Zsolt remegett a fáradtságtól, pedig már a legjobb helyen volt. A pizsamának használt pólóban feküdt a takaró alatt. Eszter még a fürdőszobában volt. Előre engedte, mert a fiú nem kevéssé koszolta össze magát. Minden bokorba bemászott, mindenhol kutatott. Mire a lány kiosont, már félig aludt.

Pedig milyen szépen indult ez a nap! Hajnalban egy rövid légi bemutatót tartottak Áginak. Az asszony lelkes volt és büszke. Kifejezetten örült neki, hogy a „menye” ilyen érdekes és örömteli dolgokban vett részt. Már-már anyai aggodalommal figyelte a fel-és leszállást. Megnyugtatták, hogy mindig nagyon körültekintőek, és rengeteg repült óra meg kilométer van a hátuk mögött. A gép pedig biztonságosabb, mint amilyennek tűnik. Nem tökéletesen sikerült eloszlatni minden aggodalmat. Végül visszacipelték a Szárnyakat a lakásba, és belekezdtek az aznapi keresésbe. A fiú lelkesen vágott bele. Egy darabig minden fals riasztást alaposan megvizsgált, sőt néhány állati csontot valóban találtak is. De ahogy haladt előre az idő, mindhármuk szeme előtt kezdett összefolyni az ágaktól és kövektől kusza három dimenziós hamis színezésű kép, és az erdő ágas-bogas átjárhatatlan rengetege. Egyre távolabb kerültek a várostól, sokkal nehezebbé is vált a haladás. A fákon nem volt még levél, de az ágak így is helyenként gonoszul a nyakuk kitörésére esküdtek fel. Ebédszünetben, melyet Ágnes prezentált nekik, még valamelyest tartott a lendület, de délután négyre mindhárman alig vonszolták magukat.

Zsoltnak eszébe jutott, hogy Ági talán őrült, és az egészet csak elképzelte. Ráadásul Esztert is teljesen megbolondította, és igazából egy perverz nő, aki bizarr kapcsolatra késztette a pilótatársát. Ám a lány elszánt volt és együttérző. Az asszony pedig vagy túl jó színész, vagy csak kellően szuggesztív, de végül a fiú egyfajta küldetésének kezdte érezni a gyerek megtalálását.

Aztán arra gondolt, hogy Vali műszere tényleg nem erre való. Ezt Eszter is mondta, amikor gyorstalpalót tartott neki a kezeléséből. Elmondta, az eltelt tizenegynéhány év miatt még akkor se lenne biztosan megtalálható, ha valóban lenne valahol egy halott gyerek. Hiszen a földön a műszer se nagyon látott át. Az erdő pedig folyamatosan növekedett, élt és pusztult.

Visszaértek a szállásra. Zsolt alig bírta megmászni a lépcsőt felfelé. Nagyon hálás volt a lánynak, amiért előre engedte. Lerángatta a mocskos ruháit, letusolt és már az ágyon feküdt.

Amikor a társa is fáradtan összekuporodott az ágy másik felén a takarója alá, Zsolt még észlelte. Aztán csak azt, mikor újra világos lett a szoba. Eszter nem volt sehol. Egy pillanatra a fiú se tudta hirtelen, hol van. Szürreálisnak hatott az elmúlt két nap, és hirtelen ébredt. Néhány másodpercre azt hitte, álmodta az egészet. Az országot átszelő repülést, a rövid hajú, kedves, de fura asszonyt. No meg persze erdőt, amit leginkább egy szokatlan orvosi műszer kijelzőjén át látott.

A kézi termináljára pillantott. Dátum, helyszín, idő… „Te jó ég, már fél kilenc? Viszont tényleg nem álmodtam”. Feltápászkodott, kinézett az ablakon. „ Ez valóban Sopron, de hol van Eszter?” A válasz hamarosan belépett az ajtón, kezében egy nagy halom ruhával.

– Szia! Kimosattam a hotel gépével, szárazak. Felveheted őket, addig kimegyek a folyosóra.

– Köszi.

Gyorsan felöltözött, behívta a lányt.

– Annyira rendes voltál tegnap – mondta Eszter. – Nélküled feleennyit se haladtunk volna.

– Igazából érdekes volt – Zsolt majdnem komolyan is gondolta.

– Viszont azt hiszem, be kell ismernem magamnak: lehetetlen vállalkozásba fogtam. Sajnálom, hogy belerángattalak. Vali műszere erre nem jó, vagy nem is tudom…

– Ne légy ilyen kishitű – mondta a fiú.

Ahogy a szomorú, előrehajtott arcocska körül a föld felé lógtak a szőke tincsek, a tegnapi nap kudarca nem jelentett ellenérvet.

– Ma megtaláljuk. Érzem.

– Tegnap is ezt mondtad.

– Nem emlékszem, nem holnapot mondtam? – mosolygott.

– Ha jobban visszagondolok... – egy halvány jókedv megvillant a fiatal szemekben. – Együnk valamit, és irány az erdő!

Egy óra múlva ismét a fák közt kószáltak. Eszternél a műszer, Áginál a fiú terminálja, nála egy erős bot, amivel utat nyitott a kusza ágak közt, ha kellett. Zsolt már most érezte a lábában a tegnapi nap fáradtságát. Tudta, egyikük se fogja sokáig bírni a menetelést.

– Egyáltalán jöhetett Ákos ilyen messze? – kérdezte a lány.

– Nem valószínű. Általában közel maradtunk a városhoz. Nem engedtem látótávolságon kívül. De annyira sokszor pörgettem vissza az agyamban azt a napot, hogy már nem tudom, mi történt. Ráadásul utána hónapokig róttam az erdőt, de nem igazán voltam magamnál. A hatóság emberei is jártak erre. Elképzelni se bírom, hogy egy akkora gyerek hogy tudott így eltűnni.

– Találtak akkor valamit?

– Igen, egy sérült szarvast, aki elpusztult valahol arra – Ági még mélyebben az erdő felé mutatott. – Csúnyán el volt törve a lába.

– A kutyák se fogtak szagot?

– De, mindenfélét. Többek közt a szarvast. Leginkább… De gyereket nem találtak.

– Megmutatnád azt a helyet? – Zsoltnak támadt egy halvány ötlete.

– Idestova tizenöt éve volt, nem biztos, hogy odatalálok – válaszolta az asszony, de azért elvezette őket arrafelé. Jó pár száz métert jöttek még az erdőben. Bolyongtak egy darabig, aztán egy tőből háromfelé ágazó bükknél álltak meg.

– Erre a háromtörzsű fára emlékszem. Mintha csak tegnap lett volna… Igaz, zöld volt minden… A szarvasnak már dögszaga volt. Amikor ideértünk, elfogott a rettegés és a megkönnyebbülés egyszerre. Megvan! De meghalt… Borzalmas volt. Aztán a bánat és remény, hogy nincs meg, de legalább nem biztos, hogy halott.

Ágnes most először könnyezett, amióta találkoztak. Az elmúlt évek és a fiatalok konok lelkesedése a keresési akció iránt neki is erőt adtak, de ez az emlék felkavarta.

– Mondom, mire gondoltam – kezdte Zsolt, hogy új feladatot adhasson a nő agyának. – A szarvas valószínűleg megsérült. Nem tudom mitől, de egy ilyen erős erdei állat nem töri el csak úgy a lábát. Viszont nem jut túl messzire egy csúnya sebbel. Ez a fa lesz a kiindulópont! Körkörösen végigmegyünk kb. négy-ötszáz méteres sugárban. Tíz-tizenöt méteres csigavonalban, hárman, három nyomon. Ha bárki valami olyasmit lát, amitől egy életerős erdei állat egy nyugodt erdőben megsérülhet, ott megállunk, és körbeszaglászunk a géppel. Egyébként figyeljük az erdőt. Menni fog?

– Igen.

Eszter és Zsolt újult erővel vetették magukat a sűrűbe a kissé a tegnapinál hűvösebb időben. Enyhén csúszott minden. Az éjjeli páralecsapódástól és téli csapadékoktól felázott talaj miatt. Nem tudták pontosan, mit keresnek, hisz eltelt néhány év… Eszter céltalanul bekapcsolta a gépet is, Ági pedig időnként rápillantott a terminálra. Nem akarták ugyanazt a kört futni, véletlenül se. Két-három kilométerre lehettek a város határától, talán többre is. Nagyjából annak a körnek a legtávolabb eső szélén, amit Zsolt a háromtörzsű fa köré képzelt.

– Jaj, érzitek? – A nő arca szinte megdermedt rémületében.

– Igen.

– Valami dög!

Ági, aki eddig hősiesen taposta a csúszós tavalyi avart, mostanra összeomlott. Hullottak a könnyei. Amíg Eszter megpróbálta megvigasztalni, Zsoltnak más is feltűnt, az enyhe szagon kívül. Nem messze tőlük vastagon borított egy területet a bokor. Néhány fa is kinőtt belőle. Rengeteg hasonló cserjés rész mellett jöttek el, ezeket a fiú az idő előrehaladtával egyre kevésbé lelkesen körbevizsgálta a műszerrel. De az ágak kusza rengetegében csak egy pillanatra csontként felvillanó, a gépet egy mozdulatra az érdektelen alapállapotba taszító riasztásokon túl eddig semmire nem jutott. Leszámítva egy rakat tüskét, amik a ruhája és a bőre ellen indítottak módszeres támadást. Most azonban valami nem stimmelt. A dimbes-dombos tájban az aljnövényzet formája, sőt a peremén húzódó kiemelkedés sem tűnt természetesnek. Ráadásul ahhoz képest, hogy egy nagyjából kerek halmocskának kellett volna itt emelkednie, a bokrok laposak, a fák korán elágazók voltak. Mivel a növényeken nem volt levél, ez az elsőre nem is feltűnő különbség mégis szemet szúrt az elmúlt két napban egyre nyitottabb tekintettel járó Zsoltnak.

– Nem tetszik ez nekem. Nézzétek!

Ági és a menye erőt vettek magukon, és Zsolthoz ballagtak, aki azonnal a műszerért nyúlt.

– Ágak, levelek, kusza semmi – állapította meg unottan a lány, ahogy a kijelzőre nézett.

– Én nem megyek bele, az is tuti! Ezt figyeld!

Amennyire lehetett, kihajtotta a gépet, előre tartott karjában jó néhány méterrel pásztázott egy kicsit, majd a rögzített képet megmutatta.

– Az ágak mélyen folytatódnak az avarban. Ha ránézel, csak egy bokorcsoport, de túl mély a levél! Nem látszik, hogy a gallyak összefutnának egy gyökérzet felé!

A bokor- és facsoport egy szinte teljesen szabályos kört alkotott, ez még a sűrű erdőben is kivehetőnek tűnt. Itt-ott egy-egy fás vagy cserjés rész összenőtt vele. Elindultak a vonal mentén. Helyenként átvágtak a természet erői által összehordott más avarkupacon, de akkor is érzékelhető volt a széle. A szag forrását is megtalálták. Eszter még sikított is egy picit. Egy fiatal szarvas lehetett hajdanán, a koponyáján még némi bőr is volt. Zsoltnak viszont igaza lehetett. A fejhez látszatra nem tartozott test. Csak feküdt az avarban, jó néhány méterre a nem is annyira képzeletbeli kör határán belül.

Addigra már Ági is csak állt mellettük és elszánt tekintettel figyelte a tetemet. A fiú nagyon ügyelt, hogy még véletlenül se történhessen meg, amit mindenképp el akart kerülni. Ezért hozzáerősítette a kezében tartott bothoz a műszert, a készülék szíjával és a saját övével is biztosítva, majd a tetem felé tartotta. A jelentős erőkar miatt remegett egy kicsit a keze, de a rögzített 3D kép sokkoló volt. Az állat többi része is kirajzolódott a hamis színezésben. A csontok a kusza ágak és levelek által tarkított képben is sötétsárgán izzottak. A gép felismerte őket. Nem emberinek jelezte, de nem tudta, milyenek. Viszont mélyen voltak, és nem igazán adták ki egy szarvas formáját.

– Szerintem ez egy bombatölcsér, amit most kezd végleg visszatölteni a természet – állapította meg Zsolt. – Ez az állat beleragadt az avarba, mikor megpróbált átmenni rajta. Ki tudja, milyen mély… Az a szarvas tizenöt évvel ezelőtt valószínűleg a szélében botlott meg. Eltörte a lábát, kievickélt és ott múlt ki valahol a háromtörzsű fánál.

– Lehetséges, hogy Ákos itt volt, de nem találták meg a kutyák? Ez az állat is szaglik – kérdezte Eszter.

– Nem tudom. Nem vagyok erdész. Gondolom, annyira belepte az avar. Mélyebbre süllyedt. De tuti, ha körbejárnánk a műszerrel, lenne itt még csont…

Körbesétáltak. Csont is lett, a gép szerint mind állati. Szegény Zsolt fél kezével a nadrágját tartotta, másikkal a botot. Beállították, hogy a műszer közvetítse a képet Eszter termináljára, így láthatták, hogy mit mutat.

– ÁLLJ! – kiáltotta mindkét nő egyszerre. A fiú megállt. Megmozgatta a műszert. Nem volt fals!

Sérült emberi koponya – semmi. –Koponya, férfi – kusza összevisszaság. - Emberi koponya, sérülés a halántéknál – semmi…

Épp az érzékelési határon volt. Hosszabb bot kellett. Vagy bátorság. Zsolt elindult ott, ahol nem akart. Egyik kezében a fadarab, másikban Eszter apró ujjai, csuklóján Ági szorítása. Alig két métert haladtak óvatosan, de az avar minden centivel jobban csúszott, és vált gusztustalanul süppedőssé. A két nő megkapaszkodott egy-egy erősebb bokorban, Zsolt pedig görcsösen fogta a kezüket. Már majdnem derékig süllyedt az avarban, és ami alatta volt. „Most vagy soha!” Amennyire lehetett, előre nyújtotta a műszert, lassan pásztázta vele a teljesen nyugodtnak tűnő érintetlen, dohos erdőszagú leveleket.

Végül majdnem félmeztelenül húzták ki szegényt. Alsónadrágban és bokáig csúszott gatyában, rothadó avartól nyirkosan didergett, és nézte a csíkot, ahol felkavarták a halálos levélcsapdát.

Eszter a műszerrel matatott. Visszaszolgáltatta a fiú övét. Zsolt fázott és utálta magát, amiért ilyen mocskos lett.

Férfi koponya, erősen sérült. Kora 20-40 év. Bordacsontok, egy felkarcsont. Iszonyú mennyiségű kusza ág és egyéb törmelék. „Ez az átkozott kütyü hogy képes ebből felismerni valamit???” – gondolta a fiú.

– Ez nem Ákos… – sóhajtott Ágnes.

– Nem, de találtunk valakit! – állt meredten a levéltengert bámulva Eszter.

A lány ott maradt egy terminállal, Zsolt és Ági pedig szótlanul visszasétáltak a nő lakására. A fiú felvette a protektoros ruhájának nadrágját. Igazából maga se értette, miért nem abban járták az erdőt, hiszen kevésbé koszolódik és strapabíróbb. Aztán a visszaúton rájött. Sokkal nehezebb volt benne járni, viszont legalább száraz volt. Mire visszaértek, Eszter már beszélt a hatósággal.

– Itt lesznek, egy fél óra múlva. Azt mondták, tartsam a pozíciót. Megadtam nekik a GPS koordinátákat. Nagyjából elmondtam, mire számítsanak.

A közeledő jármű riasztó volt. Egy hatkerekű jószág, hasonló, mint amivel Károlyék rendelkeztek, de masszív rács, csörlők, rengeteg karcolás, ütődés és sárfolt ékesítette. Hatalmas, csörtető, és a békés érintetlen szunnyadó, tavaszi megújulására készülő erdőben ormótlan behemótnak hatott. Két terepszínű ruhás szakember ugrott ki belőle. Bemutatkoztak, majd felszereltek egy nagyobbacska állványt ott, ahol Zsolt begázolt. Egy jókora dobozból egy viharvert eszközt tettek fel rá. Hasonlított az Eszter táskájában lapuló orvosi kézi készülékhez, de mintegy négyszer akkora volt.

– Kérem, menjünk picit hátrébb, jelentős elektromágneses sugárzást generál! Ha nem muszáj, ne tegyük ki magunkat neki – utasította őket a Dániel nevű szaki. – Egyébként megkérdezhetem, hogy mit keresnek itt azzal a kézi CT-vel?

– A fiamat – mondta Ági.

A férfi agya járt pár másodpercet, aztán felkiáltott.

– Emlékszem magára! Jó rég volt! Nem találtuk meg, igaz?

– Hát nem… – a nő arckifejezése és hangsúlya inkább volt szemrehányó, mint szomorú.

– Sajnálom, hölgyem.

A gép csippant egyet. Befejezte a pásztázást. A másik férfi, egy bizonyos Boldizsár, aki jóval testesebb és komótosabb volt a társánál, izgatottan integetett a hatkerekű fülkéjéből. Testalkatát meghazudtoló fürgeséggel sietett négyükhöz, kezében egy viharvert, ipari terminállal.

– Ezt nézd, Dani!

A képen egy majdnem tökéletes csontváz rajzolódott ki a kusza ágerdőben. A gép a holografikus kivetítőn Vali készülékéhez hasonlóan pirosan jelezte, míg a jelentéktelen növényzetet fehérrel. A nagyjából elfektetett kúp formájú látómezőben azonban több, egyéb színnel jelzett más csont is volt. Egy nagy rakás „lehetséges maradvány” jelzésű sárga és narancs színű folt. Az Eszterék által talált ember az erdészek gépe szerint negyven körüli férfi. A gép még azt is megadta, nagyjából kettő-öt éve halt meg.

– Atyaúristen! – szörnyülködött Dániel. – Ez az a tag lesz, aki tavalyelőtt tűnt el! Az a részeges kutyasétáltató. Vagy hat kilométerre lakott innen. A hülye terrierje meglett, a város túlsó végén. Ott kerestük a manust is.

Majdnem egy órába telt, mire körbemérték az egész bombatölcsért. A jármű nagyméretű vetítője eléjük tárta a nagyjából ötven méteres csapda egy a tízhez méretű 3D modelljét. Még így is jó egy-másfél méter magas volt. Illetve mély…

– Elképesztő ez a gép – lelkendezett Zsolt.

Ám hamar elkomorult mindenki. Első ránézésre is legalább öt-hat különböző piros, vagy sötét narancssárga jelzés szerepelt. A már az imént is megvizsgált férfi holtteste a maga alig húsz centis valójában kísértetiesen lebegett a modell egy felsőbb részén. Ő volt a legmagasabban. A megszámlálhatatlan állati csont, és a szinte folyamatos fehér „zaj” közt Ági egy alig pár centis narancs jelzés mellett állt, és szinte a kezében tartotta. Alig felismerhetően volt emberi formájú a zavaros, kissé szétszórt ábra.

Valószínű emberi maradvány. 7-10 év körüli. Neme meghatározhatatlan. Jó harminc centivel lehetett a másik csontváz alatt, és az ábrán vagy két méterrel odébb, a tölcsér közepe felé.

A nő csak állt, és tudta, hogy a fiának embrió méretű kivetülését tartja a kezében. Egy hang nem jött ki belőle. Szinte szoborként meredt a hologramra. Senki sem zavarta meg. Végül egy perc után, picit elvékonyodott hangon, de határozottan megszólalt:

– Köszönöm uraim, majd értesítsenek!

Azzal kézen fogta Esztert és Zsoltot, majd elindult velük hazafelé.