Károly korán érkezett. Meg akart csinálni pár tesztet. Ám Zsoltot a hajnali rajtaütéssel se tudta meglepni. A srác teljes védőöltözékben feszített, épp csak a sisakja nem volt rajta. A kezében volt a Szárnya, azt forgatta. De amikor a mérnök benyitott, konstatálta, hogy a fiú a hátáról vette le épp.

– Szia, Zsolt!

– Jó reggelt, Károly! Milyen korán keltél.

– Tudod, nem vagyok már fiatal, kidob az ágy. Ráadásul a gépek az én gyermekeim egy kicsit, és még hátra van pár teszt. Segítesz?

– Persze!

– Mindnek ki kell próbálni az összes funkcióját, mire a többiek ideérnek. Az még vagy két óra. Bár szerintem Dávid itt lesz hamarabb. Aztán jó volna Ikaruszt megreptetni egy kicsit mindegyikkel.

– Ki az az Ikarusz? Mármint gondolom nem a mitológiai alak...

– Nem, ő egy érintésvédelmi próbabábú. Mérsékelten szerencsét hoz, de legalább emberi áldozat nélkül lehet vele tesztelni a Szárnyakat.

Károly a hangár egyik eldugott szegletéhez ment, és előráncigálta a megviselt bábút.

– Segítesz? Elég nehéz...

Együtt kivonszolták a hangár elé, Zsolt pedig kihozta a saját gépét.

A mérnök átérezte a fiú lelkesedését, és az elmúlt héten gyűlő szomorúságát, hogy nem repül még. Az egyetlen dolog, amivel segíteni tudott neki, ha minden folyamatba bevonja.

– Ígérem, te repülhetsz először. A pénzmegvonás miatt kicsit állt az alkatrészbeszerzés, de én tuti megreptettelek volna az egyik működő géppel.

– Én sem értettem, de elfogadtam. Egyébként köszönöm. Nem lehetne kihagyni Ikaruszt?

– Hozzá viszont én ragaszkodom. Ha nem jó a gép, és neki törik be a feje, nem tragédia.

– Oké.

Gyorsan felszíjazták a bábura a Szárnyat, és Zsolt tartotta, amíg Károly beizzította a távvezérlőt. Kisétáltak az épület elé.

– Nyomd meg neki, Károly!

– Vigyázz, rendesen szelet csinál!

Ikarusz repült. Gazdája mindent kipróbált, amit a vezérlővel ki tudott, Zsolt ujjongott. A próbabábú pedig néhány kisebb kör után a térdén, majd a hasán landolt.

Károly gondosan megszabadította a gépet a bábutól, és Zsolt már fel is kapta a Szárnyat. A mérnök nem bírta ki. A huszonhárom éves srác ott állt előtte a „karácsonyra kapott” játékszerrel, amit az apja nem enged még használni.

– Menj egy kört! De ha bajod esik, még meg is verlek! Van egy 136 Mhz-es rádió a sisakodban, azzal kommunikálhatunk. Ha baj van, tudlak távirányítani is, de nem nyúlok bele.

– Köszönöm!!!

Károly még adott pár instrukciót, de Zsolt mindent tudott. Megvárták, amíg feltölt az ugró kapacitása, aztán Zsolt egy laza mozdulattal a levegőben termett, mintha mindig is ezt csinálta volna. A mérnök teljesen le volt nyűgözve. Vagy a konzol volt realisztikusabb, vagy a srác ügyesebb, de nyomát sem tapasztalta annak a bizonytalanságnak, amit Tamás vagy Dávid első felszállásakor látott. A fiú ráadásul szótlanul repült. Még a néma éteren át is érezte a koncentrációját, megfeszített figyelmét. A precíz manővereket pedig a szemével és a gépre épített kamerával követte. A fiú pontosan ugyanúgy szálldosott, mint a szimulációban. Könnyedén, minden felesleges mozdulattól mentesen.

– Le vagyok nyűgözve! – súgta a mikrofonba.

– Hát még én! – jött az elérzékenyült válasz.

Többet nem is beszéltek. A fiú tett egy-két kört, aztán a még meg sem írt nagykönyvbe illő leszállást produkált. Laza eleganciával odasétált Károlyhoz és levette a sisakját. A mérnök látta, hogy a srác könnyezik. Zsolt váratlanul át is ölelte. Hangjában viszont semmi szomorúság vagy sírós felhang nem volt. A mozdulat nem tartott sokáig.

– Eszméletlen jó! Köszönöm nektek!

– Abszolút nincs mit. Viszont mindig meglepsz. Azt hittem úgy kell téged leparancsolni, ha jön valaki!

– Ez a mi titkunk!

A fiú most már mosolygott.

– Annyit repkedhetsz, ha Tamás felenged, amennyit akarsz. Most azonban gyere! Nézzük át a többi Szárnyat, főleg amit először csináltál. Nehogy Eszternek valami baja essen.

Mindegyik gép tökéletesen működött. Zsolt pedig úgy követte Károly utasításait, mint a kisangyal. Mire Dávid egy óra múlva befutott, már a hangárban ültek és beszélgettek.

– Szia, kolléga!

– Jó reggelt, Károly! Látom, megint korán keltél. Szia, Zsolt!

– Szia!

A fiú majdnem elkezdett lelkendezni, hogy milyen szuper tervezőmunkát csináltak Tamással, de hamar lenyelte, nehogy elszólja magát.

– A tesztek?

– Túl is vagyunk rajta. Mindegyik működik, Ikarusz a sarokban pihen.

– Értem, akkor én feleslegesen jöttem korábban.

– Zsolt nagy segítségemre volt.

– Nagyon akarsz már repülni, igaz? – kérdezte Dávid.

A srác bólintott. A mérnök pedig komoly arckifejezéssel vizsgálgatta.

– Meg tudlak érteni. Amikor Tamás lezuhant, én is nagyon sokára kaptam lehetőséget. De ha minden működik...

– Minden tökéletes, Károly iszonyú precíz munkát végzett – válaszolt a fiú, nyugodt hangon.

Dávid egy darabig gondolkodott, szétnézett. Az idősebb kollégája szinte hallotta a fogaskerekeket az agyában, és még a mondatainak kezdeményét is hallani vélte. Nem kellett sokat várnia, megszülettek a munkatársa ajkán a szavak.

– Tudtok titkot tartani, fiúk?

– Igen, persze – mondta Zsolt.

Károly csak bólintott. Alibiből, de el kellett ballagnia, matatni az egyik szerkezettel, mert a szakálla se takarta volna a mosolyát. „Kiszámítható vagy, kolléga! De ezek szerint én is”.

– Tamás még vagy egy fél óra, mire ideér. Ha azonnal leszállsz a parancsomra, akkor megyek veled pár kört. De senkinek egy szót se!

– Ígérem!

Károly fejében hirtelen két gondolat futott át. Egyrészt Zsolt színészi képességeinek adózott, ahogy őszinte lelkesedés csillant az arcán, másrészt egyre kevésbé volt meggyőződve róla, hogy a fiú nem vette már el a Szárny „szüzességét” Ikarusz előtt.

Dávid maga is átöltözött, és kötelékben röpködtek egy negyed órát. Az idős mérnök nézte őket, és a beszélgetésüket hallgatta. Kollégája arról beszélt a maga tömör módján a fiatal pilótatársának, mint tapasztalt korábban, hogyan lehet a legoptimálisabban venni a fordulókat, és mennyiben viselkedik másként, mint a szimulációban. Zsolt hangjában ott volt a lelkesedés és az idősebb iránti tisztelet, de Károlyt nehéz volt átverni. A két ember majdnem egyformán nézett ki, de még így, távolról is tudta, melyikük kicsoda. Dávid sokkal pontosabban és kimértebben repült, mint Tamás. Óvatosabban is. Zsolt viszont már a szimulációk során Károly kedvenc „mozija” volt a laza, de kérlelhetetlen stílusával, amivel a levegő ösztönös ura volt.

„Már értem, miért ez a kölök a legjobb futár a Szi-Fly csapatban” – gondolta. – „És mi akarjuk repülni tanítani!”

Amikor visszafele sétáltak, Zsolt végre lelkendezhetett Dávidnak a tervezés és a szimuláció ügyes munkáját elemezve. Károly is mosolyoghatott végre, még ha nem is egészen azért volt olyan széles a szája, mint a többiek gondolták.

Tamás Eszterrel és Péterrel együtt érkezett, kocsival. Alig pár perccel Dávidék leszállása után jelentek meg. Károly szólt is a fiúknak, hogy a tornyok látják a kocsit, szálljanak le gyorsan.

Amíg Dávid a barátja firtató kérdésére azt magyarázta, hogy az a szárny, amit repülni látott a távolban, biztos Ikaruszt vitte, nemrég végeztek a tesztekkel, Károly megragadta Zsolt karját, és odébb vonszolta.

– Zseniális vagy kölyök, de mondd ide a szemembe! NEM, KEDVES KÁROLY, NEM REPÜLTEM HAJNALBAN.

Zsolt vigyorgott.

– Most hazudjak? Inkább ezt nézd!

Károly a fiú kesztyűjére pillantott. Az ujjak tövénél nagyon halványan a mérnök számára egyértelmű, randa sárgászöld elszíneződés volt.

– A papagáj torony!

– Így hívjátok?

– Aha. Valamelyik okos kitalálta a minisztériumban, hogy az őrtornyokat fessük be valami rikító fluoreszcens festékkel, akkor véletlenül se repül senki neki. De azok az oszlopok direkt azért vannak, hogy mindenki nagy ívben elkerülje őket. Szóval hülye ötlet, de ha a butaság arroganciával párosul, és a döntéshozói poszton, az fájni tud. Még csak az egyiket fújtuk le, azt is csak a felső harmadon, aztán szerencsére elkaszálták a megvalósítását. Az a festék baromi drága, főleg, mert fölösleges. Viszont a papagáj innen négy kilométer, ráadásul nem is az alja olyan!

– Borzalmasan kopik, de a kesztyűhöz ragaszkodik, nem bírtam lemosni. Féltem, hogy észreveszed.

– Leszálltál rá?!

– Igen – dörmögte Zsolt.

Károly finoman nyakon vágta a fiút, épp hogy csak jelzésszinten, aztán hátba veregette.

– Az Istenit, most nagyon le kéne szidjalak, de leginkább sajnálom, mert nem vehettem fel! Tudod a videózás a kedvenc szórakozásom, és amióta a fiúk röpködnek, több órányi anyagom van.

– Bármikor megcsinálom neked! Ha kell, a felkelő nap fényében, a párától csillogó szerkezetre ugrok rá. Mint ma reggel. Károly, te miért nem akarod kipróbálni? Ennél nagyobb élményem még nem volt.

– Hosszú lenne, majd egyszer elmesélem – rugdosta szemlesütve a nem létező port a padlón a megszólított. – Most inkább menjünk ki a többiekhez! Röpködjetek, hadd videózzak!

Mint Károlynak kiderült, a leltárából hiányzó vizsgát Eszter eleve a Mátrixban tette le három napja, Tamás előtt. Ő leginkább úgyis otthon gyakorolt, a fiúknak hagyva a hangárban álló konzolt. A lány felöltözött a testhez álló ruhájába, melyet a ritka, de legalább könnyen koszolódó fehér színben vett meg magának. Egész feltűnő jelenség volt. Eddig a fiúk nem nagyon bámulták meg, de Zsolt sokáig legeltette rajta a szemét.

A fiatalok Tamás dörgedelmeivel a fülükben, szépen sorjában felszálltak. A futárok főnöke a vizsgaletétel sorrendjében engedte fel őket, alig pár perc késéssel. Károly filmezett, és közben vigyorgott. Egyszer össze is kacsintott Zsolttal, aki ismét önmérsékletet tanúsítva rótta a köröket és „próbálgatta” a gép képességeit.

Negyed óra múlva csak Károly maradt a földön. Fél kezében a vészmegoldásként rendszeresített távvezérlőn, másik tenyerében a kedvenc kamerájával. Mindenki messzire került, csak a csacsogásukat hallgatta. Eszter kellemes hangja sokszor már-már éles lelkendezésbe fulladt. Péter tudományos alapossággal osztotta meg a tapasztalatait. Zsolt viszont nem sokat beszélt, általában csak bejelentette a következő manővert.

„Mindenki a levegőben! Remek. – Z” – jött az üzenet.

„Átrelézem a hangjukat is, ha szeretné” – küldött választ a főnökének Károly.

„Ha kérhetem. Vagy... Tudja mit? Átmegyek.”

Zoltán exoszkeletonja olyat tudott, ami még Károlyt is csodálkozással töltötte el. A specifikációkat látta már, sőt, ő rendelte meg, de a valóságtól az elmélet mindig oly távol van. A hangár sok száz méterre volt az irányítóteremtől. Az igazgató azonban futott! A mechanika szinte repítette a hatalmas embert, az elektromotorok fizikája valószerűtlenül írta át a test biológiáját.

Károly teljesen ledöbbent. Megszólalni se tudott, pedig még kérdeztek is tőle valamit a fentiek.

– Tesztpilóták a földi bázisnak! Károly, alszol? Átmegy minden telemetria? – hallotta Tamás hangját.

– Ööö igen. Bocsi. Minden terv szerint. Csak épp a hegy jött Mohamedhez!

– Mi van?

– Semmi. Zoltán leszaladt megnézni benneteket.

– Képzelem.

– Nem, nem tudod elképzelni! – fejezte be a mondatot a mérnök, majd éppen odaérő igazgatóhoz fordult:

– Jó napot, Zoltán! Milyen fürge ma reggel!

– Ne gúnyolódjon, kedves Károly! Viszont ezt mindig ki akartam próbálni. Ha már nem szállhattam fel én is.

– Ugye nem haragszik meg, ha arra még várnia kell…

– Tudom, nem egyszerű. Nem lenne elég a motorokat és a szárnyat megnövelni. Én is tanultam némi fizikát, emlékszik?

– Persze.

Később Vali is befutott, hátha mégis szükség lenne orvosi segítségre, de persze biztosan nem, csak mégis, neki hivatalból itt kell lenni. Tátotta is a száját rendesen, ahogy a fiúk-lány csapat formációkat mutatott be nevetgélve. Károly kénytelen volt kihangosítani őket, nem volt annyi headsetje. Főleg, amikor Marika is személyesen jött azzal a máshogy semmiképpen nem megosztható információval, hogy mi lesz a mai ebéd, és tulajdonképpen már megfőzte. Majd János is előkerült valami mondvacsinált indokkal, miszerint itt ez a kéziszerszám, és életlen…

A szakállas mérnök kicsit elgondolkodott rajta, hogy ennek a sok embernek nincs-e valami más dolga, de tudta, ehhez a szórakozáshoz képest nincs. Aztán az ugrott be, hogy elkezd nekik limonádét és pattogatott kukoricát árulni. Végül mégis elvetette, de csak mert egyik se volt raktáron.

Szép lassan mindenki landolt. Kezdtek kifogyni az áramforrások. Tamás arra is panaszkodott nem először, hogy jó lenne valamit javítani az ergonómián, kényelmetlen a testtartás. Még térdénél lévő kiegészítő szárnyacskával is nehéz a lába, nomeg a fejét is mindig tartania kell, ha akarja látni, merre tart. A fiatalok csak egymás szavába vágva magyaráztak, és töltött akkuért esdekeltek, amit Tamás letiltott. Azt mondta, ennyi most elég lesz, majd délután még röpködhet mindenki.

Károly magában rangsorolta a pilótákat a látottak alapján. Egyértelműen Zsolt volt a kedvence. Tamás egy picit rutinosabb volt ugyan, ráadásul vakmerő is, de Zsolt ösztönösen ügyesebbnek bizonyult. Dávid kényelmes, precíz, kockázatmentesen cirkáló stílusa is bejött neki, csak másként találta szépnek a munkáját. Péter egyelőre sokat hibázott. A leszállást abszolválta, de időnként majdnem bajba sodorta magát, amikor Zsoltot próbálta utánozni. Egyértelműen látszott, nemhiába ügyes futár ő is, de akad még mit gyakorolnia. Talán túl sokat gondolkodott egy-egy mozdulaton. Eszter nem teljesített igazán szépen, ellenben alig panaszkodott a nehézségekről. Pedig hasznosak voltak a megjegyzései. A fiúk testsúlya és magassága alapvetően sokkal kisebb szórást mutatott, mint amivel a lány alulmúlta bármelyiküket. A gép szinte feleslegesen erős volt a lánynak, a szárnyak nagyok. Az „egyféle eszközt gyártunk, a legszélesebb körben használható módon” koncepciót picit át kellett gondolniuk, vagy hozzá kellett nyúlni a tervekhez.

Maguk a szerkezetek hibátlanul teljesítettek. Dáviddal nekiálltak a telemetriát elemezni, de igazából csak azt a megerősítést kapták a számoktól, amit a szemükkel is láttak. Az áramfogyasztás, a mechanika terhelése… Minden úgy viselkedett, amit az előzetes tesztek és a szimuláció mutatott. A három új Szárny semmivel sem maradt el a két korábbitól, sőt, a minimális módosítások, amiket Tamásék kitaláltak, úgy nézett ki, beválnak. Eldöntötték, hogy végrehajtják őket a két korábbi gépen is.

Mindenki boldognak tűnt. A hangár előtt a fiatalok, mint három megkergült gyerek szaladgáltak, és gesztikulálva imitálták a fordulókat, találtak ki újabb trükköket. Károly tüntetőleg megélezte János kezében szorongatott munkaeszközét. Megköszönték Valinak a lelkiismeretes helytállását, majd testületileg átvonultak Marikához letarolni a munkájának gyümölcsét.