A rég elhagyott csatatér lehangoló képet mutatott. Kiégett viskók mellett eldobált fegyverek értéktelen darabjai hevertek szerteszét. Néhol egy-egy szaggatott egyenruha darabja lobogott a burjánzó aljnövényzetbe akadva. Korhadó puskatusok, törött szekerek, golyó luggatta kráterek rondították az összképet. Szétroncsolódott ágyú elszenesedett maradványai balról, jobbról pedig a mindössze egyetlen korhadó fakereszttel jelölt ellenséges katonákat rejtő tömegsír, melyet már kezdett benőni a növényi hajtások hadserege. Ám a késő tavasz vagy kora nyár éledő üdesége igyekezett elfedni a pár hónapja történteket.

A hajnali hűs szellő halk surrogását egy közeledő, jellegzetes V12-es repülőgépmotor hangja törte meg. A kusza táj közepén szabályosan nyírt füves részre egy Spitfire Mark IV jellegzetes ovális szárnyának laposan elnyúló árnyéka vetült. Méltóságteljesen és finoman ereszkedett, majd precíz landolással állt meg a kifutó legvégén. A motor leállt, a pilóta kipattant. Elindult a hevenyészett nádkunyhó felé, melyből a vöröses hajnal ellenére is érezhetően szivárgott ki a lámpafény. Bár füle még csengett a saját gépének motorzajától, felfigyelt rá, hogy halk zümmögéssel leszáll valami, alig pár méterre tőle.

A nádkunyhó nyugati pereménél egy Raptor landolt kényelmesen. Korai darab, még a nagy Cylon konfliktus előttről. Ez egy pillanatig nem lepte meg a második világháborús pilótát, mint ahogy az sem, hogy egy szakállas Superman hasonmás ereszkedett a kunyhó mellé a vörös köpenyében.

– Tudod te Károly, hány óra van? – kérdezte Tamás.

– Igazából megnéztem, de én is meglepődtem – mondta a megszólított képregénybeli figura.

– A virtuális tér jól mutatja a helyi időt. Épp hajnalodik a való világban is – mondta a talpig capricai egyenruhában felbukkanó Dávid.

– Egész éjjel fenn voltam – így a repülő hős Károly. – Hírem van!

– Nofene! Remélem jó, mert hosszú napom lesz, és utálnék potyára idejönni, még a kedvenc Spitfire-emben is – reflektált Tamás, majd körbenézett: – Kissé fura egy trió vagyunk így, azt meg kell hagyni...

– Jól van na. De így tuti nem jár erre senki. Egy elhagyatott 1849-es forradalmi hadszíntér, amire megadtuk, hogy csak repülve lehet bejutni. Paradox. Tökéletes titkos találkozó – mondta Dávid.

– Értem. Rátérhetnénk a lényegre? – kérdezte Tamás.

– Pedig épp az időjárásról akartam csevegni, hűvös volt 1849-ben.

– Mondom, korán keltem!

– Oké... Én meg le se feküdtem. Uraim, kész a berepülhető prototípus! – mosolygott a szakálla alatt Superman.

– Akkor ma részemről nem lesz csomagszállítás! Hivatalosan is kétoldali heveny munkaundorom lett hirtelen. Mikor kezdünk?

Tamás arcán még a virtuális térben is kiült a felfedezési vágy. Heteket töltöttek a szimulációs teszteken. Behunyt szemmel is irányítani tudott egy Szárnyat, de saját tapasztalatból tudta, hogy a futár-kopterek is egészen más érzést adnak a legjobb, legrealisztikusabb Székben, a legjobb Ruhában is, mint a valóságban.

– Biztonságos? – kérdezte Dávid.

– Mennyire lehet biztonságos egy prototípus, amint mindketten ízzé-porrá szimuláltatok, és én építettem? – kérdezte Károly. – Mellesleg Yves Rossy óta nem repült senki hasonlóval, és máshoz való alkatrészekből a TMK eszközeivel raktam össze. Egy őrült futár és egy mihaszna szerelőpalánta tervei alapján. Viszont egy hibás szigetelőelemekkel hízókúrára fogott kiszuperált érintésvédelmi tesztbábút, akit Ikarusznak neveztem át, megröptettem vele. Bár ő lehet, hogy kevésbé élvezte. Nem adtam rá sisakot, így fújt az arcába a menetszél, de még az én borzalmas távirányításom alatt se zuhant le.

– Menjünk!!! – mondta Tamás – „Heghlu'meH QaQ jajvam!”

– Azért meghalni mégsem kéne! És utálom ha klingonul karattyolsz – morogta Dávid.

– Oké, tűnjünk innen, találkozunk a hangár kapujánál, húsz perc múlva! – mondta Károly.

– Legyen tizenkettő! – mondta Tamás, aki már a Spitfire-el együtt fel is szívódott a virtuális tér eme elhagyott szegletéből, hogy látványosan pixelekre hullva visszatérjen a valóságba.

– De be van ez sózva! – csodálkozott a fiatalabb mérnök. – Még nem láttam ilyennek. Megfontoltan vezeti azt a tehervackot, ha repül. Ezért is választottuk. Féltem az irháját, ez mégiscsak egy összetákolt alfateszt lesz.

– Nekem beszélsz? Ha bármi balul sül el, szerinted mi marad a projectünkből?

– Á, a hulláját bedobjuk az erőmű melletti mocsárba, sose találják meg!

– Hülye!

– Csak vicceltem. Ugye tényleg nem fog lezuhanni vele?

– Ha csak fele olyan megfontolt lesz, mint amikor a futárgépe alá szíjazva röpköd, hogy a szívbajt hozza rád, amikor nyomatékkulcsot rendelsz az éjszaka közepén, akkor semmi baj nem lesz. Agyonteszteltük.

– Persze, de az egész lényege pont az, hogy a valóságban minden más, és mindig más, te is tudod...

– Figyelj Dávid! Valakinek repülnie kell vele, ha már egész éjjel fenn voltam, és hónapok óta ezzel kelek és ezzel fekszem. Sőt, ma este utóbbi elmaradt. Szóval én most kilépek, ha jössz, ha nem... – azzal az öreg Superman pixelekre hullott.

– Még szép hogy megyek te vén buherátor! – kiáltotta az üres digitális pusztába Dávid.

Tamás tényleg betartotta a tizenkét percet. Futárként majdnem másodpercre tudott távolságokat és érkezéseket saccolni. Mire Dávid odaért, már a haverja hátára volt szíjazva a prototípus. Egész máshogy festett, mint a szimulációs programban. A kompozit anyagok és a fém alkatrészek kezeletlen, eredeti színűkben szürkélltek és feketéllettek. A helyenként újrahasznosított elemek eredeti, változatos, kopott festékű foltjai tarkították a láthatóan precízen, de minden szépérzékre való igény nélkül összeállított szerkezetet. Tamás repülőruhája is viseltes volt már, de a lehető legnagyobb védelmet biztosította tulajdonosának.

Az erőmű szervizhangárja előtt készülődtek. Bent a hatkerekű teherkocsik és két helikopter alkotta a nézőközönséget. Kint három csillogó szemű gyerek állt, akik egy új játékszert kaptak. Károly az épület bejáratánál, az előtető alatt rögtönzött irányítóállást alakított ki. A falnak támaszkodva Ikarusz üldögélt. Egy meglehetősen lestrapált érintésvédelmi tesztfigura.

– Jó nehéz – mondta Tamás. – A szimulációban nem érzed a valódi súlyát. Viszont ezt figyeld, milyen szép a hangja!

Felpörgette a motorkákat a hátán. Azok finom sivítással a képükbe csapták a harmatot és pár deka talajt.

– Aha, köszi! – prüszkölt Károly és Dávid felváltva.

– Bocsi...

– Előrehajolhattál volna.

– Akkor simán pofára rak az ereje, nagyon tápos!

– Az ugrót ne piszkáld, a töltője még nem az igazi, még ki kell találnom valamit – mondta Károly. – Az alkatrészek, amiket tőled kaptunk, valahogy ebben sehogy sem passzoltak, akárhogy legóztam. Valószínűleg egyik sem tökéletes.

– Akkor hogy szállok fel?

– Egyszer működik, töltve raktam be. De a Szárny nem tudja telepumpálni. Majd Dáviddal nekiállunk, ha végeztél. A leszálláshoz nem kell, tudod te is.

– Csak egyszer próbálkozhatok?

– Vagy vársz, amíg feltöltöm a műhelyben.

Dávid aggodalmasan nézte őket. Tamást még nem látta ilyennek. Még a sisakon át is látszott, hogy izzik a szeme. Egyik lábáról a másikra állt, percenként vagy két tucatszor. Ha épp nem járkált, a több tíz kilós szerkezettel a hátán. Károly korát meghazudtoló fürgeséggel rohangált körülötte. Biztatta, hogy nyissa ki, csukja össze, a csűrőlapokat tesztelje. Segített a pilóta bokájára erősíteni a farokrészként szolgáló háromszög szárnyacskákat. Azok még csak funkcionális kis kompozit elemek voltak, de a nagy terv az volt, hogy azok is nyílni tudjanak, mint a szárnyak.

Kettejük, illetve hármójuk közös agyszüleménye végre valós testet öltött. Mire elgondolkodott azon, hogy most történelmet írnak-e, vagy nagyot buknak, és milyen lesz az erőmű vezetése előtti fegyelmi bizottság, vagy valami hasonló, Károly hangját hallotta.

– Szerintem indulhatsz!

Tamás nem is válaszolt. Felnézett, megragadta a két irányítókart a teste mellett. A szimulátorban begyakorolt határozott mozdulattal csúcsra járatta a propellereket, majd nekirugaszkodva elengedte az ugrómű tárolt erejét.

A következő tizedmásodpercek mindhármuk számára lassított felvételként játszódtak le. A hirtelen megjött tolóerő a levegőbe dobta a vakmerő pilótát. Legalább olyan váratlanul érte, hogy ez az egész működik, mint az, hogy milyen hirtelen a magasban van, és hogy kontrollálnia kellene a mozgást. Ám nem hiába őt kérték fel berepülő pilótának. Gyorsan és pontosan korrigált, majd a sisak mikrofonját torzításig hajtva kurjongatott, ahogy kecses ívben elszállt, és visszakanyarodott a fejük fölé.

– Csak finoman!!! – kiáltott Dávid, de azon kapta magát, hogy ő is fülig érő szájjal rohan barátja röppályáját követve.

– Tegyél vele pár kört! Aztán ha minden rendben, kicsit röpködhetsz vele, amíg van benne szufla – mondta Károly. – A tornyokat beidomítottam az azonosítódra. De tudod, a piros kör kérdés nélkül rögzíti a pályát. Ha pedig felhergeled őket, ami egy ilyen gyorsan mozgó tárggyal könnyen megy, akkor le fognak csapni! Nem csak naplóz, hanem lekapcsolhatatlanul tüzet nyit, ha túl gyorsan és túl fenyegetően közelítesz. Ne feledd! Lassú szervizhelikopter jogosultságom van csak korlátozás nélkül, tényleg ne idegesítsd fel őket!

– Vettem! – üvöltött Tamás. Még a rádión át is „látható” volt a fülig érő mosolya. Finoman billegtette a szárnyakat, emelkedett-süllyedt, óvatos kanyarokat írt le, de alig bírt magával.

– Kicsit instabilabb, mint vártam. Nagyon érzi légmozgást, de alapvetően szuper! – lelkendezett. – Begyorsítok picit.

Meg se várta a többiek válaszát, már száguldott is. Majdnem át is pördült a saját feje felett. A két mérnök szájtátva figyelte.

– Állítólag neked pilótavizsgád van – korholta Dávid.

– Jó-jó! De a szimulátorban nem rántja meg az egész tested a gép, finoman tudod adagolni. Ez így százszor jobb! Már most tudom... – azzal Tamás finoman beljebb húzta a szárnyakat, és úgy adott gázt. Hamarosan egy nagyon apró távolodó pontnak tűnt csupán.

– Dávid, szereltem egy 3D kamerát a sisakjába, és be is kapcsoltam – közölte Károly. Közben a kapott adatok pörögtek a konzolján.

– Oké, lássuk! – válaszolt Dávid, akinek arcára kiültek a vegyes érzései. A sikeresnek ígérkező teszt öröme, és az az enyhe csalódottság, hogy nem ő szálldos a barátja helyett. Alig egy perc múlva saját magukat látták, amint gyorsan növekszenek. Majd a kopter-motorkák jellegzetes magas terhelésű sivításával Tamás elhúzott felettük.

– Jííííííííííííííííííííííííííhhhhhaaaaaaaaaaaaaa!!!! – torzított a hangja.

– Vigyáááázz!!! – üvöltötték kórusban a földről.

– Srácok, ez iszonyat állat! – mondta Tamás, miközben két kört is leírt fölöttük. – Nagy sebességen kellően kezes. Gyorsul, mint a gepárd, és úgy dorombol, mint egy kiscica. A fordulásnál figyelni kell, és a Dávid által programozott stabilizátorokat többnyire kikapcsoltam. Mert beledumálnak, és ráadásul hülyeséget. Bocs, haver. Ebben még sok teszt és kódolás lesz, de már most szívesen állok elébe!

– Nagyon be vagy pörögve, lejöhetnél, mielőtt bajod lesz! – aggodalmaskodott Dávid, aki inkább eleresztette a füle mellett, hogy méltatták a munkáját.

– Eszem ágában sincs! Amióta megcsináltam a pilótavizsgát, alig repültem olyan dolgon, aminek nem csak forgószárnya van. Az akku még szinte tele, és ez olyan, mint valami álom. Vagy drog. Nem tudom... Sosem voltam jó fogalmazásból. Ezt át kell élni! Károly, zseni vagy! Dávid, a terved is szuper, és persze én is jó vagyok. Fiúk, valami olyat alkottunk, hogy az...

– Te Károly, nem maradt valami szerves oldószer benne, ami hat az agyára? – kérdezte Dávid, kikapcsolva a Tamás felé nyitott csatornát.

– Nem hiszem el, hogy így bepörgött. Amúgy nem, már három napja csak apróbb simításokat és az elektronikák beszerelését végeztem, és különben is, hogy maradt volna...

– Jó, csak vicceltem.

Tamás elképesztően élvezte a repülést. A szimulátorban begyakorolt mozdulatok, a több évnyi pilótafortélyai és a saját szája íze szerint megtervezett vezérlés szinte a teste meghosszabbításává tette az apró gépet. Bár időnként idegesen reagált a szerkezet a fordulókra, és észnél kellett lenni, egyre bátrabban repült. Feljebb emelkedett, hogy legyen ideje korrigálni. Belevitte a gépet egy-két meredek emelkedésbe, gyorsabb süllyedésbe, intenzívebb kanyarba. Ha valamiért megingott, egy kis gyorsítással mindig ki bírta hozni. A szárnyak formáját, a súlypontot és minden előre kiszámítható paramétert sikerült elég jól eltalálni, viszont a saját teste időnként megviccelte. Rá kellett jönnie, hogy kényelmetlen a szerkezet rögzítése, hogy a lábát görcsösen tartja. A farokrész, vagyis a cipőjéhez rögzített apró szárnyacskák kicsik lettek ahhoz, hogy kényelmesen tartsák a végtagok súlyát. Ezt elszámolták. Viszont a testével nagyon erősen bele tudott szólni az irányokba. Elég volt a fejét megbillentenie, és már változott is a röpte. Szinte a saját bőrén érezte a legapróbb légmozgást. Bár gyakorlatilag szélcsend volt, a testéből és egy szárnyas hátizsákból álló mini-repülő számára minden gázmolekula külön ellenfélként jelentkezett. A két mérnök aggodalmaskodó, kissé irigykedő megjegyzéseit szinte meg se hallotta, csak ő volt és a végtelen ég, amit minden porcikájával érzett, átélt.

Az erőmű roppant épületei és a védőterület sokszínű rétjei, a hűtőtó és a régi bánya náddal borított mocsarai, a város épületei, a hegy vonalai. Mind ott voltak körülötte. Ő felettük állt, szárnyalt, érezte a sebességet, a kanyarokban a gyorsulást, az ereszkedés közben fellépő relatív súlytalanságot. Arra vágyott, hogy ez ne érjen véget.

Teljesen megrészegült tőle, és bár agyának egy jelentős, ám mostanra már erejét vesztett része nyugalomra és megfontoltságra intette, nem hallgatott jobbik énjére. Száguldozott, kanyarodott, zuhant és emelkedett, egyre felelőtlenebbül.

– Kipróbálok egy végsebességet. Tudjátok mérni?

– Ne hülyéskedj! Szállj le, elemezzük az adatokat, és javítsuk az instabilitásokat! – javasolta Dávid.

– Valószínű, ha te lennél a helyemben, te se akarnál lejönni. Szerintem ezt még Károly is élvezné! – szuszogott Tamás, aki érezhetően rabjává vált annak, amit csinált.

– Tudjuk mérni a sebességet, de csak a kopter-ősének műszerével, ami a bábus repüléseknél pontatlanságot mutatott. Majd átszámoljuk. Viszont amit eddig kaptam adatot, abból úgy tűnik, hogy az elektronika nagyon sok tetted ellen tiltakozik. Légy óvatos! – mondta a többieknél kissé higgadtabban Károly. – A multiműszerrel majd mérek pár távolságot, ahogy átrepülsz, és kiszámolom az időből és a szögből.

Ekkorra azonban Tamás már messze járt. Hosszú hónapok óta lelkesen, de minden tudását latba vetve tervezett, szimulált, gondolkodott. Korábban egy egész futárcéget épített fel megfontoltan a semmiből, majd vezette. Ám most a hirtelen siker és az elképesztő élmény miatt minden higgadtságát elvesztette. Csak annyi jutott el a kissé elborult elméjébe, hogy át kell repülnie Károly felett. Már majdnem kiért a védőterületről, amikor visszafordult. Mintegy háromszáz méter magasan tövig nyomta a meghajtást. A szárnyakat összébb húzta, minimálisra csökkentve a súrlódást, hogy épp a levegőben tartsa a felhajtóerő. Előreszegte a fejét, és átadta magát a gyorsulásnak. A teljesítményelektronika engedelmeskedett, és elkezdte horpadtra szívni az akkut. Egy bizonyos sebesség felett már szinte a légzése is megmozdította. Ha a fejét hangyányit is odébb tartotta, elfordult. Úgy hasította a levegőt, mint egy lövedék. Megpróbálta tartani a magasságot, és közben szinte az akaratával is táplálta a motorokat. Ha lefelé pillantott, szeme már ilyen magasságból is nehezen követte a tájat. Csak a távoli pontok váltak kellően élessé. Legalább kétszázötvennel mehetett, amikor átzúgott Károly felett egy csatakiáltással.

– Mondd! Mennyi???

– Várj, meg kell adnom neki pár paramétert, ez nem egy traffipax!

Tamás csak száguldott tovább várta az eredményt, addig is élvezte a sebességet. Dávid eszmélt először...

– Vigyázz!!! TORONY!!!

Vigyorogva száguldó tesztpilótájuk agya pillanatszerűen váltott megrészegült tiniből higgadt férfi üzemmódba. Teljes teljesítménnyel repült a legbelső tornyok felé, az Erőmű épületeinek irányába, alig száz méteren. A környező három fémoszlop tetején ki is gyulladt egy erős piros fény, és a kommunikációjába is nagyon intenzív, de kódolt üzenetek érkeztek. „Ezek lőni fognak!” – gondolta, és szinte reflexszerűen cselekedett. Koppanásig kinyitotta a szárnyakat és felrántotta a kart, hogy erős jobbkanyarral emelkedjen és forduljon.

A művelet az utolsó pillanatban késztette jobb belátásra az automata védelmet. A légi- és rakétatámadás ellen hangolt szerkezet végül nem ítélte veszélyesnek a gyors és apró járművet, ám a fizika legyőzte a pilótát. A sárkány kitartott, a motorok kibírták, a hevederek nem szakadtak el, ám Tamásra hirtelen olyan erő hatott, amit a szimulátorban és a lassú teherkoptereken, illetve a múlt ködébe vesző kisgépes pilótavizsgáján sosem élt át. A szárnyak beleálltak a levegőbe. Vagy száz métert dobták felfelé, és mintegy százharminc fokban fordították jobbra, ám ezt már nem érezte. A tüdejéből kipréselődött a levegő, agyából kifutott a vér. Elájult.

Dávid és Károly lélegzetüket visszafojtva figyelték a kamera képét, de az nem szűnt meg. A hirtelen forduló sikeres volt, de utána valahogy nem stabilizálódott a röppálya. Mintha zuhant volna…

– Tamás! Megvagy? – kérdezte Károly, de hosszú másodpercekig nem jött válasz.

A kép alapján most már biztos volt, hogy a pilóta zuhan. Az idős mérnök korát meghazudtoló fürgeséggel rántotta magához a vezérlőket, amikkel Ikaruszt röptette.

– Hozd le! – biztatta Dávid, aki szintén felmérte a helyzetet.

Károly arcán azonnal megjelent néhány izzadtságcsepp. Az utolsó pillanatban sikerült stabilizálnia a röppályát, és egy közepes tempóban maguk felé irányítani a szerkezetet a tehetetlenül lógó testtel. Tudta, nincs ideje átadni Dávidnak, aki sokkal többet repült a szimulátorban. De a való világban Tamáson kívül csak ő vezérelte a gépet.

– Átkozottul nehéz irányítani. A lába lóg, ettől a bokaszárnyak össze-vissza akadályoznak. Ráadásul a keze is csak fékez.

– Lelőtte a lézer? – kérdezte a szinte remegő Dávid.

– Nem, akkor szerintem már nem lenne mit vezetnem. Valószínűleg elájult, amikor fordult. Megpróbálom idehozni és letenni. Bár tájékoztatásul közlöm, Ikarusz térdéről lejött volna a bőr, ha nem lenne próbabábu.

– Szerencsére Tamáson meg védőruha van. Alacsonyan, a lehető leglassabban repülj vele, aztán amikor átesne, húzd fel, és tedd a talpára!

– Könnyű azt mondani, nehéz csinálni. De azért tudom hogy kell, ne izgulj.

– Azért kicsit izgulhatok?

– Oké, felőlem, ha akarsz.

Már-már minden jól alakult. Tamás majdnem jól játszotta az érintésvédelmi tesztbábu szerepét. Alig pár száz méterre tőlük, lógó lábbal, de stabilan közelített a hangárhoz. Ám ekkor kicsit felgyorsultak az események. Hirtelen életre kelt. Első gondolata az volt, hogy legutóbb jóval kétszáz fölött elrántotta a gépet az erőmű felett, és most iszonyú közel a talaj. Hirtelen nem gondolkodott, csak belenyúlt a Károly által már stabilizált pályába.

– Mi a… – dünnyögte félkómásan.

– Feléledt! –kiáltotta Dávid

– Franc! – nyugtázta Károly. – Mármint jó, de ne mozogj!

A mérnök és a pilóta egyszerre akartak csinálni valamit. Károly aztán el is engedte a vezérlést, de Tamás még nem volt képes megfelelően koordinálni magát, hogy visszanyerje a repülés feletti uralmat. Körülbelül hatvan km/h sebességgel a földnek vágódott, tőlük alig kétszáz méterre. Pár szaltót megcsinált, majd végigterült a földön.

Dávid és Károly halálra vált arccal nézett egymásra, majd elkezdtek futni. Az idősebb mérnök kissé higgadtabb volt. Gyorsan nyomott egy vészleállítást a motoroknak, és felkapta az előre bekészített EÜ csomagot.

Természetesen Dávid ért oda előbb, és néhány másodperc múlva örömmel ordította lihegő, idősebb kollégája felé, hogy barátja él.

Tamás nagyjából magánál volt, de elég rossz bőrben feküdt az oldalán-hátán, és a Szárny maradványain kiterülve.

– Érzed a végtagjaid? – kérdezte Dávid.

– Igen – nyöszörögte Tamás. – Nagyjából mind eszméletlenül fáj.

– Az jó, akkor valószínűleg nem sérült a gerinced. De ahogy így elnézem, te ne nézd meg a lábad!

– Miért?

– Nagyon furán áll.

Tamás kínkeservesen felemelte a fejét. Majd meglátta a természetellenesen álló lábát, és újra elájult.

– Mi van? – lihegett Károly. Akkor ért oda, de már futtában hívta az erőmű állandó orvosát, Valit.

– Fájlalta a végtagjait, de még beszélni is tud.

– Nem úgy néz ki.

– Igen, mert ránézett a lábára, és újra elájult.

– Hű, ez rosszul néz ki – mondta a szakállas mérnök, majd a bejelentkező orvoshoz fordult. – Vali, van itt egy igazi hús vér páciens, ide tudnál jönni? Koordinátákat küldök. Szállíthatónak tűnő, töréseket szenvedett negyvenes férfi.

– Mi történt? – hallotta a vonal túlsó végéről Dávid is az orvos hangját.

– Azt majd később, elég rossz bőrben van, gyere.

– Épp egy műszív műtétnél segédkeztem Budapesten, amikor a hívásod kaptam – kezdte Vali.

A kötelező orvosi szolgálatot ő látta el a létesítményben, immáron évtizedek óta, és mivel alig néhányan dolgoztak testük jelenlétével is az erőműben, nem sok dolga volt. Munkaidőben töltött szabadidejében, mint orvos szakértő, és távvezérelt robotokon keresztül, mint sebész működött közre az ország több állami kórházában.

Most azonban gyorsan és szakszerűen megvizsgálta a páciensét. Többször rákérdezett mindenre, amit a többiek, különösen Dávid tapasztalt. Néhány ismeretlen „varázsműszert” vett elő, aminek működéséről még mérnök létükre se volt sok fogalmuk, majd summázta a gondolatait:

– Hűha, elég csúnya csontsérülések. Ha jól látom, a bal lába két helyen eltört. A jobb karja talán csak repedt. Segítsetek felrakni a hordágyra! Úgy tűnik, nem bánta a gerince és a nyakcsigolyái, emelhetitek! Egyébiránt ki ez, és mi ez a bigyó a hátán?

– Majd elmondjuk – nyögte Károly, ahogy Dáviddal felemelte a szerencsétlenül járt tesztpilótát.

Néhány perc múlva a nem túl nagy, ám tiszta és jól felszerelt orvosi szobában vetkőztették Tamást. A Szárny roncsaitól, és az életét megmentő profi ruhájától, sisakjától szabadították meg. A védőöltözet borzalmasan nézett ki, de az alatta pólóban és rövidnadrágban fekvő Tamás zúzódásoktól és a csúnya töréstől eltekintve elsőre egyben lévőnek tűnt. Vali korát és súlyát meghazudtoló fürgeséggel szaladgált körülötte. Kézi CT-vel, vérvételi szettel és más műszerekkel sürgölődött. A két mérnök úgy áll a szoba egyik sarkába, mint megszeppent kiskamaszok, akik elrontottak valamit. „Édesanyjuk”, a Károllyal majdnem egyidős, alacsony, de testes asszonyság kérdései záporoztak, miközben kötözött és sínbe tett.

– Mi történt?

– Lezuhant.

– Azt értem, elmondtátok. De mivel és honnan?

– Ez egy kísérleti cucc. Mi csináltuk hárman. Egy mini repülő.

– Értem. Ezek szerint nem működik – vonta le az ésszerűnek tűnő következtetést a doktornő.

– De, nagyon is! – védte a tudományát Dávid.

– Akkor? Miért fekszik itt ájultan ez a nem tudom ki. Tényleg, ki ez?

– A neve Szilágyi Tamás. Ő vezeti a Szi-Fly futárcéget.

– Értem. És mit keres a betegágyamban a nyilvánvalón kívül, az Erőmű védőterületén belül?

– Hosszú történet – mondta Károly.

– Ráérek… – válaszolt a Vali.

– Oké, de orvosi és minden egyéb titoktartásod kérnénk – felelt Dávid.

– Előbb rakd össze ezt a felelőtlen kölköt, és mindent elmesélünk az ebédlőben, akár mind a hárman. A kommunikátorom szerint nekünk most erősen dolgunk lenne… – vágott közbe Károly, mielőtt Dávid belekezdett volna, majd megmutatta kollégájának az üzenetet.

Dávid szintén előkapta a saját szerkentyűjét, és ugyanaz fogadta: „Magyarázat, uraim?”

A nagyfőnöktől jött…

Így hát szegény Valit otthagyták egy törött végtagú ismeretlennel.