A mai menü:

Húsleves gazdagon

Rántott csirkecomb burgonyapürével

Választható: savanyúság (kovászos uborka)

Péter már egy hete frissítette mindennap a menüt, a szakácsnő javaslata alapján. De nem történt meg a kívánt áttörés. Új belépőként egy telített piacon nehéz lesz labdába rúgnia, ezt ő is tudta. Azért próbálkozott. Ajánlgatta azoknak a futártársainak, akiket ismert. Ha épp ínyükre való volt az aznapi kínálat, időnként rendeltek. Mivel költséges marketingre nem volt pénz, maradt a szájhagyomány útján való terjesztés, és Marika minőségi munkája, amit könnyű volt megszeretni.

Péter egy hangyányi irigységet érzett Tamás iránt, aki viszont hamar túlpörgette az alkatrész bizniszt. Károly jó minőségű elemeket gyártott a Bölcsővel, amiket a helyi cégek hamar felvásároltak. A pilóták előszeretettel nézték koptatható alkatrésznek a drónok azon kevés elemét, amik nem a repülést segítették elő, hanem csak valamilyen takaró, vagy ritkán dizájn szerepet töltöttek be. Bár erre is jelentős háttéripar alakult ki, a legtöbb alkatrészt Kínából, vagy más tömegtermelést végző országból hozták be. Az Erőmű gyártósorának kapacitása és hatékonysága ugyan elmaradt egy ilyen hatalmas üzemétől, de az áramot és a munkaerőt olcsón lehetett számítani, a szállítás pedig alig volt tétel. Hamarosan várólista lett az elemekre, amik még kellemes haszonnal is tíz- tizenöt százalékkal tudtak olcsóbbak lenni, más utángyártott elemeknél.

Az étel azonban nem volt számottevően olcsóbb. A választék kicsi volt, másnap maximum a még megfelelő maradékokat lehetett kiárulni. De azzal együtt, hogy Marika megpróbált óvatosan készletezni, egyelőre veszteséget termeltek. A másik gond a kiszállításoknál tűnt fel Péternek. Nagyon sok olyan rendelés akadt, amit gyanúsan valamelyik nagy „élelmiszergyártó” konyha telephelyére kértek. A fiú jól ismerte mindet, de először nem értette.

Aztán befutottak hozzá az első üzenetek a tulajoktól. Legtöbbnek különböző stílusban előadva ugyanaz volt a lényege. „Az étel jó, épp ezért nem vágyunk ilyen jellegű konkurenciára, és igazából a JCF vagy más futárcég is ki tudja vinni a Szi-Fly helyett a rendeléseinket, ha nem változik a helyzet.”

Az ifjú elkeseredett. Nem számított rá, hogy ennyire kicsiben is ez megy. Az egyetemen annyi mindent tanultak a marketing szépségeiről és árnyoldalairól, de eddigi munkája során a kisebb-nagyobb nézeteltéréseken túl szinte minden terve pozitívan ért véget. Egyelőre minden levélre udvarias és naivnak tűnő választ adott, melyben köszönte az étel minőségére vonatkozó értő szakmai kritikát, és megpróbálta megnyugtatni a cégeket, hogy a kapacitás alacsony, nem fognak mérhető konkurenciát teremteni. Egy kivétellel minden vezetőt úgy tűnt, sikerült meggyőznie. De a Fortyogó Üst gazdájának valószínűleg a cégnév választás a saját fejéből, illetve annak jelzőjeként pattanhatott ki, mert válaszlevelében továbbra is kitartott a szállítási szerződés felmondása mellett. Péter félve adta elő Tamásnak a fejleményeket, de főnöke szinte felsóhajtott. Sok baja akadt az Üsttel korábban is.

Új taktika kellett, méghozzá hamar. Péter végzett egy rövid felmérést. Szinte minden valamirevaló cég, akik velük szállíttattak, rendelt már legalább egy ebédet, és négyötödük valamilyen formában meg is fenyegette. Volt pár konyha, akik nem is a Szi-Fly-al voltak kihordási megállapodásban, mégis rendeltek. Tőlük is kapott néha levelet, amiben szintén finoman vagy kevésbé finoman megírták, mennyire örülnek az új vetélytársnak. Ebből Péter Marikának csak annyit adott tovább, hogy igen, az étel a nagykáli szakmai zsűri szerint is kiemelkedően jó. (Hiszen tartanak tőle…)

Végül azoknak, akik nem jelentkeztek maguktól, Péter írt egy standard vevőelégedettségi felmérésnek tűnő üzenetet, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. A legtöbb cég udvariasan válaszolt. Többen bevallották, hogy kíváncsiságból rendeltek, illetve igazából „örülnek” az új ízeknek, de az ő szavaik mögött is érezni lehetett a nem kívánt fejlemény miatt érzett szomorúságukat.

Egyetlen konyha volt, aki pislákoló gyertyalángként halvány reménysugarat rajzolt a koromsötét marketing éjszakába. A Pénzes Pista. Péternek nagyot dobbant a szíve. A cég nem értesült arról, hogy ő áll az Erőmű kifőzdéje mögött. Ráadásul a Molnár családnak eleve fontos kapcsolata maradt az étteremmel, mint alapanyag beszállító. Ezen túl ott voltak az emlékek… Nóra mosolya és a csodás beszélgetések. Vegyes emlékei miatt a fiú vagy szívesen rendelt onnan, vagy örült neki, ha inkább Marikánál talált valami harapnivalót, esetleg otthon ehetett. Vett egy mély levegőt, és amolyan „minden mindegy” elven bejelentkezett az étterembe egy ebédre, „viszonzandó” az érdeklődésüket. Mindenképp személyesen akart ott lenni. Választott egy nem túl frekventált időpontot, és átballagott.

A pincér kissé meglepetten fogadta. Tudta, hogy jön valaki az Erőműtől, de mindenre gondolt, csak régi ismerősére nem.

– Szervusz, Péter!

– Szia, Balázs! A főnök bent van?

– Igen, valami ficsúrt vár az Erőmű új menzájáról.

– Az én volnék.

– Bocsáss meg, nem tudtam. Mindjárt idehívom. Addig kérsz valamit?

– Igen, egy gyömbért. Meg a kedvenc levesem, ha lehet.

– Természetesen.

Nem telt el túl sok idő, épp a leves közepén járt, amikor a vezető odaért.

– Jó napot, Pista bácsi!

– Szervusz, fiam! – köszöntötte a főszakács és tulajdonos.

Ha sztereotípiákat lehet felállítani egy cégvezető séfről, idősebb Aradi István mindet hozta. Nagy pocak, rövid, enyhén őszülő haj. Kedves mosoly, de szigorú tekintet, Megfontolt léptek, hatékony mozdulatok.

– Én volnék az új konkurencia.

– Csak erre nem számítottam. Mondhatnám, hogy „Te is fiam, Brutusz?”, de az az igazság, hogy inkább vagyok kíváncsi. Miért merészkedtél ide ezek után?

Péter belekortyolt a gyömbérébe.

– Nos, egy pillanatig sem szeretnék a terhére lenni, fejfájást pedig pláne nem akarok okozni. Viszont jelenleg van kapcsolatom az Erőművel, akik kitalálták, hogy a menzájuk többet képes termelni, mint amennyit a dolgozók elfogyasztanak. Ezért megpróbálunk pár adagot eladni.

– Kóstoltam. Az a töltött pulykacomb egészen jó volt. Én ugyan tudok jobbat is, de nem lehet mindenki annyira tehetséges, mint én.

A nagydarab szakács nevetett is hozzá, Péter udvariasan követte ebben.

– Őszintén szólva, szívesen felvenném a szakácsnőtöket. Legalábbis nőnek gondolom. Az ízekből.

Pétert lenyűgözte, hogy Pista bácsi milyen kifinomult ismerője a szakmájának. Sehol nem említették, hogy ki készíti az ételeket. Az Erőmű pedig mindig egy átláthatatlan kastély volt a Nagykáliak számára. Sokszor azok sem ismerték meg a dolgozókat, akiknek a szomszédjuk volt valaki.

– Szakácsra van szüksége?

– Volna. Elhagyott minket az egyik alkalmazottam. Nem részletezném, de emiatt kapacitás kiesés van. Főleg a zöldségeiteknek és a Szi-Fly-nak köszönhetően az elmúlt években mérhetően nőtt a megrendelések száma. Ám most én is kénytelen vagyok robotolni. Pedig megszoktam, hogy csak ellenőrzök, könyvelek, meg számolom a pénzt – a szakács ismét nevetett.

– Pont ezzel kapcsolatban bátorkodtam megkeresni – hanyagolta továbbra is a leves kanalazását Péter. – Szerettem volna, ha a Pénzes Pista listájában tudna megjelenni az ételünk, így nem támadna be a konkurencia annyira. Egyfajta alvállalkozói rendszer, vagy franchise.

A cégtulajdonos egy mozdulattal megsimította nem létező szakállát, elmélkedési időként.

– Merész gondolat. De most akár vevő is vagyok rá. Mennyi ételt tud készíteni a szakácsnőtök?

– Sok mindentől függ. Ha csak egy menüt kell legyártania, majdnem mindegy, öt vagy ötven adagot csinál, esetleg többet. Az edényei akár száz körül is bírják. Akkor már segítség kell neki, de az megoldható házon belül.

– Van olyan nap, amikor itt több száz adagok fogynak egy-egy akciós menüből. Viszonylag szerény az a kapacitás, de meglátjuk. Jelenleg nekem minden segít. Az anyagiakat megtárgyaljuk, de az ötleted elfogadom. Most viszont, ha nem haragszol, neki kell állnom a vacsoráknak. Ha van valami szerződésjavaslatod, átküldheted. A levesre a vendégem voltál! – mondta a nagy fehér „jelmezben” tovalibbenő István.

Péter otthonról kért egy találkozót Zoltántól. Mivel ő még a világában szokatlan módon csak személyesen ismerte az Erőmű vezetőjét, meglepődött a sudár negyvenesnek tűnő férfi kinézetén. „Ilyen volna az igazgató száz kilóval és tíz évvel karcsúbban?” – gondolta. Majd eszébe jutott az is, amit Nóra mondott a valós névvel vállalt avatártokról. Valóban Zoltánt látta, mint amilyennek a belső tükrében elképzelhette magát.

Nem sokat időzhetett az 1930-as éveket idéző drága fafajták, nehéz bőrök és süppedős szőnyegek imitációi közt, mert Zoltán sietett. Valami dolga akadt, amit nem részletezett. Péter beszámolt a terveiről, és a nem túl rózsás eddigi fejleményekről. Megmutatta azt a szerződést, amit összeütött a Pénzes Pistával kialkudott együttműködéshez. Az igazgató végighallgatta, majd nem bírta ki, elnevette magát. Körbe sétálta a fotelját, és megveregette a vállát.

– Eddig kevésszer maradt ennyire hoppon, igaz?

– Azt hiszem.

– Higgye el nekem, mint idősebb közgazdásznak, hogy jól csinálta! A terv nem rossz, szerintem a minisztérium se köt bele. Hány százalékot kér István barátunk? Ha nem haragszik, nem olvastam ennyi idő alatt végig.

– Tízet. Plusz, ha valamilyen egyéb marketinget akarunk, azért külön. Azt is mondta, csak addig nyújtózkodhatunk, amíg a kapacitás kiesése tart, utána nem csinál magának konkurenciát. Annyit írt, elnevezhetjük mondjuk „Garasos Marika kedvencének” a menüt.

Zoltán ismét nem állta meg hangos mosoly nélkül.

– Áldásom az egészre, kedves Péter! De vigye magával Károlyt, ha elmondja a szakácsunknak ezt a „Garasos Marika” dolgot! Vegye fel az arcát! Azt nagyon szívesen megnézném.

Péter egy pár percig azt hitte, Zoltán gúnyolódik vele. Ennyire felszabadultnak még sosem látta. Ha az ebédlőben találkoztak, akkor is valahogy tartott egy lépés távolságot. Talán csak jó napja lehetett az igazgatónak.

Ezután a szüleihez indult, mert édesanyja unszolására beígérkezett vacsorára. Amikor belépett a konyhába, csak ketten voltak.

– Szia kisfiam! Rakott karfiolt csináltam, azt szereted. Tessék, egyél!

Amíg Péter majszolt, az elmúlt napok eseményei forogtak az agyában.

– Te fogytál, fiacskám! Olyan gondterheltnek tűnsz. Csak nem még mindig az a lány? Olyan keveset látunk, és mindig fáradt vagy.

– Semmi baj, Anya. Már rég nem Nóráról van szó.

– A Zsolt haverod sokszor jár nálunk. Meglepően érdeklődő. Sokat segít, szépen dolgozik. Ő olyan boldognak tűnik, és állítólag együtt dolgoztok, és nem csak a Szi-Fly-nál.

– Igen, így van. Az Erőműnél vagyunk, a fölösleges kapacitásaikat próbáljuk hasznosítani. Sok a munka, és felvállaltam valamit, ami nem megy.

– Jaj, Péter! Nem lehet mindig szárnyalni, néha két lábbal kell állni a földön, és ellene kell tartani a szélnek.

A fiú egy pillanatra elgondolkozott, vajon Zsolt elárult-e valamit, de aztán rájött, hogy édesanyja csak a szokásosnál költőibben tálalta az anyai tanácsait.

– Igazad lehet. Köszönöm a vacsorát!

Péter valahogy magányra vágyott. Hazament, és megpróbálta kialudni magát.

Zsoltnak fárasztó, de tartalmas napja volt. Egész délelőtt Károllyal dolgozott a Bölcsőben. Monoton munka volt, de nagyon élvezte. Egy órára Tamás is beállt segíteni. Ilyesmit még nem látott a főnökétől, csodálta is érte. Annyira beindult az alkatrészgyártás, hogy Dávid a négykarú robotot is átprogramozta nekik segítségül. Ez a szerkezet lenyűgözött minden Szi-Fly-ost. Persze, léteztek ilyen multifunkciós robotok, mindenki tudta. Ám ez a sokat látott darab igazi szolgalelkű, erős és meglepően okos jószág volt. Leginkább anyagmozgatáshoz használták. Simán megértette a hangparancsokat. Oda kellett figyelni, mert a masina nem volt kreatív, és viszonylag határozott, jól érthető és minél egyértelműbb parancsokat tudott könnyűszerrel végrehajtani. A robot erejét Tamás meglehetősen találékonyan használta ki. Időnként inkább odahozatta a géppel a százhúsz kilós konténert, minthogy ő menjen oda a pár kilós alkatrészért. Közben anekdotázgatott róla, hogy gyerekkorában az apjánál miként szereltek szét dolgokat. Most megint egy kupac alkatrész volt a cél, csak a másik irányból.

Ezután a fiú beugrott Zoltánhoz, aki nagyon örült, mert Vali nagy szörnyülködésének ellenére exoszkeleton nélkül jelent meg a mai tornán. Szemmel láthatóan nehezére esett azt a pár tucat métert megtennie, de gyöngyöző homlokkal is büszke volt magára. Az igazgató látványosan fogyott, és sokat erősödött. Az elmúlt hetekben folyamatosan csökkentették a külső csontváz rásegítő erejét, így a mozgás egyre nagyobb erőkifejtéssel járt. Zsolt különböző tornamozdulatokat végeztetett az igazgatóval, amiket még a tanárai mutattak a nevelőotthon iskolájában. Meg amiket ő talált ki egyfajta rákészülésként a melegházban végezhető munkához. Ezt még ő se tudta, miként vezesse elő. Bármit is mondott Zoltán a noszogatásról és az ötletekről. Aztán csak rászánta magát:

– Azt találtam ki, hogy kertészkedhetne egy kicsit. Jómagam Péteréknél szoktam, de nem kellene olyan messzire menni, hisz itt van nekünk János. Mit szól hozzá?

Zoltán jókedvében akkorát kacagott, hogy zengett bele a parányi terem.

– Én? Kertészkedjek? Na, még csak az kéne! Nem, kedves Zsolt, azt nem vállalom.

– Pedig hasznos, és jó mozgások vannak benne. Ráadásul paradicsomot és egyéb frissen érett zöldségeket lehet közben enni.

– Nem erről van szó. Ahhoz ugye be kéne avatnunk Jánost. Kedvelem, de nála pletykásabb kevés van a környéken. Szerencsére városban szinte senkit se ismer. Alig hagyja el az Erőmű területét, a Mátrixot meg utálja. Ugye nem vetette fel neki az ötletet?

– Nem.

– Remek! Nehéz lenne megmondani miért, de nem szívesen tárnám a világ elé a fogyókúrám.

Zsoltnak átfutott az agyán, hogy Zoltán mostanában mintha legszívesebben mindent szeretne a lehető legbizalmasabban kezelni. A Szárnnyal kapcsolatos titkolózást még megértette, de ezt valahogy nem.

– Ahogy gondolja – mondta végül.

– Viccesen festenék kertésznadrágban, már ha gyártanak ekkorát. Ezen kívül én vagyok itt az igazgató. Nagyon fura lenne, ha krumplit kapálnék. De azért elképzeltem magam, és ez elsőre megmosolyogtató. Köszönöm.

A fiú értette a visszautasítást, de valami belső kényszer hatására forszírozta egy kicsit:

– Azért találtam volna ki, mert olyan unalmasak ezek az öncélú gyakorlatok. Egész életemben megszoktam, ha csinálok valamit, annak célja van. Talán csak nekem van ezzel ilyen érzésem, nem akartam önre tukmálni.

– Zsolt! Ön nagyon kedvemre való ember. Tetszik az elszántsága és a kitartása. Ahogy pedig repül… Még én is észrevettem, hogy mindenkinél jobb. És még erre is figyel…

– Köszönöm.

– Nincs semmi gond a gyakorlataival. Némelyiket nem tudom miért jó. De talán maga sem. Sőt az se, aki magának tanította, vagy aki a CN-ben bejegyzést kreált. De nem számít. Ma ideballagtam a saját lábamon. Tudja hány éve nem csináltam ilyet? Talán több, mint ahány éves!

Zsolt nem tudta, mint mondjon erre. Persze Péternek biztos lett volna valami udvarias passzusa, a hálálkodást viszont nem akarta megismételni. Ez egy üzlet volt számára. Zoltán fizetett neki, ő pedig unszolta, noszogatta és kínozta. Még egy órát tornáztak, Vali úgy dongta körül Zoltánt, mint valami aggódó méhecske. Az igazgató teljesen be volt zsongva új képességétől, és eléggé leterhelte magát. Szerencsére semmi gond nem lett belőle.

A fiú hazament. Kicsiny – de továbbra is tisztán tartott – kuckója talán még soha nem volt számára ily hívogatóan otthonos. Mostanában picit túlvállalta magát. Szinte minden nap fáradtabb volt az előzőnél. Igaz, sokszor nagyon élvezte a munkát. Nem csupán a repüléseket, amiben a hosszadalmas tesztek mellett sok mókára is akadt lehetőség, hanem az alkatrészgyártást, vagy Zoltán tornáztatását is. Ismét pörgött az élete, és nem a gyakorlatilag arctalan, de nagyon zsongó és harsány futártársak miatt. Hanem a valóságban. Ez nem volt olyan gyors és színes, mint a játékok világa, mégis közelebb állt hozzá. Ugyanilyen jól esett neki most a magány. Tisztálkodott egy rövidet, aztán eltette magát másnapra. Egy pár percig élvezte a csendet, majd hamar elaludt.

Eszter aznap nem is volt bent az Erőműnél. Otthon húzta az igát. Beleélte magát a konzolos bizniszbe, nehéz volt leépíteni. Bár egyre kevesebbszer vállalt beszerelést, az ügyfelek ragaszkodtak hozzá. A szőke lányhoz, aki jobban ért a technikához, mint a legtöbb fiú. Amíg csak a szimulátorban repkedett, ritkán járt bent, leginkább ismerkedni, Marikánál enni, a többiekkel barátkozni, ha már együtt fognak dolgozni.

A szülei miatt azonban most nem nagyon szállhatott ki. Ők élvezték a lányuk által biztosított szabadságot. Eszter pedig úgy érezte, tartozik nekik ennyi segítséggel. Mint egy szem gyerek, mindent megkapott tőlük, és nem vártak cserébe semmit. A munkát az elmúlt hónapokban figyelemelterelésnek szánta, de arra is rájött, nem is annyira rossz dolog ez. Embereket ismerhet meg, sokszor igazi hús-vér embereket. Egyre fontosabb lett neki, és ebbe a képbe beillett az Erőműben végzett munka. Eredetileg azt remélte, nagyobb a csapat. Talán valakinek lesz egy korban hozzá illő fia, vagy valami… Péter első ránézésre tetszett is neki, de a fiú az égvilágon semmilyen érdeklődést nem mutatott, ezért hamar letett róla. Zsolt picit fura volt számára. Egyrészt a külső által vezérelt első benyomás nem volt meggyőző, ráadásul a srác valami megfogalmazhatatlan módon szokatlannak hatott. Mint futárpilóta is emlékezett rá, a srácot jó értelemben őrültnek tartotta. Aztán összekötötte a város utcáin kocogó hájas pacákkal. A lány is észrevette Zsolt fogyását, de a vakmerő koptervezető helyett egy túlsúlyos fiatalember nem egyezett az elképzeléseivel. Ráadásul a fiú mintha ötpercenként új dolgot akart volna titkolni.

Neki viszont a srácokkal ellentétben – bár erről vajmi keveset tudott – ma hiányzott a valóság. Noha már késő délután volt, mire eldöntötte, röpke másfél óra alatt beballagott az Erőműbe. Alig talált bent valakit. Marika, akitől pár hét alatt többet tanult főzni, mint korábbi élete során, már hazament. János állítólag még itt volt, de őt alig ismerte. Végül a hangárban kötött ki. Dávid volt ma az ügyeletes, viszont fura módon Vali is ott sündörgött a tervezőasztalnál, és olyan nyelven beszéltek, amit a lány nem értett. Átfutott az agyán, hogy egy orvos és egy mérnök milyen közös szaknyelvet ismer, amit ő nem. Mint kiderült, Vali épp elméleteket gyártott Dáviddal.

– Szia Eszter! Mi szél hozott? – kérdezte a doktor.

– Nem is tudom. Rég voltam. Mi jót csináltok, ha szabad érdeklődnöm?

– Vali megkérdezte, miképp vezéreljük a Szárnyakat. Mondtam, hogy kézzel, a testünk melletti joystickkal. Erre felvetette, hogy mit szólnánk a gondolatvezérléshez – válaszolt Dávid.

– Gondolatvezérlés? Az évtizedek óta gyakorlatilag megoldatlan. Egy pontos és tévedhetetlen interfész a konzolipar Szent Grálja lenne – csodálkozott a lány.

– Igen, az. Egy komplett VR rendszert nehéz vezérelni. Pontosabban túl nagyok az elvárások. De alapszintű mozgást már elég pontosan lehet agyhullámokkal kontrollálni, megfelelő gyakorlattal. Tudod, orvosilag ez indokolt, mozgássérülteknél – folytatta rezidens doktor.

– Én úgy tudom, a pontos vezérlés csak agyi implantátumokkal kivitelezhető, arra pedig nagyon kevesen vállalkoznak – kötötte az ebet a karóhoz Eszter.

– Nos, mivel úgyis a fejeteken van egy sisak, nem néz ki bután, ha telerakjuk elektródákkal. Nagyon sokat fejlődött ez, már a hajas fejbőr sem akadály. Nem kell egy tűt se látnod, kedvesem – mosolygott Vali. – Már a tízes évek második felében voltak sikeres kísérletek, Zoltán exoszkeletonjához hasonló dolgokkal. Az akkutechnológia és az érzékelők akkor még nem voltak elég finomak. Inkább a szem- és gesztusvezérlés a divat, meg a hangalapú parancsok. Sokszor az a baj, hogy az ember néha olyasmit is gondol, amit nem szeretne végrehajtatni, ezért önuralmat igényel. Sok fejlesztés futott zsákutcába. Viszont orvosi vonalon ennek volt kifutása a rászorulók ellátásában. Az ember szárnyak nélkül születik. Ebből a szempontból a hátatokon lévő mechanikus szerkezetek irányítása olyan lenne, mint egy hiányzó, pótolt végtag mozgatása.

– Értem. Annyira nem hangzik rosszul. Az eddigi repüléseim során is megfogalmazódott, hogy pont a kezem nem tudom használni.

– Egyébként is kellene ötletelni a vezérlésen – lelkesedett Dávid. – Többek közt ezért is vontunk be titeket is a csapatba. Vali ugyan nem mérnök, de volt az orvosi szobában egy régi ilyen készüléke, ami elég kicsi, betettük hát egy sisakba. Egyelőre nem az igazi, de még csak két órája túrjuk a leírását, és programozom a Szárny szoftverét.

– Én hogy kerülök a képbe? Se mérnök, se orvos nem vagyok.

– A legjobbkor jöttél. Kell egy kísérleti nyúl. Vali nem tud repülni, én meg nem értek annyira az agyhullámokhoz.

– Értem. De ugye nem ráz meg ez az izé?

– Nem – nevetett Vali. – Csak vesz, nem ad. Amit gondolsz vagy mozdulsz, mind valamilyen elektromos impulzust kelt az agyadban. Ezt „hallgatja le” a sok EEG érzékelő. Sajnos olyan, mintha egy városban zajló összes beszélgetést néhány mikrofonnal próbálnád felvenni, de megfelelő szoftverrel kihámozható ez-az.

Eszter egy pillanatig habozott, aztán megvonta a vállát.

– Értem. Na, adjátok ide! Mit kell csinálni?

– Itt ez az imitáció – mutatta Dávid, és Eszter elé rakott egy holografikus kivetítőt, ami felett egy joystick lebegett.

– Próbáld meg nem a holnapi ebédet járatni az agyadban, meg azt hogy menyire vagyunk megszállottak, és mozdítsd el! – magyarázta az orvos. – Úgy hangoltuk, mintha a kezeddel mozgatnád. Az se baj, ha a karod is követi. De a cél az, hogy az agyad ne adja ki az impulzust az izmaidnak, csak a vezérlő, mint egy harmadik karod térjen ki.

Eszter felvette a sisakot, és erősen koncentrált. Ha a keze is mozgott, nagyjából irányítani tudta, ami mint felismerés egészen érdekes volt. Ám ha nagyon lelkendezett, nem vett semmit a sisak.

– Csak erre koncentrálj! Aztán finomítjuk, de próbálj fókuszálni! Semmi görcs, csak mintha jól hallanád a saját gondolataid – instruálta Vali.

– A szoftver valamilyen mértékben tanul. Persze tudom befolyásolni – folytatta Dávid. – Amelyik mozdulat jól sikerül, azt hozzákötöm az agyhullám mintához. Viszont ha közben mosolyogtál, az is be fog zavarni, tehát a balra kitérés jobban megy, ha máskor is mosolyogsz közben, ha úgy rögzítem.

A lány jó tesztalanynak bizonyult. Elég jártasságot szerzett a Mátrixos játékok birodalmában, okosan tudott koncentrálni. Nem telt bele egy röpke óra, Vali és Dávid hathatós segítségével végtagjai statikus helyzetében is bárhogy mozgatni tudta a kart. Az orvos nagyon megdicsérte.

– Más napok alatt jut el idáig! Ügyes vagy!

– Egyben fáradt. Nem folytathatnánk holnap?

– De. Köszönjük a segítséged. Dedikálhatjuk a fejlesztés korai szakaszát hozzád? – kérdezte váratlanul Dávid.

– Ezer örömmel elfogadom! Mikor szállhatok fel így?

– Az még odébb lesz. Valahogy a konzolhoz is hozzá kell programoznom, hogy szimulálhassuk.

– Már megint a Mátrixban fogok repülni? Ha ott vannak a fizikai vezérlők, amikkel bármikor korrigálhatok, miért kell szimulálni?

Eszter elég aggódó képet vághatott a kék szemeivel Dávidra, mert a mérnök hangnemet váltott.

– Igazad van. Csak kitalálok valami vészkapcsolót. Ha megkergül a gondolatvezérlés, kiiktathasd. Meg hogy csak biztonságos magasság fölött működjön, amíg meg nem szokod.

– Máris jobban hangzik – felelte Eszter. – Viszont halálosan elfáradtam. Nem vinne valaki haza, ha nem vagyok túl pofátlan? Sötét is van, sétának nagyon hosszú.

– Én ügyeletes vagyok – mondta Dávid. – Ha elhagyom a védőterületet, szinte azonnal a minisztériumba megy a mulasztási riasztás, és szegény Zoltánnak nem akarok újabb galibát.

– Ma én is maradnék, lesz egy műszerv-beültetéses műtét, aminél asszisztálok, és itt minden megvan a belépéshez – mondta Vali. – Viszont a betegszobán vannak ágyak…

– Soha nem kellett kórházi ágyon aludnom, már-már érdekel. Elfogadom.

Eszter még fürödni is tudott, az erőmű orvosi részlege nagyon fel volt szerelve, és Vali gyönyörű rendben is tartotta. Kicsit steril volt a környezet, de amennyire lehetett, otthonos. A lány hamar elaludt. Előtte mély sóhajjal nyugtázta azt a jó érzést, hogy végre a csapat fontos része lett. Valahogy pont a saját konzolja és a próbarepüléseknél az alkatából eredő nehézségek miatt egyelőre úgy érezte, picit kívülálló. De Dávid és Vali olyan természetességgel és kedvességgel vették be legújabb kitalációjuk fejlesztésébe, hogy minden ezzel kapcsolatos szorongása elmúlt. Átlépett az álmok világába, és életében először repült benne. Csak megállt a szellőben a mező közepén, a szárnyai maguktól kinyíltak, és ő felszállt. A mező felett siklott, és akár megérinthette a mezei virágokat, megsimogathatta az elsuhanó fák lombkoronáját, hiszen nem kellett a vezérlőkarokkal foglalatoskodnia. Másnap kipihenten és jókedvűen ébredt. Nagyjából a legjobb reggele volt a soproni kirándulása óta.