Gabi a kettes hangárban üldögélt egy széken. Kibontott haja sátorként vette körül, Állát a tenyerébe támasztva figyelte, ami körülötte zajlik. A történések középpontja persze nem ő volt, hanem a tőle alig két méterre álló Nóra, illetve „ikercsillaga”, az egyes hangárban Péter.
A programozó a sürgés-forgáshoz képest a nyugalom szigetének tűnt. Csak ült. Ám az elméje épp úgy zsibongott, mint a körülötte tevékenykedő emberek. Napok óta gyakorlatilag Teri és ő vitték a céget. Szinte mindenki más szerepet vállalt az esküvő szervezésében és lebonyolításában. Ezért ők foglalkoznak azokkal, akiket valamiért nem érdekelt a nagy esemény, csak a repülés. Vagy azért, mert túl rövid ideje ismerték a csapatot, vagy mert ilyen-olyan okokból nem értették meg a készülődés fontosságát. Erre a hétvégére azonban hivatalosan is bezártak.

Gabi kifejezetten trenírozta magát az emberekkel való kommunikációra. Megfogadta Nóra tanácsát. Beszélni akart Dáviddal. De úgy érezte, előtanulmányokat kell folytasson. Maximalista volt, mint a munkájában is, így az idő kevésbé számított. Egészen sokat fejlődött. Még Eszternek is többször feltűnt, hogy a barátnője nem csak tényközlő tőmondatokban kommunikált, hanem egyre ügyesebben használt alapvetően felesleges jelzőket és dicséreteket.
A programozó ezzel együtt sem érezte kellőképpen felkészültnek magát. A férfi itt lesz, ezt tudta. Nóra megemlítette, hogy ő is hivatalos, majd sokat sejtetően mosolygott hozzá. Gabi igyekezett. Eszterrel külön erre az alkalomra vettek neki egy ruhát. Zöld és egyszerű volt, de gyönyörűen mutatott a hajával. Még nem volt rajta, csak a szőke lánnyal egyszer felpróbálta. Magának is el kellett ismernie, mennyire jól mutat.

Ám a figyelmét most a menyasszony vonta magára, aki kezdett alakot ölteni a segítő kezek munkája nyomán. A ToRule vevői közt immár szinte minden szakma képviseltette magát. Az ételről Marika és a Pénzes Pista étterem stábja gondoskodott, ezt evidensnek tartották. A cégtulajdonos közölte Péterrel, hogy iszonyúan megsértődne, ha nem így lenne, és főleg, ha nem számíthatná meg neki extra baráti árban. Találtak sminkest, fodrászt és szabót is. Utóbbi elképesztő munkát végzett. Amikor Nóra egy pillanatra kilátszott az őt körülvevő nők gyűrűjéből, Gabinak hirtelen semmi nem jutott az eszébe, csak tátva maradt a szája. A tiszta fehér ruha első pillanatra teljesen egyszerű, klasszikus forma volt. Sehol egy csipke vagy dísz. Egész addig, amíg viselője helyzetet vagy helyet változtatott. A mozdulatlan formájában dísztelen szoknyaköltemény a hajtások mentén már járásra szétnyílt, és nagyon ízléses, de mérhetetlenül látványos csillogó anyag bukkant elő belőle. Ha ismét mozdulatlan maradt a menyasszony, a tünemény makulátlanul eltűnt a sima szövet mögé.

Nóra haja is változatlanságában volt szép. Légiesen könnyed kinézetet mutatott, de a barna korona a ruhával ellentétben szinte teljesen mozdulatlan maradt. Egyetlen fehér orchidea volt benne, és minimális csillogás, amely a ruhával állt szinkronban.
– Pörögj egyet! – kérte a szabónő. Az ötvenes asszonyt Juditnak hívták, és egyik tanítványuk édesanyja volt.
– Hű! – mondta csöndesen Gabi, végignézve mutatványt. A szoknya egyetlen fordulatra megmutatta rejtett képességeit, majd amint véget ért az erőhatás, fegyelmezetten visszarendeződött.
– Próbáld a szárnyaid is! – mondta az alkotó.
Nóra szót fogadott. Felemelte a kezeit. Ugyanaz az anyag feszült ki a teste és a karjai közt, mint ami a szoknyából villant elő. Aztán ahogy az ujjaival megérintett egy alig látható gombot a tenyerén, az alkarjával nagyjából megegyező hosszúságban a ruha megtoldotta magát, így a szárnyak fesztávolsága jócskán két méter fölé nőtt.
– Mérhetetlenül hatásvadász, de elismerésre méltóan látványos mutatvány – tört ki Gabiból. Hirtelen elfelejtette, hogy ez akár cinikus megjegyzésnek is tűnhet.
– Köszönöm – hajolt meg Judit. – Egy jó esküvői ruhát pont ezekkel a szavakkal lehet leírni.
– Őszinte elismerésem! Ha valaha lesz nekem is, már tudom, kihez kell fordulni – sóhajtotta Gabi.
– Állok elébe! – mosolygott a szabó.
– Lehetne még egyszer? – kérdezte Károly, aki most került elő harmadjára, amióta Nórán épp volt annyi ruha, hogy beengedjék a kettes hangárba a kamerájával. Gabi úgy ítélte meg, a mérnök már most többet futott, mint egy átlagos napon, pedig még igazából reggel volt. Legalábbis neki…
– Látod még egész nap! – morgott Vali, aki annak ellenére részt vett az öltöztetésben, hogy most egy képzettebb ember végezte a sminkelést.
Nóra azonban csak mosolygott, és a kettőt fordult a kamerának, majd a szárnyait is kinyitotta.
– Jól működik a mechanika, ugye? – Károly hangjában nem leplezett büszkeség bujkált.
– Igen, csodás! – mosolygott rá Nóra – Ügyes vagy!
A mérnök addig sürgölődött, amíg Vali rá nem szólt ismét. Pár perc múlva már csak a sminkes és a fodrász igazgatta a tökéletestől épp egy hajszálnyira álló tincseket.
– Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy – fakadt ki Gabiból.
– A menyasszonyok mindig szépek, de te is az leszel. Eszter azt csiripelte, a ruhád neked se lesz rossz.
– Hozzád képest egy mérethibás zöld erdei manó leszek… De ma neked kell tündökölni – tette hozzá rövid szünettel.
– Pedig féltem, hogy túlragyogsz – kacagott Nóra. Amint megmozdult, megint megvillant a szoknyája, majd mélyet sóhajtott. – Nem akartam ekkora felhajtást. Egyszerű ruhát szerettem volna. Végül is, rajtam múlik. Ha szobor leszek benne, nem válok szárnyas hercegnővé. Ez a sok ember…
– Egyszer az életben te vagy a királylány. Minden gyerek erre vágyik.
– Köszi, igaz.
– Pedig csak egy sablonos szöveg… – motyogta a programozó.
– Az. De az egész nap egy porhintés. Élvezni fogom, és neked is csak ezt javasolhatom. Menj, változz erdei tündérré! Aztán bűvöld el Dávidot!

Gabi megköszönte a tanácsot. A menyasszony kivonult, hogy fotókat és videókat készítsenek róla és Péterről. Természetesen erős légi támogatással. A kettes hangárban a programozó közben találkozott az összes nővel a csapatból, és még néhány fontosabb tanítvánnyal. Ők itt öltöztek át, a fotózás után, vagy repüléshez, amit a szertartás idejére terveztek. Gabi csak ült a székén, és figyelte a sürgölődésüket egy darabig. Aztán felöltötte a zöld ruháját, majd igénybe vette a fodrász és a sminkes segítségét. Mikor tükröt tartottak elé, egészen elégedett volt a látvánnyal. A magában hirtelen megfogalmazott„megfelelő lesz” helyett mosolygott:

– Nagyon szépen köszönöm, szebb lettem, mint valaha!
Belül rájött. Üresnek tűnő szavai mögött még tartalom is volt.

Amikor kilépett az üvegházból, hirtelen túlcsordultak az érzékszervei. A bárányfelhős égen épp szikrázóan sütött a nap, mint az idő többségében. Enyhe szellő mozgatta őket, ami nagyon-nagyon jól jött a forró augusztus végi napon. A (többek közt) kifutópályának használt gyepes részen több száz ember gyűlt össze. Nagyjából másfél órával ezelőtt, mialatt Gabi bent volt, a szórványosan beszélgető korán érkező vendégeken kívül csak pár fiú rakosgatta a székeket, és installálta a díszítést. Legtöbbjük Péter egykori futártársa, és/vagy ToRule pilóta minőségben.
„Szerencsére nem esik” – gondolta a nő. A kettes hangár lett volna a vészterv, de ennyi ember nagyon szűkösen fért volna el.
Többen megnézték maguknak. Ilyesmi korábban fel sem tűnt neki, de most legyezgette a hiúságát, és növelte az önbizalmát. Mosolygott, és szóba is elegyedett a vendégekkel. A központ területe normális esetben még akkor sem volt szűkös, ha tele volt tanítványokkal a légtér. Ám most már a rengeteg anyag és ember ideszállítása is komoly helyet igényelt. Gabi végül hasznossá tette magát. Segített Zsoltnak, aki az érkező autókat próbálta irányítani. A programozó határozott rendszerező elméje, és a fiú fáradhatatlan szaladgálásának eredménye egy kielégítő megoldás lett. A csapatmunka sikeresnek bizonyult.
– Menj, zuhanyozz le – mondta a kimelegedett srácnak.
– Nem kell pingvinbe vágnom magam, repülni fogok – lihegte Zsolt.
– Elboldogulok, szusszanj egyet.
– Köszi! – szaladt el az ifjú.

Gabi titkon Dávidot leste, de nem találta meg. Egyelőre nem tudta, mit mondjon neki. Nem is igazán akarta ő ezt az egészet. Belefeledkezett a koordinálásba. Szinte szaladt a szertartás elejére. Majdnem elkésett. Észre se vette, mennyivel többen lettek közben. Persze szinte mindenkit látott, aki jött, számolni pedig tudott, de akkor is megdöbbentette. Viszonylag hátul ült le. Nem akart már előre furakodni.

A menyasszonyt Zoltán kísérte az anyakönyvvezető elé. Majdnem olyan büszkén lépdelt elegáns öltönyében, mintha a lányáról lett volna szó. Péter mellett az édesanyja sétált. Gabi magában el kellett ismerje, a vőlegény felnőtt a feladathoz. Konzervatív, szürke öltönyt viselt, tökéletes modorral. Idősebbnek és érettebbnek tűnt a koránál. Nóra viszont – mint mindig – legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabbnak. Gabi már-már valószerűtlenül dekoratívnak találta. A direkt napfényben a lépéseire kikandikáló csillogó anyag úgy ragyogott fel ezer apró ponton, hogy azt még egy elvetemült virtuális szimulációban is elismerték volna. Értette a szándékot. A cég sikere azon állt vagy bukott, hogy elegendően érdekesnek tartják-e a vevők az általuk kínált valóságot. Egy ilyen álompár egybekelése pedig bárkiben ébresztett valamilyen érzelmet. Akár a kőkemény logika is életre kellett hívja ezt a napot, nem csak kettejük kapcsolata.
Péter mögött Tamás ült, mint hivatalos tanú. A fiú Zsoltot kérte meg eredetileg. Gabi véletlenül fültanúja volt a beszélgetésnek. Amikor a légi parádé ötlete is felmerült, a srác közölte, hogy ülni a főnöke is tud. Volt némi csúnyán nézés, de aztán mindhárman röhögtek az egészen. Eszter viszont nem hagyta ki, a menyasszony mögött akart helyet foglalni. Nóra diplomatikusan megkérdezte, hogy a csapat hölgyei közül ki volna a tanúja, mert nem akar ő dönteni, de egyhangúlag megszavazták a szőke lányt. Ki is tett magáért. El kellett ismerni, hogy Zsolt is szerencsés srác, még ha a menyasszonyt ma tényleg lehetetlen volt felüllicitálni.
A szertartás nem volt hosszú. Épp véget ért, mire akárki is unta volna. Zoltán felkonferálása után a törvény képviselője beszélt, aki egy hatvan körüli nő volt, meglehetősen zavarban, hiszen ekkora tömeg előtt még talán soha nem kellett esküvőt levezényelnie. Az egyetlen igazán furcsa dolognak azonban az előtte asztalkán fekvő anyakönyvet vélhették a legtöbben. Ezt a formátumot a házassági szertartás látványos lebonyolítása érdekében megtartották, pedig minden egyéb adminisztráció elektronikusan történt.

Gabi nem nagyon figyelt a szövegre. Az embereket vizsgálta. Nem messze tőle Károly ült. Külön a széksortól. Egy kézi vezérlővel kedvenc négyrotorosát kommandírozta. A gép tisztes távolból követte az eseményeket. Tulajdonosa nem akart saját maga szaladgálni, és így a látószöggel is három dimenzióban tudott variálni. Annyira feszülten figyelt, hogy a programozó észrevehette még a nyelve hegyét is, kilógni a szakálla mögül. Aztán feltűnt neki valaki, a másik széksor szélénél, előrébb. Hátulról hasonlított Dávidra.
A hitvesi csókhoz Nóra kilencven fokot fordult, majd átkarolta újdonsült férjét. A ruhája felragyogott. Ez még elvonta a nő figyelmét. De amikor Zsolt és a többiek előugrottak a semmiből, hogy látványos manővereket mutassanak be, Gabi már csak azt várta, mikor fordul utána a násznép a felettük zajló eseményeknek. Ám a sorok szélén ülő férfi vagy tényleg Dávid volt, akit nem hatott meg annyira a légi bohóckodás, vagy valamiért még mindig a menyasszonyt bámulta. Nem követte a fejével a pilótákat. A programozó nem mert felkelni a székéből. Végül a katonaság sietett a segítségére. Három Fecske húzott át felettük. Annyira váratlan és látványos volt a megjelenésük, hogy a „célszemély” követte őket.
– És tényleg ő! – suttogta a nő. Gyorsabban kezdett verni a szíve. Majdnem lemaradt az ifjú pár mutatványáról. A székük mögül előkerült a Szárnyuk, meg egy-egy sisak, és tettek egy lomha kört a násznép felett. Gabi csodálta Nórát, amiért ilyen körülmények közt képes gondolatvezérlést használni. Márpedig azzal repült, mert a ruhája csillogó szárnyait is kinyitotta.
„Lehet, hogy ez már sok” – gondolta a programozó, de mintha az ő fején is lett volna egy EEG, ami közvetítette a jeleket, mert az újdonsült feleség összecsukta a karjait, és úgy repült tovább. A leérkezéskor még teljes pompájában felragyogott a szoknyája, mintegy zárszóként.

Gabi még sokáig nem mert odamenni Dávidhoz. Céltalanul ballagott az emberek és az asztalok körül. Figyelte a beszélgetéseket. A vendégek gratuláltak, ajándékokat adtak át, vagy ettek. Időnként ránézett a férfira, nehogy elszökjön. Közben futólag megismerkedett Péter testvéreivel, és a családtagjaikkal. „Gyerekek” – fújt riadót az elméje. Rég találkozott gyerekekkel! Nem is a látványukkal volt baj, hanem a szemükkel és a kíváncsiságukkal. A felnőttek vagy nem vették észre, vagy diszkrétek maradtak a kezével, pontosabban az ujjaival kapcsolatban. A kicsik azonban nem. Nem nagyon vágyott a szokásos kérdéseikre, az „űűű... megfoghatooom?!?” követelésükre. Odébb somfordált.
Bezsebelt néhány bókot a ruhájára és a szépségére. Megcsodálta Zsoltot, amiért ő is képes volt öltönyt húzni, bár nem viselte olyan elegánsan, mint a többiek. Eszterrel együtt azonban kifejezetten bájosak voltak. Tanúja volt Cili és barátja szemkontaktusának, amikor a lány ügyesen helyezkedve és egy kecses mozdulattal elkapta Nóra csokrát.
Tamás tűnt még fel neki. Keresett valakit. Meghallotta a nevét, ám csak nézett, de nem látott. A hang még valahogy Gabinak is ismerős volt. A férfinak leesett az álla, és kidülledtek a szemei. A programozó pedig magában kissé gúnyosan nyugtázta: „Na persze, a nagy cicik…”
Ám anélkül, hogy hallgatózni akart volna, túl közel volt. Az a hang!

– Meglepődtél? – kacagott a nő.
– Hogy őszinte legyek…
– A háziversenyedet nem tartottam valami érdekesnek, nem utaztam ide érte. Végül mégis elég ügyesek voltak a srácaid. Ez a felvetésed viszont már most megérte. Pedig csak néző vagyok. Köszönöm a meghívást! Természetesen vállalom az első ToRule házibajnokság kommentálását.
– Hű, ezt őszinte és lényegre törő volt – dünnyögte Tamás, aki még mindig alig leplezte zavarát. A nő kacagott.
– Ha úgy vesszük, világbajnokság lesz! Olyanon még úgysem voltam.
„Antall Orsi” – ugrott be hirtelen Gabinak, és neki is megváltozott az arca, bár ez nem különösebben érdekelte. Emlékei szerint a nívósabb hazai futárversenyek állandó szakkommentátora egy búgó, mély hangú ötvenes nő… Igaz, ha jobban visszagondolt, már tíz éve is ötvenes nő volt. Aki azonban Tamással szemben állt, valahol harmincas évei közepén lehetett. Egyáltalán nem volt kellemetlen jelenség. Vállig érő, göndör világosbarna hajjal és kerek, kedves arccal. Egyáltalán nem volt vékony, sőt… Ám a programozó úgy vélte, csak akkor kritizálhatná, ha ő is karcsúbb lenne. A látványt azonban egyértelműen a dekoltázs vitte.
„A Mátrixban senki sem az, aminek látszik” – gondolta, és odébb somfordált, de még hallotta, ahogy a jellegzetes hang magyarázkodik.
– A köznép a felelős. Egy szakkommentátort tapasztalt vén rókának gondolnak. A hangom megvolt hozzá, így jött a hirtelen megöregedésem. Gyorsabban befogadtak a pályám kezdetén. Végül is mindegy, a versenyeken úgyis mindig csak a szavaim fontosak, még ha meg is jelenik az avatárom. Nagy csalódás ez neked?

Gabi a választ nem hallotta, csak utána Orsi kacagását. A tömegben megint szem elől tévesztette Dávidot, pedig látótávolságba akart kerülni. Ám Teri szaladt oda hozzá.
– Szia! Te vagy az egyetlen, akit meg tudok kérdezni. Egy XB-18C akar landolni nálunk, pont most, úgy három perc múlva. Azt mondta, valami rakományt hoz. Hat láda, összesen valami kétszázötven kiló. Már szóltam mindenkinek, akin van sisak, hogy senki ne szálljon fel. Vagy figyelje a radart, de nem tudom hova tegyek le feltűnés nélkül egy ilyen gépet. Arról sincs fogalmam, mit hoz. A hármas hangár mögötti tarlóra gondoltam, az a gép is le tud szállni helyben, oldja meg!
– Jó lesz, mindjárt riasztok valakit… – mondta Gabi. – Vagy tudod mit, majd mi nők megoldjuk! Mondd neki a tarlót, az jó! A GPS koordinátát megtalálod…
– Azt már tudom. Megpróbálok Zoltánnak szólni, de épp valami nagykáli nagykutyával láttam társalogni.
– Tamást ne zavard, ha kedves az életed!

Gabi diszkréten két, a sajátjánál nagyobb cicit mutatott maga elé. Teri mosolygott és bólintott.

– Károlyt nem tudod elvonni a kamerájától. Én még Andrást próbálom megtalálni, bár reggel óra nem láttam…
A pilóta meglett. Ám Gabi őt sem akarta zavarni. Nóra és Péter épp vele szemben ültek. Pontosabban velük szemben. András felesége is ott volt. A szájhős nőcsábász olyan szeretettel szorongatta a sokszor csak „hárpia” vagy „sárkány” néven emlegetett asszonyt, mintha majdnem olyan szép és fiatal lett volna, mint a menyasszony vagy Eszter. Ám a nő egyidős és majdnem egysúlyú volt a férjével. Az arca is inkább volt mosolygós, mint szép. Valahogy mégis jó volt rájuk nézni.
A programozó végül Terivel kettesben üdvözölte a gépet, ami nem keltett nagy figyelmet a tarlón.
– Ennyi ember közül magukat küldték pakolni? Na, szép… – ugrott ki a gépből a külsőre András ikertestvérének is beillő fickó.
– Valakinek pont most kellett nekünk csomagot hoznia? – felelte Gabi bosszúsan, főleg, mert a gépet az Aerotransz logója ékesítette.
– Én nem tudom, hölgyem! Én jöttem, mert küldtek. Tegnap éjjel futott be vele a tehervonat, ma kellett idehoznom. De elég nehéz ám, a legsúlyosabb két ládának nyolcvan kiló darabja! Magácskák ruhája pedig nem épp munkás overall. Még ha el is bírják…
Teri és Gabi egymásra néztek. Elegáns, vékony nyári kosztüm, bő szárú nadrággal az előbbin, fűzöld ruha vádliig érő szoknyával, enyhe magas sarkú az utóbbin.

– Ha volna kedves segíteni, esetleg meghívjuk egy tál ételre… – javasolta Teri.
– Sietek hölgyem, még tele a gép. De… az illatok még idáig is… Egye fene! Vagyis egyem én! – vágta ki magát lelkesen a pilóta.

Hárman végül ruhaszakadás nélkül kipakolták a ládákat. Cserébe megtöltötték a futár ételhordóját. A repülő pedig eltűnt, mintha nem is lett volna. Csak a csomagok maradtak a tarló szélén, a szolgalmi út mellett.
– Mi a frász ez? És mibe fog kerülni? – morogta Teri.
Gabi vizsgálta egy darabig, aztán felkacagott az egyik láda oldalán talált szállítólevél láttán.
– A japán humorérzék bizonyítéka! A kanji-t én se tudnám elolvasni, de gyengébbek kedvéért itt van angolul: Ishimura and Arai industries. Képesek voltak Aerotransszal ideküldeni! Ez a nap poénja!
– Az hagyján, de ha minden igaz, ezek tényleg rendesek akarnak lenni.
– Vagy csak megveszik az országunkat egy fehér lóért, vagyis jelen esetben futóműalkatrészért – adta a pesszimistát a programozó.
– Mindegy, Tamás ma akkor is boldog lesz, ha nem jön össze neki az a nő, akivel láttad – nevetett Teri.
– Hű, jut eszembe, bocsáss meg, tényleg… – azzal Gabi otthagyta a kolléganőjét a ládákkal a semmi közepén, és visszarohant a hangárok elé. Megfeledkezett Dávidról. Riadtan nézett szerteszét, de nem látta sehol se. Az utolsó pillanatban találta meg a parkolónak és érkezési pontnak kialakított részen. Átvillant az agyán, hogy ennyi idő alatt is felborították az emberek a jól kitalált és logikus rendszert, de most nem érdekelte. A férfi épp egy taxinak intett, ami miatta érkezett.
– Várj, Dávid! – kiáltotta Gabi.
A mérnök megtorpant. Bizonytalanul megállt, nem szállt be a kocsiba. A nő szaladt, majd lassított. „Nem lesz ez így jó, nem eshetek a karjaiba” – gondolta. „Vagy fusson ő is, persze nem fog. Legalább marad. Elszökhetne, ha utál. Csak be kell szállnia abba az átkozott taxiba!”
A férfi végül mondott valamit a sofőrnek, talán fizetett neki, ezt Gabi nem látta. Majd lassan, bizonytalanul elindult felé.

Félúton találkoztak, megálltak egymással szemben. Olyan távolságban, mintha távoli ismerősök volnának. A nő úgy is érezte egy pillanatra. Dávidon egy világos ing volt, zakóját a meleg miatt a vállára vetette. Összehajtott nyakkendőjének sarka kikukucskált a zsebéből. Sokkal vékonyabb volt, mint amire Gabi emlékezett, pedig korábban sem sok felesleggel büszkélkedhetett. Arca egész beesett volt.
– Szia! – nyögte ki a nő, szokatlanul vékony hangon, pedig valami ennél hosszabb mondatot óhajtott előkotorni a tarsolyából a nagy pillanatra.
– Szia! Épp indulni készültem – mondta viszonylag kimért hangon a férfi.
– Maradj még egy kicsit! Szeretnék beszélni veled. Nem megyünk vissza?
– Nem vágyom rá. Idegennek érzem magam. Csomó ismeretlen arcot látok. Tamás csajozik, Károly filmez. Péter épp férjül megy. Mindenkinek van jobb dolga, minthogy velem foglalkozzon.
– Kivéve nekem. Nem bánod, ha én beszélgetek veled egy kicsit? Mondjuk az időjárásról, meg hogy milyen Nóra ruhája. Amikről egy esküvőn általában szó lehet.
Dávid hirtelen nagyon kérdő tekintettel nézett a nőre.
– Csacsogni szeretnél? Te? Rossz bájitalodba kóstoltál bele?
Gabi már-már sértőnek gondolhatta volna a dolgot, de elengedte a megjegyzést. Annak ellenére, hogy Dávid épp annyira nem kommunikált vele hónapok óta, mint ő. Közben azon járt az esze, hova ülhetnének le. Négy óra volt, a Nap még magasan állt, a fák alatt mindenhol emberek üldögéltek. Az üvegházakban sem volt egy nyugodt pillanat. „Teri!” – ugrott be neki.
– Nem bánod, ha napos helyen ülünk le? Vagy valami ennivaló közelében legyünk?
– Már teleettem magam. Messze megyünk?
– Nem, csak oda – mutatott a ládákhoz, nagyjából százötven méterre a hangár mögé.
– Felőlem…
A nő érezte, hogy a futástól jobban kimelegedett, mint szerette volna. Eddig valahogy szinten tartotta magát, nem izzadt, most azonban a haja melegítette a hátát. Két tincs az arca mellett befonva lógott a mellére, hátul a maradék, egymás alatti négy ponton összefogva egyetlen copfban állt. Érezte, kezd kibomlani. Egy-két szál csatlakozott a homlokáról induló fonatokhoz.
„Erdei tündér helyett kócos, izzadt banya leszek megint”.
– Menj nyugodtan, majd mi őrizzük a ládákat – mosolygott Terire, aki még mindig egy elképzelt négyméteres kérdőjellel a feje felett állt a földút szélén. Még segített nekik átrendezni úgy, hogy egy kisebb dobozra leülhessenek, és a nagyobbak árnyékot képezzenek, majd Gabira mosolygott, és némán „sok szerencsét” kívánva neki, visszaballagott a többiekhez.
– Szóval a bárányfelhőkről, vagy menyasszony elvarázsolt ruhájáról akarsz beszélgetni? – kérdezte Dávid. – Te bűvölted meg legalább?
– Az eget, vagy az öltözéket? Előbbire nincs hatásom, utóbbit Károly varázsolta, meg egy Judit nevű asszony, aki varrógépet és cérnát használ a trükkjeihez, és jó benne.
A férfi picit kényelmesebb helyzetbe fordult a ládán, amivel alig érezhetően közelebb is került.
– Egyébiránt min ülünk?
– A japán nép humorának bizonyítékán. Veletek küldték ide a mi cuccunkat.
– Velünk? Ja, mármint a munkaadóim cégével. Értem. Mik ezek? Újabb báli ruhák? – kérdezte cinikusan Dávid.
– Igen, mind nekem. Az, ami rajtam van, az még tegnap jött. Hogy tetszik? – Gabi nem hagyta felhúzni magát. Ehelyett felállt, és megpördült, hogy az ő szoknyája is felemelkedjen egy kicsit. Igaz, nem ragyogott. Helyette a haja izzott a napfényben.
– Nem rossz. Hugó mit szólt? – a férfi hangjában egyszerre volt mély szomorúság és megvetés, emellett egy csipetnyi félénk kíváncsiság.
– Még nem látta. Nincs itt – Gabi pördült még egyet. – Na, hogy tetszik?
Dávid felegyenesedett, odalépett Gabihoz, és egy mozdulattal kitessékelte a négy gumit a copfból, óvatosan a másik markával ellene tartva, hogy ne húzza meg a haját.
– Most fordulj! – súgta elérzékenyülten.
A nő engedelmeskedett.
– Szebben ragyog, mint Nóra ruhája! – rebegte a férfi.
Gabi csak mosolygott. Kicsit szédült. Melege is volt. A haja szanaszét repült, a vállán, a hátán és a mellén pihent. Alig látott ki mögüle.
– Elvarázsolsz, boszorka! – kacagott Dávid.
A hajkorona visszahuppant a ládára. „Lassíts!!!”
– Beszéljünk egy kicsit rólad is! Te viszont felszedhetnél… Mármint pár kilót, magadra. Elgyötörtnek tűnsz. Biztos nem eszel még velem valamit a svédasztalnál? – csicseregte.
– Tele vagyok. Nem a mai ebéden múlt. Pistáék és Marika kitettek magukért – sóhajtott a férfi.
– Ugye tudod, hogy megértettem az okaidat, amiért elvállaltad azt a munkát? Elvégre mégiscsak egy fontos állás…

Gabit komolyan érdekelte a dolog, és ki is akarta ugrasztani a bokorból a nyulat. Emellett úgy ítélte meg, túl intenzív lett a ruhabemutatója. Ugyanakkor a hajgumikkal együtt megszabadult egy csomó gátlásától. A háta mögé rendezte az összes szálat, kivéve a kép apró fonatot.

– Pedig hatalmas hiba volt – rugdosott az alkalmi cipőjével egy rögöt a férfi. – Tudod, úgy éreztem, azt csinálnám, amit szeretek és még pénzt is kapok érte. Ez a nyüzsgés nekem sok. Az Erőmű viszont fullasztó volt. Ez az álomállás, álomfizetéssel. Most viszont már szabadulnék. Csak egy arcnak kellek a reklámjukhoz. Bár, elértem egy-két dolgot a tervezésnél, amiről nem beszélhetek, és néhány kollégám őszintén kedvel, de…
– Miért nem keresel valami mást? Vagy jössz vissza? Most már Zoltán tudna neked fizetést adni.
– Az apró betű. Mindig olvasd el az apró betűs részt!
– Ebből élek! – kacagott Gabi. – Egyenesen írom azokat a betűket, amiket soha a kollégáimon kívül nem olvas el senki.
– Ez más apró betű.
– Tudom. Csak csacsogok.
– Furcsa vagy. Boldognak tűnsz, sugárzol. Még sosem láttalak ilyen ruhában. Egyáltalán, hosszú szoknyában.
– Szóval mégis érdekelek az esküvői öltözetek?

– Te érdekelsz – vallotta be alig suttogva Dávid.

– Ahhoz képest kommunikálhattál volna… – vetette halkan a szemére.
– Mintha te nem! – morogta a férfi, de inkább volt szomorú, mint szemrehányó.
– Ez igaz.
– Szóval boldoggá tesz? A csapat, a repülés? A… Hugó?
– Ne légy ilyen ünneprontó, ráadásul én is kíváncsi vagyok. Tamás azt mondta, az egyik mérnöknő csinos nálatok.
– Úgy nézek ki, mint aki boldog? Ellenben te annak tűnsz, nélkülem…

„Valami nem jó. Mennyivel könnyebb lenne, ha többet gyakoroltam volna” – gondolta Gabi, de hangosan picit mást mondott:
– Ez a beszélgetés dolog nehezebb meló, mint terveztem. Régen nem kellett megtárgyalnunk alapvető dolgokat.
– Nem is működött. A jelek szerint mégsem értettük.
– Ezt megérted? – azzal Gabi szájon csókolta Dávidot, de a férfi alig érezhetően ellenállt, mintha egyszerre akarná magához ölelni, és messzire lökni.
– Ez már kevés. Mi van közted és Hugó közt?
– Én is kérdezhetnék! Miért léptél le szó nélkül?

Pár másodpercig csak bámultak egymásra. Gabi először érezte, hogy kicsit felidegesítették a hallottak. Feltette a két kezét.
– Rendben, tessék! Megmutatom, miért nem beszéltem róla – azzal csak ő tudta honnan, a ruhájából elővarázsolt egy apró terminált.
Megmutatta a fejlesztett hardware és szimulátor ábráit, vázlatát, és a férfi elképedt kérdései szerint kommentálta. Igyekezett tárgyilagosan beszélni. Nehéz volt, nagyon sok élménye fűződött a projecthez. Leginkább szakmailag volt kihívás, de Dávid félreértette volna a lelkesedését.
– Ezt csináltátok Hugóval?
– Ezt. Egy munka, amiért pénzt fizettek, ráadásul sokat. Ugyanazt csináltam, mint te. Kerestem egy jövedelmező melót. Ehhez kellett legalább egy férfi és egy nő, akik tudnak programozni.
– De… akkor… Mégis hogy?
– Igen, kipróbáltam. Igen, vele. Szakmai döntés.
– Ha úgy vesszük ez is egy szakma, elég ősi, még ősibb, mint az első programozható gépek… - sóhajtott Dávid.
– Nem érzem úgy. Több száz teszt, nulla valós szex. Az eszközöket persze mi irányítottuk, de ez mind virtuális. Sosem volt bennem, sosem csókolt meg… Sehol.
– Egy kézcsókra emlékszem, a hangárban! – vágott közbe Dávid.
– Te is puszilgattad Esztert, arcon, amikor a gondolatvezérlés kezdett összeállni!
– Az más.
– Miért más? Ez is csak egy munkakapcsolat, te meg ráadásul csak örömödben csókolgattad!
– Hagyjuk – legyintett Dávid.
Elfordultak egymástól.
– Ilyen könnyen lemondasz rólam? Akkor nem is volt komoly – duzzogott a nő.
– Éppenséggel komoly volt – nézte a földet a férfi. Kotorászott a zsebében.
– Most sírni fogsz? Ne már! Adjak zsebkendőt? – kérdezte Gabi, aki egy pillanatra elvesztette az önuralmát.
– Mást keresek. Nem tudom miért tartottam meg, és pláne hogy miért hoztam el. Tessék, ennyire volt komoly.
Azzal Dávid megfogta a nő kezét. Gabi először ellen akart állni, de érezte, hogy csak valamit a tenyerébe akar rakni. Fémes volt, de nem hideg. Hiszen a férfi zsebében volt egy nyári napon. A mérnök ujjai eltűntek a tenyere fölül. Egy ékköves gyűrű feküdt a tenyerén. Egy fehérarany ékszer, csillogó smaragddal a közepén.
– Ó… – hallotta a saját hangját.
– Tartsd meg, igazából nem tudok ránézni. Rád emlékeztet. Ezerféle gondolatom támadt, hogy szabaduljak meg tőle, amikor egyszer láttalak… Nem fontos.
– Igenis fontos! – erősködött Gabi, akinek hirtelen eszébe jutott a délelőtti beszélgetése. Egy kis kommunikáció, és talán ma ő állt volna az anyakönyvvezető előtt. Nórának igaza volt! Mint annyiszor. Végül ő érezte úgy, hogy szüksége van zsebkendőre, de sikerült nagyon szapora pislogással és erős akarattal visszavennie az irányítást az érzelmei felett.
– Tényleg többet kellett volna beszélgetnünk… – remegett a hangja.
– Talán. Mindenesetre most eleget hallottam, egy kicsit emésztenem kell.
„Nyalogasd csak a férfiúi önérzeteden esett sebeid!” – fakadt ki majdnem Gabi, de végignézve a csontsovány, szomorú férfin, rájött, hogy ezzel az egy mondattal örökre elveszítheti. Vele mindazt, amit képviselt. Az ékszer még mindig a kezében volt.
– Akkor beszélgessünk az időjárásról és az esküvői ruhákról – súgta végül.
– Jó. Talán igazad van. Maradhatunk annyiban, hogy mindketten lehettünk volna okosabbak?

– Ez elfogadható kompromisszum.
– Rendben. Amúgy talán jól mutatna ez az izé a ruháddal. A szemedhez választottam eredetileg, meg persze a hajadhoz. Legalább tetszik? – sóhajtott Dávid.
– Nagyon szép. Próbáljuk ki! Segítesz, te főékszerész mérnök?
Visszanyújtotta az apró fémet, a kezük egy pillanatra újra összeért.
– Ööö… Ha megmondod, melyik a gyűrűs ujjad… – kacagta Dávid.
Gabi régóta nem hallotta nevetni. Pedig szerette, ha nevet.
– Kezenként kettőt választhatsz. Azon egy picit laza. Akkor legyen a középső-gyűrűs. Köszi…
– Nagyon romantikus lett volna, ha ezek mellett a ládák mellett kérem meg a kezed, igaz?
– De erről most szó sincs, ugye?
– Nem. Talán jóval később. Meddig maradnak itt ezek a dobozok?
– Juj, tényleg! Szólnunk kéne róluk valakinek. Mondjuk Tamásnak. Csak ha jól láttam, épp el van foglalva. Mellesleg… – kuncogott Gabi.
– Én is láttam. Akkor talán Zoltán.
– Teri már talán szólt neki. Még az is lehet, hogy csak minket nem akarnak megzavarni. Gyere, ballagjunk vissza, és kritizáljuk végig a nők ruháját! – ajánlotta a mérnöknek.
– Biztos nem fognak engem utálni, amiért idejöttem? – komorodott el Dávid.
– Meghívott vagy, nem?
– Ez igaz.
– Gyere és egyél valamit, mielőtt beborul az ég, és elmossa az esküvőt! Rád férne!
– Ne cikizz! Szabadalmaztatni fogom az Aerotransznál végzett mérnöki munkát, mint fogyókúrás eljárást.
– Sok nő problémáját oldanád meg. Ez szó szerint egy tömegeket érintő megoldás volna! – vágta rá gúnyosan Gabi, miközben a hangárokhoz közelítettek.
Közben mosolyogtak. Mindketten. Ugyan nem fogták egymás kezét, de a nő úgy érezte, a gyűrű is megteszi a férfi ujjai helyett.

Ám a beígért uzsonnát tényleg majdnem elmosta a vihar. Közelebb érve, mindketten érezték a bajt. A sötét fellegek azonban nem a fejük fölül, hanem egy fekete öltönyös, középkorú férfi képében érkeztek. Pontosabban, mire odaértek, már épp távoztak. Több száz ember állt döbbent csendben, és hol a férfit, hol a színpadszerű emelvényt nézték, amire Nóra lépdelt fel. Elegánsan, a gyönyörű ruhájában, egyenes testtel. A mikrofonhoz lépett, amit az anyakönyvvezető, Zoltán és a vőfély használtak. Messze volt Gabiéktól, de hallották a hangját.
– Nos, most már ezt is tudjátok rólam. De… Valami még tudnotok kell! Be kell valljam, hogy a ruhám ragyogó szárnyas unikornisok megnyúzott bőrével van díszítve. A szabóm bármikor igazolja. Megpróbáltam ezt a titkomat is megőrizni, de nem sikerült, állandóan kikandikálnak! – azzal megpördült, hogy a szoknya felragyoghasson.
A nevetés felmorajlott, de Gabi valahogy érezte a feszültséget a levegőben.
– Mi történt? – kérdezte Dávid.
– Ugyanannyit tudok, mint te. Az előtt a porfelhő előtt haladó autó utasa lehet a ludas, akit az imént láttunk Zsolt és Zoltán határozott léptei elől iszkolni.
– Ennyi nekem is feltűnt. Ne kritizáljam a ruháját? Ilyen öltönyt én csak temetésre vennék fel.
– Igazat adok – helyeselt Gabi. – De jó volna megtudni, hogy szaladjak-e vödrökért a tűzoltáshoz, vagy csak a bolondját járatják velünk, és ez valami lakodalmas játék.
– Nóra nem tűnik túl feldúltnak…
– Eddig sugárzóan boldog volt, most meg csak inkább kimérten mosolygott. Ha az érzelem-megnyilvánulását matematikailag értelmezzük, a deltája…
– Értem. Igazad lehet – helyeselt Dávid.
– Keressünk egy ismerőst, aki tudja, mi volt! – javasolta a programozó.
Közelebb siettek. Gabi szavahihető forrást kutatott a tömegben. Az első, aki szembe jött, Kriszta volt. Finoman, de határozottan megragadta a karját, megállította.
– Mi történt?

– Az a fickó idejött, felsétált a mikrofonhoz, mindenkit udvariasan üdvözölt, és kijelentette, hogy a menyasszony egykori páciense, és nemcsak a beszélgetésért fizetett neki, hanem... egyéb szolgáltatásokért. Aztán Eszter majdnem kikaparta a tag szemét, Zsolt fogta le. Zoltán pedig higgadtan, de ellentmondást nem tűrően felszólította, hogy ilyesmit még a Mátrixban sem illik beszélni, és lehetőleg gyorsan távozzon.

Az asszony korát meghazudtoló fürgeséggel szaladt el a hangár felé. Még hallották kiáltani:

– Fiam, hagyd! Ne repülj utána, már elment!
– Ez meg ki volt? – kérdezte Dávid.
– Zsolt anyukája. Gyere, ide lehet, hogy tűzoltókocsi kell! – vágta rá Gabi.
– Várj, állj meg egy pillanatra! – ragadta meg a mérnök. – Hogy ki?
– Igen, ez fura, hosszú történet. Na, mozogj!
Ahogy szaladtak, Dávid nem bírt magával.
– Humoros japánok, anyás árvák, Nóra egy prosti… Ne haragudj, az egészben az egyszarvúból készült ruha hihető!
Gabi hirtelen fékezett. Elfeledkezett a magas sarkú cipőjéről. Annyit akart mondani, hogy „Állj!”, de csak a magánhangzóig jutott, megbotlott, zuhanni kezdett. Dávid elkapta.
– Kösz… Zseni vagy!
– Csak reflex, ez nem ész… – nyögött a mérnök, majd talpra állította.
– Nem a mentés! – bontotta ki magát a karjaiból a nő. – Amit mondtál. Azt fogjuk csinálni! Amit Nóra. Gyere! Most beszélgetni fogunk, esküvői ruhákról. Vagy hasonló…
– He?
– Csak túlcsordítjuk a memóriájukat felesleges igazságokkal és csúsztatással. Akármit is mondott az a tag, nem rögzülhet senkiben. Így nem! Programozzunk!
– Ahhoz értesz…
– Ne feledd, boszorkányosan! De most te is kellesz! Mint már annyiszor…
A nő szemében fellángolt valami mélyzöld tűz. Dávid tehetetlen volt, elvarázsolták. A színpadnál elváltak.

Gabi még egy sokat sejttető mosollyal gyorsan a férfi kezébe csúsztatta a gyűrűt, és felugrott a színpadra.
– Üdv! – szólt a mikrofonba. A hangja visszajött az üvegházakról, ahogy meghallotta, kicsit elbizonytalanodott. – Zsoldos Gabriella vagyok, sokan tudjátok, én felelek a ToRule gépek programjáért. Én is szeretnék bejelenteni pár dolgot.
Döbbent csend, mintegy nyolcszáz szem szegeződött rá. Nyelt egyet, folytatta.
– Egy félórája, talán észrevettétek, egy Aerotranszos szállító landolt a hangár mögött. Majdnem háromszáz kilónyi alkatrészt hozott a gépünkhöz, ami ott áll a cseresznyefától nem messze, bakon. Sajnos a futóműve megsérült, amikor egy szárnyas unikornist vadásztunk vele Nóra ruhájához. Szerencsére japán barátaink, akikkel jóban vagyunk, mióta látták, hogy nálunk is milyen fontos a cseresznyevirágzás, ingyen küldtek nekünk pótlást, önzetlen szívjóságból. Arra kérnélek benneteket, hogy segítsetek behordani a ládákat a hármas hangárhoz!
Dávid lépett fel a színpadra, megigazította az öltönyét, bemutatkozott, majd Gabira meredt, és felé mutatott:
– Ne hallgassatok rá, valódi boszorkány!
– Ez elég komoly vád! – hallatszott Zoltán hangja, aki szintén a közelbe sietett.

Hangjának nem kellett sok erősítés. Eszter szaladt ismét a helyszínre, de megelégedett a nagyon közelről, vicsorogva, borzasztó csúnyán a mérnökre nézéssel. Amíg Zsolt meg nem jelent mögötte, és gyengéden odébb tessékelte.
– Bizonyítani is tudom! Nézzék! Tizenkét ujja van, vörös haja, és varázslatosan programoz! Ráadásul engem is elcsábított! Többször!
– Lássuk csak… – tartotta ökölbe szorított kezét a levegőbe Gabi, majd a bal mutatóujjával kihajtotta a jobb hüvelykujját.
– Egy, a férfi, aki mellettem áll, és ezt álltja, az Aerotransz mérnöke! Pedig ő találta ki a Szárnyat, de elcsábították tőlünk. Kettő, a cége konkurenciát akar nekünk csinálni. Érthetően elmérgesedett a helyzet, és sok a burkolt vagy direkt támadás, bármilyen fronton. Nem riadnak vissza semmitől, igaz, András?
A pilóta kihúzta magát. Messze állt, Gabi nem hallotta mit mond, de nagyon látványosan bólintott hozzá, majd visszaült a helyére.
– Nos, három… – elbizonytalanodott. Nem gondolta át teljesen a szövegkönyvet, pedig legalább hatig kellett jutnia. – Már Könyves Kálmán is megmondta, hogy boszorkányok nincsenek, és ő mégiscsak király volt!
Mérsékelt nevetés hallatszott.
– Négy, az árva gyerek anyukája… Hű, ezt inkább nem is mondom.
Döbbent hangok. Némi kuncogás.

– Öt… Ez az ember most gyűrűt fog húzni az ujjamra, mert…!
Éljenzés.
– Milyen gyűrűt? – nézett körbe Dávid riadtan. – Épp most mondtam, hogy boszorkány! Miért tennék ilyet?
– Mert azt parancsolom! – dörögte Gabi. – A gyűrű pedig MOST a bal zsebedben van!
Egy varázslásszerű mozdulattal a férfi nadrágjára mutatott. A mérnök kotorászott, és döbbent arccal előhúzta a smaragdköves ékszert. A nő dobbantott egyet, ő pedig térdre ereszkedett, és az ujjára húzta a gyűrűt, majd üveges szemekkel megállt előtte, és akadozó, gépszerű hangon leeresztett karokkal megkérdezte:

– Leszel-e a…
Gabi félbeszakította.
– Persze, persze… Na, ezen is túl vagyunk. Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Hat…
Jól láthatóan felemelte a kezét, és mutatóujjával kinyitotta a kisujját.
– Hú, a francba, lebuktam, hehe… – cincogta zavartan, és hátrahúzódott egy kicsit. Lendületet vett, majd egyetlen lépéssel a pódium széléhez ugrott, közelebb a közönségéhez. Haja az arcába omlott, karja az alól emelkedett ki, és a násznép közepére mutatott.
– Most pedig szépen behordjátok a ládákat! Vagy mindenkit levelibékává változtatok, és a bőrükből megvarratom a következő ilyen zöld ruhámat!!!
Mire elült a taps, néhány markosabb legény már befelé cipelte a rakományt.
– Na azért! – mondta Gabi, és megpróbálta széthessegetni az embereket az emelvényről.

Péter ekkor ért oda. Átkarolta Dávidod, és a mikrofonhoz lépdelt vele.
– Gyere cimbora, legalább mi tartsunk össze. Mivé válnak a nők, ha már gyűrű van az ujjukon, igaz?
A mérnök még mindig adta az elvarázsolt zombit.
– A… ahhha…
– Az én nejem egyenesen egy sárkány! – kiáltotta András a tömegből. A neje szintén nem tagadott, felállt egy székre, fölé tornyosult, és rárikoltott. A pilóta szaladt, ahogy a lába bírta. Péter és Dávid mögött keresett menedéket.
A násznép nevetett, tapsolt. Gabit Nóra kísérte vissza a színpadra, de intésére minden további szereplő felsorakozott. Meghajoltak, mint valami színi előadás, Nóra és Gabi kétszer is. Aztán Péter és Dávid. Majd András és a neje, Eszter és Zoltán.
– Vilmost láttátok? – kérdezte végül Nóra a tömegtől, majd Gabihoz fordult, de még mindig a mikrofon előtt. – Nem tudod utolérni?
A programozónak nem esett nehezére döbbent arcot vágni. Fogalma se volt, kiről beszél. Nehezen jött rá.
– Ööö... Nem, azt hittem, Zsolt dolga lett volna utánarepülni! Tényleg, őt se látom.
– Vili nagyon beleélte magát a szerepébe, úgy elporzott. Igazán visszajöhetett volna ő is meghajolni.
– Jó, de ő velünk ellentétben igazán jó színész – lépett oda Zoltán. – Nem esik ki a szerepből.
– Bocsi… – ugrott fel Zsolt. – Lekéstem én is… Na, sebaj.
Újra meghajoltak. Ahogy mindenki levonult, Gabi még mintegy mellékesen levette a gyűrűt, mintha csak valami kellék volna, és köszönettel visszaadta Krisztának. Úgy ítélte, épp elegen tanúi lesznek a mozdulatnak, hogy még inkább összezavarja azokat, akiknél téma lesz az elmúlt pár perc egy beszélgetés során.

Az ifjú pár úgy ment vissza beszélgetni, mintha mi sem történt volna. A vőfély még valamit mondott. Gabi nem figyelt rá, bár a reakciókból azt vette ki, hogy a fickó valahogy úrrá lett az utóhatásokon. Saját „programsorait” rendezgette az agyában. Elkezdte feldolgozni az információkat. Hirtelen eszébe jutott, hogy hülyét csinált magából, belerángatta Dávidot, és szinte mindenkit a csapatból. Ráadásul a nyilvánvaló lehetetlenségeken túl ott voltak az igazságok. Ő tudta, mi volt valós abból, amit az imént mondott, és mi játék. De más vajon miként fogta fel? Illetve saját maga mit gondoljon arról, amit Kriszta szerint ez a Vilmos nevű tag állított. Hirtelen arra gondolt, vajon Dávidnak igaza van-e. Lehet, hogy Nóra is csak annyira kurva, mint ő, vagy pont annyira se? Az az ürge Nóra páciense volt, ez talán hiteltelenné teszi. Lehet, hogy csak bolond, és képzelgett róla. Elvégre a menyasszony a csodás ruhája nélkül is gyönyörű… Ám a válaszoknál most fontosabb volt a férfi, aki az imént tényleg gyűrűt húzott az ujjára. Vajon megbocsát, amiért belerángatta a játékába? Tényleg, hova lett?
Néhány méterrel odébb Zsolttal és Krisztával társalgott. Gabi elnézést kért, és lekérte egy táncra. Zene nélkül.
– Az a nő tényleg az anyukája! – hüledezett Dávid.
– Hazudtam én neked bármikor? – kérdezte Gabi. – Inkább csak információhiányban hagytalak.
– Valóban. Most pedig én is túlcsordultam. Mi van, ha nem csak az igazság, amit annak gondolunk, és az is hazugság, amit valósnak érzünk?

– Jó kérdés. Lehet, hogy nem is akarom tudni – válaszolt Gabi, de most ő sem tudta, mit mondjon.
– Nekünk kevesebb megválaszolandó kérdésünk van. Ráérünk az először elhangzottakon gondolkodni.
– Miért, amit előadtunk, abban is sokszor az hihető, ami nem az. A lánykérés akár lehetett megrendezett is, a japán ingyen alkatrész abszurd, de a ládák itt vannak. Kusza lett, de nem tudtam átgondolni. Meg egyáltalán számít ez? Látod, ahogy Péter a neje mellett áll? Vagy tudta, vagy tudja, hogy nem igaz. Esetleg nem érdekli.

Ennyiben maradtak. Gabi kerített valami desszertet, mert hirtelen úgy érezte, ennie kell valamit, ami jóízű. Dávid vele tartott.

– Tényleg. Visszaadom a gyűrűdet – mondta a férfi. – Kriszta a kezembe nyomta.
– Csak akkor fogadom el, ha önszántadból újra letérdelsz, és az ujjamra húzod. De egy prostit miért vennél el feleségül, még akkor is, ha virtuálisan az. Nemde?
– Új megvilágításba került a történet – dünnyögte Dávid. Majd kissé határozottabban hozzátette:
– Honnan tudod, hogy az Aerotransz akart botrányt csinálni az esküvőn?
– Te is tudod, mit akartak lenyomni András és Tamás torkán – emlékeztette a nő, a bakján bánatosan gubbasztó szállítórepülő felé intve.
– Ez igaz, de ha belegondolsz, elég nyíltan felvállaltak más tetteket. Miért csinálnának ilyen húzást, ami valóban aljas és gusztustalan? Ha egyszerűen tényleg jobb lesz a termék?
– Jobb lesz?
– Igen. Összeálltak a tervek. Az első prototípusok gyakorlatilag kész vannak.
– Oké, aljasan megvádoltam őket. De dühös vagyok, ártottak kettőnknek – mondta Gabi.
– Persze Hugónak amúgy semmi köze hozzá! – szállt vitába Dávid.
– Csak annyi, mint az Aerotransznak. Ez rajtunk múlott, igaz?

Dávid bólintott. Egy darabig ismét hallgattak.
– Most már tényleg biztos, hogy nem beszélgettünk élő szóban egy nap ennyit. Akármi is történt, akármi is igaz belőle, ezt folytatnunk kéne. Úgy gondolom, mégsem adom vissza a gyűrűt. Vagy nem most – mosolygott a férfi.
– Hűha, ezt nyugodtan vehetem fenyegetésnek? – kacagott Gabi, a férfi pedig ha félszegen is, de ismét bólintott.

A nő Belelendült, kérdezni akart még, de itt volt az a pillanat, amikor bölcsen hallgatnia kellett. Késő estig viszont alkalmuk nyílt megkritizálni az összes ruhát, és az elmúlt hetek időjárásának legapróbb részleteit. Nagyon kellemes és szellemes játéknak találta. Közben időnként mély sóhajjal megengedte a gyerekeknek a kérdezősködést az ujjairól. De ha megunta, megfenyegette őket, hogy nekik is varázsol plusz egyet.

Nóra, a gyűrű, vagy az Aerotransz még véletlenül se került többet szóba.