< Zsoldos Gabi > Szia, Dávid! Zavarlak?

< Szabó Dávid > Szia, mondd! Vagyis írd…

< Zsoldos Gabi > Az ötletek, amiket áramoltattok a Szárnnyal kapcsolatban, hogy még ez legyen meg az… A gondolatvezérlés paraméterezését úgyis az orvosotok csinálta, de Mátrix kapcsolat is legyen, meg elég komoly tűzfal, nehogy át lehessen venni az uralmat a gép felet kívülről. Szóval egyre nehezebb. Ez már nem szimuláció, amit agyon tudok tesztelni. Látnom kéne a hardware-t. Ott kell lennem.

„Lehetetlen hogy ezt ilyen gyorsan begépelte, még elmondani is nehéz ennyi idő alatt!”

Dávid még mindig annak a mítosznak a rabja volt, hogy talán valami géppel beszélget, bár a személyes találkozó igénye meglepte.

< Szabó Dávid > Eddig is nagy segítségemre voltál. Nehéz lenne ezt megtagadnom, de engedélyt kell kérnem a főnökömtől. Nem vagy teljesen külsős, tudom. De akkor is.

< Zsoldos Gabi > Oké, nem sürgős, csak addig nem írok le egy programsort se, és ezt nyugodtan veheted fenyegetésnek!

< Szabó Dávid > Most viccelsz ugye?

< Zsoldos Gabi > Nem szokásom.

< Szabó Dávid > Rendben. Holnap itt lesz úgyis mindenki, szép idő ígérkezik, és ki kell használnunk, mielőtt beköszönt a hideg. Tamás szerint télen nem kéne repülnünk.

< Zsoldos Gabi > Akkor itt lenne az ideje a földi tesztelésnek! Lesz elég lehetőségünk kidolgozni a végső szoftvert.

< Szabó Dávid > Megbeszéltük. Egyébként hol laksz? Remélem, nem Los Angelesben…

< Zsoldos Gabi > Nagykálban. Az Erőmű alkalmazottainak fenntartott egyik toronyházában. Aki a létesítménynek dolgozik, akár helyi hálózaton is elérhető kell maradjon, veszély esetén. Ez előírás.

< Szabó Dávid > Tényleg, peresze... Bevigyelek holnap?

< Zsoldos Gabi > Ha megtennéd… Gyalog messze van, és tudod, az én szakmámban nem sokat mozgunk, nincs autóm. Átküldöm a címet.

< Szabó Dávid > Rendben.

Dávid küldött egy szolid üzenetet Zoltánnak. Remélte, hogy ilyen késői órán is válaszol. Egy perc múlva már a süppedős bőrfotelekben üldögéltek a perzsaszőnyeges tárgyalóban.

– Miben segíthetek?

– Az engedélyét kérném. Az Erőmű egyik gyakran alkalmazott programozója fizikailag látni szeretné a Szárnyakat.

– Gondolom, komoly szükség van erre, különben nem csődített volna ide fél tizenegykor.

– Talán tudja, hogy a szimulátor, majd a vezérlés és a sisak funkcióinak programozásához kevés voltam, ezért segítséget kértem. Az emberünk megbízható, eddig sem árult el senkinek semmit.

– Találkozott már vele?

– Még soha. Holnap reggel talán egy ultragyors mainframe gép áll majd a ház előtt.

– Jaj, nem hittem volna, hogy maga is hisz ebben. A programozó is csak ember. Olyan, mint maga meg én. Nos, legtöbbjük külsőre inkább mint én – mosolygott Zoltán, majd feledve a Mátrixban látható, kisportolt negyvenes éveiben járó úriember külsőt, végigmutatott magán nyakkendőtől lakkcipőig. – Inkább csak nyugtázom, mint engedélyezem, de az elkötelezettségével sosem volt gond, szóval a döntés az öné, kedves Dávid.

Ennyiben maradtak. A mérnök elköszönt, majd kilépett és aludni tért. Álmában egy középkorú, mégis pattanásos, elhanyagolt, büdös, szakállas férfit próbált betuszkolni a szolgálati autója ülésébe. Aki közben váltig állította, hogy egy csodaszép fiatal lány. Reggel még emlékezett az álmára, amint a tisztálkodás és a munkás egyenruha felöltése közben a tükörbe nézett. Mélyet sóhajtott és felkészült a legrosszabbra.

Alig öt perccel előbb ért a megadott címre, mint megbeszélték. Leparkolt az autóval, és várt. A kissé ködös, viszont meglehetősen csípősen hideg késő őszi reggelen a Nap még nem bírta felmelegíteni az aszfaltot és a szíveket. Dávid a szürke, kihaltnak tűnő utcában egy vékony átmeneti kabátban didergő nőre lett figyelmes. Nem a házból jött ki, hanem a sarkon fordult be, de az utcát kémlelte, mintha várt volna valakire. A mérnök más szórakozása nem lévén, óvatosan megfigyelte, anélkül hogy magára vonná a nő tekintetét. A kocsi már egy perce állt, ő pedig nem mozdult meg, így észrevétlen maradt.

Az asszony – már amennyi a kabátján és a sapkáján át látszott belőle – átlagos, nem kifejezetten vékony, de nem is a manapság annyira szokványosan kövér ember volt. Szemüveget viselt, és vöröses haja volt. Értelmes, érdeklődő tekintete a távolt fürkészte, a kabátkájába burkolózva. Zsebre tett kézzel, egyre türelmetlenebbül toporgott. Dávidnak feltűnt, hogy egész hosszú, de nem túl vékony lábai jól mutatnak. Percekbe telt, mire rájött, hogy ő maga a toporgás oka, és ugyanarra várnak. Vagy legalábbis ez a nagyon valószínű. Gabi nem adott magáról személyleírást, de a kézi termináljának az elérhetőségét megadta. A mérnök biztosra ment. Küldött egy üzenetet:

„Itt vagyok…”

Az eddig toporgó hölgy céltudatos léptekkel elindult az autó felé. Dávidot meglepte a sebesség. A nő meg se nézte a kommunikátorát.

„Persze, biztos a szemüvegére ment ki az üzenet” – gondolta. Mire a nő odaért, már kiszállt, és kinyitotta neki az ajtót. Gabi kezet fogott vele, majd egy kecses mozdulattal beszállt.

„A kocsiba tuszkolás már biztosan elmarad, ez a nap eddigi legjobb híre! És tényleg nem gép! Legalábbis ha az is, ember formájú…”

Az autóban sem volt túl meleg, de annyira igen, hogy Gabi levegye a sapkáját. Ahogy megtette, és közben megigazította a haját, Dávid önkéntelenül is megbámulta.

„Ilyen nincs is!”

Gabinak különleges haja volt. A szőkétől a mélybarnáig minden szálnak saját színe volt. Összességében világos vöröses árnyalatot adtak, de nehéz lett volna egyetlen szóval megadni a szivárványon. Hosszú, szögegyenes, erős szálú korona volt.

„Az utat nézd, te ökör, ha már nem állítottad be a robotpilótát! Ráérsz egész nap a nőt bámulni!” – korholta magát.

Szótlanul haladtak. Már jócskán a védőterületen jártak, amikor Dávid rájött, hogy még sosem hallotta az utasa hangját. A bemutatkozásnál is csak bólintott, mert a mérnök a saját neve után kérdésként feltette a programozóét. Sosem volt a felesleges szavak embere, de most valahogy a kíváncsisága felülemelkedett. Viszont egyetlen épeszű érdeklődő mondatot nem tudott kitalálni, így inkább megvárta, amíg valakivel találkoznak odabent. Mégsem akart az időjárásról beszélgetni.

A hangárhoz értek. Károly üdvözölte őket.

– Szia Dávid! Nem tudtam, hogy hozol valakit! Jó napot! Rácz Károly.

– Zsoldos Gabriella, üdvözlöm.

Az ifjabb mérnök mosolygott. Nőként viszonylag mélynek ható, kellemes hang ütötte meg a fülét.

Az idősebb kolléga viszont elkerekedett szemmel figyelte a nőt.

– Kegyed a programozó? Akkor szervusz! Nélküled semmire nem mentünk volna, ez a kutyaütő nem ért hozzá. Fáradj beljebb, főztem teát!

Dávid legszívesebben leakasztotta volna az egyik csavarkulcsot, hogy fejbe vágja Károlyt.

– Köszönöm, nem szükséges, mármint az ital. De gondolom melegebb van.

– Természetesen! Gyere beljebb!

Dávid még mindig nem volt képes megszólalni. Viszont a hangárban legalább valóban jobb volt a klíma, így ő is és a vendégük is nekivetkőzhetett kissé.

„Atyaég, a haja a csípője alá ér! Pedig minden szál egyforma hosszúra van vágva!!!”

Amíg Károly ragaszkodott a teához, legalább megnézhette magának a nőt. Nagyjából vele egykorúnak, esetleg fiatalabbnak saccolta, tehát harminc-harminchat éves lehetett. Tény, hogy messze a leggyönyörűbb alkatrésze a haja volt, ahhoz képest minden más maximum átlagos. Gabi magas volt. Dávid azért örömmel konstatálta, hogy a nő legalább hat-nyolc centivel így is kisebb nála. Nem volt elhízva, de vékonynak korántsem lehetett nevezni. A dereka és a csípője között kellemesen nagy különbség volt, de azonos derékbőség a majd egy fejjel alacsonyabb Eszteren már nem lett volna esztétikus. A lábak formásak, hosszúak, de szintén nem pipaszár hatásúak voltak. A százhetvenhét centi körüli magasságával és valahol nyolcvan kiló körüli súlyával még így is messze felülmúlta a programozókról alkotott általánosan elfogadott nézeteket.

Károly inkább lett mulatságos, mint nyájas házigazda. Dicsérte Gabi munkáját, holott még soha nem használta a szimulátort se, és a szárnyakkal is csak távvezérelve repült. Döngette a mellét, miszerint ő építette a gépeket, de Tamás és a kollégája tervezőmunkájáról csak érintőlegesen beszélt. Dávid még sosem látta ilyennek a kollégáját. Végül úgy oldotta a helyzetet, hogy elment átöltözni, és visszatért talpig védőruhában, hátán a Szárnyával, karjában a munkásfelöltőjével, amit udvariasan felsegített a nőre. Kiballagtak a hangár elé.

– Nos, ha nem haragszol, megmutatom, miért dolgoztattunk.

Gabi bólintott, Dávid pedig felugrott a levegőbe, gondosan ügyelve, hogy ne tolja a csípős szelet a nyakába. Ment két szűk kört, majd precízen és pontosan leszállt, alig két méterre előtte. Majd finoman meghajolt.

„Hű de átkozottul hatásvadász volt. Na, erre találj ki valamit, te teafőző bajnok!”

Visszaballagtak a hangárba, Dávid levette a Szárnyat, és a sisakkal együtt átadta tanulmányozásra Gabinak.

– Akad véletlen egy fizikai billentyűzetetek? – kérdezte Gabi.

– Persze! Természetesen, kisasszony. Már rohanok is – buzgólkodott a szakállas mérnök, majd a kollégája után szaladt.

– Ez a nő neked való. Jössz nekem egy szívességgel! – mosolygott Károly, amikor utolérte a kollégáját.

– Na, elmész te…

– Hülyét csináltam magamból, tiéd a pálya. Az a kabátos trükk meg a leszállás ügyes volt. El ne szúrd! Tutira független. Gyűrű sehol, a „kisasszonyra” nem javított ki, és úgy van öltözve, mint egy átlag harmincas, aki még nem adta fel.

Dávidnak rá kellett jönnie, hogy a vén kecskének igaza van. Ezen kívül Gabit már akkor kedvelte, amikor még azt se tudta, férfi, számítógép vagy esetleg egy nő. És hát a haja… A billentyűzettel már közösen mentek vissza.

– Miért ragaszkodsz hozzá? Nem gyorsabb diktálni?

– A számokat és a programozás karaktereit nehéz diktálni, és nekem az írás is gyorsabb – azzal Gabi feltartotta a kezeit, és megmozgatta az ujjait. Mindkét mérnöknek csak most esett le. Összesen tizenkét tökéletes ujja volt.

– Programozónak születtem, uraim – mosolygott. – És most lássuk azt a sisakot…

Mire a többiek megérkeztek, Dávid és Gabi teljes egyetértésben merültek el a kódolásban. Elsőként Zsolt futott be – szokásához híven szó szerint – Károly már eleve a szája elé tette a kezét.

– Cssss! Ne zavard őket! Programoznak!

– Mégis ki ez?

– Emlékszel Dávid titkára?

– Inkább titkárnője, nem? – csapott le a szóviccre a srác.

– Nagyon vicces – morogta a mérnök.

Eszter és Tamás is megérkeztek. Károly őket is mosolyogva fogadta.

– Ne zavarjátok köreiket, majd küldünk esküvői meghívót.

– Mi a franc folyik itt, Károly?

– Szereztem nőt Dávidnak – mosolygott teli szájjal az overallos Mikulás. – Egy órája programoznak. Négy szó hangzott el azóta. Értik egymás nyelvét.

– Ne bomolj már, ez a programozó csaj? Egész dögösnek tűnik – kukucskált Tamás.

– Nem kicsi – élezte a nyelvét Eszter, de a fiúk lehurrogták.

– Nem lehet mindenki olyan karcsú és szép, mint te – dünnyögte Zsolt.

Ezen még Károly is meglepődött, nemhogy a lány. Egy darabig nem is igen kritizálta a vörös hajú jövevényt, csak egész nap Zsoltra mosolygott. Végül sorban Péter és Zoltán is megjelent, majd mindenki más. A hatalmas erőmű maroknyi munkása közt mintha valami azonnali riadólánc alakult volna ki az elmúlt fél évben.

Dávid valahogy a tarkóján érezte a kollégái tekintetét. Nyitott egy chat felületet. A vízszintes kijelzőn, így csak ők láthatták.

< Szabó Dávid > Az Erőmű teljes személyzete a mi hátunkat nézi a hangárajtóból, ne fordulj hátra.

< Zsoldos Gabi > Sejtettem.

< Szabó Dávid > Be kéne mutatkoznod, de várj egy kicsit.

< Zsoldos Gabi > OK.

Egy kis varázslás, némi gépelés, kódok és belépések.

< Szabó Dávid > Megvagyok. Hangos lesz, ne ijedj meg.

< Zsoldos Gabi > Rendben, mehet!

Dávid maga elé vonta az asztalon lévő mikrofont, Kimért, de határozott hangon beleszólt.

– Oszoljanak kérem! Nincs itt semmi látnivaló.

Hangját a rendszer átküldte az egyik, a hangárban búsan gubbasztó Kolibrire, aminek volt egy figyelmeztetések és utasítások bemondására való, nagy teljesítményű hangszórója. Visszhangzott az egész hatalmas terem…

Hátrafordultak. Eszter úgy megijedt, hogy majdnem hanyatt esett. Zsolt kapta el, és állította finoman talpra.

– Sziasztok – üdvözölte a fülét fogó kompániát Dávid, immár erősítés nélkül. – Nem láttatok még programozó embereket?

Felkeltek az asztaltól, Gabi mindenkinek bemutatkozott.

– Jó napot, Mátrai Zoltán, az Erőmű igazgatója. Mondhatni a megbízója.

– Jó napot! Ne haragudjon, szakmai ártalom hogy a lényegre térek. Megkérdezhetem, hogy miért visel járássegítő vázat, ha az alkata nem teszi feltétlen szükségessé?

– Úgy érzem az összes ujjával a lényegre tapintott, hölgyem – Zoltán annyira ledöbbent, hogy még mindig szorította Gabi kezét, de ő volt az első, akinek azonnal feltűnt a különbség. Engedett a fogáson. Mindenki ugyanoda nézett, ezért Gabi önkéntelenül elmosolyodott.

– Semmi trükk, csak természetes genetika.

Mindenkivel kezet fogott. A fiúk alig várták, hogy megérinthessék a hatujjú tenyeret. Mosolyogtak, és jól megnézték. Gabi ha akarta volna se tehetett volna ellene semmit. Vali még családi halmozódásról is megkérdezte, János pedig tett valami megjegyzést a mezőgazdasági előnyeiről, de Eszter inkább félt egy picit. Maga se tudta, mi taszítja a nőben.

– A kérdésemre nem kaptam választ, Zoltán – forszírozta a dolgot nem túl udvariasan a programozó.

– Mert nem is adtam, pedig igaza van – azzal alaphelyzetbe állította a szerkezetet, és elegánsan kilépett belőle.

A többieknek eddig – Valin és Zsolton kívül – fel se tűnt, hogy Zoltán mennyit fogyott. Vagy csak ülve találkoztak vele, vagy virtuálisan.

– Annyira nem örülök, amiért leleplezett, de végül is kár titkolni tovább.

Az igazgató nem volt így se sportos, de stabilan állt, és megerőltetés nélkül váltott pozíciót, ha a helyzet megkövetelte.

Eszter nem tudta mitévő legyen. Zsoltnak súgta oda:

– Tudom, hogy nincsenek boszorkányok, de ez a nő vörös. Zöldes-szürkés-kék szeme van és tizenkét ujja. Kezet fogott Zoltánnal, ő meg felkelt és jár!

Zsolt kacagott egy picit, de Eszter a lábára lépett.

– Bocs, nem rajtad kacagok. Majdnem igazad is van. De az igazgatóval hónapok óta edzek. Segítettem neki lefogyni, Vali hathatós közreműködésével.

A többiek közben megpróbálták megtapsolni az igazgatót, de ő hamar leintette őket.

– Nem az én érdemem, viszont a saját hibám volt, amiért eddig így éltem. Önök viszont motiváltak. Tamásra és Dávidra mutatott, majd Károlyra nézett. – Önök segítettek is – a keze most már a doktor és Zsolt felé intett. – Feltett szándékom, hogy behajtom a megállapodásunk második részét, és kipróbálom a Szárnyakat. De addig még sokat kell dolgoznunk. Látja, Gabriella? Ez egy ilyen csapat. Remélem, helyet talál köztünk.

– Nem tűnik megvalósíthatatlannak – jött a kimért válasz.

A fiatalok kihasználták a jó időt. Károly kiment velük a MEREK toronyba, és onnan koordinálta a teszteket. Hagyta őket játszani, de ki akart próbáltatni valamit. Fárasztó fordulókat végeztetett velük, és a kapott telemetria felett hümmögött. A többiek nem voltak egészen biztosak benne hogy ez fontos, de az idősebb mérnök egyszerűen nem akarta megzavarni az önfeledten programozó gerlepárt.

Az ebédlőnél újra összegyűltek. János hozott a híres-hírhedt borából, és ellentmondást nem tűrően felszólított mindenkit, igyon egy pertut Gabival. Zoltán szokás szerint ragaszkodott a magázódáshoz, de udvariasan ő is belenyalt a borba. A többiek azon mulattak magukban, hogy a programozó eddig is szókimondó stílusban tett kijelentései után miként ül ki az arcára a bor iránt érzett nem túl pozitív véleménye. Viszont most nem mondott semmit. Úgy tűnt, nála is van egy határ, nem akart udvariatlan lenni.

– Van ennél jobb, tudom én! – fakadt ki János, aki nem volt olyan buta, mint amilyennek sokszor láttatta magát.

– Valóban előfordul – válaszolta Gabi. – De a jelen célnak tökéletesen megfelel.

– Nem bántasz meg vele, kedves. A többiek még ennyire se merik kimutatni, őszinteségre vall – hízelgett a mezőgazdász.

Eszter annyira messze ült Gabitól, amennyire csak lehetett. Péter és Zsolt voltak hozzá a legközelebb. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy véletlen egybeesés. Ugyan Marika két napja bejelentette, és emiatt alig győzte csinálni, mert a nagykáliak is lecsaptak rá: máglyarakás volt a második fogás. Az ilyen desszerteknek mindig nagy keletje volt. A lány előhúzott egy fogpiszkálót, és egy vörösesbarnára színeződött őszi levelet. A fiúk nem tudták, honnan varázsolta elő. Úgy állította a fogás tetejére, mintha egy nagy vörös hajkoronájú ember lenne a karóhoz kötve a máglya csúcsán.

Péter vette észre először, és gyorsan lebontotta, mielőtt bárki másnak is feltűnt volna. Eszter ellenkezett, és azt sziszegte: „akkor is boszorkány”. Kitépte a legifjabb Molnár kezéből a levelet, és bár a fele a fiúnál maradt, visszatűzte a helyére. Zsolt is kapcsolt, kuncogott egyet, de gyorsan ő is kihúzta Gabi szimbólumát a késsel a félreérthetetlenség kedvéért trapézformára vágott édességből.

– Akkor is boszorkány! Képes volt Jánossal bevallatnia, hogy vacak a bora! És még ő kért elnézést! – gurgulázta a lány, a fogai közt Zsoltnak, akivel szabályosan összeverekedett a szakadozott levéldarabét.

A többiek mit sem vettek észre belőle, csak Marika próbálta szétválasztani őket.

– Hé! Viselkedjetek már huszonéves felnőttek módjára! Tudom, kevés a máglyarakás, de ne fiúk, akarjátok Eszter elől megenni! Ez olyan gyerekes.

Ezen végül jót mosolyogtak. Aztán megtörtént a csoda. Gabi odaült Eszter mellé, és két perc múlva jó barátok voltak. A programozó méltatta a lány munkáját a gondolatvezérlés teszteléséért és konstruktív javaslataiért, amiket Dávidon keresztül mindig ő is megkapott. Mire a társaság felbomlott, Eszter a hangárba ment velük, hogy együtt dolgozhassanak a szoftveren.

Dávid és Péter a kedvenc helyükön lógatták a lábukat, a kijavított őrtorony betontalapzatán üldögélve, Szárnnyal a hátukon.

– Ez a nő tényleg boszorkány – lógatta az orrát Zsolt. – Mindenkit elvarázsolt. Még Esztert is elvesztettük. Persze tiszta hülyeség.

– Az. Megjelent egy nem túl idős, és elegendően csinos nő, hogy Eszter riválisának tekintse, a férfiak meg körüldongták – szögezte le Péter.

– Hű de értesz hozzá!

– Nem nagy varázslat ez se, csak pszichológia, vagy valami olyasmi.

– Akkor nincs mitől félni. Te se vagy varázsló, és ő se boszorkány. Értem – nevetett Zsolt.

– Ez a lényeg. Na, mutasd azt az „őrült halálszaltót” amiről beszéltél! – azzal már a levegőbe is ugrott. A haverja követte.