Játszottak mint a gyerekek. Fel le cikáztak, vitették magukat az enyhe őszi széllel, kergetőztek. Alig negyed órája kezdődött a mai teszt. Ilyenkor még a konkrét ütemterv előtt "melegítették a gumikat".

A régi repülősávos rádiófrekvenciát használták, mint eddig mindig, és mert ez volt az egyik olyan kommunikációs tartomány, amit a mátrixos trollhuszárok nem voltak képesek könnyűszerrel lehallgatni és beledumálni. Egyszer csak a távolból egy rossz vételű, töredezett, de érthető hang hallatszott.

– Itt... Aerotrans C873-as szállítógé... Segítség, ...hanunk. Ism...lem, zuhanunk! Egy madárrajjal ütköz... Mindkét légcsavar megsé...., a motorokat le ke... állítani. Való...leg hiányzik néhány lapát. A komputer szeri... vitorlázva nem jutunk ki… hegyek ...ül, a fák ... ...unk esni! Ismétlem, Aerotrans C873, segítség, motor nél... vitorlázunk, lezu...nunk!

– Hallottad Peti? – kérdezte Zsolt.

– Aha. Szerinted tudunk neki segíteni?

– Mekkora egy ilyen C873-as?

– Az egy XB-16-os helyből felszálló, billenőrotoros, vagyis elforgatható légcsavaros, kisméretű szállítógép. Nyolc személy, vagy két tonna hasznos teher, plusz a pilóta, plusz a gép, ami kiviteltől függően három-három és fél tonna – hallatszott Tamás hangja a rádióban. Ő nemrég érkezett a városból a tesztre, és már ki is kereste a CN ide vonatkozó bejegyzését a hívójel alapján.

Ha a srácok egymás mellett ültek volna, látszik, ahogy összenéznek. De igazából több száz méterre voltak szétszóródva a környező tér mindhárom dimenziójában. Ötletük támadt, és ugyanaz.

– Dávid, légy szíves dobd az antennára a jelünket, és erősítsd ki az övét! – hallatszott Eszter hangja. A mérnök engedelmeskedett, és pár másodperc múlva a maga tömör módján nyugtázta.

Az eddig rendezetlenül röpködő három pilóta azonnal irányt váltott északnak. Eszter hallatszott enyhe visszhanggal, amint a saját kommunikációjukat a központi antennán is visszahallották.

– Aerotrans C873, itt a "Béta angyalok" az erőműből. Segítünk, ha tudunk. Merre vagytok?

– Hál' Isten!!! – hallatszott a mély sóhaj. – Hogy kik??? Mindegy, itt vagyunk!

Koordináták röppentek a sisakok kijelzőjére, és Tamás konzoljára.

– Az vagy húsz kilométer. De szerencsére még elég magasan van – summázta Péter.

– Fordulj délre, ha tudsz, felénk! – küldte át Eszter csilingelő hangja mellett Dávid az ő pozíciójukat.

– Pont délre? A fedélzeti navigáció szerint úgy lesz a legrövidebb a napom – hallatszott a nyugtalannak tűnő, de érezhetően sokat tapasztalt pilóta hangja. – Remélem, tudjátok mit csináltok... Nincs tiszta leszállóhely, csak a fák közé tudnám lecsapni. Akkor talán hamarabb leszünk humusz, minthogy kettőt pislognánk.

– Csak tarts ki, és ne tarold le azokat a szép fákat. Mindjárt ott vagyunk! – kacagott Eszter. Bár érződött a hangján, hogy egy egyelőre több a kalandvágya, mint a magabiztossága. A terv, amit ki se kellett mondaniuk, átgondolatlan és kissé őrült volt.

– Milyen nehéz a hátsód, kedves C873? – kérdezte Tamás. Értette a fiatalok szándékát, de aggályai voltak.

– Nagyjából négy és fél tonna – jött a válasz. – A fiúk meg se mernek már mozdulni a raktérben.

– Hányan vagytok? Nem árut viszel?

– Nem, egy szlovákiai szerelőcsapatot hoztam volna át a mezőgazdasági gépekhez. Négyen vagyunk, plusz egy csomó felszerelés.

"Ezek a Szárnyak édeskevesek lesznek" – gondolta Tamás. "Főleg hárman!"

A negyedik szárny, ami épp nem volt totálkáros, Dávidhoz tartozott, aki újabban folyton szerelte. Leginkább azért, mert bár zseniálisan értett a technikához, csapnivaló pilóta volt. Tamás szerint legalábbis. Igazából jobban szeretett bütykölni, mint számára fárasztó, és gyakran unalmas tesztekkel szenvedni. Épp az ugróműve volt kiszedve, és darabokban hevert a szerelőcsarnok asztalán. Hivatalosan valami teljesítményt növelő kísérletet végzett. Zsolt pedig tönkre vágta a saját gépét a minap, amikor a többiek harsány röhögése mellett sikerült a hajdani hőerőmű egyik mesterséges medencéjének eliszaposodott mocsarában landolni, egy félresikerült forduló után. De mivel ő volt a legmerészebb, aki a leginkább a határait feszegette a szerkezetnek, Tamás inkább odaadta neki a saját Szárnyát, amíg Károllyal kijavította magának a sajátját.

Hirtelen eszébe jutott… Felkapta a sisakját és nekiiramodott a hangár felé, miközben intett Dávidnak:

– Öltözz gyorsan!!!

A szerelőcsarnok sarkában egy külön szobácska oldalán futtában vágódott neki a nagy piros gombnak. A bent tomboló vihar elcsendesedett. „Hamarosan zöldre vált…” Tamás rápillantott a kijelzőre. A napló szerint minden az ütemterv alapján haladt. Károly épp reggel cserélte az akkut, amit hetente szokott. „Tehát töltve van. Simán többet is bírna, mint egy hét. Végre zöld…” Az a négy másodperc örökkévalóságnak tűnt. Szinte kitépte az ajtót, de még a repülőruháján keresztül is mellbe vágta a benti forróság és páratartalom.

A szoba közepén egy elgyötört emberszabású érintésvédelmi tesztbábura felerősítve a tartóssági tesztpéldány állt, épp teljesen nyitott szárnyakkal. Szerencsétlen szerkezet már egy hónapja volt ebben a kamrában, ahol az össze-vissza forgó bábun az ajtótól balra elhelyezett falnyi ventilátor által keltett szélben, a terelőlapátok szabályozott kusza örvényben, trópusi melegben – vagy időnként sarki hidegben – esőben, viharban kellett ki-be mozgatnia a szárnyakat. Teljesen összecsukott és nyitott állapot közt. Első pillanatra ugyanúgy sértetlennek tűnt, mint amikor Tamás egy hónapja utoljára szemügyre vette. Emberfeletti fürgeséggel csatolta át magára a nehéz prototípust, és már rohant is kifelé, közben beindította az ugrómű töltését. Mire kiért, Dávid már a sisakját vette fel.

– Ez mi??? De... Hogy? Nincs ugróm!

– Feldoblak, te kocka!

Dávid megértette. Számolni ő is tudott, még öten sem tudják a levegőben tartani azt a motortalanul vitorlázó szárnyas téglát. Gyorsan a hátára vette az ugró nélküli Szárnyat, és csúcsra hajszolta a légcsavarokat...

– Ha jól számolom, nagyot fogunk esni – kezdett volna bele, mert az agya elkezdett erőket és röppályákat kalkulálni. De Tamásban kevesebb volt a mérnök, mint a vakmerő pilóta. Mire végigmondhatta volna, már fél kézzel megragadta a barátját, és a teljes kapacitáson forgó saját rotorjai mellett egyetlen mozdulattal eleresztette a teljes erőt az ugróműből.

A felszállás a világtörténelem egyik legkevésbé elegáns megoldásának bizonyult, de nagy nehezen sikerült. Még egy kicsit a futottak is, aztán megtalálták az összhangot. A stabilizátor elektronika patakokban ömlő verejték-elektronjainak és saját izzadtságuknak köszönhetően maguk sem tudják hogyan, de sikerült biztonságos magasságba emelkedniük. Ahogy megfelelő sebességet értek el, Tamás elengedte Dávidot.

– Ezt soha többet!

– Most ne kezdj ezen rágódni, hanem gyerünk! – mondta Tamás, és már összébb is húzta a szárnyakat, hogy gyorsabban haladhasson. Dávid szótlanul követte. Jócskán elhúztak a fiatalok, amíg ők felküzdötték magukat a levegőbe.

Óráknak tűntek a másodpercek, ahogy a Szárnyak teljes erőből a levegőt szelték. A GPS koordináták kis pöttyei végeláthatatlanul lassan közeledtek egymáshoz. A szállítógép pilótája először egy kisebb gépnek érzékelte a fiatalokat. Aztán, ahogy egyre csökkent a köztük lévő térkép mérete, és egyre részletesebbé vált a nagyítás, három, még apróbb tárgy közeledését figyelte meg. Fogalma sem volt, mik jönnek. Az évszázados fenyők és bükkök valamelyikének gyorsan közeledő törzse pergett csak a szeme előtt, mint az eljövendő néhány perc utolsó lehetséges pillanata. Ezért nem tehetett mást, megbízott a fura hívójelet használó lány segítő szándékában. „Talán valamilyen karbantartó helikopterek? Drónok? De nagyon kicsik, és iszonyú gyorsan jönnek” – gondolta. Úgy érezte, úgyis mindegy. Rendületlenül repült délnek, hogy minél előbb találkozzon a segítséggel.

A Mátra felé a magasban egyre romlottak a látási viszonyok. Az erőműnél viszonylag tiszta, napsütéses idő volt, a hegyekben még az éjszaka párája ködszerű felhőként ült a fák fölött.

A szállítógép az adatok alapján már elég komoly bajban volt, és sürgős beavatkozás nélkül hamarosan a hegy északi lejtőjének csapódott volna, ha valami csoda folytán nem kap megfelelő tolóerőt. Péter elemezte a többieknek a helyzetet, miközben repültek.

– Srácok, meg kell tolnunk, különben vagy átesik, amikor megpróbálja felhúzni, vagy egyenesen a hegynek megy.

– Te, Károly, mennyit bírnak a légcsavarok burkológyűrűi? Mekkora terhelést? – kérdezte Zsolt.

A főmérnök egyből értette a szándékot. A fiú alá akart repülni, és a "hátán" vinni a gépet. Ekkor a legfölső alkatrész a hajtómű burkolata, ami érintkezik.

– Nem tudok számot, de elég jó anyagból vannak. Azért ne csapd oda, mert ha összetörik, mind a négy motornak kampec, aztán zuhanhattok együtt azzal a döglött kacsával.

– Eszter, ha odaértünk, tiéd a bal szárny, enyém a jobb – adta meg a tervet Péter. – Valahogy át kell adnunk a mi hajtóműveink erejét annak a gépnek. Zsolt, akkor te repülj a törzs alá, de valahogy tolnod kell, mivel vinni nem tudod. Találj valamit, amiben megakasztod magad, de nem darálod le a légcsavarokat!

Még egy kevés a végtelennek tűnő időből, és megpillantották a gépet. A leharcolt XB-16-os repülő hatalmas, felszálláskor forgószárnyakká átállítható légcsavarjain komoly sérülések voltak. Az öt-öt lapátból mindössze talán egy nem volt deformált vagy törött. Ahogy közelebb értek, látták, hogy az egész sárkány több helyen ütődésektől, horpadásoktól tarkított felületén több kisebb-nagyobb véres maradványnak tűnő… Igazából pontosan: véres maradványok éktelenkedtek. Hogy hány darab, és mekkora madarat üthetett el, még elképzelni se merték.

Ám a srácok láttak már hasonló gépet, még ha kicsit jobb állapotút is. Az Aerotransz pilótájának döbbenetét nehéz lett volna leírni, amikor a három szárnyas ember előtűnt a felhős-ködös égbolton. Eszter hófehér gépével, melyre tollak mintáját festette, makulátlanul fehér ruhájában, vékony alakjával, a sisak alól ki-ki kandikáló szőke hajtincseivel tényleg úgy nézett ki, mint valami robot-angyal. A két srác fémszínű szárnya és sötétszürke ruhája ehhez képest visszafogott volt. Zsolt „szerencsére” összetörte a saját lángnyelvekkel díszített fekete szerkezetét, amivel pont Eszter lányosan elegáns dizájnját óhajtotta alvilági megjelenésével ellenpontozni. A derék pilóta vagy röhögőgörcsöt, vagy szívinfarktust is kapott volna szorult helyzetében, ha meglátja. Így csak ennyit tudott a rádión át kipréselni magából:

– Remélem, elég spenótot ettetek angyalkáim, mert különben hiába repültem eddig a hegynek...

Mire azonban végigmondta, Zsolt el is tűnt a gép hasa alatt, Eszter és Péter pedig elhelyezkedtek a szárnyaknál. A légcsavarok nem forogtak. Szélirányba lehetett állítani őket, hogy ne fékezzék nagyon a siklást.

– Mindenki a helyén? – kérdezte Péter, aki már megtalálta a pozícióját a jobb szárnynál.

Sikerült felvennie a gép sebességét, és amennyire tudta, rögzíteni magát. Amikor a többiek nyugtázták, megadta a jelet.

– Zsolt, teljes gáz, Eszter, emeld velem együtt a tolóerőt, hogy ne fordítsa el az aszimmetria a gépet, vagy legalábbis ne kelljen kompenzálni! Mennyin vagy?

– Nagyjából egyharmad teljesítménnyel tartom a tempót, épphogy duruzsolnak.

– Remek, nekem is kb. ennyi. Ahogy emeled a tolóerőt, picit húzd be a szárnyad, érezni fogod, amint el akar emelni a géptől. Annyival mindig rövidítsd, különben nem a repülőt toljuk, hanem a saját felhajtóerőnkkel küzdünk. Akkor figyelj... Negyven… Ötven… Hetvenöt... Száz!

A hegy vészesen közeledett. Szemben a fenyők kezdtek kirajzolódni a ködben. Muszáj volt felgyorsítaniuk az XB-16-ost, különben nem tudott emelkedni.

– Adjuk rá az ugróművet! Vigyázz, ha nem tartod magad, le fog taszítani a gépről a Szárny tolóereje! Kapaszkodj! Három, kettő, egy... MOST!

Károly, Dávid és Tamás teljes tudása, az általuk létrehozott technika teljes ereje feszült a tervezettnél sokkal nagyobb tehernek. A rádióban a pilóta kissé már fátyolos hangja hallatszott:

– Srácok, ha ezt túléljük, biz' isten fogyókúrába kezdek!

A gép nagyon lassan emelkedni kezdett, ahogy a tapasztalt kezek és a repülésirányító szoftver együttes gondolatai minden plusz lendületet finoman a gép magasságának növelésére fordítottak.

Az ugróművekből néhány másodperc alatt kifogyott a szufla, ám a fiatalok lekapcsolták az újratöltést is, hogy minden létező erőt a légcsavarocskák hasznosíthassanak.

– Kevéééééés lesz! – hallatszott Zsolt, aki úgy érezte, a hátán viszi a gépet. Bármilyen vakmerő is volt, kezdte egyre rosszabb ötletnek tartani, hogy a gép aljánál, a futómű csapóajtajának peremébe támasztotta magát. A fenyők pedig csak nőttek, tökéletes formájuk és harsány zöldjük egyre kevésbé tűnt az erdő hűvös szépségének, mint a helyzet izzasztó forróságának.

Aztán megérezték. A horizont süllyedt, a sűrű sötét erdő pedig ismét kezdett egyre barátságosabbnak tűnni, a távolság szépítő ereje által. Tamás és Dávid értek végre oda, és kapaszkodtak meg a gép farokrészénél. Tamás ismét kihajtotta a szó szerint viharvert teszt-Szárny ugróművét. A szállítógép pilótája pedig a hirtelen nyert tolóerőt ismét jó ütemben alakította a csapat előnyére.

A XB-16-os utasai az utolsó pár méteren már csak a riasztót hallották. "Átesés! Veszély! Átesés!"... Mint valami lassított felvétel, úgy bukott alá a zömök tehergép a hegygerincen túlra, ahol a jótékony síkság hívogató mélysége várta.

Péter azt vette észre, hogy a Szárnya alig félig van nyitva. Ujjai elgémberedtek, úgy szorította a kapaszkodási pontot, amit meg bírt ragadni a hajtómű hátulján. Minden izma görcsbe rándult az erőlködéstől. Saját testén keresztül vigye át a tolóerőt. Átpillantott a gép "válla fölött", ahol éppen látta Esztert, amint a hófehér, vékony lány valami egészen hasonló pózban, ugyanolyan emberfeletti erőfeszítéseket tesz. Hirtelen fel sem fogta, honnan jött a plusz tolóerő, de amikor hátrapillantott, észrevette a másik két Szárnyat. Egy pillanatra nem hitt a szemének, amíg a rádión meg nem hallotta a hangjukat. Tamás gratulált a csapatnak. A pilóta pedig már előre akart inni a medve bőrére, természetesen mindenkivel. A háttérben a munkások ujjongását lehetett hallani, akik megkönnyebbülten beszéltek alsógatyájuk cseréjének szükségességéről. Mindenfélét fogadkoztak, hogy a talaj ilyetén elhagyásának örökre búcsút intenek, ha egyszer végre újra a lábuk alatt érezhetik. Legalábbis ennyit értettek belőle, mert igen rosszul beszéltek magyarul.

– Srácok, vegyetek vissza, mert ki fog fogyni a kraft az akkukból. Szólt Dávid hangja.

– Én azt hiszem, a géppel együtt szállok már le, ha tovább tolom... – mondta Zsolt, aki amióta egyé vált az XB-16-ossal talán most vett először igazán levegőt. – Tíz százalékra szívtam le, és szinte tuti túlhajszoltam a hármas motort...

– Mert hülye vagy, mint mindig – kacagott Eszter, a megkönnyebbülés mély sóhaja után.

– Nem tudok veled leszállni, agyon foglak nyomni – mondta a pilóta. – Rövid a futómű, és odavágod magad. Gyanítom, nem egy három kilométeres öntött műgyantára fogok leszállni, hanem a szőlőbe...

– Van egy szolgalmi út, még nyomokban aszfaltot is tartalmaz. Egyenes és hosszú, kicsit jobbra. majdnem párhuzamos a repülési vektorral – mondta Tamás, aki jól ismerte a környéket. – Ráadásul nem is szőlő van kétoldalt, hanem általában valami gabonaféle, de most valószínűleg szántás.

– Oké. Látom is – felelte a pilóta.

– Tolunk még rajtad egy kicsit, hogy legyen lendületed, aztán hazamegyünk, mert ha ez a mamlasz tényleg tíz százalék alatt van, örülünk ha hazaér, és nem kell őt is támogatnunk.

– Kibírom akár a táv dupláját is – füstölgött Zsolt, aki ötük közül a vitorlázás rekordját is tartotta. Bár sokkal nehezebb volt Eszternél, nagyon jó érzékkel repült, minden felfelé szálló légáramlatot el tudott kapni.

Dávid önkéntelenül elnevette magát, de aztán sorba megnézte a többieket, az ő gépe ugyanis diagnosztikai célokkal mindenkiről gyűjtött telemetriát. Eszter tizenkilenc, Péter tizenöt, Tamás tizennégy százalék töltöttséget jelzett. Az ugróművek mind a négyüknél gyakorlatilag nullán volt. Az övén értelemszerűen csak egy hibaüzenetre telt belőle. Zsolt kettes és hármas motorja tényleg egy túrós hátú, leharcolt, de legalább túlhajszolt öreg gebe képének digitális megfelelőjét mutatta. A másik két motorka is erősen túlmelegedett. Valószínűleg a kelleténél többször facsarta ki az ugróművet a vakmerő pilótájuk. Igaz, Zsolt repült Tamás szárnyával, amiben még mindig a régi motorok voltak, és ezekkel a gazdájuk egyszer már le is zuhant.

– Mindenki még addig tolja a gépet, amíg szerinte utána biztonsággal hazaér, aztán váljon le, és induljon haza! Soha nem lesz annyi energiátok, hogy újra felszálljatok, szóval mese nincs! – mondta Tamás. – Majd a földön találkozunk, de az erőmű ebédlőjében!

Szerencsére a pilóta ügyesen letette az XB-16-ost. Károly már addigra úton lett volna feléjük az erőmű szervizhelikopterével. De a három szerelőt a gépről minden unszolásuk ellenére csak földi járművel lehetett elvonszolni a mező közepén bánatosan gubbasztó röpképtelen szállítógéptől.

Természetesen Zsoltot is fel kellett szedni útközben, mert ő mindenképp megvárta a levegőből, míg a gép biztonsággal földet ért, és utána három kilométerrel elvétette a távot, energia hiányában. Ahogy a teherjármű platóján gubbasztott, visszaérkezéskor a többiek harsányan kiröhögték. Tetőtől talpig zöld csíkok voltak a ruháján. Még a szárnyain is, amiből az egyiket nem is tudta teljesen visszahúzni, mert zöldesbarna valami borította. Picit meg is szorult. Tamás ki akarta nyírni, amiért az ő masináját is lenullázta, de aztán mindenki csöndben maradt, amikor Zsolt közölte, hogy nem a landoláskor esett el, hanem lesznek kedvesek megszagolni, mert ez bizony fenyőillatú...