vagy elfordultak, vagy nemes egyszerűséggel hasonló „fegyverzettel” leszedték őket.

A mintegy két tucatnyi összeverődött idegen egy emberként szurkolt. A ToRule pilóták megpróbálták meglepni a gépeket. Hárman is beálltak a felszállási pontok közelébe, és zárótüzet próbáltak zúdítani a vadászokra, de azok még a felszínről viszonozták. Péter meg is érkezett Nóra mellé, komótosan a szántó fölött szállva.

– Leszedtek. Átveszem, lepd meg őket! – azzal Nóra kezébe nyomta a pisztolyát.

– Elvégre minekünk semmilyen szabályt nem kell betartani, mi vagyunk a terroristák! – mondta a nő, de a levegőbe emelkedés helyett a kocsijába pattant, a géppel a hátán. Egyenesen kezdett a szántáson hajtani, mintha csak igyekezne valamiért a hajóra.

Péter lelkesebb, de kevésbé csinos kommentátor volt. A fordulókat elemezte, és azon kesergett, hogy a gépek csak játszanak velük, mint macska az egérrel. Fedezék nélkül bármikor leszedhetnék őket. Pár perc múlva már a leghátsó sorban álló frissen érkezett földműves is többet tudott az apró gépek képességeiről, mint egy óra sajtóanyag böngészés után.

Dávidot szintén leszedték, mert eléggé az agyára ment az egyik gépnek. Lassan „zümmögött” az egyik gép előtt, de nem tüzelt rá. Végül egy célzott lövés vetett véget a sétarepülésének. A földön viszont hasznossá tette magát. Kihozott a hangárból egy nagyobbacska terminált, amivel ki tudta hangosítani a fiúk kommunikációját.

– Eltaláltad! – hallották Zsolt hangját.

– Csak a farka végét. Bosszút fognak állni – morgott Tamás. A gépek pedig valóban összehangolt támadással gyorsan a földre kényszerítették a pilótát.

– Szitává lőttek – dünnyögte, és elindult a hangár felé.

Nóra valószínűleg erre várt. Az egyik gép elég alacsonyan szállt, ő pedig lassítás nélkül kiugrott a kocsijából. A szántáson elszenvedett hatalmas esés helyett a levegőben termett. Vakmerő művelet volt. Péter fel is szisszent, nem látott még hasonlót, és nem is merte volna megcsinálni. Az autó tovább gurult, lassan megállt. Sofőrje pedig hirtelen megfordult, és tüzet nyitott a merészen alacsonyra jutott gépre. Nóra meg is billent. Egy pillanatra úgy tűnt, lezuhan, alig három méterről. Végül csak a lába ért le. Ezzel a sebességgel az sem lehetett kellemes.

– Jól vagy? – kérdezte Péter és Dávid egyszerre.

– Aú! Amúgy semmi bajom. Eltaláltam! Pf… Leszedett. Jövök.

Zsolt azonban még a levegőben volt. Mint egy vízimadár, amely meglátja a felszín alatt a halat. Alig volt vagy ötven méterrel magasabban, de még az ugrót is ráadta a zuhanásra. A két gép körül az egyik épp el volt foglalva Eszter és Gabi üldözésével.

– Fedezlek! – szólt Zoltán, aki viszonylag távol volt. Ő is zuhanni kezdett, emellett amilyen pontosan tudta, célba is vette a gépet. Annak pilótája, vagy legalábbis a műszerei észlelték, és kénytelen volt kitérni. Nem tudott Zsoltra célozni.

Az emelkedő gépet váratlanul érte a vakmerő támadás. Mire a lézerek célt találtak volna, Zsolt már tüzet nyitott.

– Eltaláltam… Francba! Nem igaz! Csak a szárnya hegye – szitkozódott a fiú. Mire végigmondta, Gabi és Eszter elvesztették a csatát, a harmadik gép is felé fordult. Ha nem csak gyakorlat lett volna, Zsoltból valószínűleg gőzfelhő se marad a zárótűz alatt. A zuhanórepülés egy elegáns fordulóval ért véget.

– A sakkban ilyenkor kell kezet nyújtani a tábla felett – summázta Zoltán, akit a három gép kergetett. A nagydarab ember úgy iszkolt még a találatok után is a fenyegető kinézetű gépek elől, mint egy megsebzett egér a vérszomjas kandúrok tekintetével a hátán.

– Vége.

Az egész jelenet gyorsan lezajlott. Nóra ekkor landolt, veszélyesen közel Dávidhoz és Péterhez. A fiúk először szét akartak ugrani, de a nő nem a szokásos kecses pózban jön. Így szerteszét ugrás helyett inkább elkapták. Gyakorlatilag a karjukba esett. Lábra állították, de csak a jobbján támaszkodott.

Levette a sisakját, amíg Péter tartotta a karját, és az első mondata ez volt:

– Na, ezt nem kell. A repülés veszélyes. Bemutattam, mit nem szabad. Aú…

– Vali nincs itt, igaz? – kérdezte Dávid.

– Még jó, hogy nagyobb bajod nem esett. Mi történt? – aggodalmaskodott Tamás, aki épp akkor szállt le.

– Hülye voltam, bocs… – Nóra alig bírt a futárok főnökének szemébe nézni, és nem a bokája miatt érzett kellemetlen fájdalom miatt.

– Vali nincs, a Bálnán van orvos – morogta Tamás. – Odaviszlek.

– Semmi bajom, inkább nem! – a nő hangsúlya nem tűrt ellenérvet.

– Én orvos vagyok! – jelentkezett az egyik néző, aki addigra már mellettük állt, egy jócskán negyvenes úr. Kornél „tanulókörébe” tartozott. – Labororvos, de egy törést vagy ficamot azért felismerek.

Levették Nóra hátáról a Szárnyat, Péter pedig nemes egyszerűséggel felkapta a nőt. Gabi és Dávid, mint gardedámok kíséretében bevonultak a hangárba. A nézőközönség leginkább szemmel követte őket, egészen addig, amíg az egyik vadász pár méterre tőlük landolt a tarlón. A szél és az ijesztő gép mindenkinek visszacsavarta a fejét. Anna ugrott ki belőle, és Tamáshoz rohant.

– Valami baj van?

– Semmi, csak egyikünk nem gondolkodott kellően higgadtan. Úgy néz ki, nincs probléma.

– Jó napot mindenkinek! – mondta kissé meglepetten a nő, végignézve az arcokon – Horváth Anna őrnagy vagyok a légierőtől.

A katonákhoz szokott nő furcsán érezte magát ennyi civil közt.

– Szépen küzdöttek – fordult Tamáshoz, de jól hallhatóan beszélt. – A való életben két csúnya luk lenne a századosunk gépén.

– Simán leszedhettek volna még az elején – szomorkodott Tamás.

– Az nem életszerű. Mármint valóban, de akkor nem lett volna kiértékelhető eredmény. Megvártuk, amíg kialakítanak egy támadást. Elvégre nem lőhetünk jámbor civilekre. Jók voltak.

Közelebb lépett a férfihez, és a fülébe súgta:

– Nem lehetne ezt szűkebb körben?

Károly érzékelte a szituációt, ráadásul pár méterre kamerázott. Átvette a vezetést, Jánossal kiosztottak néhány szórólapot. Arra biztattak mindenkit, jöjjenek máskor is. Majd szép lassan hazaterelgették az embereket. Kornélt és a többi tanulót beinvitálták a hangárba, ahol csatlakoztak a többiekhez.

Tamás és az őrnagy kettesben maradtak a fenyegető, pattogva hűlő hajtóműveivel kissé tájidegen hatást keltő vadász mellett.

– Pár ember vakargatni fogja a fejét. Nem gondoltuk, hogy egyáltalán képesek lesznek találatot elérni, mielőtt tüzet nyitunk. Ilyen nyílt légtérben nem. Nóra meglepte a századost, Zsolt pedig reagált. A célelemzők szerint csak szerencsénk volt, amiért nem találtak el hajtóművet vagy pilótát. Talán ha képzettebb lövész a fiú.

– Akkor sem volt reális, nem lőttek. Gyakorlatilag addig tartana, mint az első kör.

– Ott is visszafogtuk magunkat – mosolygott Anna.

– Akkor pláne.

– Most visszatérek a hordozóra, majd felszállunk. Már most tudom, még biztosan jövünk.

– Mertem remélni, hogy látom még! – kiáltotta Tamás a gépére lendületes ugrásokkal felmászó nő után.

Az őrnagy hátra se nézett, csak rosszallóan intet az ujjával a háta fölött. Majd direkt meglehetősen nagy széllel emelte fel a gépet. Tamás az utolsó pillanatban kapta fel a sisakját. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy utána repül, de gyerekesnek találta volna.

– Károly, hallasz? – kérdezte a rádióban. Tudta, hogy a mérnök fején ott van a headset.

– Igen.

– Ha érdekel, repül a bálna! Állj vigyázzba!

– Igenis, kapitány!

Természetesen nem csak ő hallotta. Nórán és Péteren kívül mindenki kiszaladt a nagy eseményre. János kivételével, aki a cseresznyefának szurkolt, mindenki szájtátva, pontosabban a szél miatt még a szemét is csak résnyire nyitva nézte a valószerűtlenül hatalmas monstrum a levegőbe emelkedését. Félelmetes volt. Áthaladt majdnem felettük. Ezzel együtt nem akartak letarolni semmit, érződött az óvatosság.

Kornélt végül Tamás vitte el a szállodába. Nóra nem vállalta a fuvart, bár valóban nem tört el a lába. Ezt végül a nagykáli traumatológián tett diagnózissal erősítették meg. A repülni tanuló orvosuk műszer nélkül nem tudott biztosat mondani, ezért indítványozta a kivizsgálást.

A két férfi először szótlanul ült egymás mellett a kocsiban.

– Nem zavar, hogy a konkurenciától vagyok? – kezdte Kornél.

– Ez már így is elég szövevényes. Helyi Rototranszos és JCF-es futárok, vagy azok ismerősei is vannak a vevőink közt. Egyelőre szükségszerűen köztük terjed a hírünk. Ráadásul Zsolt repülését az Aerotransz végül támogatta, egy ismerős pilóta közbenjárásával.

– Azért nem kell nagy Nostradamusnak lenni, könnyű rájönni. Fel fogja picit borítani a futárcégek életét a ToRule.

– Ha itt vagy kolléga, akkor egy kicsit úgy gondolod, mint én. Életre hívtam valamit, ami valószínűleg át fog csapni a fejem felett. Viszont már nem tudnék élni nélküle.

– Amit ma láttam, az alapján megtértem.

– Azért nem mindennap ennyire érdekes, hidd el nekem.

– Sejtem. De ma kissé elfáradtam. Köszönöm a fuvart.

Kornél aznap este mégis alig aludt. Egy hosszú és lelkes bejegyzést írt a mai napjáról a személyes oldalára.