Zsolt épp a vacsoráját fogyasztotta. Jó késő volt már. Három éve állt rá, hogy azokban az időszakokban egyen, amikor a többi ember épp nem ezt teszi. Praktikus okokból. Az étkezésekkor úgyis megszaporodott a futárok dolga. Emellett Zsoltnak volt egy megállapodása az egyik kiszállítós étteremmel. Az aktuálisan bent maradt, vagy valamiért lemondott ételekből jutányos áron felajánlottak neki néhányat. Ő pedig elhozta magának, amelyik tetszett neki, és nem csapott le rá egy hasonló spórolós kedvű futár. A választék korántsem volt fejedelmi, de egy-egy egzotikusabb fogás általában így is akadt.

Az este fél tizenegykor táplálkozó srác rántottát és gyümölcssalátát evett. Előbbi kihűlt, utóbbi picit langyos volt, de ez egy pillanatig nem izgatta. Az ebédet elég rég fogyasztotta el, így már kopogott a szeme, mire megjelentek a félárú ajánlatok az üzenetei közt.

A csöndes falatozást egy halk kattanással jelzett újabb privát levél szakította félbe. A főnöke, Tamás kért hangkapcsolatot.

– Üdvözlégy, hőn szeretett Nagyvezír! – kezdte Zsolt.

– Szia! Úgy látom, nem pihensz még. Helyes! Amúgy ha jól hallom, jó étvágyat!

– Köfi fépen! – tömte a száját az alkalmazottja.

– Az udvariasságról ennyit. Nem vetem a szemedre, hogy teli szájjal nem beszélünk, nem vagyok az apád. Inkább a tárgyra térnék. Személyesen szeretnék veled találkozni. Lenne egy kis megbeszélni valónk.

Zsolt nem tudta, hogy most mire akar kilyukadni a főnöke. Még sosem látták egymást a valóságban, nem volt eddig olyan szituáció, ami ezt megkövetelte volna.

– Nem, semmi bajom nincs veled – vágott a kérdés elejébe Tamás. – Csak tudod, vannak dolgok, amiket csak személyesen lehet, és még sosem találkoztam veled.

– Persze, gyere. Egyedül vagyok, bármikor jöhetsz.

– Akkor most. Nem maradok hosszan, ígérem.

Alig negyed óra telt el, mikor Tamás belépett Zsolthoz. Tapasztalt futárként sok mindent látott, egy pillanatra azért ő is megtorpant hogy felfogja a látványt. A fiú lakása amilyen kicsi volt, olyan mocskos.

– Kerülj beljebb – invitálta Zsolt a kötelező kézfogás után, majd laza eleganciával odébb taszajtott a lábával két (nagyjából) üres ételes dobozt.

Tamás még nehezen mozgott. A gipszet és a járását könnyítő külső „csontokat” a minap szedte le a lábáról Vali. Egy könnyű sín maradt csak, de a kissé elsatnyult izmokat már nem segítette semmi.

– Mi történt? – kérdezte Zsolt, a bicegést látva. Közben térült-fordult, ujjaival hanyagul lesöprögetett, majd főnöke alá adott egy szebb napokat látott széket.

– Csak egy kis ficam, semmi komoly.

Ennyiben maradtak. Ahogy Zsolt innivalóért ment, majd egy mérsékelten tiszta pohárban hozott valami első ránézésre csapvíznek tűnő folyadékot, Tamás körbenézett. Egy, nagyjából két generációval korábbi Szék, néhány hasznos és haszontalan, de szintén nem új konzolkiegészítő, egy félig szeparált fürdőkabin és vécé, valamint egy ágy, egy főző- és munkaasztal, két ülőalkalmatosság és két szekrény – az egyik hűtő – alkották az egész berendezést. Ezen kívül végeláthatatlan mennyiségű különböző ételes doboz, meg mindenféle egyéb csomagolás hevert szerteszét. A fiú pedig a maga mázsa feletti valójában, borostásan, zsíros hajjal ült le vele szemben, kérdő szemekkel.

Amikor a tárgyalóhelyiségben, vagy más virtuális közegben találkoztak, Zsolt mindig egy teljesen hétköznapi, de fiatalosan kellemes megjelenésű, átlagos testalkatú srác volt. Most pedig mintha önmaga testes paródiája lett volna. Tamás egy pillanatra visszagondolt Dávidra és a legénylakására. Egyből nem találta annyira jó ötletnek, amit pár napja kitalált. Ám minden ifjonti hév ellenére a Zsolt a Szi-Fly legjobb és legőrültebb pilótája volt, Mint ilyen, talán a legtökéletesebb a feladatra. Tamás csak rászánta magát a magyarázatra.

– Az az igazság, hogy nem is tudom elmondani, igazán mit szeretnék. Belekezdtem valamibe, ami kezd picit túlnőni rajtam, és azon a maroknyi csapaton, akik benne vagyunk. Nem sokat árulhatok el, de annyi lehetőség közül rád gondoltam az elsők közt.

– Ez megtisztelő, de annyi remek embered van...

– Igen, sosem kellett panaszkodnom. Nem kell elbíznod magad, de pontosan tudod, hogy mennyire nagyra értékelem a munkádat. Sokszor még a hajmeresztő trükkjeidet is. A higgadt és kevésbé megfontolt őrültségeiddel együtt.

– Köszönöm. De még csak alig pár éve dolgozom neked. Bármi is legyen ez a feladat, akkor is örülök, hogy rám gondoltál, ha talán nem is érdekel az ajánlatod.

– Szinte biztos vagyok benne, hogy érdekelni fog. Viszont a ma este látottak egy kicsit elbizonytalanítottak. Ritkán találkozom a pilótáimmal, de neked négy év alatt sikerült az összes sztereotípiát hoznod. Nézz körül, nézz magadra! Mire szükségem lesz rád, még lefolyik némi víz a Dunán. Hónapokról van szó. Azzal kezdtem, hogy nem vagyok az apád, de most mégis azt mondom: hozd rendbe magad! A feladat a valósághoz kötődik és jó erőnlétet, komoly agymunkát igényel. Nem ártana egy kissé jobb fizikai állapot! Még nem döntöttem, kit vagy kiket választok, de benne lennél az első háromban, ha neveket kell mondanom.

Tamás felkászálódott a székből és az ajtó felé indult. Zsolt döbbenten ült a helyén. Tudta, hogy a főnökének igaza van. Mielőtt vendége behúzta volna maga mögött az ajtót, még röviden befejezte a gondolatmenetet:

– Természetesen a te döntésed. Nem kell megfelelned nekem, de azért ha aktuális lesz, visszatérek rá.

Zsolt görnyedten gubbasztott a székén, és maga elé bámult. „Ez most tényleg megtörtént?” Elég fárasztó napja volt, és a meglepő villámlátogatás már véget is ért, mire igazán elkezdődött. Körbenézett, és ha addig nem tudta volna biztosan, most már látta is, miért fújt visszavonulót kései vendége. Utálta magát. Nagyon. Annyira belesüppedt a Mátrixba, hogy a sok pénzkereső játék, futárkodás és lehetőségek kutatása miatt eltunyult, eligénytelenedett. Első gondolata az volt, hogy „majd holnap”. Aztán átfutott az agyán, hogy az elodázott dolgok nem valósulnak meg, ezen kívül tizenhét perc múlva a ma egyébként is holnappá változik. Lekapcsolta a gépét, és úgy ahogy volt, fáradtan munkához látott. Az alig harminc négyzetméter körüli ingatlanban két órájába telt összeszedni, és szelektálva kupacokba rendezni a kidobandó tételeket. Az újrahasznosítható hulladékokat fajták szerint, a menthetetlenül feldolgozhatatlan, sokszor felismerhetetlen maradványokat és porcicákat egy pedig külön edényben gyűjtötte. A szelektív szemétfeldolgozás alapvetés volt. Ha az ember ügyesen csinálta, legalábbis nullszaldóra tudta hozni a hulladékszállítási számláját. Amelyik önmagában pénzt ért, levonódott a meglehetősen borsos áron elszállított vegyes költségéből. Sajnos a kupacokat elnézve Zsolt konstatálta, hogy igencsak pénzébe fog kerülni a mutatvány. Kicaplatott a gyűjtőcsövekig, majd a megfelelő ledobókba hajigálta a matériát.

Teljesen kifulladt, mire végzett. Büdös volt és mocskos. Lezuhanyozott, majd végigdőlt az ágyán. Soha ilyen nehezen nem kelt még fel a reggeli riasztásra. Eldöntötte, hogy ma nem termeli a saját vagyonát, inkább rombolja. Még este felmérte a tisztítószerkészletet, de a munkaasztalba telepített mosogató alatt talált palackokra önmagában ráfért volna még egy adag valami, amivel kézzel foghatóvá lehetett volna tenni őket. Négy kemény órájába került a szoba és a konyharész takarítása.

– Igazából huszonhét négyzetméter hatalmas terület – magyarázta önmagának.

Tizenegy óra lehetett, amikorra remegett már az éhségtől. A hűtőben talált egy kis maradékot, ami éjjel megmenekült a kidobástól. Fogyaszthatónak tűnt, de kénytelen volt valami tartalmasabbat is szereznie. Bekapcsolta a gépet. Azon kapta magát, hogy már a negyedik csomagot szállítja ki, mire elindult a saját ebédjéért, úgy beleégett a rutin. Majd még kettőt, amikor le akarta tenni a koptert a hangárban.

–Nem ezért vagyok itt!

Elfogyasztotta az ételt, és folytatta a fürdőkabinnal. Reggel óta nagyon kinyílt a szeme a koszra. Amit évekig alig figyelt meg, most vadul, ordítva szúrta a szemét, mint a vegyszerek gőze. Kinyitotta az ablakot is. Majd azt is megpucolta...

Kora délután lett, mire hanyatt végigdőlt a padlón, és a plafont bámulta.

– Ott egy pókháló – konstatálta félhangosan, de most nem volt kedve felkelni. Aztán mégis. Erőt vett magán, és azt is leszedte. Mielőtt azonban leheveredett volna ismét, egy pillanatra lenézett. Nem látta a lábát a hasától! Ha előrehajolt, akkor igen, de ha nem állt görnyedten, akkor egyáltalán nem.

– Tényleg meghíztam – vallotta be a nyilvánvalót.

Érdekelte, hogy mennyire. Se mérlege, se egy megfelelő méretű tükre nem volt. Viszont bármikor vezethetett koptert, nagy felbontású sztereó kamerákkal, és volt számítógépe. Már a korábbi avatárját is így csinálta. Felment a tetőre, és egy kézi irányítóval „odaédesgetett” egy használaton kívüli gépet. Körberepülte magát, majd egy kis varázslat, és ott állt a szoba közepén önmagával szemben. A gép pedig számolt és mérlegelt. A hozzávetőleges adatok megjelentek a feje fölött. „178,53 cm, lehetséges eltérés: max. 4mm. Számított súly: 114 kg, lehetséges eltérés max. 3 kg.”

– Tényleg csúnyán meghíztam!!!

Nem tetszett önmagának. A vetített kép mellé állította, saját tizennyolc éves valóját. A magasság stimmelt. A toka, a pocak és a combok nem. Zsolt tudta, nagyobb feladat lesz a felesleges zsírtól megszabadulni, mint a zsiradéktól a mosogató szélén. Már a tetőre felvezető lépcsők is megterhelték, de akkor nem figyelt rá. Azt hitte, az egész napi takarítás.

Nem nagyon foglalkozott tervekkel. Úgy gondolta, a tett halála az okoskodás. Felkerekedett, hogy ő most elmegy futni. Leszaladt a sötét lépcsőn. Lift nem volt. Ahogy ezekben az olcsóbb házakban általában. Pontosabban évek óta nem működött. Ez senkit sem zavart, lévén alig mozdultak ki az emberek. Az, hogy a gyér fényben nem találkozott senkivel, nem lepte meg. Az utcában sem, ami szintén nem volt szokatlan.

Nagy hévvel indult neki, gyerekként jókat szaladtak a társaival. Zsolt mindig bírta a diktált tempót. Huszonévesen még az ember azt hiszi mindenre képes, hát nekiiramodott. A második sarokig bírta lendülettel, aztán kicsit visszavett. Majd még többet. Mire a negyedik háztömböt hagyta maga mögött, alig kapott levegőt. Ahogy kocogásra majd sétára lassított, enyhe hányingert is érzet, és azt kereste, hova tudna leülni. Nekitámaszkodott az egyik ház falának.

– Ez nem lehet igaz! Ez még csak a Kolozsvári utca! Hihetetlen!

Újra nekiiramodott, de ismét két tömbbel jutott előrébb. Utána a földre is leült inkább, minthogy elájuljon. A súlygyarapodás csak egy dolog volt, az izomtömeg vesztés pedig a másik. Évek óta alig mozgott. A délelőtti takarítás már így is egy heti izommunkájával ért fel. A futás rátett egy lapáttal. Mint valami vert sereg kullogott haza. Lassan, komótosan. Inkább sétált. Ez a tempó hosszabb távon is ment neki. Szaporán vette a levegőt, de egy hirtelen ötlettől vezérelve elindult az ellenkező irányba, amint odaért. Csak sétált és sétált. Néha megpróbált szaladni, de nagyon visszaütött. Utána megint pihennie kellett.

Az egyik ház előtt volt egy apró udvar. Pár gyomfa és némi gaz. Valaha talán sziklakert is lehetett, mert terméskövek voltak egymásra halmozva. Abból álltak ki a tarackbúzák. Leült a kövekre.

– Direkt jó, hogy kényelmetlen. Úgyis hamar továbbindulok. Nem adhatom fel ennyivel!

Végül mégis feladta. Hazakullogott, felvonszolta magát a lépcsőn, lemosta magáról az izzadtságot, és eldőlt az ágyon. Elaludt, pedig még javában délután volt.

Késő este lett, mire felébredt. Még éppen elcsípett zárás előtt valami finom vacsorát. Lecsapott rá, közben elintézett három kiszállítást. Nekiült az ételnek. Nagyon éhes volt, de a negyedik falat után eszébe jutott, hogy nem este tizenegykor kéne zabálni. Meghagyta az adag végét. Valahol azt olvasta: „A karcsúság titka, ha egy kicsit mindig éhes maradsz”. Erőt vett magán. Teli hassal nem jó aludni, ezért elvégzett néhány éjszakai fuvart, illetve fogadott egy amerikai versenyen, ahol még nappal volt. A három tippből egy bejött, és fedezte a többi kettő kiadását. Maradt is egy kis plusz pénze. Legalább ma se ment mínuszba.

Aztán beugrottak neki a tisztítószerek. Visszaült a székébe, hogy ismét elmerüljön a város sötét egének forgásában, amint a gép kameráin keresztül elevenedik meg alatta a három dimenzió. Embereket látott az ablakokon túl, hallgatta a futárok egymásnak címzett üzeneteit. A város élt és dolgozott, szórakozott és aludt egyszerre. Eszébe jutott a futás. Megértette, mi volt fura! Egyetlen teremtett lélekkel, vagy mozgásban lévő földi géppel nem találkozott. Elhagyottnak hitt, már-már apokaliptikus városkép volt. Épp csak az ördögszekerek és a patkányok hiányoztak. Illetve a légi forgalom nyüzsgött, de a talajszinten minden mozdulatlan volt.

Mielőtt lefeküdt volna, kénytelen volt a percekkel korábban kitalált esti edzéstervet azonnal módosítani. Harminc fekvőtámaszból a nyolcadiknál kifulladt, épp a tízet végig bírta csinálni. A felülés tizenötnél okozott fájdalmat. Lihegett egy darabig, majd elaludt.

Két hetébe telt, mire megtalálta az optimális sebességet. Futásnak alig nevezhető zötyögős kocogással tudott viszonylagos távolságokat megtenni, folyamatosan terhelve magát. Így akár nyolc korábban kitalált kört is meg tudott tenni abból, amit első nap a másodiknál abbahagyott. A két hét alatt megszámolta: három céltalannak tűnő gyalogossal, négy karbantartóval (két vízműves és két villanyszerelő) illetve tizenkilenc földi járművel (hét személyszállító kisiparos, a többi teherfuvarozó) futott össze. Az emberek majdnem úgy néztek egymásra, mint a marslakókra. Szinte mindenkinek az „ez meg mit keres itt?” gondolat ült ki az arcára, nem törődve azzal, hogy a másik is ugyanazt kérdezi szótlanul.

Lentről nézve az utcák fölé emelkedő házak csupán gondosan formált lélektelen szikláknak tűntek, amik között madarak helyett futár-drónok röpködtek. Az élet a belsejükben tombolt, kintről nézve némán és észrevétlen.

Zsolt megunta, hogy ezen a holdbéli, kietlen kődzsungelen szalad végig nap mint nap. Egyik délelőtt fejébe vette, hogy kirándul egyet. Nem lakott messze Nagykál déli határától. A házak hamar elmaradtak mögötte. A megművelt mezők és a természet illata azonnal magával ragadta. A városban sem volt rossz levegő. A csatorna és néha a szemét szaga jelent csak meg egy-egy toronyház tövében. De itt minden csak a növényekről és a föld illatáról szólt. Nevetve futni kezdett. Nyargalt, ahogy a lába bírta. El a várostól, a visító elektromotorok hangjától, bele a madárcsicsergéses határba. Észre se vette, mennyire elfáradt, és milyen messzire szaladt. Mire a futás kocogássá, majd gyaloglássá szelídült, három-négy kilométert haladt, de tovább sétált. Újra szaladt... Hozott magával egy palack vizet, megitta. Ettől bődületesen izzadni kezdett, pedig nem volt annyira szokatlanul meleg. Most érezte meg, hogy ismét halálosan elfáradt. Már a házak között is tett előtte néhány kört.

– Túl messzire jöttem – jelentette ki, de ahogy a városban, most a természetben sem felelt senki. Nem volt más választása, valahogy haza kellett vonszolnia magát. Ahogy minden lépés nehezebbé vált, egyre kevésbé tetszett neki a természet. A madarak csicsergése máris inkább fülsértőnek, a növekvő kultúrnövények végeláthatatlan fullasztó tengernek, a ritkán használt út óriási levedlett oszladozó szürke kígyóbőrnek tűnt. Ettől egy időre elment a kedve a további városon kívüli futástól. Hazavágyott a házak közé. Mire visszaért a toronyépületek árnyékába, legalább annyira elfáradt, mint első nap. Az elmúlt hetekben, hála a körökre osztott edzésnek, csak azt tudta mérni, hogy meg tud-e tenni még egy fordulót. Most rájött, hogy mégis mennyit fejlődött. Az esti fekvőtámaszból is ment egymás után már bő tizenöt, és kínkeservvel húsz.

Nagy elvárásokkal ment fel ismét a tetőre. Körberepülte önmagát, és várta az eredményt. Mindössze négy és fél kiló mínuszt mutatott. Jobbra számított, de aztán rájött, hogy valószínűleg az izmainak viszont jön vissza a súlya.

Nem adta fel. Hisz régen bírta! Gyerekként még akadályfutó versenyen is indult. Igaz, csak házibajnokságon. Harmadik lett, pedig sokkal idősebben is voltak az ellenfelek közt. A régi szép idők...

Maga sem tudta, miért folytatta az edzést. Nem tudta, Tamás mit akar. Megpróbált finoman rákérdezni, de nem nagyon kommunikált. Az a hír járta a futárok közt, hogy keveset van benn. Valahol valamit csinál, de hogy mit, arról maximum teóriák voltak. Nőügy, esküvő, gyerek, esetleg elutazott, beteg, tán meg is halt, és csak egy mesterséges intelligencia élteti a céget, ami érthető okokból nem akar lebukni. Még Pétert is megkérdezte, de ő sem tudott semmit, viszont legalább nem gyártott béna összeesküvés elméleteket.

Zsolt tehát futott tovább, a képzelt biztonsága kedvéért inkább mégis a nyüzsgő-kihalt városban, ahol könnyebb volt megpihenni, és gyorsabb hazajutni. Egyetlen ismerős fejbiccentést zsebelt be a hetek alatt. Az egyik ház előtti kertes részt egy nagyon idős bácsi szépítgette. Ha Zsolt arra futott, szótlanul a fejével köszönt. A bácsi visszaintett. Aztán gyorsan elfordult. Nem akart beszélgetni. Még az idős, egyedül élő ember sem akart beszélgetni! Valószínűleg arra gondolt, aki céltalanul futkos, csak őrült lehet, inkább nem érdemes megtudni miért teszi.

A városban futva Zsolt is magányt érzett. Belül mosolygott rajta, de azt kellett észrevennie, hogy a legtökéletesebb eltűnés a világból, ha az ember kimozdul a Mátrixból, és megmutatja magát a valóságban. „Itt vagyok! Kövér vagyok, bénán kocogok. Na de kit érdekel? Senkit. Ha kikapcsolod a géped, megszűnsz. Visszalépsz a hús-vér életbe, és hirtelen csönd lesz. Nem jön az információ, nem duruzsolnak a füledbe a barátok, nem bombáz másodpercről másodpercre egy csomó felfoghatatlan hír és élmény.”

A zsúfolásig megtelt, büszkén hirdetett módon kilencvenhét százalékban lakott Nagykál nyílt terei voltak a tökéletes rejtekhely egy elme számára. Zsolt huszonnégy év zsivaj után élvezte. A szorosan álló házak határtalan szabadságot, a fizikai megterhelés a jóleső fáradtság felemelő élményét adták. Az este egyre nagyobb mennyiségben elvégzett fekvőtámaszok pedig a siker számokban kifejezhető formáját.

Még a futárkodás is jobban ment. Biztosabban forgott az agya, gyorsabban a keze, a fizika újbóli megtapasztalása visszahatott a helyzetfelismerésére. Elég volt napi két-három óra, hogy kijöjjön az aznapi nullszaldó. Most nem is vágyott másra. Csak a kocogásra és a felülésekre.