– Szia Tamás! – mondta Dávid a kommunikátorába. –Az akkuteremben vagyunk. Van itt egy kis dolgunk. Vagy idejössz, vagy megvársz a hangárban. Mindjárt végzünk.

– Az melyik monstrum?

– A Bölcsőtől kicsit délkeletre. Átküldöm a GPS koordinátákat.

– Megvan. Ott leszek!

Az út nem volt igazán jó állapotban. Ritkán jártak erre. Ám amikor Tamás belépett, ugyanazt csinálta, mint minden épületnél, ami az Erőmű része volt: csodálkozott.

– Azt a piszkos… Ez hány kilowattóra?

– Mi ezt leginkább gigawattórákban számoljuk. De abból is sok – fogadta Dávid.

Az egész hangár méretű terem precízen bekábelezett, jó helykihasználással, méret szerint rangsorolt akkumulátorok ezreit tárolta. A legkülönbözőbb méretűeket. Némelyik alig volt nagyobb, mint egy vekni kenyér. Mások egy megtermett emeletes ágy paramétereivel büszkélkedhettek.

– Ha a már említett épület a Bölcső, ez a Spájz – szállt be a beszélgetésbe Károly.

– Azok ott szabvány kopterakkuk! – lelkendezett Tamás.

– Bizony! Négyes méret felett van értelme őket rendszerbe állítani. Az annál kisebbek fajlagosan túl sok járulékos helyfoglalással, és túl alacsony kapacitással bírnak. Akkor kerülnek ide, ha a második fázisban vannak.

Ezt a besorolást Tamás is ismerte. Az akkumulátor technológia a XXI. század harmadik évtizedének robbanásszerű átalakulása óta az alapjaiban már nem változott. Ekkor lépték át azt az energiasűrűséget, amikor adott tömegű benzin belsőégésű motorban való felhasználása, illetve megegyező súlyú akkumulátor villanymotorral való kifogyasztása azonos kinetikus energiát adott le. Ha nagyságrendileg nem is, de azóta is javították. A rendszer pedig úgy működött, hogy az akkuk élettartalmának elején teljes kapacitásról mintegy nyolcvan százalékra viszonylag lassan, sok működési ciklus után estek vissza. Majd kvázi hirtelen fele teljesítményre romlottak. Ezt követően ismét sok töltési és használati cikluson kellett keresztülmenniük mire eredeti tudásuk harmada alá esett a kapacitásuk. Ezt nevezték második fázisnak. Ilyenkor repülésre, közlekedésre nem voltak hivatalosan alkalmasak, de mozdulatlan rendszerekben, pl. egy ház vagy gyártósor járulékos áramellátásáról még évekig, akár évtizedekig tudtak gondoskodni, ha volt elég hely. Ezekből az „aktív” szolgálatból kiselejtezett egységekből raktároztak itt egy hangárnyit.

– Közel nyolc órán át mehetne róla egész Magyarország, teljes fogyasztáson – magyarázta az idősebb mérnök. – Arra használjuk őket, hogy az ingadozásokat kompenzáljuk. Illetve amíg a bekapcsolt újabb blokk elkezd termelni.

– És nektek mi dolgozok itt? – kérdezte Tamás.

– Elég szépen automatizált a rendszer. Ám sajnos vannak még a standardizálások előttről származó egységek, amikhez egyszerűen nem érdemes megírni és legyártani a robotkarok programozását és a bekötéseket.

– A koptereket már vagy negyed évszázada standardizálták! Nekem is csak néhány selejtezésre váró régi vacak van a hangárban, ami még átalakítóval megy.

– Itt akár harminc éves akkuk is vannak. Jól bírják. A szoftver nagyon precízen figyeli, ki mit tud. Egyenként tornáztatja őket, terheli, kisüti, tölti, ahogy lekérünk energiát. A legoptimálisabb rend szerint dolgoznak. Az a fél ház méretű csomag ott még mindig negyvennégy százalékos, pedig ő a legöregebb. Dávid még beszélni tanult, amikor ez egy repülőhordozó aktív akkucsomagja volt.

– De ugye nem azt kell cserélni? – óvatoskodott Tamás.

– Eldöntöttük, 38%-nál fogjuk csak kivenni, holott az előírás negyven. Utána viszont ő is megy újrahasznosításra. Szép mutatvány lesz… De most még nem, csak néhány régi kisebbet kell mozgatni. Azokat is csak levennünk kellett a rendszerről. Meg kézzel átírni pár kódot, mert a többit elvégzi a robotunk.

Tamás csak ekkor figyelt fel a nagyjából két méter magas, négy karral és három lábbal rendelkező fura szerzetre. Érezhetően masszív, de használt masina volt, nagyon precíz és borzalmasan erős. Egy ránézésre legalább hetven kilós pakkot egyensúlyozott ki egy alig néhány milliméterrel nagyobb polcról, vagyis inkább polcból.

– Mehetünk is – zökkentette ki Tamást a többieknél türelmetlenebb Dávid.

– Valóban – helyeselt Károly. – Dávid, kezdhetsz röpködni. Felmentelek a szolgálatból, persze én is megyek. De Zoltán kinyírt volna minket, ha hanyagoljuk a karbantartást.

Pár perccel később a hangár előtt álltak. Károly elővigyázatosságból ismét kitelepült egy mobilvezérlővel. Ki sem volt hajlandó szállni a székéből. Még az elmaradhatatlan kamerázást is onnan csinálta. Ez volt Dávid első repülése. Pilótatársa zuhanása után még egy hónapig nem szálltak fel. Egyrészt le kellett gyártani még két Szárnyat, másrészt egy picit át is tervezték. Annak ellenére, hogy Tamásnak nem sok ideje volt pontos instrukciókhoz adatot gyűjteni. A vezérlés hangolását módosították, illetve hozzávetőlegesen szabályozták, hogy a szárnyak nyitását felügyelő rendszer ne álljon meg instabilabb repülést adó pontokon. Az első éles felszállás adatai alapján akadtak kérdéses tartományok. Sokat agyaltak rajta, mert a szimulátorban nehéz volt ezt modellezni. Az aerodinamika is bonyolultabb tudomány volt, mint amennyire sikerült elmélyedniük benne, bármennyire is próbálták a szoftvert hangolni. Egyszerűen nem tudták paraméterezni, nem volt referenciájuk.

A fiatal mérnök számára az alkotás öröme se tudta feledtetni a késedelem és a zuhanás okozta bánatot. Bármennyire is sulykolta magának, hogy nem tehetett róla, bajba sodorta a barátját. Ráadásul eddig húzódott számára az éles teszt. Károly ragaszkodása a karbantartások percre pontos kivitelezéséhez pedig a végre kitűzött repülés időpontját is halasztotta néhány órával.

Szép idő volt, kellemesen langyos nyári, nagyon enyhe széllel. Dávid végre egy vadonatúj, saját pénzéből Tamás instrukciói alapján vett védőruhában feszített, hátán egy prototípussal. A kötelező csűrőlap tesztekhez, motorpróbához és szárnymozgató mechanika túráztatáshoz mindkét társa mereven ragaszkodott. Valahol Dávid is átérezte a fontosságát, de már minden vágya az volt, hogy megnyomhassa az ugró gombját.

– Na jó, indulhatsz! – legyintett Károly, aki alig bírta nézni, amint munkatársa egyik lábáról a másikra áll. Tamásra nézett, aki szótlanul bólintott.

A férfi agyában ott duruzsolt a több hónapi tesztelés, a precíz konzol erővisszajelzései, a pilóta által erőltetett vészhelyzeti szimulációk, amiken néha lezuhant. „Nem lesz itt semmi baj, ez a kerge pizzafutár is lazán felszállt” – gondolta. „Nekem meg lesz annyi eszem, hogy nem hergelem fel a tornyokat.” Sóhajtott egy mélyet, lábával is rásegített, közben hátba rúgatta magát az ugróval. A kis szerkezet simán feldobta. Szépen rá is feküdt a levegőre, és finoman elkezdte feljebb emelni a gépet.

– Túl hamar felhúztad, gyorsíts egy kicsit, át fogsz esni! – hallotta Tamást.

Dávidnak egy picit elege volt ebből. Agyonszimulálták. Nem nagyon fogta fel az első másodpercet, de a mozdulatok rutinná váltak. Gyorsított, de Tamás aggodalmát túlzónak tartotta. Elvégre repült már. A Kolibriket sokat vezette.

Mintegy ötven méter magasan kezdett lomhán körözni. Ismerkedett vele, és az alatta suhanó tájat figyelte. A szél duruzsolt a sisakján. Érezte, ahogy a szárnyak kapaszkodnak a levegőbe. Minden apró mozdulat irányváltással járt. A fejét is elég volt biccentenie egy kisebb változtatáshoz.

„Nincs itt semmi baj, megy ez!” – gondolta. Ennyi tervezés és várakozás! Amíg Tamás lába meggyógyult, már-már babonából sem engedélyezte magának a felszállást. De VÉGRE REPÜLT!

Finoman csinált még egy jobbkanyart. Aztán egy balt. Ez nehezebb volt. Nem értette igazán. Süllyedt egy kicsit, aztán emelkedett. Ezt sem vette olyan könnyedén. A motorok simán feldobták a levegőbe, most pedig kelletlenül emelkedett. Ráadásul jobbra fordult.

– Srácok, szerintem egyenesen áll, mégis húz jobbra. Jé, most kevésbé. Valami van a vezérsíkokkal, csűrőlapokkal?

– Látszatra nincs – válaszolta Károly alig pár másodperc késéssel. – Minden elérhető telemetria jó.

– Valami akkor sem az. Most megint jobbra húz. Ellene kell tartanom.

– Azt látom, hogy ellentartasz. De minek? – kérdezte Tamás.

– A nagy semminek. Annak, hogy oldalszelem van, vagy legalábbis olyan mintha az lenne.

– Gyorsíts egy kicsit! Esetleg húzd beljebb vagy nyisd széjjelebb! Hátha beragadt egy picit a szárny.

Dávid mindent megpróbált, de a helyzet csak romlott. Nem talált olyan sebességet és szárnyállást, amiben ne tartott volna jobbra az egész. Már a lábával is ellene dolgozott. Kitekert testhelyzetben, a cipőjéhez illesztett apró profilokkal is kormányzott. Kérdőre vonta őket, de Károly még az éteren át hallhatóan is csak a fejét rázta.

– Semmi. Csak azt látom, hogy erősen fordulnál balra, és a szemem meg a kamera azt hazudja, hogy nyílegyenesen repülsz.

– Értem, de hogy fogok így leszállni? Meg fogok pördülni, amikor talpra akarok állni.

– Fogalmam sincs. Repülj el itt, aztán megpróbállak levideózni – javasolta Károly.

– Jobb ötletem nekem sincs – vágta rá Tamás.

– Nem túl kényelmes, de akkor ez van.

Dávid amennyire szerette volna végre a röpködést, most annyira nem élvezte. Szerencsére nem romlott tovább, de minden gyorsításnál úgy érezte, jobbra taszítja a szél. Néhány percet hagyott a többieknek az elemzéshez, aztán türelmetlenül feltette a kérdést:

– Jutottatok valamire?

– Sajnos semmire – hangzott a nem túl megnyugtató válasz Tamás hangján. – Felmegyek én is, megnézlek.

– Le fogsz tudni szállni a lábadra? – aggódott hirtelen a saját kilátástalanságán túl is Dávid.

– Vali szerint már semmi baja. Én azért másként vélekedek, de ki fogom bírni.

Tamás két perc múlva már túl volt a szárnypróbán, és a levegőben termett. Felvette a mérnök sebességét és magasságát. Minden oldalról körberepülte.

– Nem értem. Külsérelmi nyomot nem látok. Szemre egyformának tűnnek a szárnyak. Leszámítva, hogy erős bal fordulóra állsz, és egyenesen repülsz. Minden motor jár, és a telemetria szerint nagyjából azonosan fogyasztanak áramot.

– A tiéd nem húz valamerre?

– Nem. Ha nem kéne a béna csigatempóddal repülni, már a tornyokat idegesíteném kedvemre, még midig imádom ezt a szerkentyűt.

– Jó neked. Én egyelőre nagyon utálom, és elképzeltem magam a tiedhez hasonló gipszben.

– Nem lesz itt semmiféle átkozott gipsz! Próbálj a levegőben maradni, amíg kitalálok valamit! – azzal egy éles fordulóval akkorát lépett, hogy Dávid szemmel is alig bírta követni. Egy „könnyed” jobbkanyarral utána gyorsított, de csak azt látta, ahogy elegánsan leszáll, pontosan a talpára, alig tíz méterre Károlytól. Majd hanyag eleganciával becsukja a szárnyat, és odasétál a kollégájához.

„A piszok, neki miért ilyen jó a cucc? Pedig konkrétan az összetört gépének az elemeiből csináltuk újra. A mázlista csak a szárnyakat darálta le, de a motorok, elektronika és még az akku is ugyanaz” – gondolta Dávid. Közben kínkeservvel feljebb emelkedett, hátha romlik a helyzet.

– Újra át kéne itt repülnöd! Van egy ötletem, de biztos akarok lenni – hallotta Tamást.

– Azon már túl vagyunk, most mitől lesz jobb?

– Még semmi sem biztos. Károly, mennyit tud a kamerád? Hány képet rögzít másodpercenként?

– Nem erre tervezték. De ha leveszem a felbontást vacak két dimenziós 4K-ra, akkor akár 300-at is.

– Az kevés. Nincs valami jobb?

– A fúziós kamráknál van, de azokat mire kiszerelem, Dávid vagy elunja az életét, vagy kifogy az akku.

– Akkor más lesz… Bíznod kell bennem, Dávid! Emelkedj fel, amilyen magasra csak tudsz!

– Rajta vagyok! Lehet spirálban? – kérdezte az érintett.

– Felőlem, csak ne szédülj el! Menj, amilyen magasra csak úgy gondolod, hogy még nem kapunk a nyakunkba egy légügyi figyelmeztetést.

– Ezer lábig, vagyis úgy háromszáz méterig jó a védőterület. Ezerötszáz fölött már mindenképp észre fognak venni, és nem bírjuk kimagyarázni. De mi a terv?

– Le kéne kapcsolni a motorokat. Mindet. Tárd ki teljesen a szárnyat és vitorlázz! Óvatosan! Ne lassulj le, hagyd süllyedni! Ha nagyon leveszed a tempót, át fog esni, ne feledd!

– Oké, nem hangzik rosszul. De a motorok addig segítenek. Tolom amíg fordul, úgy könnyebb.

– De lehet, hogy pont ez a baj! Csak ugye eddig járattad őket. Kapcsold le, és ha minden igaz, úgy fogsz siklani, mint egy sirály.

Mivel jobb ötlete neki sem volt, mint hallgatni egy tapasztalt pilótára, hát engedelmeskedett.

– KIRÁLY!!! Tényleg! – jött a válasz a megkönnyebbült Dávidtól – Ööö.. de most mi lesz? Gyakorlatilag elegánsan zuhanok…

– Ezt kell folytatnod! Keress egy minél egyenesebb sík szakaszt! Vitorlázva kell leszállnod. Ha belenyúlsz a motorokba, el fog tekerni. Nem tudom, melyik rossz. Valószínűleg a jobb szélső, de akár a jobb belső is lehet. Azt meg nem tudod külön vezérelni. Károlyunk kamerája nem elég gyors. Szemre pedig nem látom, hogy szabadon forog-e a lapát, vagy hajt is valamit. Ezért nem tudjuk, melyik motor kuka. A vészhelyzeti tesztet elvégeztük a szimulációban. Elvileg ugyanúgy kell leszállnod, mint motorral. Csak kicsit precízebben kell eltalálni a pillanatot, amikor felhúzod. Mert vagy végignyalod a talajt, vagy nagyon magasról esel a talpadra.

– Menni fog! Érzem! Ez a csönd, ez a siklás! Ez fantasztikus! Minden apró mozdulatra reagál, precízen tudom tartani az egyenest. A szárny csodás.

Dávidon erőt vett a lelkesedés. Nagyon örült, hogy nem benne van a hiba. A siklás tényleg élmény volt, de a talaj bizony jött szembe. Lélekben felkészült. A motorok nem tartották vissza. Nem tudott ráhúzni az ugróra se, hogy a talpán tartsa, ahogy a szimulációban, ha túlfordult. „Nincs átstartolás sem, mert tuti belepördülök a talajba. Egy esélyem lesz! Csak nyugi! Jön a föld. Ne kapkodj!” A szimuláció egy dolog, ott akárhányszor újra lehet kezdeni. De itt rájött a félsz rendesen. „Még ne, még ne…” Egyedül kellett csinálnia. A többiek lélegzetüket visszafojtva figyelték. Nem akart Károlyékhoz közel menni, hátha túlrepül, és a hangárnak csapódik. A hűtőtavat is el akarta kerülni. „MOST!”

A fékszárnyak és csűrőlapok gyönyörűen reagáltak. A gép megbillent. Egy hangyányit megingott ugyan, mert Dávid nem készült fel eléggé az erőhatásra. Röpte lelassult, megállt a levegőben, majdnem függőlegesen. Puff! Földet ért. Egy pillanatra diadalittasan elmosolyogta magát, aztán a szárny hátrarántotta, és a fenekére ült. Épp egy csöppet fordult túl, visszafele húzta el a szerkezet. „Össze kellett volna csukni” – villant át az agyán, de diadalittasan nézett maga elé a felkavart porban.

– Houston hívja a Sast. Minden rendben? – kérdezte óvatosan Károly.

– Semmi bajom!

Dávid feltápászkodott. Elindult gyalog. Tamás gratulált neki, ő pedig integetett a távolba.

– Mea maxima culpa! – mondta Tamás, aki lelkesedésében még át is ölelte és megveregette a vállát, amikor visszaért.

– Na, most már kíváncsi vagyok! – mondta kórusban a két mérnök.

– A baj az, hogy besült a motorod. Ez egy rém a futárok közt. A négyrotoros gépek ilyenkor szoktak menthetetlenül leesni. Ezek alapvetően megbízható (és drága) szerkentyűk, nagyon ritka, de végtelenül bosszantó hiba. Valamelyik tekercs áthúz. A szigetelés túlfeszültség vagy túlterheléses melegedés miatt megszűnik a nevéhez méltón cselekedni. A motor szerencsétlen esetben felveszi ugyanazt az áramot, de kiesik a szinkronból. Gyakorlatilag ellene dolgozik a többinek. A menetszél forgatta, ő meg többnyire csak fűtött. Igen, a négyes, a jobboldali szélső az. Még kesztyűn keresztül is forró, pedig már rég kikapcsoltad. Sajnos, mivel ezek az egyszerűbb felépítésű motorok nem fizikai fordulatszámmérősek, lévén az is csak bonyolítaná, nincs róla megbízható telemetria. Igazából nem értem, mert egy pontos fordulatszámszenzor nem egy ördögien bonyolult masina. A koptereken azért nem kell, mert ha már ez a baj, úgyis mindegy. Illetve a precíz repülést a giroszkópos szenzorok alapján oldja meg, nem a pörgési sebességéből számolja. A jó dolog, hogy merevszárnyas gépet hajtottunk vele. Így annak ellenére, hogy rekord gyorsan bekrepált, le tudtál vitorlázni. Hasonló esetben a futárok döntő többsége menthetetlenül lezuhan. Eddig egy futárt ismertem, aki a quadkopterét le bírta tenni úgy-ahogy, de hatnál kevesebb rotorral majdnem képtelenség.

– És miért a te hibád? – érdeklődött Dávid.

– Mert ezek „második fázisban” lévő motorok. Költséghatékonyságból, és mert nem tudtuk mi lesz a projectből, nem új, hanem valamiért megdöglött gépek tesztelt, és tökéletesnek tűnő, félretett motorjait hoztam nektek. A poén az, hogy Károllyal megállapodtunk, az enyémbe tesszük a vackabbakat, mert én hamarabb felmérem, hogy mi van. De erre nem számítottam. A fordulatszámmérés se sokat segített volna, mert ilyenkor a szabadonfutás miatt alig kimutatható az eltérés. Én babonából megtartom a sajátomon az ütött-kopott alkatrészeket. De neked holnapra szerzek gyári újakat. Sőt, most rögtön!

Tamás beváltotta az ígéretét. Ő maga repült el az alkatrészekért, pontosabban reptette ide magának.

– Tessék! Ezek a tartalékból vannak, vatta újak!

Károllyal be is szerelték őket. Dávid ismét ott állt a késő délutáni árnyéknyújtós napfényben és az eget kémlelte, miközben a saját előírásuk szerint kötelező csűrőlap tornát csinálta. Tamás ott állt mellette, szintén tesztelt.

– Tudod haver, ha leesel a lóról, amint lehet, vissza kell ülni. Ez most mindkettőnkre igaz egy kicsit. Akkor háromra!

– Három! – kiáltotta a mérnök, és a levegőbe ugrott.

Az új motoroknak még a hangja is szebb volt. Dávid nem vagánykodott, mint Tamás az első repülésnél. Kicsit élt benne a délelőtti kudarcból eredő bizalmatlanság, de finoman szelte a levegőt. Szigorúan betartva a védőterület határait, kétszer is körberepülte az Erőművet. Leírt pár kört a hangár körül. Futott egy gyors egyenest, megcsinált egy-két sodrósabb fordulót, szigorúan balra, csak hogy érezze, milyen szépen reagál az eddig nem kedvelt irányra. Úgy tapasztalta, van az az oldalgyorsulás, ami már nem tesz jót a gyomrának. Ez egyszerre töltötte el elégedettséggel, és képezte az elkerülendő manőverek egyelőre rövid listájának tételét.

– Na, milyen? – kérdezte Tamás. Közben mint egy kölyökkutya szaladgált körülötte a levegőben, akinek a gazdája komótos sétában rója az erdőt.

– Imádom! Tényleg. Nagyon kis finom szerkentyű. Ezzel a délutáni fénnyel már-már giccses. Nem azért nem beszélek mert nem tetszik, csak végre élvezem az elmúlt hónapok munkájának gyümölcsét.

– Uncsin élvezel – nevetett Tamás.

– Ez van.

– Talán csak nekem unalmas. Én ezt bírom! – azzal olyan manővert adott elő, hogy Dávidnak már a látványtól is felfordult a gyomra, miközben azon gondolkodott, a haverja vajon mennyit gyakorolt a szimulátorban.

Kifulladásig repkedtek. Tamásnak az akku adta fel előbb, Dávidnak a nyaka és a lába. Ő több mint két órát töltött a levegőben, a testtartás pedig kényelmetlen volt. Bemutatott egy tökéletes leszállást. Utána roppant büszke volt magára. Eltették a szárnyakat és később magukat is holnapra.

Dávid aznap még alvás közben is repült. Csendben siklott a széllel, élvezte az elsuhanó tájat. Amikor felébredt, elmosolyodott. Már nem csak álom…