Emberszárny

Sci-fi regény

1.05 - Zsolt

2015. január 24. 13:03 - szárnyas ember

Zsolt nem volt a szokásos értelemben vett háborús árva, de köztük nőtt fel. A szülei a Babylon 5-ön találkoztak. Az apja vadászpilóta, az édesanyja akkoriban hivatalosan felszolgáló, igazából hírszerző volt az egyik hatalmas bárban. Mindketten fiatalok voltak. A járőrözések, gyakorlatok és harcok, illetve a hosszú felszolgálói műszakok végeztével sokat sétáltak, beszélgettek a végeláthatatlan állomás számtalan, gyönyörűen berendezett és karbantartott kertjeiben. Végül egymásba szerettek. Kiderült, hogy bár lelkük a rengeteg virtuális térben töltött év alatt kicsit sem öregedett, testük már korántsem volt olyan fiatal. Addigi életüket arra tették fel, hogy a digitális valóságban éljék, és nem is kerestek vele annyira rosszul. Már ha épp valóban dolgoztak, bár a játékban is lehetett valódi pénzt keresni. Mindketten megengedhették maguknak a testük mozgását figyelő legújabb konzolokat, így nem híztak el. Elég nehezükre esett a valós találkozás, de mivel nem laktak egymástól túl messze, végül megtörtént. Igazi, hús-vér házasságot is kötöttek, és egy idő után egy gyermekre is vágytak.
Ekkor született Zsolt. Édesanyja ekkor már negyvenes évei elejét, édesapja majdnem ötvenes éveit taposta. Szellemük és a különféle avatarjaik frissek voltak és élettelik. A pici rengeteg gondja, a gyarapodását övező öröm mellett hatalmas gondot is jelentett, sivárnak tűnő fizikai életükben.


Gyermekükre eleinte csak minél többször vigyázott hivatásos bébiszitter. Majd meghozták a nehéz döntést, és intézetbe adták. Bár eleinte sokat látogatták, és soha nem késtek a gondozás költségeinek befizetésével, mégsem sikerült kellően kötődniük hozzá. Tovább élték megszokott, fordulatos, kalandokban bővelkedő életüket. Bármennyire is fogadkoztak, hogy „majd később, ha nagyobb lesz”, már nem bírták beilleszteni a világukba valós csemetéjüket.
Mire Zsolt az eszét tudta, gondoskodó szülők helyett néhány elhivatott, kedves és odaadó, illetve pár kissé kiégett vagy megkeseredett nevelőtanár volt körülötte. Egy csomó, hasonlóan elfeledett, nem vágyott vagy valamiért kivételesen tényleg elárvult gyerek közt sodródott. A nagy ritkán őt meglátogató mosolygó szüleit idősödő idegen embereknek látta, játszótársaitól pedig csak azt hallotta, hogy kit miért hagytak el, és raktak be ide. Bár sok nevelőjét kedvelte, és jól kijött a legtöbb gyerekkel, ugyanolyan szülőhiányos, enyhén sérült srác lett, mint a többiek. Édesapja és édesanyja Zsolt hét éves korára döntöttek úgy, hogy újra magukhoz veszik. De ekkorra már az iskolatársait és tanárait tartotta a családjának, és néhány hónapja elsajátított minden tudását latba vetve göcsörtös, ám gömbölyded gyerekbetűkkel egy öt soros levélben írásban kijelentette, hogy itt akar maradni. A szülei, bár jogilag megtehették volna, hogy elviszik, tiszteletben tartották a kérését. Talán nagy kő is esett le a szívükről, hiszen Zsolt döntése volt. Ők mindent megtettek. Továbbra is fizették a költségeket, ám ebben minden gondoskodásuk lényegében kimerült. Egymást szerették, és tovább keresték a kalandokat a különféle digitális realitásokban.
A fiú addigi élete során nem nagyon találkozott a Mátrixal. Az állami otthon egyfajta ritka sziget volt. A gyerekeket vagy olyan emberek nevelték, akik valamiért kiábrándultak a számítógépek által mozgatott térből, vagy eleve szkeptikusok, esetleg ókonzervatívak voltak, akik bottal se piszkáltak volna meg egy konzolt. Így ő és a társai olyan dolgokat is csináltak, amiket sokszor a valódi szülőknél felnövő gyerekek sem. Időnként koszosak lettek, fociztak, földet túrtak, homokvárat építettek, futottak, bújócskáztak. A létesítménynek még valódi kézzel fogható könyvei is voltak. Sőt, a tanárok ragaszkodtak hozzá, hogy a nebulók tudjanak elfogadható szinten kézzel is írni. Emellett persze Zsoltnak is muszáj volt megtanulnia a virtuális világ buktatóit. Mint első lecke, melyet mindig szajkóztak, neki is a tudatába égett, hogy akárhány élete is van egy szimulációban, mindig tudja, hol van. Mert a valóságban nem tud repülni. Külön figyelmet fordítottak arra, hogy kifejtsék az egyén tetteinek és azok következményeinek fontosságát. A megfelelő időben és határozottsággal kaptak szexuális felvilágosítást, és emelték ki az ehhez kapcsolódó felelősség súlyát. Az intézet tele volt véletlenül besikerült, de soha nem akart emberekkel (a legtöbb tanár is korábbi diák volt). Legalább ezeknek a gyerekeket szerették volna megtanítani, hogy ne okozzanak a sajátjukhoz hasonló helyzetet.

Mire hősünk tizennyolc éves lett, és közeledett a középfokú tanulmányok vége, amit nagyjából közepes eredménnyel abszolvált, úgy döntött, elkezdi önálló életét. Bár egyik tanára látott benne fantáziát. Zsolt olyan srác volt, aki ha valami érdekelte, azt mérhetetlen szorgalommal volt képes műveli. Ha viszont valami hidegen hagyta, összecsapta, vagy ímmel-ámmal foglalkozott vele, még akkor is, ha muszáj volt. Iván bácsi, a fizikatanára szerette volna, ha az órai kísérletek és elektronikai eszközökkel végzett különféle gyakorlatok során mutatott lelkesedését meglovagolva továbbtanulás felé hajthatja a nebulóját. De az immáron magát ifjú felnőttként aposztrofáló lázadó kamaszt nem tudta rávenni erre.
Zsolt fejébe vette, hogy továbbra sem kér a szüleiből. Eddigi ismeretei alapján úgy gondolta, talán jobb is, hogy így nevelték fel, ezek a hozzáértő emberek. Elhatározta, hogy az évek során ráköltött összeg fejében létrehoz egy számlát a szüleinek, gondoskodásukat visszafizetendő, öregkorukra. Úgy érezte ezt a kapott törődést azért visszaszolgáltatja nekik.
Az állam viszont kezdetben neki segített, mint minden nevelt gyereknek, hosszú lejáratú, alacsony kamatú kölcsönnel. Ám mivel a valós életben könnyen elkezdhető bevételi forrás gyakorlatilag nem létezett, főleg megfelelő tanulmányok nélkül, vett egy közepesen elavult terminál-széket, és bérelt egy külvárosi lakást. A leggyorsabban megvalósítható, ám legkeservesebb pénzkeresetet választotta. A virtuális térben gyűjtött fáradtságos munkával megszerezhető digitális javakat, és magánál gazdagabb embereknek adta el azokat, valódi pénzért.
Mivel megszokta a nyüzsgést, több felé figyelést, nagyon sokféle világ rengeteg szimulációs feladata közt mozgott, termelt, vett és eladott. A nevelőotthonban megélt tapasztalatai, a többi gyerek olykor kegyetlen és könyörtelen leckéi lopva megtanították az élet fortélyaira, amik után a felnőttek picit kulturáltabb világa már-már könnyű volt számára. Az elektromos árammal működő bármilyen eszköz, így a számítástechnika akármelyik vívmányának használata azok közé tartozott, amit előszeretettel és szorgalmasan tanult, és ezért nagyon hamar nagyon okosan tudott erőforrásokat beosztani. Mindössze egy évébe telt, mire megengedhetett magának egy jobb munkaeszközt, egy modernebb Mátrix terminált. Alig négybe, hogy a bérelt otthon helyett egy ugyan még szerényebb, még kispolgáribb, de saját lakásban lakjon, belátható méretű kölcsönnel.

Ekkor már fő bevételi forrása a repülés volt. Futárként dolgozott, és különösen jó volt benne. Zsolt hamar letette az erre vonatkozó kezelői vizsgát, megkötött egy meglehetősen borsos árú, ám időnként hasznos kötelező biztosítást, mely a quad- és hexakoterekben keletkezett esetleges károk és a szállított csomagok anyagi biztonságát garantálta, majd beállt dolgozni.
Úgy érezte, ez a valódi kompromisszum a virtuális tér és a korábbi életének valósága közt. Ugyanúgy a Székében ült, de egy igazi fém-kompozit gépet irányított, valódi házak közt, igazi embereknek kézzel fogható tárgyakat szállítva. Még akkor is, ha egy hozzá hasonlóan konzol előtt ülő pasast vagy nőt látott a kiszállítás végén. Mégis úgy érezte, emberek közt van. Szeretett – ha csak egy pár pillanatra is – belesni mások életébe, amint épp a különféle munkájukat végzik, vagy szórakoznak. A legjobban olyan helyekre szeretett szállítani, ahol a való világban dolgoztak. Mezőgazdasági munkásoknak szerszámalkatrészeket, karbantartóknak ebédet. De élvezte az is, ha betekinthet egy játéktervező boszorkánykonyhájába, egy bróker falakon át futó számsoraiba, vagy bármilyen általa korábban pénzkeresetre vagy szórakozásra használt digitális realitás aktuális világába.
Nem mindenki volt jó futár. Egyrészt a meglehetősen borsos induló kötelező biztosítás, másrészt a tanfolyam is meglehetősen komoly befektetés volt, az egyáltalán nem garantált siker reményében. Csak keveseknek volt meg az igazi érzéke hozzá. Bár egy mesterséges intelligencia is úgy-ahogy elvezette a gépet, kifejezetten azért alkalmaztak embereket, mert sokkal komplexebb problémamegoldó képességük lehetett, kreatívabb megoldásaik születtek a jó pilótáknak. Váratlan helyzetekben hatékonyabban teljesítettek.
Zsolt csakhamar kifejezetten jó, bár kissé vakmerő pilótának számított a szakmában, még a főnökei is felfigyeltek rá. Mivel a saját bőrén is tapasztalta a fizikát, tudta, mi mivel jár. Mekkora sebesség milyen erőhatásokat jelenthet. Elég hamar ráhangolódott a gép vezérlésére is. Kifejezetten szerette az instabilabb, több figyelmet igénylő, nehezebben repülhető, de pont ezért sokkal fordulékonyabb, gyorsabb gépeket. Minden csomagot célba juttatott. Bár néhány kisebb-nagyobb kvázi felesleges alkatrészt sikerült néha ledarálnia egy-egy szerencsétlen szállítórobotról, alapvetően a kármentes pilóták közé sorolták. Ez rövidesen a biztosítási díjtételekben is meglátszott, ráadásul a minél hatékonyabb repülés több teljesített megrendelést jelentett, ami egy lépéssel közelebb juttatta áhított anyagi céljaihoz.
A futárok ráadásul elég összetartó és barátságos nemzetközi társaságnak bizonyultak. Hamar rátalált a megfelelő közösségre is. Szerveztek különféle „csere-repüléseket”, amikor más országok cégeinek gépeit lehetett irányítani, némi helyismeret után akár éles bevetésben is. Emellett Zsolt kedvenceit, az öncélú gépgyilkolásként és képességfejlesztésként is felfogható versenyeket. A rangosabbak ráadásul pénzjutalommal jártak, és ő kezdett elég jó lenni. Ha pedig épp nem tudott elindulni egy megmérettetésen, mert mondjuk számára túl nagy kockázatot vagy elérhetetlen anyagi ráfordítást jelentett volna a nevezési díjban, akkor inkább fogadásokat kötött. Külön irodák foglalkoztak a kopteres versenyekkel. A legkülönfélébb ügyességi és gyorsasági számokban, különböző célokra és befutókra lehetett téteket tenni. Zsolt mindig óvatosan, megfontoltan fogadott. Bár időnként veszített, ráadásul a bukméker irodák sem épp az önfeláldozó jótékonysági szervezet megtestesült mintapéldái voltak, nagyságrendileg 1,1-1,2-es szorzóval tudta havi szinten forgatni az ebbe befektetett pénzét.

Az igazi kihívás azonban a kisebb, majd óvatosan egyre nagyobb rangú futamok megnyerése volt. Zsolt a Szi-Fly cég alkalmazásában elsősorban Nagykál térségében szállított. Itt minden centit ismert már, a házak közti fordulókat fejből tudta. Szinte mindenhová térkép nélkül eltalált a majdnem teljesen egyforma épületek közt is. Bár a hazai megmérettetések kis anyagi haszonnal kecsegtettek, a nyelv- és helyismeret sokat számított. Azt is tudta, hosszú évek és nagyon komoly szponzoráció lévén lehet csak igazán elismert nemzetközi sztár, ami neki valószínűleg sosem adatik meg. A Szi-Fly Nagykál viszonylatában szinte egyeduralkodó futárcég volt, de még Magyarországon belül sem tartozott a nagyobbak közé, Zsolt mégis ragaszkodott hozzájuk. Egyrészt Tamás, a főnök nagyon a szívén viselte az ügyesebb futárjai sorsát, és általában figyelt rá, hogy ne a legunalmasabb feladatokat kapják. Másrészt Zsolt számára titkon egyfajta hiányzó apaszerepet töltött be. Bár még magának se vallotta volna be soha. Új testvérei a csapat többi „sztárpilótái” lettek. Például Péter, aki örök riválisa volt a helyi versenyeken. Az, hogy Zsoltnak egyáltalán volt káreseménye a kopterek használatában, szinte kizárólag kettejük vérre menő csatáinak számlájára volt írható.
Egyik ilyen emlékezetes esemény például az volt, amikor Péterrel épp egy hosszú műszak után egymással fogadtak, hogy melyikük bírja tovább a levegőben tartani a koptert az Erőmű védművei közt, és sikeresen vissza is hozni. A futárok, bár az első lecke a hasonló létesítmények közelében repülő pilótáknak az volt, hogy "ne piszkáld fel a védőterületek tornyait", időnként mégis vagánykodtak egyet. Péter és Zsolt pedig olyan szinten hergelték be egymást, hogy végül "elkötöttek" a raktárból két röpképes, de szállítási feladatokra már meglehetősen alkalmatlan kisméretű, gyors quadkoptert, és berepültek a tiltott zónába. Folyamatos szóbeli kapcsolatban próbálták egymást túllicitálni. Mivel Tamás megbízott bennük, nem nagyon figyelte, hogy mit csinálnak. Általában a kezdőkkel és a fontos csomagokkal megrakott pilótákkal törődött. Így a két felgerjedt fiatal kakaskodása elkerülte a figyelmét.
– Utasítgat már a torony? – kérdezte Péter, aki pár száz méter lemaradásban, alacsony röppályán követte Zsoltot.
– Persze. Észrevett a piszok, pedig nyírom a füvet, olyan alacsonyan repülök.
– Ó, most szólt be nekem is. Egyelőre lájtos. Csak megkér, hogy forduljak vissza.
– Úgyis te fogsz előbb visszafordulni, nyúl vagy!
– Hrrrr... – mondta Péter, és a lovak közé csapott.
Zsolt észlelte a közeledő ellenfelet, és ő is kihajtotta a motorokat. Nem repültek egyenesen. Megpróbálták mit sem értő madárnak álcázni magukat, de egyre több üzenet jelent meg a kijelzőn, és egyre többször érezték, ahogy a torony igyekszik visszafordítani a gépet. A madár trükk különben sem jöhetett be, hiszen ennél egy mélabúsan ácsorgó, ám szenzorokkal dugig tömött torony is okosabb volt. Egy automata koptert már simán visszairányított volna, de biztonsági okokból az ember által akár a távolból vezetett eszközök uralhatók maradtak.
– Komolyan lökdös a piszok, és annyi felszólítással van tele a látómező, hogy alig veszem ki a tájat – csevegett Péter.
– Veszem észre, most nyírtál bele egy magonc akácfába.
– Jaja, hörög is a hármas motor visszajelzője.
Zsolt erősen érezte, hogy ahogy átlépték a védőtornyok első körét. A második sor már nem viccelt. Minden létező szelíd és kevésbé szelíd vezérlési kísérletet bevetett ellenük. Sőt, az az üzenet is megjelent, hogy bénító lövésre készül az automatika. Ez egy elektromágneses impulzust takart, mely általában sikeresen leszedett szinte bármit, egy bizonyos hatótávon belül. Bár Zsoltot jelentősen felspannolta Péter dumája, és rég óta húzták egymást az erőmű tornyaival, illetve a puszta kíváncsiság is hajtotta, hogy a saját "bőrén" is megtapasztalja azt, amiről eddig csak hallott, mégis megszólalt benne az óvatos duhaj. Lassított, majd megállt, egy hangyányit visszafele repült, hogy a torony érzékelje a jó szándékát.
– Háhááá! És még én vagyok nyuszi! – üvöltött Péter.
– Úgy szólt, hogy vissza is kell érni vele. Téged mindjárt leszed a torony, és én nyerek! – válaszolt Zsolt, és elindult visszafelé.
– Dehogy szed le, figyelj csak! Erre nem fog lőni, mert kiüti magát... Ööö... Hű... Na... Nemáááár!
Zsolt hátsó kamera nézetre kapcsolt, és látta amint riválisa koptere megbénult. Mint egy elhajított kő zuhant a védőterületen termesztett, frissen kikelt kultúrnövények közé, és pattogva, pörögve hullt darabjaira.
Kettejük kommunikációját Péter szitkozódása és Zsolt kárörvendő hahotája töltötte be. A még levegőben lévő pilótának a könnye is kicsordult. Még mindig a szántásba új barázdát termelő szerencsétlenül járt szállítójármű képét figyelte. Eközben a rengeteg színes üzenet és utasítás közt, melyek többnyire arról tájékoztatták, hogy "köszönjük, hogy visszafordult" illetve nagyjából azt, hogy "meg ne próbáld még egyszer!" nem vette észre, hogy feltűnt egy új. Ezt saját szoftvere adta: "ÜTKÖZÉSVESZÉLY!" A házak között ez az üzenet egy gyakorlott futárpilótának szinte állandóan ott villogott. Ráadásul el volt foglalva a saját győzelmi mámorával. Mire észrevette, hogy valójában abban az irányban, amiben repült, mi áll, addigra méterekre volt a külső kör egyik tornyától, és lassítás nélkül ütközött a masszív szerkezetnek.

"Nincs kapcsolat a járművel, valószínűleg megsemmisült." Ez töltötte be a látómezejét a távolodó kopterroncs, majd a közeledő torony képe helyett. A tanárok és nevelők minden igyekezete ellenére előző életének közösségében Zsolt is mesterszintet ért el káromkodásból, amin a futárok szóhasználata se javított. Ezt most erősen prezentálta.
– Mi történt? – kérdezte Péter, amikor a szitokszavak erdejében végre úgy érezte, célt fog érni a hangja.
Zsolt ekkora már rájött, hogy mekkora hülye volt. Hirtelen megszállta a nyugalom, ami eddig akkor volt segítségére, ha hidegvérrel, számítóan kötött fogadásokat a legtöbb változót mérlegelve, vagy amikor egy törékeny és drága csomaggal egyensúlyozott a toronyházak közt. Esetleg sok biztosítói mínusz pontért javítható, az okozott károk miatt szintén a pénztárcájára veszélyes, alattomos kábelek erdejében.
– Nekimentem a külső toronynak ami mellett eljöttünk – válaszolta halkan.
Most Péteren volt a kárörvendő röhögés sora, ám barátja és ellenfele addigra már a saját botorságukat elemezte.
– Az lesz a legkisebb bajuk hogy ezt a két repülő roncsot nem repülő ronccsá tettük. Téged a második kör szedett le, szép bírságot kapsz tiltott repülésért. Én valószínű kisebbet, mert visszafordultam. Ám gondolom, a torony javításának számlázásáért nem fog örülni a biztosítóm. Ezen felül Tamást is hallgathatjuk, hogy pont mi mekkora barmok voltunk. Már előre hallom: "Hogy gondoljátok, hogy okosabbak lesztek, mint egy több évtized alatt fejlesztett védelmi rendszer! Mi az első lecke? A tornyok üzenete egy futárnak szentírás!"
– De azért élvezted? – érvelt Péter.
– A fenébe is, király móka volt... – sóhajtott Zsolt.
Épp kezdték volna ecsetelni, hogy ki hogyan fogta meg az első torony visszafordítási kísérleteit, amikor a vezérlőszoftver teljes horizontját betöltő agresszív vörös hibaüzenet jelent meg, számolatlan felkiáltójellel:
"A TÁRGYALÓSZOBÁBA!!!!!!!!!!!!!! MOST!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!"

Az említett helyiség természetesen virtuális tér volt, melyet többnyire eligazításokra és különféle megbeszélésekre, vagy beszállítókkal, megrendelőkkel folytatott beszélgetésre használt a Si-Fly. Tamás egy kicsit átalakította eme "jeles" alkalomra. Egy ház méretű főnöki íróasztal mögött állt, mintegy négy és fél méteres valójában. A srácok, amikor beléptek, érzésre nyolcvan centisek lettek. Szinte távcsövet kellett használniuk, hogy lássák a főnökük arcát. Bár az efféle álomszerű, sokkoló élményeket a digitális valóság rögös útvesztőiben mindkét ifjú megszokta már, mégsem töltötte el őket jó érzéssel.
– Üljetek le! – mondta dörgő hangon Tamás.
Áthajolt az asztalon, és fenyőgerendára emlékeztető méretű karján szívlapátot idéző tenyerével intett: a még eltorzítottan kisméretű testüket is nehezen elbíró óvodásoknak szánt apró támlás alkalmatosságaikra helyezzék el a hátsójukat.
Az egész jelenet kívülről inkább vicces volt, mint ijesztő, de a két huszonéves srác most mégis úgy érezte magát, mintha épp most kéne azután a telefonbeszélgetés után hazamenniük, amikor tájékoztatják az apjukat a jó és rossz hírről. Miszerint az előbbi az, hogy nagyon pöpec a légzsák a kölcsönkért családi autóban…
Tamás nem üvöltött velük. Ez volt a legrosszabb. Felült az asztal tetejére, és a nyaktörés határáig felfelé néző két guvadt szemű reszkető kölöknek, mint a valódi ovisoknak kiselőadást tartott szájbarágós hangnemben a futároknak szánt első órai anyagból. Tornyokról, káresemények következményeiről, biztosítási tételekről és karrierjük gyors és fájdalmas végéről, olyan ajánlóüzenettel, amivel soha sehova nem veszik fel az embert újra futárnak.
Mondandóját mégis az alábbiakkal zára:
– Ha nem ti lennétek a két legjobb pilótám, csak egy "Ki vagy rúgva!" üzenetet kaptok. Péter, tőled különösen nem vártam ezt! De egyvalamit be kell valljak nektek! Amikor kb. annyi voltam, mint ti, én is a földbe állítottam anno egy koptert. De tovább jutottam nálatok! A különbség annyi volt, hogy engem felkértek tesztelésre. Szóval. Mars haza! Ha pedig még egyszer az Erőmű tornyaitól hallok rólatok, tényleg csak a fenti három szó megy ki tőlem!

komment
Címkék: 1. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://emberszarny.blog.hu/api/trackback/id/tr967104497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása