Zsoltnak voltak már jobb napjai is. A futárkodás mellett még mindig megpróbált nehezen összeszedhető virtuális javakat pénzért eladni. Leginkább azokat, amiket kevesebb munkával, de több várakozással tudott előállítani, viszont a türelmetlenebbeknek megért valódi pénzt. Sajnos azonban amióta csomagokkal röpködött, a régi jól bevált játékok döntő többségét az emberek megunták. Ő pedig a pilótáskodás közben nem figyelte annyira az új trendeket. Három heti „munkáját” kellett például kisöpörnie, mert kiderült, hogy rossz lóra tett. Adott termékre (egy bizonyos aranyozott mágikus nyakláncra) túl kicsi lett a kereslet, és fajlagosan túl nagy a kínálat. Fillérekért sem érte meg eladni, inkább kidobálta őket, hogy helyet szorítson valami másnak.
– Áh, tudni kell, mikor kell abbahagyni! – mondta magának.
Egy laza mozdulattal kilépett az egészből. Azzal a feltett szándékkal, hogy sosem rója a köröket tovább feleslegesen a Virtual Identity eme „csodás” termékében.
Másik fronton is vereséget szenvedett. Napok óta nem sikerült győztes fogadást kötnie, pedig a legjobb tudása szerint tippelgetett. Nagyjából öt heti nyereményét nullázta le az elmúlt napokban. Az ügy pedig annyira frusztrálta, hogy hajlamos lett volna merészebb fogadásokat kötni, csakhogy visszaszerezze a pénzét. A szerencsejáték veszélyes spirálja majdnem beszippantotta. Az utolsó másodpercben eszmélt, mielőtt befutóra szavaz egy indiai üdvöskét egy kínai ügyességi hexakopter futamon.
– Túl nagy a kockázat!
Végül nem tette meg a pénzt. Alig volt bosszús, amikor kiderült: bejött volna.
Legalább Péter nem piszkálta a nőügyeivel. Már egy ideje alig hallott felőle. Ha „találkoztak” is, csak munkáról volt szó. Talán jobb is volt így. Kezdett elege lenni belőle, hogy meghallgassa az epekedését és a félelmeit. Igazából értő hallgatóság volt, de sok mindent nem tudott hozzátenni a beszélgetésekhez. Péternek úgysem volt tanácsokra szüksége, pusztán hogy elmondhassa valakinek. Most még ez is hiányzott Zsoltnak.
Leült csomagokat szállítani, de már elég késő volt hozzá, hogy kevés legyen a rendelés. Ugyanakkor elég korán, hogy a futárok aludni térjenek, úgyhogy kevés fóka volt sok eszkimóra. Ma ez sem jött be. Ráadásul az elmúlt pár hétben az éjszakai műszak új sztárpilótája, egy bizonyos Elemér volt állandóan gyorsabb. Lecsapott az izgalmasabb címekre, és nem is sokat hibázott. Zsolt általában a nappali pörgést szerette. Éjszaka ő is aludt, de a nem teljesen elhatárolt átmeneti időszakban sokszor érte a bosszantó várakozás keserűsége. Az, hogy elvisznek előle egy csomagot, mindennapos volt. Gyorsnak és határozottnak kellett lenni. A rendszer súlyozta az értékesebb vagy törékenyebb szállítmányokat a tapasztaltabb pilótáknak, de így is előfordult, hogy a legnagyobb ászok is hoppon maradtak. Elemér neve pedig egyre többször előzte meg az övét. Többször megpróbálta megszólítani. Kíváncsi volt rá, de a srác nem kommunikált. Zsolt hiába tartotta beképzelt ficsúrnak, el kellett ismernie, hogy jó a kölyök.
Ha már a pénzkereset nem ment neki, gondolta legalább lő egyet. Még Tamás ajánlott neki egy második világháborús szimulátort, ami ingyenes volt. Szokásos módon, két úton lehetett előrébb jutni benne. Komoly befektetett munkával, vagy anyagi ráfordítással. Mire azonban élvezni kezdte a játékot, sorra irtva az ellent a gépágyúval, jött egy elképesztően őrült ellenséges Spitfire, és miszlikbe aprította. Mire megint összeszed egy jó Messerschmitt gépet, addigra kinő a szakálla. Ez dühössé tette. A düh pedig éhessé…
Rendelt valami kaját, majd kiszállította magának. Komótosan röpködött, mérgesen és üres hassal jobb, ha az ember nem kockáztat. Egyszer csak ütés érte a gépét. Visszajátszotta a többi kamerát. Egy kezdő hülye ledarálta. A gépének ugyan nem esett baja, és a figyelmetlen pilóta se zuhant le, de a doboz megsérült. Az étel egy része engedelmeskedett a gravitációnak, és elindult lefelé. Ráadásul JCF-es gép volt. Zsolt magánkívül volt, mert az a konkurencia, akikkel ugyan korrektül le lehet boltolni a biztosítást, de nem ér vele sokat. A felvétel szerint csak a csomagban esett kár. Ilyenkor a kiszállítás és a sérült termék árát lehetett leverni a cégen. Jelen esetben filléres tétel volt, de ettől még nem marad kevésbé éhes. Mennie kellett még egy kört, kifizetnie még egy ételt. Aztán írni egy jegyzőkönyvet, lementeni a kamerákat, űrlapokat töltögetnie, választ várni. Egyáltalán nem érte meg anyagilag, de Zsolt annyira felhúzta magát, hogy végigcsinálta.
Mire az ételéhez jutott, már mindene remegett. Alig bírta kinyitni a dobozt, ordítani szeretett volna. A villája kiesett a kezéből, elgurult az asztal alá. Zsolt a lapra csapott dühében, amitől megfájdult a csuklója. Most már nem csak szeretett volna ordítani, meg is tette. Megpróbálta lenyugtatni magát valami zenével. Közben belekóstolt végre a vacsorába, de az gonoszul kihűlt. Már nem érdekelte.
Hanyatt dőlt az ágyán, és nézte a semmit. A plafont. Csönd volt. Így nem történhet már vele semmi. Már ha lecsapja azt a szúnyogot… „A rohadt életbe, mi a fenét keres április végén egy szúnyog a lakásában???” A dög nem hagyta nyugodni, kénytelen volt levadászni. Újra végigfeküdt az ágyon. Ezek után nem volt épp felhőtlenül jókedve. A mai nap mérlege egy csomó pénz és befektetett energia elvesztése ellenére a magány és a csend.
Bezzeg mielőtt idejött. Ott voltak a haverok és a tanárok, no meg Zsófi, a kis vékony, kerek szemű, barna rövid hajú lány, akivel nem jött össze… Péter is folyton tőle kért lelki támogatást, de neki még sosem jött össze. Pedig azóta virtuálisan is megpróbálta, mással. Azt hitte az a szép lány szereti. Közben csak egy kis ribanc volt. Aki virtuálisan bármit megtesz, de valószínűleg az életben csak egy hétköznapi lány volt, aki mint minden mást, a nőiességét is a Mátrixban élte ki. Talán még soha nem is látott pasit élőben közelről. Igaz, Zsolt se sok nőt. Konkrétan „igazán” közelről egyet se. Pedig Zsófi pont olyan volt, amit megálmodott magának. Zsolt és Zsófi. Még a nevük is hasonló. Hányszor elképzelte. Annyi idős volt, mint ő. Így utoljára tizennyolc évesnek látta. Akkor alig lehetett több negyvenöt kilónál. Átlagos, de mosolygós arca és apró mellei nem tették feltűnővé. Zsolt pont egy hasonló lányt képzelt el magának. Emlékei szerint édesanyja is egy alacsonyabb, rövid barna hajú nő volt, de rá csak nagyon halványan emlékezett. Az ideálkép, ami egy fiúban keletkezik, viszont sokszor hasonlít a mamájára.
Mélyet sóhajtott. Egy olyan kis egyszerű külsejű, de kedves és lehetőleg okos lányt képzelt magának. Nem bírta kikergetni a gondolatát a fejéből. Megpróbált utánanézni a Mátrixban, de Zsófi vezetékneve Nagy volt. Ez, és az életkora pedig annyi találatod adott, amiket nem tudott megfelelően szűrni, úgyhogy feladta. Még a képek se győzték meg. Legtöbben az avatartjuk 3D modelljét adták meg. „Az is lehet, hogy férjhez ment. Vagy elköltözött. Esetleg mindkettő” –gondolta.
– Francba az egésszel! – csapott a Széke karfájára az imént megfájdult, de azóta ezt figyelmen kívül hagyott kezével. Ettől két dolog történt. Még jobban megsajdult a karja, és ezt a rossz szokást eddig egykedvűen tűrő bútordarab megadta magát. Egy szükséges darabja a földön landolt.
Már hónapok óta kereste a legfontosabb ingóságának cserelehetőségét. Bosszúsan túrta az ajánlatokat. Valami nem túl drága érdekelte. A hirdetési oldalak tele voltak használtakkal, de tüzetes szemlélődés után mindet kizárta. Gyűlölte ezt csinálni, ezért is hanyagolta olyan régóta.
Eszter épp az imént lépett ki a Mátrixból. Megrázta magát. Próbált nem gondolni arra, amit a imént átélt. Ákossal jártak arra! Most Ági a saját kivetülését használta. Megpróbáltak egy kicsit rendbe jönni egymással. A lány, ha rá tudta venni magát, időnként kommunikált vele. Tartott néhány lépés távolságot, de úgy érezte, ekkora kutyaharapást csak a szőrével lehet gyógyítani. Ám ahogy az erdőben sétálgatott az idilli több száz éves hűs árnyékot adó göcsörtös tölgyek közt, az egyik fa törzsénél hatalmába kerítette egy eddig át nem gondolt téma. „Annak a fának döntött neki egyszer, és tett a magáévá, csodálatos volt… DE AZ A NŐ VOLT, AKI ITT SÉTÁL MELLETTEM! Megborzongott a gondolattól, de nem akart ismét az „anyósa” lelkébe tiporni. Ezért minden lelki erejét összeszedve egy fontos dologra hivatkozva későbbi folytatást javasolt.
– Brrr! – jött ki a száján, ahogy lelépett a mozgásérzékelős járópadról. A holografikus környezet eltűnt, szobájának sötétje szótlanul körülölelte.
– Brrr. És megint Brrr… Kell valami más!
Jobb nem jutott hirtelen eszébe. Új hobbiját, a futárkodást egyre jobban élvezte. Kicsit korábban kezdett, mint szokott. Átmeneti időszak, kevés csomag. Lecsapott mindenre, ami adódott. Gyors volt, sikerült.
– Hányan utálhatnak most…
Villámgyorsan kiszállította. Túl gyorsan. Várnia kellett. Ezt GYŰLÖLTE. Egy darabig billegtette a gépet, próbált szórakozni. Ezt mindenhogy unalmasnak találta. Ráadásul a leghatékonyabb az volt, ha leszállt a csomaggal. Nem kellett annyiszor tölteni, kevesebb áramot használt, ezt is nézték. Nem volt leszállóhely. Muszáj volt a tetőn landolni, és várni az ügyfél jelzését.
– Lusta tetű! Gyerünk már!
Öt perc várakozás után a futárcég késedelmi díjat számolhatott, ha a kiszállítás egyébként a megadott időzónában (általában percre pontos adat volt az áru kézhezvételétől) teljesült. Négy perc ötvennégy másodperckor jött a jelzés. Eszter pár pillanat múlva az ablak előtt lebegett.
– Nesze parasztja! – mondta a kikapcsolt mikrofonba.
A következő csomagra, amire szintén sikerült lecsapnia szintén ráhúzott három és fél perc semmittevést. Majd négy percet.
– Na! Ne már!!!
Bosszúsan hagyta abba a csomagröptetést.
Benézett a pénzügyi nyilvántartó szoftverbe. Ez általában felvidította. Pörgött az üzlet, amióta a régi konzolokat adogatta el, és újakat is kerestek. Általában szép összegek vándoroltak a cégnek, de szemet szúrt három lejárt tartozás. Két privát ügyfél és egy céges, valami feltörekvő kis vállalkozás rendelt nyolc közepesen vacak Futót, jelentős árkedvezménnyel, de még nem egyenlítették ki. Nem volt példa nélküli, de az hogy három fizetetlen számla legyen, az ritka volt. Eszter gyűlölte. Felszólítások írása, banknak jelentés. Szállítólevelek, teljesítési igazolások. Eddig minden tartozást be tudtak hajtani. Jó pár éve nem történt említésre méltó csalás. Valószínűleg itt is figyelmetlenség vagy nemtörődömség állt a háttérben, de ez olyan pluszmunka volt, amitől a lány irtózott.
– Ugyanennyi pénzért akár már ők is boldogan használhatnák, és nekem se kéne fölöslegesen dolgoznom. A fene vigye el!
A lány érezte, hogy valami más is történik.
– Na, már csak ez hiányzott, meg is jött.
Lehet, hogy ezért volt ennyire ingerült egész nap? Az Ágival való találkozás pedig egyfajta premens rendezkedési ösztön volt… Akárhogy is, most magát kellett rendbe tennie. Ilyenkor nem szeretett nőnek lenni. Sőt, mostanában sehogy se.
Gondolta, csinál magának egy gyümölcsteát. Előszedte a kedvenc bögréjét. Sikerült nem leejtenie, viszont rossz filtert választott véletlenül, amihez most semmi kedve nem volt. Csak akkor tűnt fel, amikor már leforrázta. Újrakezdte. Kicsit félrecsurgatta a vizet. Ráadásul még a cukor is elfogyott!
– Nem hiszem el! – morogta.
Ki kellett baktatnia a meglehetősen hűvös estébe, hogy a melléképületben tárolt tartalékhoz nyúljon. Nem lett volna ezzel se gond, ha nem rúg bele egy jókora dobozba kómásan a félhomályban.
– Aúúú! Franc, ez még mindig itt van.
Ez volt az egyik legdrágább Szék. A számítástechnikai hardware régi volt alatta, gyakorlatilag teljesen elavult. Ám bútor része és a vezérlőgombok, igazi strapabíró, békebeli szerkezetek voltak. Már többféle konstrukcióban próbálta eladni, de eddig nem jött össze. Felmarkolta a cukrot, megízesítette az italát, aztán döntő lépésre szánta el magát.
„Húsz percig futároknak 50% kedvezmény, vegye-vigye!”
Zsolt még mindig bosszúsan legyintette el a rosszabbnál rosszabb használt piaci ajánlatokat. Egyszer csak bevillant egy friss.
„Készletből visszamaradt IL-12 C típusú Szék, nulla munkaórás, eredeti, akár gyűjtői, dobozos példány. Nagykál.”
Már többször belebotlott a hirdetésbe, hetek óta futott. Drága volt. Nem gondolta, hogy megengedheti magának. Ráadásul némi kiegészítőkre is költenie kellett volna. A jelenlegi „vasa” ami a számításokért volt felelős, szintén nem volt a legmodernebb darab, de gyorsabb volt az IL-12-es széria gyári adatfeldolgozó egységénél. Össze kellett drótozni a bútort az újabb hardware-el.
Egy hasonló, anyagminősége és összeszerelési precizitása ellenére az állandó durva használattól elkopott darab az intézetben is volt. Zsolt is sokat ült benne, amikor a Mátrixról tanultak, vagy csak szórakoztak. A számítási teljesítménye már akkor nem volt kiemelkedő, sőt a vizuális megjelenítő, amivel a labor rendelkezett odabent, szintén kőkorinak számított. D a legjobb játékot sosem a lélegzetelállító grafika, hanem az önfeledt, ötletes szórakozás tette feledhetetlenné. Illetve az a semmirekellő rossz kölkökből álló csapat, akik mindig is körbevették azt, aki épp a kis számú konzolok egyikében ült.
A nosztalgikus érzések ellenére majdnem félrelapozta…
– Hoppá! Ennyiért viszont megéri! – kiáltott fel.
Lecsapott rá. Szerencsére ő volt a leggyorsabb. Szinte hallotta lepattanni a többi érkezőt a bezárult kapuról.
Egyszerre két széles mosoly töltötte meg az éjszakát. Zsolt és Eszter a végtelen hálózaton keresztül pillanatszerű összeköttetésben, egymásról mit sem tudva tették mégis jóvá szörnyű napjukat. A lánynál gyorsabban megjelent a pénz, mint a teherkopter. Fél órával a hirdetés felrakása után egy Szi-Fly-os D6-120-as öszvér távolodó duruzsolását hallgatta és nézte.
– Mégsem volt hiábavaló ez a nap. Nem az évszázad üzlete, de végre ez sem áll itt – sóhajtott a lány.
Zsolt, ahogy a maga vezette hatrotoros gép letette neki a csomagot, kiszállt a régi bútorból. Odébb lökdöste, és még ott nekiállt. Széthúzott mindent, majd újra összedugta. Mivel pillanatnyilag nem tudott mivel gépet vezetni, az átalakítókat Péter hozta neki, akit szegényt felkeltett az ötletével, de készségesen segített.
A drótok immár passzoltak. Az újabb hardware gondolkodás nélkül hozzásimult az öreg, de megbízható technikához, és Zsolt kényelmesen helyezkedett el az új szerzeményében. A Szék vezérlőit kéz még nem érintette. A legfinomabb reagálású, jó tapintású kapcsolóknak és kiváló anyagválasztásnak hála mégis azonnal visszarepítették a tökéletes gyermekkori múltba. Zsolt első dolga ismét a D6-os volt. Felkapta vele a régi, sokat tapasztalt szerkezetet, és elduruzsolt vele az éjszakában. Becélozta a megfelelő szelektív szétszerelő üzem erre rendszeresített telepén álló méretes kupacot. Átverekedte magát a magassági kioldás véletlenül be nem aktiválható, de megfelelő jogosultsággal kiadható parancsának útvesztőjén. Örömmel nézte végig, ahogy a rakomány pontosan 9,81m/s2 gyorsulással csökkenti a méretét a kamera látómezejében.
DURRR!
– Remek, ezzel is megvolnánk.
Zsolt imádta ezt. A rombolás öröme. Csodás. A ritka pillanat és a sok szerelés elálmosította, de immár jókedvűen mosakodott le, és dőlt végig az ágyon.
