Károly a toronyban ült. Az eső szakadt, körülbelül tíz méterre látott el. Még a földet is csak sejtette, mindössze a jelzőfények rémlettek át a vízfüggönyön.

– Döglött Kacsa, itt MEREK. Leszállási engedélyt megadom! Üdvözöllek, András!

– Szia, Károly! Csodás az idő nálatok.

– Ugye? Eddig kint napoztam a monokinis lányok közt a tóparton. Csak miattad jöttem fel.

– Micsoda áldozat! Nehéz a repülésirányítók élete, igaz?

– Most komolyan, hogy szállsz le?

– Már le is raktam. Van nálad egy esernyő? Tudod, mindig akkor szakad, ha otthon hagyom.

– Megyek!

Az ázott egér pilóta a még vizesebb Károllyal belépett a hangárba.

– Sziasztok, mindenki! Rég találkoztunk! Hű, kezét csókolom, önt még nem ismerem. Kassai András, Aerotransz.

– Zsoldos Gabriella, üdvözlöm.

– Te be vagy rúgva? – adott hangot a véleményének Tamás.

– Nem – váltott komolyra a pilóta. – De tudod, úgy jöttem át a fél országon, hogy közben nem láttam semmit, és időnként odébb rakott a szél. Kissé lemerültem.

– Miért most jöttél?

– Hát, egyrészt mert megígértem, másrészt meg sajnos nem is menne máskor. Minden szívességemet kimerítettem azzal, hogy egy hétre idehoztam a Kacsát. Nem tudok máskor jönni. Vagy meglesz a PPL vizsgátok, vagy kénytelenek leszünk pénzért kibérelni nektek valami gépet, akár pont ezt. Mindenképp el szeretném kerülni.

– Érthető. Gyere, ülj le! A fiatalok mindjárt ideérnek. Dávid elment értük, összegyűjti őket. Még Zsoltnak se volt kedve futni.

– Azt hiszem, én is így gondolnám a helyében. Egyébként ki nyert? Ledobtam a bombát, aztán képszakadás.

– Dávid. Amikor a fiatalok téged leszedtek, felosont a hídjukra és lenyilazta őket.

– Lenyilazta???

– Ja. Berepült a hangárba a madarával és halomra lőtte őket.

– Na, ezért vagyok inkább híve a valóságnak. Mekkora baromság!

– Az. De szórakoztató volt. Károllyal azt beszéltük, hogy februárban alkotunk egy osztagot testületileg, és mindenkit megölünk a kápolnai csatában.

– Benne vagyok!

Mire András emberi formát öltött agyban is, befutottak a többiek.

– Szia, a múltkor szerettél volna minket rossz időben felvinni, én szívesen megyek! – lelkesedett Zsolt.

– Bocs, de én most eleget repültem ebben a fagyos esőben. Viszont ha Tamás vállalja, vigyétek. Csak össze ne törjétek! Akkor Dávid nyomtathat nekem egy teljes új gépet.

– Nekem viszket a repülőizmom – csillogott Péter szeme. – Két hete nem voltam a levegőben, és már mindenem fáj. Tamás?

– Én nem vagyok oktató. Ha bajt csináltok, nem fogom meg úgy mint András.

– Csak kapcsold be a navigációs segédeket, és várd a csodát. Majdnem hazatalál magától – legyintet a megszólított.

– Oké.

Tamás sajnálta, de nem engedte a fiatalokat a Szárnyaikhoz. Az apró masinák egyelőre nem viselkedtek igazán jól ilyen időben. A vizuális repülés lehetetlenné válásával, és megfelelő műszerezettség hiányában életveszélyesek voltak. Még a tiszta idejű éjszakai repülés is egy életbiztosítás volt ehhez képest. Dávid, Károly és Gabi megfeszítve dolgoztak a problémán, Tamás pedig annyit tesztrepült, amennyit csak bírt.

Pár perc múlva az összes nebuló a gépen volt. Dávid is jött, de nagyon csúnyán nézett Andrásra, aki már alig várta, hogy a mérnök kitegye a lábát, és Gabival elegyedhessen szóba. A felszállást Eszter vitte véghez. Óvatos volt, de ügyes. Az oldalszél ellenére hibapont nélkül felemelte a Kacsát. A központi légi irányítástól Tamás kért engedélyt. A többieket utasként aposztrofálta, hogy ne legyen gond. A földi bázis nem értette, miért akar valaki ilyenkor sétarepülést végrehajtani. De mivel okuk nem volt rá hogy másként cselekedjenek, megadták az engedélyt.

Zsolt meglepően higgadtan viselkedett. Amióta András megleckéztette a függőleges manőverezéssel, tisztelte a Döglött Kacsát. Saját Szárnyával átrepült akármin, de itt minden idegszálával figyelt. A többiek csak azt vették észre, hogy szinte nyugalomban siklanak a vihar közepén, alig érezhető kilengésekkel. Pedig minden segédelektronikát lekapcsolt a pilóta.

Aztán Péter következett. Ekkor derült ki, mire koncentrált a haverja. Alig bírta a levegőben tartani a gépet. A szél dobálta, az eső iránya pedig vizuálisan megzavarta a térérzékelését.

– A műszereket nézd! – tanácsolta Zsolt. – Dávidnak igaza volt. Minden jelzés mesél. Hol tolja meg, hogy fúj alá, mikor csavarja ki a függőleges vezérsíkot. Mindig csak éppen eléggé korrigáld. Tudod, a Szárnyhoz képest késleltetése van.

Péter kezdte érteni. A többiek nagy szerencséjére, mert kerülgette őket a hányinger. Nem sikerült olyan precízen, de legalább nem akart feljönni az ebéd. Aztán Dávid vette át. Ebben ő volt az abszolút profi. Úgy siklottak a tomboló esőben, mint egy vitorlázó gép szélcsendben egy termik hátán.

Eszter félve vette át a kormányt, de Zsolt ott állt mellette. Finoman a lány kezére tette a sajátját, és megmutatta, mennyire térítse ki a kart. A gesztus ösztönös volt és természetes. Nem tartott sokáig, épp csak néhány mozdulatnyi időre, de Eszter máris megtapasztalta, miről beszél a fiú.

Péter ott állt, és hirtelen eszébe jutott, ahogy Nóra tette az ujjait a váltót markoló kézfejére.

„Ezek szerelmesek, még ha be se merik vallani maguknak” – futott át az agyán.

Egy villám alig pár méterre csattant előttük. Gyakorlatilag mindenkinek félreütött a szíve, csak Zsolt állt szoborként Eszter ülése mellett. Alig pár centire volt a keze a lányétól, és a sokszor ijedős szőke pilóta szemrebbenés nélkül vitte tovább a gépet, földöntúli nyugalomban.

– Nagyot szólt! – mosolygott át a lány Tamásra, aki épp megpróbált úrrá lenni a kamra-fibrillációján, vagy legalábbis annak érzetén.

– Az XB-16-os végül is egy tökéletes Faraday-kalitka – próbált oktatóhoz mérten nyugodt arcot vágni. – Hacsak nem csap bele a motorba, és égeti ki, nincs mitől tartani.

– Akkor majd Károly és Gabi megtolnak minket a Szárnyakkal – viccelődött Péter.

Ezzel nagyjából el is vették a villám okozta megrázkódtatás élét.

A leszállást Tamás vette magára, de csúnyán lebőgött vele. Letette ugyan a gépet, de az oldalszélben majdnem leért a Kacsa szárnya, és oda is csapta egy picit a kerekeket. Ázottan léptek be a műhelycsarnokba.

– Szűk az az út! És nem engedtétek, hogy bekapcsoljam az elektronikákat! – védte a becsületét a futárcég feje.

– Szűzmáriám! Elektronikák nélkül repültetek? – szörnyülködött András.

– Persze. Nem az volt a cél? – nevetett Zsolt.

– Jájjj… Többet nem kapjátok meg a gépet nélkülem. Minden rendben?

– Persze. Majdnem belénk vágott egy villám. Meg amíg Péter bele nem jött, kevésen múlt, hogy össze ne hányjuk az utasteret. De amúgy egyben van – summázta Dávid.

– Kijöttem a gyakorlatból. Ezek jobban repülnek, mint én – szégyenkezett Tamás.

– Rá se ránts! Fiatalok és őrültek.

– És átkozottul eláztunk – dohogott Dávid.

– Nem fogsz megfázni? – kérdezte aggódva Gabi.

A többiekből kitört a csúfolódhatnék. Eddig nézték kettejük hetek óta fonódó románcának bimbózását, de most nem bírtak magukkal. A két érintett duzzogva vonult ellentétes sarkokba. Dávid átöltözni, a nő a számok és parancsok világába, a billentyűzete fölé.

Az elkövetkező napokban kicsit szebb idő volt. Alig esett, viszont reggelente fagyott. A jégpályává váló kifutón még András sem mert hagyományosan felszállni. Forgószárnyas üzemmódban emeltette fel a gépet Dáviddal. Gabi ott ült a mérnök mellett, és szótlanul repültek a deres hajnali mezők felett. Az egész szikrázott a felkelő nap fényében, és csodálatosan romantikus volt. Az oktatópilóta nem nagyon bírta a két kockafejű szótlan turbékolását, és hátravonult utasnak.

– Szóljatok, ha vészhelyzet van. De ne hagyd a nőt vezetni!

Gabi nem is akart. Siklottak néhány tucat kilométert, aztán a varázslat megszűnt. A Nap újra barna és fekete, ázott talajjá változtatta a kristályosan ragyogó határt. A kifutópálya Károly jelzése szerint még mindig inkább kisiklópálya volt, ezért Dávid óvatosan ismét a kerekeire állította a gépet. Tízből tíz pontos landolás volt. Andrásnak el kellett ismernie, hogy a nő miatti motiváció még a mérnök eredményein is tudott javítani.

Zsoltnak viszont kénytelen volt megint egy kicsit letörni a szarvát. A fiú az esőben nyújtott alakítása után megint kezdte sérthetetlennek érezni magát. Ezért András felvitte jó magasra, majd erőnek erejével dugóhúzóba kényszerítette a Kacsát, és Zsoltnak a másodpilóta posztjáról kellett visszahoznia.

– Hopp, még egy széllökés jobbról!

András belecsapott a vezérlésbe, a pörögve zuhanó gép helyzetét „javítva”. A fiú keményen küzdött, de az ösztönei felmondták a szolgálatot. Oktatója annyira ellene dolgozott, hogy a végén bepánikolt. Elengedte a kormányt. András két mozdulattal visszaterelte a gépet a rendes kerékvágásba.

– Küzdj! Ha feladod, meghalsz.

– Értem – lihegett a fiú. – Nagyon keresztbe tettél!

– Képzeld magad a tegnapi viharba! Mintha egy olyanban benézed. Leválik a bal szárnyról a légáramlat. Dugóhúzó, széllökések, eső, sipítozó utasok, az egyik motor leáll egy villámtól, elszáll az elektronikus segédlet. Neked le kell jönni. Nem engedheted el a kormányt! Állítólag tegnap te voltál az ász. Ma lezuhantál.

– Megértettem.

– Azért! Tied a gép. Másik napi menü: mindent bekapcsolok. Menj vissza nyolcezer lábra, és próbáld dugóhúzóba vinni! Nem fog sikerülni, de ha ügyes vagy, egy pillanatra meginog. Ha megcsinálod, leigazolom az összes órádat, és elviheted egy romantikus körre álmaid szőke hercegnőjét.

Zsolt ezen kissé berágott.

– Ne feledd, a pilóta legfőbb erénye a nyugalom! Te egy okos fiú vagy. Ha kell, nagyon precíz és számító. De ezen van még mit fejlesztened, ha jó akarsz lenni.

Időközben elérték a kívánt magasságot. Zsolt bárhogy próbálta meghülyíteni a rendszert, az nem állt kötélnek. Gyakorlatilag zuhantatta a gépet, majd elrántotta egy erős fordulóba. A Kacsa megcsinálta. Felemelte, és fordulóban csapta le a botkormányt. A segédrendszerek úgy aládolgoztak, hogy egy szelíd dombocskának tűnt egy óvodásoknak való hullámvasúton.

– Rossz a hozzáállás. A saját fegyverével harcolj! Legyél jámborabb nála, és hozd zavarba!

Zsolt nem teljesen értette, de aztán egyenként kapcsolta ki és be a rendszereket, megérezve, mi és mit csinál. Egy fél órájába telt, de a legtöbbet át tudta rázni, egyenként. Mindet bekapcsolta.

Még fél óra…

Kitartását siker koronázta. Megvolt. A gép egy pillanatra kontrollálatlanul megingott, mielőtt az elektronika összeszedte magát.

– Gratulálok! De ne feledd, amit ma tanultál.

– Köszönöm Mester! – mondta Zsolt. A szélvédő deresre fagyott, még a párátlanító is az életéért küzdött, de Zsolt leizzadt.

– Most átadhatom? Elfáradtam.

– Nem adhatod át! Ezen a gépen általában nincs másodpilóta. Vigyél vissza!

Zsolt engedelmeskedett, és pontosan lehuppantotta a gépet. Majdnem centire ugyanoda ahonnan felemelte, két órája. Picit remegett. Valóban elfáradt.

– Szép volt. Hívhatod Esztert vagy Pétert!

Estére mindenki személyre szabottan megkapta a maga Nagy Leckéjét Andrástól. Addigra Zoltán is lekocogott hozzájuk a hangárba. A pilóta legnagyobb meglepetésére a saját lábán. Megkérdezte őket a fejleményekről.

– Minden nebuló messze túlteljesítette a minimálisan elvárhatót. Valószínűleg azért, mert már előtte is tudtak repülni. Vagy a drónokon, vagy a Kolibriken, vagy legkésőbb a Szárnyakon elsajátították a legfontosabbakat. Ha én lennék a vizsgáztató, summa cum laude kapnák meg az engedélyt.

– Örömmel hallom. Mikor kerülhet erre sor?

– Elvileg már holnap mehetnénk, ha se eső se hó nem lesz. A fiúkat és a lányt picit se zavarná, de a tisztelt döntőbizottság félti az életét a mazsoláktól. Nem szeretnek bizonytalanra felszállni velük. Nem mintha nem tudnám megérteni az álláspontjukat, de jelenleg én is bármelyikükre rábíznám az anyámat is, egy tájfun közepén.

Vali még a biztonság kedvéért, mint üzemorvos átvizsgálta a fiatalokat. Boldogan konstatálta, amit eddig is sejtett. Semmilyen kifogásuk nem lehet a repülőalkalmassági vizsgálaton. A saját eredményeit is felvezette az orvosi naplójukba, de tudta, hogy megfelelő jogosultsága hiányában úgysem fogják elfogadni a véleményét.

A csapat felkerekedett. Vittek két Szárnyat is. Eseménytelen útjukat hosszadalmas, és szinte felesleges procedúra követte. A PPL vizsgát mindenki leginkább unalmasnak találta, a repülőtériek viszont lelkesedtek.

– Ugye sokat repültek szimulátorban? Mindenki nagyon ügyes. Természetesen örülünk az új kollégáknak, gratulálunk.

A neheze hátra volt. Dávid előhozakodott a Szárnyakkal. A napos, de hideg időben nagyon szigorúan vett külön engedéllyel repült két kisebb kört, aztán átadta tanulmányozásra a szerkezetet.

– Egyelőre az egész titkos, csak előzetesen puhatolóznánk, mi kell hozzá, hogy hivatalosan repülhető legyen.

– Úgy tűnik, fizikailag már semmi – pödörgette a szakállát a József nevű, idősebb bizottsági tag. – Ultrakönnyű repülőgépnél is kisebb. Nem akarok ünneprontó lenni, nagyon ígéretes dolog, de kétlem, hogy erre bárki rábólintana rajtam kívül.

– Lehetne érdeklődni, mi veheti rá őket? – faggatta Dávid.

– Mégis mire gondol, kedves kolléga?

– Csak arra, hogy milyen biztonsági eszközökkel tehetnénk elfogadhatóvá a bizottságnak.

– Értem. Nos, ha erről van szó, elgondolkodom rajta. Valószínűleg kell rá egy külön vizsga. Nincs ilyen kategória. Magára a gépre sem. Van az a sanda érzésem, hogy a PPL is ezért kellett. E mögé szeretnének bújni a teszteléshez?

– Jogilag nem sok akadályát látom – kötötte az ebet a karóhoz Dávid.

– Ez viszont egy engedély nélküli kísérleti légi jármű. Arra nincs jelenleg jogosultságuk, csak a kollégájuk gépéhez hasonló, elismert repülőkre.

– Több száz órát töltöttem vele a levegőben, baleset nélkül!

– Mégis hol? – vonta fel eddig is szigorú szemöldökét József.

– Védett területen, belső engedéllyel.

– Az más. Katonai?

– Olyasmi… – dünnyögte Dávid.

– Olyasmit nem ismerek.

– Az Erőmű védőterületén.

– Ott nincs közvetlen hatásköröm. De most mit csináljak magával?

– Maga mit csinálna, ha megkapná ezt a gépet?

– Vigyorogva röpködnék vele, csodás masinának tűnik – fakadt ki József.

– Akkor mégis egy nyelvet beszélünk.

– Egye fene! Elvégre maguk az eddigi legjobb pilótanövendékek, akiket eddig láttam, és a legőrültebbek, ha ezzel röpködnek. Történt már baleset?

– Semmi komoly – füllentett Dávid. – Egy képzett pilóta fogta a gyeplőt. Külön vizsgát talált ki nekünk egy szimulátorban, amit külön megírtunk a gépre.

– Komolyan vették, azt látom.

– A repülés komoly dolog – hízelgett a mérnök. Úgy érezte értett az öreg nyelvén. Károly mellett kitanulta a korosztály morózus észjárását. Volt egy olyan gondolata, hogy a gépész kollégát is ő szelídítette meg. Bár Mikulás külsejű társa erről másként vélekedett volna, önbizalma most sokat nyomott a latban.

– Hányan vannak? – firtatta József.

– Mi, akik ma vizsgáztunk, meg a Szilágyi Tamás nevű nagykáli futárcég tulajdonos.

– A Tomi? Hát miért nem ezzel kezdte, kolléga?

Dávid nem értette a nem várt fordulatot. József arcán kisimultak a ráncok.

– Csak nem az a lókötő suhanc volt a szigorú kiképzőjük?

– De, éppenséggel…

– Az az átkozott kölök! Piszok jó pilóta volt! Én tanítottam repülni, sok éve. Az a Zsolt nevű srác nem a fia? Rá emlékeztetett a makacs stílusa a levegőben.

– Nem.

– Ilyen nincs – lelkesedett a hatóság immár nagyon mosolygós embere. – Nem bánom. Tudja mit? Kapnak egy ideiglenes engedélyt, hogy repülhessenek ezekkel. Felvesszük a lajstromba a gépeket, és ha kikerülnek a védőterületről, megy az állandó passzív útvonalrögzítés! De ha valamilyen légi irányítási kalamajkát okoznak, nem állnak meg a lábukon! Küldje át a teljes tervdokumentációt, és megmondom, mit változtassanak! Kitalálom a többit is.

Öt perc múlva az öreg mindenkire mosolygott. Eszterre persze különösen, de ezt a lány bánta a legkevésbé. Tetszett neki, ha tetszett valakinek, jót tett a lelkének. Még akkor is, ha a nagyapja lehetne az illető.

Mielőtt hazaindultak, József még félrevonta Dávidot.

– Ezt az Andrást oktatópilóta volta ellenére sem nagyon ismertem, de ezek szerint ő magukat eléggé ahhoz, hogy ingyen vállalja a kiképzésük. Megkérdezhetem, hogy vették rá? Mit kapott? Egy ilyen Szárnyat?

– Igazából ötöt. De csak kölcsön. Teljes meghajtással, majdnem lemerülésig.

Az öreg gondolkodott egy kicsit. Rangon alulinak érezte volna, ha visszakérdez. Aztán tiszta erőből hátba vágta Dávidot.

– Tudtam!!! Tudtam, hogy nem stimmel valami azzal a jelentéssel, de nem jöttem rá, hogy mi! Persze, hatrotoros futárgépek, persze! Nagy francokat! Ejnye-bejnye! A fenébe is! Maguk történelmet írtak! Jézusom!

Dávidnak a második hátbavágás már erősen fájt, de meg se nyikkant.

– Maguk nagyon kemény srácok! Adja át üdvözletem annak a makacs suhancnak! Mondja, hogy Józsi bá’ küld neki egy hátba veregetést! – azzal egy karlegyintéssel visszaballagott az irodájába.

– Mi a fenét mondott neked az öreg szemöldökráncoló két lábon járó szigorúság? Vagy te mit mondtál neki? – érdeklődött András a Kacsa utasterében, amíg Péter büszkén dagadó mellkassal repült, immár egyedül ülve a pilótafülkében.

– Egyrészt küldött Tamásnak egy óriási hátbavágást, amit tutira átadok, mert még mindig fáj. Másrészt legközelebb, ha valaha egy szigorú bácsival találkozom, csak bemondom, hogy a Szilágyi Tomival vagyok, és nem félek használni.

Amikor visszaértek a hangárba, Zoltán volt a legérdeklődőbb. Mindenről beszámoltak neki.

– Ez jól hangzik. Károly, minden megvan, amit ez az ember kér? – tudakolta végül.

– Igen. Át is küldtem neki… most! – azzal a megfelelő mozdulattal útjára indította az adatokat.

Tamás ekkor lépett be a hangárba. Izgatott volt. Dávid kérdés nélkül hátba vágta. A mozdulat címzettje megtántorodott, majd a hátát vakargatva leült egy székre.

– Józsi bá’ küldte – magyarázta a mérnök.

– Ó a jó életbe! Mennyit kaptál tőle?

– Kettőt. Kéred a másikat is?

– Egy fenét! Meg ne próbáld! Jaj, de nem hiányzott.

– Te viszont úgy néz ki, hiányoztál neki. Mint kiderült, elég lett volna kiírni a Kacsa orrára, hogy „Szilágyi Tamás küldött”.

– A tag haláli fazon volt. Annyi lehetett, mint most én, kicsit több – temette a saját kezeibe az arcát a pilóta – Jó magasra jutott!

– Én ebből az egészből a pozitívumot látom – lelkendezett Zoltán. – Vagy tévedek?

– Emlékszik, amikor azt mondta, nem csinálhatom meg ugyanazt a trükköt a minisztérium összes döntéshozója előtt? Na, ez ugyanaz. Fontos csatát nyertünk, de a háború még nem ért véget.

– Ne legyen ilyen borúlátó! Mi van még, Dávid?

– Kaptunk egy külön engedélyt tőle. A Szárnyakkal elhagyhatjuk a védőterületet, ha betartjuk a légi forgalomirányítás utasításait.

– Ez a nap híre! – lelkendezett Zsolt.

– Lassan a testtel! Az én tilalmam viszont érvényben van! Amíg nem vagyok biztos benne, hogy nem lesz több bajotok a hidegben, mint amennyit magatoknak amúgy is képesek lennétek okozni, addig itt nem lesz repkedés! – ráncolta a homlokát Tamás.

– Na! Ne csináld már! – dohogott Péter is.

– De, csinálom. Ha kell, elzárom a gépeket.

– Oké, ne vedd ennyire komolyan! Engedetlenek vagyunk, de nem öngyilkosok – Zsolt nem volt épp meggyőző ezen kijelentésével, ami némi mosolyt is csalt az arcokra, de ő kellően felnőttes képet vágott hozzá.

– Vigaszdíjként kedves új kollégák, amíg Zoltánunk jóváhagyja a Kacsa töltögetését, van három napotok összeveszni, hogy ki mikor és mennyit röpköd vele – oldotta a hangulatot András. – Utána viszont sajnos nem valószínű, hogy egy darabig láttok.

A használatba Tamás is beszállt, imádta a gépet. Éjszakai engedélye hivatalosan csak neki volt, de a védőterületen belül a fiúk még azt is bevállalták, csak repülhessenek. András könnyelmű ígéretéből az lett, hogy az Aerotransz gépében pont hetvenkét órával nőtt meg a repült üzemidő…