Péter megszokta már, ha nagyon meleg van az épületben, amiben dolgozik. Ám nem mindenki volt ilyen lelkes. A fiú napjai különféle üvegcsarnokokban teltek. Vagy a szüleinél, vagy az Új Hangárban, ami sajnos minden erőfeszítésük ellenére melegebb volt még a környezeténél. Pedig éjszakánként mindent kinyitottak, nappal pedig szigorúan zárták. A nyár megállíthatatlanul vette át az uralmat, és sajnos erre nem tudtak még felkészülni. Ugyan Nóra többet utalt át egy kicsit, mint a nyomtató, és Zoltán is nagyon gáláns felajánlással tette nagyobbá a mozgásterüket, a klimatizáló rendszer kiépítését már korábban meg kellett volna kezdeni.

Az egész gárda ezen ügyködött. Károly nemcsak a filmezésben, de a munkaszervezésben is jó rendezőnek bizonyult. Maga is fürgén dolgozott, de nagyon örült, ha a nehéz fizikai részét rábízhatta valamelyik fiúra. Ástak, fúrtak-faragtak, csavaroztak egész nap. Tamás leginkább a logisztikát vállalta. Nem akarták az Erőmű gépeit használni, így a Szi-Fly autói és drónjai lettek az összehangolt beszállítási lánc legfőbb elemei. Bár Eszter már jórészt bűnbocsánatot nyert a múltkori incidensért, az emelési munkákat is a cégtulajdonos végezte. Ha pedig két gép összehangolt erejére volt szükség, valamelyik srácot kérte meg.

A nők egyébként is külön csapatot alkottak. Eszter és Nóra varázsütésre lettek elválaszthatatlan barátnők. Ezt Péter nem értette igazán. Úgy sejtette, lezajlott köztük valami beszélgetés. Csodálta érte mindkettőjüket. Különítményükhöz időnként Gabi is csatlakozott, aki egyébiránt gőzerővel dolgozott az új gépek szoftverein is. Igaz, más programozni valói is akadtak, amikből legalább meg is élt. A fizikai munka azonban neki is jót tett, saját bevallása szerint.

Nóra közölte: ha a többiek nem bánják, ő sem szeretne eltunyult mágnásként nézni, amint a többiek szorgoskodnak. Udvariasan hárított minden arra vonatkozó elszólást, hogy nélküle sehol se lennének, és bárhol megfogta a munka végét. Közben megpróbált a legnagyobb melegben is úgy öltözni, hogy a minimálisra csökkentse a feleslegesen rá irányuló tekinteteket. Ettől függetlenül a megfáradt férfiszemek elmélázva merítettek erőt néhány lopott pillantás erejéig, ha mást nem, a lelkük felfrissítése kedvéért.

János megszállottan munkálkodott. Már a birtokbavétel után szorgalmazta a szabad területek hasznosítását és gondozását. Mindenkit meggyőzött, hogy a föld akkor érték, ha dolgoztatják, ezért kezdeményezte a még elvethető kultúrnövényekkel való betelepítést, amíg nincs jobb ötlet. Ugyanakkor a három hatalmas üvegház körül gondozott, nyírt területet alakított ki. Új bokrokat is ültetett. A meglévő, gazban megtalált cserjéket pedig kiszabadította, és ha értékesnek találta, meghagyta, ha ilyenkor még lehetett, megmetszette. Így lett néhány formás csipkebokruk, pár kisebb orgona, bodza és kökény. Három valamirevaló fa is akadt, a magányos cseresznyén kívül. Egy öreg, de még életképes körtefát és két szilvát szabadított ki. Néhány tő szőlő is akadt, de ezeket menthetetlennek ítélte, és legnagyobb sajnálkozása közepette kiforgatta. A környék az elmúlt hónapok kedvező időjárása és a gondos kezek nyomán kezdett egész csinosan kinézni.

Vali is velük dolgozott. A kertészkedést ő sem találta túl megerőltetőnek, de remegésmentes ujjainak időnként a finom szerelési munkák kapcsán Károly is hasznát vette. Az orvos úgy érvelt, az Erőműben Zoltánon kívül úgysincs senki. Ha pedig Nóra autója itt parkol, azzal úgyis pillanatok alatt ott tud teremni, ha vakmerő sofőrje szabadjára engedi a csörtetni vágyó Varacskos Disznót.

A fúziós reaktor persze mintha megérezte volna, egyszer megharagudott rájuk. Zoltán fütyörészve munkálkodott néhány modulon a ToRule főhadiszállás hűtőrendszeréhez a szervizhangárban, amikor befutott egy vészjelzés. A tizenhatos blokk elégedetlenkedett valamiért, „szokás szerint”. A fiúk gyakorlatilag „leteperték” a hisztiző hűtőkört. Zsolt, Dávid, Péter és Tamás fél percen belül szárnyra kaptak, és öt perc múlva ott teremtek. A robot és Zoltán hathatós segítségével negyed óra alatt kicserélték a hibás alkatrészeket. Mire Károly a szárnyas emberek után mintegy tíz perccel odaért Nóra autójával, már csak a Bölcsőbe mehetett az elhasználódott elemeket pótolni. A szakállas mérnök nagyon büszke volt magára, amiért tizennégy perc alatt lenyomta kocsival a távot, és folyamatosan vigyorgott. Péter óvatosan megdicsérte. Nem vallotta be neki, amit tudott. Valit próbaképpen Nóra végigvitte. Kíváncsi volt, mégis milyen gyorsan képes odaérni. A nő magához képest óvatosan közlekedve is letudta kilenc perc alatt, de kérdésére közölte, hogy olyan hét és fél perc körül lenne a versenytempós szintidő, amit egyszer teljesített is. Ezen viszont maga is meglepődött, mert nyílegyenes repüléssel is alig volt kevesebb.

Zoltán leginkább a saját maga által irányított komplexum egyszemélyes hadseregként történő üzemeltetésével segédkezett, tehermentesítve a dolgozóit. Bárki bármikor a rendelkezésére kellett álljon, és a fiúk utóbbi gyors reakciója megfelelő visszajelzés volt számára, hogy nem is hagyják cserben. Megszállottja lett a Szárny projectnek. Simán dolgozott több ember helyett. Egyik nap János vakargatta a fejét, és úgy kérdezte meg félve a főnökét.

– Zoltán. Valamit nem értek. Vagy kezdek szenilis lenni, vagy nem emlékszem, mikor permeteztem a szőlőt.

– Ha elmondja valakinek, kolléga, nem állok jót magamért, de én voltam – válaszolta az igazgató. – Amint tudja, nekem is van vizsgám a Kolibrikre, és a robot segített a felszereléssel.

Mindenki lelkesen tette a dolgát, vagy amit annak gondolt. Egyedül a mindennapi egyéb kötelező teendőik jelentettek nehézséget, a fiataloknak. Tamás és Nóra is meg kellett éljenek valamiből. Zsoltnak az erőműtől kapott fizetése a futárgépek alkatrészellátásának csökkenésével megcsappant. Zoltánnak azt mondta, nem érzi jogosnak, ha azért fizeti, amit már magától is csinál. Az igazgató méltányolta a kérését, bár ő sajnálta a legjobban, amiért nem járulhatott hozzá a megélhetéséhez. Sokra becsülte a srácot és a munkáját. A pszichológus sem tehette meg páciensei elhanyagolását. Bár még mindig ő szorult a legkevésbé pénzre a csapatból, könnyen elszállingózott volna mindenki, így megszüntetve a biztos bevételét. Péter is megállapodott Tamással. Főnöke akkor fizetett neki, ha a fiú dolgozott is nála. Szülei ugyan ajánlgatták, hogy inkább költözzön hozzájuk, ha anyagi gondjai vannak, de megszokta már a külön lakást. Ráadásul édesanyja túl sokat aggódott, ha szomorúnak látta. A fiú közel járt minden erőműben végzett munkájának kikotyogásához, így inkább távol maradt. Kizárólag segíteni járt a Molnár birtokra, amikért jó ebédeket és vacsorákat kapott.

Az ifjú berepülő pilóták közül Eszter tudta a legjobban függetleníteni magát. Szüleivel közölte, saját közös vállalkozáson dolgozik a barátaival, ezért nem nagyon tud nekik segíteni. Édesapja oldala ugyan majd kilyukadt a kíváncsiságtól, de mivel a kislánya jókedvű és mosolygós volt, nem szólt bele az életébe. Akárkikből is állt gyermeke új társasága, úgy vélte, nincsenek rá rossz hatással. Ezért támogatta azzal, hogy nem dolgoztatta a családi cégben. Eszternek viszont a legtöbb spórolt pénze a melegházak tetejére „szóródott”, így kénytelen volt futárkodni. Senkinek nem vallotta be, Tamás pedig nem beszélt róla.

Úgy tűnt, mindenki boldog. Az egyik nap Péter mégis kissé szomorúan üldögélt Marikánál. A szakácsnő nem volt túl beszédes típus. A fiú szokatlannak tartotta valakitől, aki egy menzán dolgozik, és bárkitől bármit hall. Egy rossz pillanatában végül bevallotta neki levertsége okát. Hónapok óta, ha volt egy kis ideje, titkon a konyhán ült. Segített pakolni, evőeszközöket tisztítani, és közben beszélgetni. Elég egyoldalúan, bár nem túl sokat. Elmondta, hogy szerelmes valakibe, aki nem lehet az övé. Bár eleinte név és konkrétumok nélkül beszélt álmai hölgyéről, Nóra első ott elköltött ebédje óta a szakácsnőnek nem tartott soká összerakni, ki lehet a kiszemelt. Így amikor egyedül maradtak a hatalmas ebédlőben, Marikának néha Péter sóhajtozását kellett hallgatnia. A fiú érezte, nem kellene túlzásba esnie. Nem is akarta ezzel terhelni az asszonyt, de jól esett neki néha egy megértő ember közelében lennie. Amióta a pszichológusnő aktív része lett a csapatnak, a konyha egyre több segítséget kapott Pétertől, és egyre kevesebb magyarázatot.

A 3D nyomtató érkezését másnapra várták. Ezért Károllyal az élen mindenki kicsit izgatott volt, és a helyet készítették elő az átalakuló üvegházban. Egész délelőtt dolgoztak. Amikor szóba került az ebéd, kiszállítást kértek, hogy addig se álljanak le. Péter önként ajánlkozott a feladatra. Amint beült a Varacskos Disznóba, alig bírt a vezetésre figyelni. Gond nélkül megérkezett ugyan, sőt az ételt se rázta ki végül visszafelé. De közben azon járt az esze, miért célozgat neki Nóra folyton a munkájára, és arra, hogy milyen kellemetlen és fárasztó. A nő ugyanis sugárzott. Sokszor félholtra dolgozta magát Eszterrel fizikailag, de másnap kipihent volt. Ha a városban maradt a pácienseivel találkozni – legtöbbször virtuálisan – szinte kipihentebb volt, mint bármikor. Az a sok negatív hatás, amikről a fiúknak vallott, sehogy sem tükröződtek rajta. A fizikai fáradtságot ellenben sosem tudta palástolni, bármekkora rutinja is volt.

Péter kezdett semmit se érteni. Azt felfogta, hogy a csapat szimpatikus a nőnek. Ez az érzés a többiek részéről kölcsönös is volt. Egy darabig azt hitte, Károly valami többet is kap tőle, mint odaadó színészkedést és vezetési élményeket. De bármennyire is rávetítette ezt a szituációkra, végül érezte, ennek semmi alapja nem volt. Feltűnt neki az is, hogy szinte a forgatásokkor felvett elegáns vagy szép ruhák voltak a leginkább nőies darabok Nórán. Minden más szituációban úgy öltözött, mintha csak láthatatlan akart volna lenni.

– Vagy akkor hazudott, vagy most – suttogta a surrogó terepgumiknak, a földúton haladva. – Miért teszi? Szeretett. Vagy mégse? Meg akar védeni magától, vagy komolyan ilyen?

Már többször eltervezett Nórával egy beszélgetést, de sosem adódott rá alkalom. Az egykor annyira magabiztos fiú tehetetlenül figyelte, amint a korábban szemével villámokat szóró szemű Eszter boldogan pakol hatvan kilós tárgyakat legújabb legjobb barátnőjével a hangár-melegházban. Amíg Marikával bepakolták a tálakat és evőeszközöket, a szakácsnő mégis megkérdezte:

– Minden rendben? Nagyon lógatod az orrod. Még mindig kínoz a szerelem, fiam?

– Igen – jött a kurta válasz.

– Csak azt tudom mondani, amit a filmekben is mindig szoktak. Menj, beszélj vele! Talán ő is hasonlóan tanácstalan.

Péter egy pillanatra sem érezte úgy, hogy Nóra nem tudja, mit csináljon. Ám a tanács így kimondva nagyobb erővel bírt, mint eddigi satnya késztetése a kivitelezésére. Ha valamit megtapasztalt eddig a nőkről, azt feltétlen tudta: nem jó velük lelki tusáikról beszélgetni. Valahogy akkor is pontot kellett tenni a dolog végére. Túl drasztikusan és gyorsan ért véget anno, és nagyon máshogy indult újra. Valahol megértette Nórát, miért ragadt itt. Hibáztatni se tudta, hiszen ő maga volt, aki hülye módon újra képbe hozta. Ráadásul érdekes kalandokra hívta, amiknek úgysem tudott ellenállni. Elege lett viszont az önsajnálatból és a bizonytalanságból. Ezért leste a megfelelő alkalmat, amikor leválaszthatta Eszterről és Gabiról, néhány mondat erejéig.

Másnap reggel mindenki összegyűlt a nagykáli teherpályaudvaron. Az álmos rakodóellenőrök legnagyobb meglepetésére egy éljenző csapat fogta körül azt a jókora konténert, amit a daru kiemelt a teherkocsiból. ToRule felirat volt rajta. Ritkán láttak embereket ennyire lelkesnek egy szállított tárgy miatt. Károly aggódó tekintete mellett óvatosan, és ezért meglehetősen lassan elkocsikáztak vele az Új Hangárhoz. A hatalmas doboz éppen elfért az Erőmű hatkerekű járműjének platóján. Az épületbe jobb híján négy összehangolt hexakopterrel emelték be. Kényes feladat volt, amiben most Eszter is részt vett. Megoldották, majd a mérnökök anyai gondoskodása mellett megkezdték a szerkezet kicsomagolását és összeállítását.

Péterre ugyanúgy ráragadt a lelkesedés, de mivel nem érdekelték annyira a műszaki dolgok, mint a többieket, a sikeres átemelés után egyedül maradt. Zsolt és Eszter fegyelmezetten, hatalmas érdeklődéssel segítettek. Napok óta a gép összeszerelésének leírását olvasgatták a mérnökökkel és Tamással együtt. A lány a konzolok összeállításában szerzett tapasztalataival nem volt haszontalan, de Péternek és Nórának nem maradt munka. Végül, egymástól függetlenül kimentek a friss levegőre. A fiú elérkezettnek látta az alkalmat, amikor a kellemesen hűsítő meleg szellőben látta a nő haját mozdulni a cseresznyefa alatt. Udvariasan megkérdezte, leülhet-e. Amikor egy mosoly volt a válasz, letelepedett. Egy darabig szótlan volt. Megvárta, Nóra mivel nyit társalgást.

„Legyen övé az első lépés, én leszek a fekete bábukkal.”

– Tudod, azt hittem csillogóbb lesz, vagy valami – kezdte a nő.

– Mire gondolsz, ezt most hirtelen nem értem.

– A nyomtató. Mindenki vágyott rá, és még drága is. Ezért a pénzért nem is gondolok bele, mi mindent tettem meg. Tudom mennyire fontos. Meg is értem miért, de még nem értem, hogyan.

Péter eleresztette a füle mellett a középső mondatot, és inkább elmosolyodott.

– Károly már most úgy néz ki, mint aki mellette fog aludni.

– Az biztos – kacagott Nóra.

„Jó kezdés. Lépjünk valami merészebbet!”

– Itt lenne az ideje, hogy megismertesselek a Szárny szimulátor programjával. Ha összeáll a nyomtató, lesz ToRule 1.0, és beválthatom a neked tett ígéretem.

– Kedves vagy, de biztos, hogy ez jó ötlet?

„Gondoltam, hogy nagy a tempó, de nincs visszaút. Kihozom a vezért, már a nyitásnál!”

– Erről szólt az üzlet, és te tartottad a szavad, nekem is illene.

– Igazad van, de…

„Most jön a biztosan veled kéne? Nem, azt nem várjuk meg!”

– Milyen de, nincs de! Az üzlet az üzlet! – Péter bárgyún mosolygott, de belül az elméjében egy elszánt arc épp a nyelvére harapott.

– Oké! – adta meg magát a nő, és felpattant. – Mikor kezdjük?

„EZAZ!”

– Akár most – válaszolta flegmán Péter. – A konzol még az Erőműben van, nem hozták át. Indulhatunk?

– Versenyezzünk! – szaladt el Nóra.

A fiú szinte fel se ocsúdott, a nő már a kocsijánál állt, és a kezeslábast húzta magára. Mire a Szárnyáért ment, ellenfele már porzó négy kerékkel elrajtolt. Levegőben ugyan gyorsabb volt, de át kellett öltöznie. Vékony vászonnadrágban és pólóban nem repülhetett. Kapkodva magára húzta a gúnyáját és felcsatolta a lábára a vezérsíkokat, majd biztonságosan magára vette a gépét. Az autó majdnem egy perc előnyt összeszedett. Mire Péter utolérte, már legalább félúton jártak.

„Eszelősen hajt… Remélem, nem lesz baja. Vajon látja maga előtt azt a hatalmas kátyút? Nem!”

– Vigyázz! – kiáltotta, de persze eredménytelenül.

A kocsi lassítás nélkül robogott át a méretes gödrön. A fiú oda se akart nézni. Már látta maga előtt, amint a Varacskos Disznó hátára fordulva feldobja a talpát, illetve kerekeit, de egy nagyobb bólintással egyszerűen átvitte.

„Ja, hogy ez neki nem is gödör? Én kérek elnézést!” – csodálkozott, elfeledve a versenyt. Eszébe jutott, hogy amikor a lépcsőn versenyzett vele, annak mi lett a vége. Itt ilyesmire nem is gondolhatott. Ismét lemaradt, annyira elbámészkodott. Nóra egy egyenes szakaszon meglépett. Utolérte, elegánsan megelőzte, billegett egy kicsit előtte a levegőben bosszantásként, majd direkt nem hagyta le nagyon a kocsit. Így bemutathatott egy tökéletes landolást. Diadalittasan állt meg hangárkapu előtt. Nóra kiszállt, levette a sisakját, kibújt a kezeslábasból és elsétált mellette.

– Oké, gyorsabban repülsz… – lépdelt el halvány mosollyal, majd kinyitotta az ajtót, és beugrott. Visszanézett Péterre:

– … de én nyertem!

Mire a fiú beszaladt, hátán a nehéz géppel, a nő már a kiképzéshez használt eszközön üldögélt.

– Tudtam, hogy hencegni fogsz a leszállással, de a cél a konzol volt, emlékszel?

Péter nem bánta, amiért a nőnek igaza volt, sőt túljárt az eszén. Az számára fontos csatát ő nyerte. Ismét közvetlen kapcsolata lett Nórával, kettesben. Vagy legalábbis nagyjából kettesben… Zoltán ugyanis a Hangárban őrizte az Erőművet, kedvenc ábrája felett merengve.

– Jó napot! – köszöntek neki mindketten.

– Jó napot! Maguk nem a nyomtatóval foglalatoskodnak?

– Kiszorultunk – válaszolta Péter. – Helyette inkább betartom a Nórával kötött üzleti szerződés rám eső részét, vagy legalábbis elkezdem. A kiképzőkonzolt jöttünk használni.

– Persze. Sajnos nekem maradni kell, pedig érdekel az a masina.

– Nem elég, ha mi itt vagyunk? – lógatta a lábát Nóra az eszközön ücsörögve.

– Sajnos nem. Legalább a kapitány a hajón kell tartózkodjon, nem bízhatom két utasra.

– Ez igaz. Megpróbáljuk nem zavarni.

– Igazából örülök. Így én sem vagyok egyedül. Mostanában jobb szeretek társaságban lenni.

Péter elővett egy vezérlőkeretet, amit a Szárny emulációjára használtak, és felszíjazta Nórára. Elmagyarázta neki, hogy kell mozgatni, mi mit csinált, és be is mutatta egy holografikus modellen. A nő fegyelmezetten hallgatta, néha kérdezett, de amilyen forgószélnek tűnt pár perccel korábban a verseny alatt, annyira komolyan vette, amit a fiú mondott. Tanára csodálta ezért. Károly forgatásain is fegyelmezetten viselkedett, csak akkor vált játékos gyerekké, ha kérték, vagy ha lehetett.

Miután minden fontos instrukció elhangzott, Péter egy erre szolgáló kamerarendszerrel a védőruhájával együtt megalkotta a nő 3D modelljét, amit kiegészítettek a súlyadatokkal. Eleve az új Szárny paramétereire állították be a szimulációt.

– Alá saccolta a súlyt a gép – mosolygott Nóra. – Nehezebb vagyok.

– Az hogy lehet? Vékony vagy, sehol a felesleg.

Péter ezt tényként közölte, nem hízelegni akart.

– A hús nehezebb a zsírszövetnél. A program átlagokkal számol, én fajlagosan izmosabb vagyok.

Még így is vadító arány jött ki magasságra számolva, de a fiú most nem foglalkozott a szépség-matekkal. Csak a feladatára koncentrált. A nő élvezte a konzolt. Bár minden hibát elkövetett, amit hajdan ők is.

– Ne próbálj elsőre mindent, úgysem fog sikerülni – mondta Péter.

– Tudom. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű. De nektek olyan természetesen megy…

A fiú figyelte, Nóra miként küzd a levegőben maradásért. A modellje darabosan mozgott.

– Finomabban! A levegő máshogy áll ellen, mint az út, amin vezetsz. A drasztikus mozdulatok nehezen korrigálható túlforduláshoz vezetnek. Képzeld a tested részének a virtuális szárnyaid! A konzol nem csak a súlyod szerint mozgat. A technika odaszámolja a két profilt. Ami valójában emel téged. Ne feledkezz el a lábadon lévő szárnyacskákról se! Azt is azért tartja a konzol.

– Nehéz elképzelni.

– Utólagos elmondása alapján Gabinak is akkor sikerült, amikor odavetített magának a sisakjába önmagáról is egy ábrát a saját szeme elé. Akkor látta kívülről, mit csinált. Várj! Megkeresem, bekapcsolom.

Nóra eredményei drasztikusan javultak. A fiú egy darabig csak tőmondatokban irányította, ő pedig két órát repült a Mátrix eme elszeparált szegletében. Amikor elfáradt, ki kellett segíteni a konzolból. Alig állt a lábán.

– Ennyire még sosem ejtett rabul egy szimuláció. Csodálatos az Erőmű felülről! Ahogy elsuhan alattam egy-egy épület. Ti mindig ezt látjátok a valóságban?

– Meg még ilyenebbeket. Amióta szabad, és Tamás direkt kérte, bejártuk a környéket. A városok kivételével Budapest magasságától Miskolcig mindenhol jártam. Eszterék elmentek Sopronig is.

Zoltán egy idő után csatlakozott. Szívesen hallgatta Pétert, a fiú pedig nem bánta. Az igazgató szintén szeretett volna megtanulni repülni, és saját konzolján már sokat gyakorolt, de Péter tudásának apró finomságait is megosztotta velük.

Az elkövetkezendő napokban Marikán és Dávidon kívül senki mással nem találkoztak. Az ifjabb mérnök kénytelen volt néha leváltani Zoltánt, enniük pedig kellett. Az elektromérnök ezen kívül az Új Hangár energiaellátásán dolgozott. Attól a cégtől, amelyik az Erőműnek is szállította az újrahasznosítás helyett még a Spájzban felhalmozott áramtárolókat, vett öt darab aktív forgalomból leselejtezett hatalmas teherautó akkumulátort, és egy, az Erőművéhez hasonló, de négy nagyságrenddel kisebb elektronikát. Egyenletes tápellátást alkotott a nyomtatónak és más gépeknek. A többiek viszont mind az új bázison voltak. Károly vagy a hűtőrendszer, vagy a nyomtató szerelését koordinálta, aki pedig időt tudott szakítani rá, az segített neki.

Péter tanár úr óráin a Tamás készítette, és József által jóváhagyott tananyag is előkerült. Nóra lelkesen, a lehető legjobb magaviseletű diák módjára szívott fel minden információt, és annyit gyakorolt, amennyit tudott. Időnként sajnos kénytelen volt visszatérnie a pácienseihez, akikről mindig elég kétértelmű megjegyzéseket tett. Főleg ha közvetlen címzettjén kívül senki se hallotta. Ám a fiúnak kezdett szent meggyőződése lenni, hogy tanítványa ezt pajzsként használja ellene. Egy fölöslegesen hosszan kitartott mosolyt, egy csábos mozdulatot nem tapasztalt. Mégis valahol belül érezte, ez álca. Cserébe ő is a szigorú, de nagy tudású oktató eljátszására koncentrált.

Egyik nap Zoltán is kért egy órát, amikor Nóra még nem volt ott. Természetesen Péter nem tagadta meg tőle. Az igazgató, a fiú legnagyobb meglepetésére előszedett egy alkatára illő védőruhát, egy sisakot, és úgy szkenneltette be magát.

– Sajnos nálam nem téved a súllyal – mosolygott.

– Ezt már az előzetes szimulációkkal a könnyebb és erősebb ToRule el fogja bírni! – csodálkozott a fiú. – Gratulálok, uram!

– Köszönöm. Én is teszteltem, valóban elvisz. Az ugrás kritikus. Valószínű, teljes erőből el kell majd rugaszkodnom nekem is. Szeretném azt gyakorolni.

– Javaslom, akkor számoljunk rá pár kilót, hogy biztos legyen.

– Rendben.

Zoltánnak Nórával ellentétben nem a leszállással, hanem a felemelkedéssel voltak problémái. Péter mutatott néhány trükköt.

– Ha simán nekifut egy kicsit, az is sebesség. Közben már felpörgeti a motorokat. Arra figyelni kell, hogy majdnem pont felfelé irányuljanak, mert különben feldöntik. A szárnyakat pillanatszerűen kell kinyitni, pont abban a pillanatban, amikor előre dől, elrúgja magát a földről, és ráadja az energiát a tartalékból. Olyan, mint a benzines autókon volt. Gázt adni, és felengedni a kuplungot, legalábbis apám ezt mesélte. Bár gyanítom, az egyszerűbb volt.

– Értem.

Sokat próbálkoztak. Az ágykonzol ezt a mozgást nehezen követte le, és nehezen is szimulálta. Más megoldást választottak. Zoltán egy kézi eszközzel maga elé vetítette a saját ábráját, és a hangár előtt élőben próbálkoztak, a program pedig a mozgást elemezte. Kívülről vicces látvány volt. Egy vezérlőkerettel szaladgált egy nagydarab, sisakok férfi. Majd előregörnyedt, szökkent egyet. Ezután többnyire nagyokat esett.

„Az igazgató úr tényleg repülni akar!!!” – gondolta Péter. A védőruhában is fájdalmasnak tűnő eséseket figyelte. Hiába vett Zoltán a térdeire egy-egy szereléshez használt gumi védőszivacsot is, minden landolás kellemetlen lehetett. A szimulátort minden kísérlet után megállították, amikor tényleges tolóerő hiányában az igazgató visszaesett. Utána visszamentek az Ágykonzolhoz. Ha a programban felvett azonos testtartással és paraméterekkel a levegőben maradt, akkor sikerült. Hihetetlenül fárasztó, de eredményes mutatvány volt. A sok futkározásban még Péter is megizzadt, az igazgatóról egyenesen dőlt a víz.

– Ennyi elég lesz mára – lihegte. – Ha nem haragszik, lezuhanyoznék az időjáráskabinban. Addig megtenné, hogy nem enged be senkit?

– Igen.

A fiú kiült a hangár ajtaja elé őrködni. Nóra három perccel később érkezett.

– Szia! Félsz, hogy eldől az ajtó?

– Nem, Zoltán zuhanyozik, én vagyok a strázsa. A felszállást gyakorolta, élesben, Szárny nélkül.

– Hű, az fájhatott – fintorodott el a nő.

– Hihetetlenül lelkes. Egy nyikkanás nem hangzott el tőle.

– Ekkora testtel durva. Hogy akar repülni?

– Láttad volna egy éve! Vagy ötven kilót legalább fogyott. Csak egy mechanikus csontvázzal tudott járni. Zsolt és Vali segítettek neki.

– Eddig is tiszteletre méltónak tartottam, de ez komoly. Nem adja fel…

Péter hirtelen meglátta Nóra szemében a csillogást. A tárgya Zoltán erőfeszítése volt, de a nő mellé ülve a hangárajtó tövében, belenézett a szemeibe. Nem tudta kontrollálni a mondatait:

– Én sem adom fel. Ugye igazából már nem fekszel le velük?

Jó néhány végtelennél is hosszabbnak tűnő másodpercig egyikőjük se mozdult vagy beszélt. A nő nem menekült el, sem fizikailag, se verbálisan.

– Nem. Gondoltam, hogy rájössz…

– Akkor? Nem kezdhetnénk újra? Mondjuk nulláról. Felhívjalak egy új akciós nyereménnyel?

Nóra megfogta a fiú mindkét kezét.

– Miért akarod újrakezdeni? Csak egy ostoba öreg nő vagyok, te pedig egy helyes fiatal fiú. Ennyi ésszel és fifikával, ami neked van, bármelyik lányt megkaphatnád. Hónapokon belül akár ünnepelt pilóta is lehetsz, akinél sorban fognak állni a jobbnál-jobb csajok. Mind tőled akarnak majd repülni tanulni.

– De te szellemes vagy, okos és gyönyörű…

Nóra elengedte a kezét, és lesütötte a szemét.

– Nem leszek mindig gyönyörű. Mulandóbb, mint gondolnád. Megnéztem néhány tíz éves képet. Rengeteget változtam, és nem előnyömre.

– Elképzelni se merem milyen szép lehettél akkor!

– Nem is fontos. Ha csak azért választanál, mert szép vagyok, közlöm veled, hogy tizenkét év múlva te egy elegáns és jóképű, még mindig harmincas pasi leszel, én meg ötven. A szépség egy semmi. Hiába imádom és gyűlölöm magam ezért, inkább árt, mint használ. Nézd meg Gabit! A haján kívül semmi sem különleges rajta, mégis harmonikus kapcsolata van. Eszter pedig még maga se tudja, de Zsolté lesz, jó eséllyel örökre. Én viszont egyszer arra ébredek, hogy egyedül, korosan és csúnyán keltem fel. Ne a szépségemet nézd, mert akkor te se vagy jobb azoknál, akik ki akartak használni, és akiket én használtam ki végül általa.

Péter felfogta. Valahol mélyen tudta is, hogy ezt a vádat kapja, de kész volt a válasszal. Felegyenesedett, óvatosan felsegítette a nőt, és kezet fogott vele.

– Üdvözlöm, Molnár Péter vagyok, a ToRule cég egyik oktató pilótája. Én fogom Önt megtanítani repülni. Sajnos pár percet még várnunk kell, aztán kezdődhet a mai óra. Remélem, nem okozok Önnek csalódást, s élvezni fogja a munkát.

Nóra megértette a fiú szándékát.

– Rendben… – sóhajtotta, majd komor arca mosolygóssá változott. – Sándorfi Nóra, üdvözlöm. Már alig várom a kiképzést. Kérem, mutassa az utat! Szerintem tegeződhetnénk is, ha nem haragszik, azt hiszem ezt nekem illik felajánlani.

– Megbeszéltük.

– Akkor szia!

– Szia!

Végszóra, mint valami előre tervezett jelenet, Zoltán kinyitotta előttük a kaput.

– Á! Üdvözlöm, Nóra! Már bejöhetnek.

Az igazgatón a szokásos munkaruhája volt, és elegánsan meg is fésülködött. Elhaladva mellette Péter visszapillantott. Az igazgató kicsit fogta a térdét, de a fiú tekintetére elmosolyodott és kiegyenesedett.

Már javában nyúzták a szimulátort, amikor három Szárny landolt odakint. Zsolt, Eszter és Tamás futottak be az ajtón.

– Mindjárt itt vannak!!! – kiáltotta Zsolt.

– Kik mivel, hol? – kapta fel a fejét Péter.

– Dávid és Károly a hatkerekűvel. Gyártottak néhány új ToRule-t este! Nem is szóltak! Állítólag Ikarusz már repült az egyikkel, és még egyben van! – lelkendezett Eszter.

– Ki az az Ikarusz?

– Megrázó élményei ellenére elég csöndes figura – válaszolt Zoltán Nórának, aki érdeklődve lépett ki a virtuális térből, és ugrott le a konzolról. Nem firtatta, nagyjából sejtette a tényállást.

Eszter visszaküldte barátnőjét a digitális légtérbe, amíg várakoztak. Kíváncsi volt, mit tanult. Zsolt és Tamás is csatlakozott, végül mind őt figyelték. Ám amikor meghallották a hatkerekűt, majdnem Péter is magára hagyta a tanítványát.

Különösen Nóra dörzsölgette a szemét, amikor kiszaladtak a kapun. Károly szinte kirepült az utasfülkéből, és büszkén mutogatta a gépeket.

– Tényleg milyen könnyű!!! – lelkendezett Eszter.

– Olyan vékonyka. Biztos, hogy ez erősebb? – érdeklődött Péter.

– Tuti! – vigyorgott a mérnök. – Csináltam töréspróbát. Az a nyomtató egy csoda!

Kitépte az ezért meglehetősen durcás Zsolt kezéből a gépet. Kinyitotta, és a földre tette, majd ráugrott a ferdén álló szárnyra. A többieknek elakadt a lélegzete. A lányok fel is szisszentek, de végül Károly esett egy hatalmasat, hanyatt. A gép lerúgta magáról, és sértetlenül feküdt tovább a földön. Dávid a kollégáját, Zsolt a masinát kapta fel aggódva.

– Mondtam, hogy erős – fogta fülig érő szájjal fájós hátsóját az alkotó.

– Oszt’ meg-e mozdul-e? – kérdezte János, aki egyszer csak ott termett, Valival együtt.

– Szia, termékbegyűjtők orgonafakasztó félistene – üdvözölte szakállas kollégája. – Még szép! Tamás, ha volnál olyan kedves, még mindig te vagy a legtapasztaltabb.

– Nem! Él bennem egy emlék egy évvel ezelőttről. Mit szólnál Zsolthoz? – hárította a megszólított.

– Ne haragudjanak uraim, azt hiszem, ez a megtiszteltetés az enyém lesz.

Mindenki meglepetésére Zoltán átöltözött, és sisakkal a kezében állt mellettük. Döbbenten állták körül.

– De uram…

– Senkinek nem adok engedélyt az új gépek használatára az Erőmű védett légterében, amíg nem értem vele földet – azzal kivette Zsolt kezéből a megtaposott gépet.

Mindenki egyszerre próbálta lebeszélni, de az igazgató felemelte a kezét, és csendre intette őket.

– Károly, minden rendben a géppel?

– Igen, Ikarusz is ezzel repült, a 0000002-es számú. Beregisztráltam a tornyokra. Azért kérem, végezzen egy csűrőlap vizsgálatot, meg egy önkalibrációt.

– Rendben – Zoltán felvette a sisakját, megtornáztatta a gépet, felcsatolta a lábára a kisegítő szárnyacskákat.

– Hagyjanak egy kis helyet kérem, nem tudok simán felugrani!

Engedelmeskedtek. Az igazgató két-három, kecsesnek nem feltétlen nevezhető szökkenéssel felgyorsult. A motorok felvisítottak, majd a Pétertől tanult mozgással a levegőbe emelkedett. Egy darabig lélegzet-visszafojtva figyelték. Végül stabilizálta a röptét. Amint biztonságosabb magasságban egyenletesen szállt, sőt még meg is kezdett egy óvatos fordulót, üdvrivalgásban törtek ki. Akiknek volt, felkapták a sisakjukat, hogy kommunikálhassanak. Zsolt fel is szállt a régi gépével, hogy együtt repülhessen vele.

Péter megmutatta Nórának, miként kapcsolódhat be a beszélgetésbe. A fiú nagyon szívesen repült volna együtt a többiekkel, de inkább nem hagyta magára a tanítványát. Ismét nagyon jól esett neki a közelében lennie, amit már rég nem érzett ennyire felhőtlenül.

Zoltán borzasztó óvatosan repült. Bár a többiek nem láthatták, végig mosolygott. Szabadnak és könnyűnek érezte magát. A gép elbírta. Trükkökre ugyan nem lett volna képes, de emelkedni, süllyedni és fordulni tudott a fizika könyörtelen közbeszólásai nélkül. Már rengetegszer pördült át és zuhant le a szimulációban. Tudta, merre vannak a határok. Most a lehető legmesszebbről se közelítette meg azokat. Körberepülte eddigi életének egyetlen igaz szerelmét, az Erőművet. Olyan nézőpontból is láthatta, amilyenben eddig nem volt része.

A felszálláskor még jó ötletnek tűnt a berepülés. A leszállásnál ellenben nincs „B” terv. Tudta, még mindig nehéz testét a hirtelen lassítás fogja a szíjakhoz préselni, és akkor kell a leginkább észnél lennie, amikor a legjobban szorítanak a hevederek. Időnként még a fiatalok is panaszkodtak. Egyértelműen a landolás volt a legveszélyesebb rész. Végül rászánta magát. Amennyire lehetett, lelassított. A segédprogrammal, mely még leginkább elméleti értékek alapján működött az új géppel, megkísérelte a földet érést. Rengetegszer gyakorolta. A konzol párszor keményen meg is nyomta a testét, ha nem ment megfelelően a mozdulatsor. „Most sikerülnie kell!”

– Szép landolás! – dicsérte meg Dávid, aki a leghamarabb huppant le mellé.

– Köszönöm – válaszolta kurtán.

Eléggé fájt a lába, de megállt rajta. A térdének és a sarkának se tett jót a leérkezés. Ezt egy percig se mutatta ki, de örült, hogy nem kell sokat sétálnia a hangárig.

A tárgyalónál bensőségesebb hangulat reményében az étkezőben gyűltek össze délután. Zoltán lelkesen beszélt az élményeiről, de Tamás kérésére ő közölte mindenkivel a rossz hírt. Megparancsolta, az új gépekkel egyelőre senki ne hagyja el a védőterületet. Engedélye csak a béta Szárnyaknak volt az országos légtér használatára, az is ideiglenesen. Ez a hír nem aratott osztatlan sikert. A hangulatot ismét javítandó, Károly és Dávid ünnepélyesen átadták Gabinak a 0000001-es sorozatszámú gépet, amit valóban becsomagoltak és átkötöttek egy masnival. Még egy általuk kiállított tanúsítványt is kapott, miszerint ez a legelső darab. Gabi közölte, hogy elteszi. Így ahogy van. Amíg pedig nem dolgozik le vagy vesz magának egy másikat, ő a bétával repül. Ha pedig meglesz az újabb, azt is elteszi majd. „Mert ezek egyszer sokat fognak érni.”

Zoltán szinte le se vette a kettes számút, Péter pedig átadta a hármast Nórának. Most már biztos volt benne, hogy ezzel nem ér véget a kapcsolatuk. Eszteré lett a negyedik. Károly közölte a fiúkkal, rakja össze magának, aki akar egyet. Másnap ezért nagy volt a sürgés-forgás az új bázisukon. Végül összesen tíz darab készült. Egy ment az időjáráskamrába, egyet pedig Tamás rövid teszt után félretett a típusengedély megszerzéséhez, bemutató példánynak. A csapat tagja egy emberként sóhajtott fel. Fontos időszak zárult le, helyet adva egy újabbnak.