András gyakori vendég lett a csapatnál. Egyik nap felhívta Károlyt, hogy Nagykálba hozott valamit, és beugorjon-e. Aztán azzal végződött, hogy énekelve tért vissza a tesztelőkkel, a Tisza-tónál végrehajtott kalandról. Egy hét múlva már a mérnök hívta meg a nagy ünnepségre, amit a sikeresen megszerzett hatósági engedély alkalmából rendeztek. A pilóta viszont most vonattal jött. Nóra hozta be az állomásról. Amikor meglátta a nőt és az autóját a pályaudvaron, nem hitt a szemének. A Károly csak arra készítette fel, hogy a csapat legfrissebb tagja megy ki érte kocsival.

A szemei kocsányon lógtak, de nem tudta a nőt nézze, vagy a majdnem annyira érdekes járművet.

– Kis kezét csókolom, Kassai András!

– Üdvözlöm. Indulhatunk? A többiek már várják – válaszolta a testhez álló védőruhában Nóra. – Hoztam egy sisakot. Bukócsöves a jármű, hasznos lehet.

Beültek, de az utas szinte le se vette a szemét az érdekesebbnél érdekesebb látnivalókról. Sofőrje megkérdezte, nem bánja, ha rákapcsol egy kicsit. Naivan igennel felelt. Mire a hangárhoz értek, a sokat tapasztalt pilótának is zöldesszürke volt a feje. A nő mosolygott, András támolygott.

– Szia madártalan kacsalovas! – üdvözölte Károly.

– Ö.. Ögm… Br… Murgh… Szia! – nem sok hiányzott a rókakeltetéshez.

Ahogy Nóra diadalittasan belibegett a hangárba, mindkét szempár követte.

– Honnan szereztétek ezt a gyilkos gyönyörűséget? Azt hittem, megöl! Szép halál lett volna…

– Péteré volt, aztán eladta neki. Én alakítottam és festettem ilyen szépre – vigyorgott a mérnök.

András mélyeket sóhajtott, a gyomra tartalma jobb belátásra tért, így volt energiája csúnyán nézni.

– Nem a szekér! A hajtója!

– Ja, Nóra? Értem már... – Károly csodálkozása „épp csak” hatott mesterkéltnek. – A cseresznyefánk alatt találtuk. Egyébként kímélni akart, lassan jött. Láttam a térképen amikortól…

– Menj a fenébe!

Beléptek a terembe. Alig volt feltűnő, amikor a pilóta a teljesen kézenfekvő szék helyett látványosan megkerülte a fél asztalt, hogy a jobb kilátás reményében szembe ülhessen a három fiatal hölggyel. Marika tálalt, a többiek beszélgettek. Köszönetet mondtak Andrásnak, aki ugyan nem győzött szabadkozni, hogy még így is ő tartozik. Aztán elkezdtek mindenféléről beszélgetni. Épp a tervezett filmről és a marketingről volt szó. A szállítógép pilótája egy képviselőfánkot akart egyben betömni a szájába, és közben elmélyülten bámulta Gabi hajkoronáját. Egyszer csak lefagyasztotta a társaságot:

– Éf? Cfináfatok máf valammi igafán látfányofat? – lenyelte a falatot. – Bocsi. Szóval átrepülés a La Manche felett, vagy az Atlanti óceánon át Amerikába?

– A Csatorna nem lenne kihívás – vágta rá Tamás. – Az óceánjárás meg…

Károly a terminálját piszkálta.

– Lindbergh, az első ember, aki átkelt egy géppel, az útja igazolásaként kiadott papír szerint 5809 kilométert repült. Ezt harminchárom és fél óra alatt. Egyszerű átlaggal az százhetvenhárom óránként. A Szárny, pardon a ToRule olyan százhetven-kétszáz körül utazik, a fölött exponenciálisan több áramot zabál. Ráadásul ti mértétek ki, egyenletesen nagyjából három-négyszáz kilométert repül. Tizenöt-hússzor nagyobb a távolság. Elég lehetetlennek tűnik.

– Apróság! – kacagott András. – Majd utántöltünk a levegőben, mint a vadászpilóták.

– Azt hogy? – Péteren úrrá lett a tudományos érdeklődés.

– Kell egy kísérőgép. Kábellel, vagy akár indukciós töltővel megoldható.

– Az indukciós nem lesz jó! – Vali eddig egy szót sem szólt, de most mindenki ránézett. – Rengeteg kilowattórát kell átvinni rövid idő alatt. Az ehhez szükséges mágneses mező már megterhelné a pilótát.

– Akkor kábel. Precízen kell tartani a gépeket.

– Tegyük fel, hogy ez kipipálva. Valakinek kicsit több mint egy teljes napot kéne repülnie, és már kettő óra is borzalmasan kényelmetlen. Bármennyire is élvezem egyébként – panaszkodott Tamás. – Lindbergh legalább ülhetett a kényelmes „karosszékében”. A maga módján ő is hibbant lehetett, de ez őrültség.

– Én elég őrült vagyok! – lelkesedett Zsolt.

– Na persze.

– Komolyan megcsinálom! Majd Károly alkot valami fejtámasztót, meg kitaláljátok a köldökzsinórt.

– Legalább huszonnyolc óra, étlen-szomjan? Mást ne is mondjak, miként pisilsz? – kuncogott Péter.

– Az még megoldható lenne – Vali viszont komoly volt. – A vizeletet el lehet vezetni, a székletet pedig ki lehet sakkozni ennyi időre. Kell viszont valami tartály, amiből folyadékot és esetleg tápszert tud szívni egy csövön. Az szükséges lehet, ha tényleg még a gépre se akar leszállni.

– Te vagy az emberem, doktornő! – Zsolt teljesen beleélte magát hirtelen.

– András, magára nézek, de persze csak puszta véletlenségből: honnan szerzünk kísérőgépet? – Zoltán a lényegre tapintott.

A pilóta a fejét vakarta.

– Hát… Már a kiképzésetekre ellőttem a szívességkvótámat. A legutóbbi tesztért meg kifejezetten morogtak. Főleg, mikor az a forgalomirányító azt mondta, „nem hagyom jóvá”. Ezek meg nem meghallgatták? Na, mindegy. Viszont talán kiváló reprezentációs út lenne a cégnek a kíséret.

– Egyáltalán a Kacsa van olyan ügyes költöző madár, hogy átrepülje a nagy vizet? – akadékoskodott Péter néhány másodperc hümmögő, gondolkodó csend után.

András büszkén kidüllesztette a mellét.

– Igen! Simán átviszi. Nyolcezer kilométert tud repülni a saját akkujával. De a Szárny etetésére úgyis tele kell pakolni a rakteret árammal. Úgy még az egyenlítőt is bevállalnám vele. Ráadásul éppen azért ideális, mint amiért a Tiszta-tónál is az lett volna. Ha baj van, úszik az óceánon, mint minden rendes vízimadár.

– Mikor indulunk? – pattant fel Zsolt, aki már kész tényként kezelte az utat.

– Lassan a testtel! – Tamás nem volt annyira elragadtatva az ötlettől. – Ha egy éjszaka gürizel Károly mellett az Új Hangárban ToRule szárnyakat gyártva, és utána legalább tizenkét órát repülsz körbe-körbe a védőterületen, és álmodból felverve is megy a légi tankolás, akkor talán. Addig szépen ülj le!

– Ne már! Simán! – lelkendezett a fiú.

– Oké, ha tartod, én is tartom. Persze ha András szerez gépet, Ja, és a hatóságnál el tudjuk intézni az engedélyt, amihez még így is hozzávágtak húsz oldal feltételt. Aztán az egész útvonalat le kéne zsírozni a különféle nemzetközi hatóságoknál…

Eszter, aki Zsolt mellett ült, aggódva szólt közbe:

– Mi lesz, ha mégis elalszol, vagy valami baj van, és az óceánba esel?

– Tudok úszni! – mosolygott rá teljes természetességgel a srác.

Műszaki hibás géppel, hulla fáradtan a házméretű hullámok közé csapódni egy viharban… Az igazából gyerekjáték. A fiú arcán legalábbis semmilyen hasonló kétely nem látszott.

András maradt még egy darabig. Amikor azonban kezdett betelni Nóra látványával, és a tervezett vasúti összeköttetés is sürgette, ő bontotta meg az asztalt. Választania kellett, ki vigye vissza. A képviselőfánkok a gyomrában komoly harcot vívtak volna, ha a szemére hallgat. Így végül győzött a józan ész, és Tamással ment.

– Nem akartam Zsolt előtt túlzottan kimutatni, de meg tudom érteni a srácot. Azt hiszem, élete kalandja lenne – motyogta a futárcég tulajdonosa vezetés közben.

– Talán az enyém is. Megpróbálom beadagolni a cégnél a dolgot. Ugye már nem titkos a project?

– Úgy tudom, nem. Tervezünk néhány sétarepülést Nagykálban is. Csak egyeztetnünk kell Józseffel a hatóságnál, mert kicsit máshogy gondolja a városi légterek használatát, mint én. Azt írta, a ToRule elvileg az ő áldásukkal Európán belül nem lenne nagy gond. De az amerikai kollégáit nem ismeri, és akkor még nem is volt fontos.

– Ha már az én ötletem volt, utánakérdezősködöm óvatosan. A cégnek van némi kapcsolata. Elég sok országban jelen vagyunk.

– Te tudod, kolléga. Még egyszer köszönjük a Tisza-tó feletti kalandot! József nehezményezte ezen teszt hiányát. Így pótolhattuk. Nem lesz bajod a cégnél?

– Nem, megoldom. Kedvelnek, vagy legalábbis eddig azt tették.

Zsolt nem volt hajlandó lemondani az interkontinentális útról. Addig rágta Károly és Vali fülét, amíg ki nem dolgoztak egy repülési kényelmet biztosító fejtámaszt. Kitartóan repült, egyre többet és többet. Megdöntötte korábbi rekordját az „egy töltéssel hány kilométert tudok megtenni” számban, ami az erősebb akkuval nem is volt annyira nehéz. Az éjszakai folyamatos szárnyalást is tesztelgette. A gép immár megfelelt a műszeres repülés kritériumainak, így feltett szándéka volt le is vizsgázni belőle. Ezen sem múlhatott. Ő maga beszélt Józseffel, aki legnagyobb meglepetésére azon se akadt fenn, hogy a fiú jobb híján a saját Szárnyával akart részt venni a vizsgán.

Egyik nap az Új Hangárban Eszterrel futott össze. A lány épp hiába kérlelte Dávidot és Károlyt. Arra próbálta rávenni őket, ha egy mód van rá, nyomtassák ki végre Tamás összetört gépének elemeit, és rakják össze. A két mérnök épp alig lógott ki a klímaberendezésből. Meg akarták csinálni, mert elegük volt abból, hogy melegük van. A nyár eleje sajnos az Erőműben is adott nekik némi munkát, így kevesebb szabadidejük volt, mint képzelték. Zoltán se tudott mindent megoldani helyettük.

– Tessék, Zsolt is ért a nyomtatóhoz, a tervek ott vannak, megcsinálja neked – morgott Károly.

– Tényleg segítek – bólintott a srác.

A fiú, belenézett a kék szemekbe, és nem is mondhatott mást. Amióta elkészültek az új gépek, picit hanyagolta a kolléganőjével való érintkezést. Nehezére esett közelednie. Nem a szándék hiányzott, hanem az önbizalom. Kimaradt neki a tapasztalat. Amíg Erdőtelek volt az otthona, túl fiatal volt a szerelmi játszmákhoz. Tizennyolc évesen még csak a csalódások gyűltek. Utána beszippantotta a Mátrix, és a megélhetés viszontagságai. Ráadásul sokáig élt benne a lány első, korántsem hízelgő megjegyzése. Aztán az az információ a házasságáról. A közös kalandok érdekesek voltak, mosolyogva gondolt vissza a legtöbbre. Viszont már-már betegesen félt egy visszautasítástól.

A nyomtató csendben zümmögött. Mindent beállított rajta, a gép pedig még mindig azt az érdekes új-masina szagot árasztotta. Pedig már belehajtottak néhány munkaórát. Közben volt idő Esztert nézni és gondolkodni. Pétertől nem akart tanácsot kérni, Károllyal sem szívesen beszélt nőügyekről, amióta úgy érezte, a tyúkszemére lépett, amikor a repülésfóbiájának okairól kérdezte. Még Tamás jöhetett volna szóba, de valahogy tőle meg nem tudott mit kérdezni. Átfutott az agyán, hogy akár Nórával is beszélhetne, elvégre pszichológus, de elvetette, hiszen mégiscsak nő…

Maradt a szemlegeltetés. Most épp kinek mi. A lány érdeklődve nézte, amint a gép a semmiből formába öntötte a bonyolult formát. Hátra tett kézzel hajolt közel, és elmélyedt a procedúra vizsgálatában. Később időnként bátortalanul követve ujjaival a készülő modulokat. Zsolt pedig a vizsgálódó Eszter nézegetésében merült el. „Milyen pici, törékeny kezei vannak!” Körbe-körbe sétálgattak. Az apró karok tulajdonosa egyszer szembe került vele, de nem vette le a tekintetét a sürgő-forgó nyomtatófejekről. A fiú viszont lopva be akart lesni a póló nyakkivágásán. A ruhadarab viszont nem engedett, vagy viselője nem tartotta magát megfelelően. A haja ellenben szépen és érdekesen omlott a vállára. A másik oldalon a füle mögül csak egy tincs szabadult el, lágyan keretezve a gazdája arcát. Egy pillanatra össze is néztek, de mindketten elkapták a tekintetük.

– Kész van! Kivehetem onnan? – ujjongott a lány.

– Várd meg, amíg kiadja magától! Addig szilárdul, és még kezeli is valami anyaggal, amitől fényesebb lesz, ha polírozod. Ez is egy kiegészítő, amihez Károly ragaszkodott.

– Juj, de izgi!

– Az. Sokkal szebben dolgozik, mint ami elpatkolt a Bölcsőben, és ügyesebb trükköket is tud.

Pár perc múlva Eszter örömmel szorongatta a kész tárgyat.

– Milyen könnyű! Volt a kezemben a törött, nehezebb volt, pedig abból hiányzott.

Óvatosan felpolírozták, csillogott-villogott. Zsolt még össze is tudta rakni a gépet, amire büszke volt. Főleg, mert a lánynak is nagyon imponált vele. Óvatosan megröptették a drónt. Eszter nem merte még egyszer irányítani, de a fiú rávette.

– Ne félj tőle! Akkor más géppel is benned marad a rettegés. Hajtsd meg egy kicsit!

Végül vagy egy órát szálldostak vele. Zsolt szívesen mutatott pár új fogást. Ősszel, amikor Károlyt is oktatta, Eszter is vett pár leckét tőle, de azokat mindig a Mátrixban, egymástól távol oldották meg. Most azonban itt volt mellette, és újra és újra megérinthette az apró kezeit. Eleinte nagyon félt, de tanulója egyszer sem jelezte, hogy a tanára átlépte volna a hatáskörét. Sőt, egyik alkalommal egy félszeg mosolyt is kapott érte.

Dávid visszahívta a fiút az üvegpalotába. Valamit segíteni kellett nekik. Zsolt sajnálta, de ment, mert nem hagyhatta őket cserben. Félt, hogy a pilótalány elröppen, mire újra vele foglalkozhat, de Eszter megvárta. Végül ő is segített.

– Átugrunk ebédelni Marikához? – kérdezte a fiú, a lehető legtermészetesebb hangsúllyal.

– Persze! – mosolygott rá mind a harminckét tökéletes fogával a kollegina, és már szaladt is felvenni a repülőruháját.

A hatalmas ebédlőben nem volt senki, csak a szakácsnő. Ha valaki éhes volt, már rég erre járt. A futárgépek is elvitték az utolsó kiszállítandó adagokat. A fennmaradt mennyiség azonban bőven elég volt kettejüknek. Elfoglaltak egy távol eső asztalt. Az András által kitalált tervről folyt a társalgásuk nagy része.

– Tényleg nem félsz? Elromlik valami, és az óceánban végzed!

– Semmi baj a gépekkel, és nagyon fogok vigyázni. A Döglött Kacsa pedig ott lesz, ha baj van. De ez olyan vállalkozás, amire nem mondhattam nemet. Miért félnék?

– Az a hatalmas víz. Én nem bírnám ki.

– Miért? Ijesztő az óceán?

Eszter nem válaszolt azonnal, amikor megtette, alig volt hangosabb suttogásnál.

– Nem tudok úszni.

Zsolt majdnem kikacagta, de végül meggondolta magát.

– Akkor miért jöttél velünk a Tisza-tó fölé? Ott volt esélyünk leesni, ha Gabi tévedett volna a szimulációval.

– Gondoltam, elkaptok…

A lány mosolygott, de a hangjában érezhető volt. Inkább csak azért vállalta, hogy ő is ott legyen, hiszen van olyan vakmerő és ügyes, mint a többiek. Sőt! Ügyesebb Dávidnál, aki nem jött, pedig neki van is szakszolgálati engedélye. Gabival és főleg Zoltánnal ellentétben, aki nagyon sajnálta, amiért ennek hiányában nem mehetett.

– Látod, mégis bátor vagy! – Zsolt bárgyúnak találta a mondatot. De már kiejtette a száján, nem vonhatta vissza. – Ha akarod, megtanítalak úszni. Egyáltalán nem nehéz, ha már repülni tudsz.

– Oké!

A fiú hirtelen nem is értette. Kellett néhány másodperc, hogy felfogja, nemcsak kettesben ebédel vele, de még az ötleteire is vevő.

– Rendben, mikor óhajtod?

– Nem tudom… Majd szólok.

Ebben maradtak.

Másnap délután Tamás szervezett a Szi-Fly pilótáknak egy külön találkozást, amire Dávidot is szívesen látta volna. Aki viszont beosztása szerint a szervizhangárban kellett legyen, így a többiek alkalmazkodtak. Természetesen Károly se hagyhatta ki a megbeszélést, mert videózni valót szimatolt. Majdnem ugyanúgy gyűltek össze, mint első nap, amikor a fiatalok a hangárba érkeztek, és nem is túl sok hiányzott az egyéves évfordulóhoz.

„Mennyi minden történt azóta! Már többen is vagyunk, és az a sok élmény!” – gondolta Zsolt, miközben jókedvűen szaladt az épület felé. Már semmilyen megerőltetést nem jelentett neki a táv lefutása, ráadásul napok óta kicsit alább adta a meleg. Enyhe szél is volt, így a teste túlhevülésével sem volt gondja.

Tamás, miután megbocsátóan átölelte a lányt, amiért az gyönyörűen helyreállíttatta a gépét, a tervezett városi repülésről beszélt. Bemutatta Gabi és Dávid új kreálmányát, melyben a kopterekhez készült urbánus környezetben lehetett a ToRule-okkal repülni. Mindenkinek meghagyta, hogy amennyit csak lehet, használják. Óvatosságról prédikált hosszasan. Mondván, mi sem hiányzik jobban, minthogy a nagy nyilvánosság előtt érje baleset valamelyiküket. Zsoltnak volt ideje a hallgatás közben Eszteren legeltetni a szemét. Péter vállalta a virtuális valóság kipróbálását a többiek előtt is. Így mindenki az ő képét nézte pár percig, egy kivétellel…

Napnyugta lett, mire befejezték. Dávid műszakja lejárt, Károly váltotta. Tamás felajánlotta a fuvart a hazajutáshoz, de végül csak Péter és a fiatalabb mérnök ültek be hozzá. Eszter udvariasan visszautasította. Zsolt pedig maga se tudta miért, de inkább szintén maradt. Titkon abban reménykedett, hátha együtt sétálhat hazafelé a lánnyal, ám a maradásának okát nem értette. Végül valóban a hangár előtt találták magukat, de nem indultak el a hazafelé vezető úton.

– Szívesen úsznék egyet – vetette oda végül Eszter. Olyan természetes hangon, mintha csak arra invitálná a srácot, repüljenek egy kört másnap délelőtt. Ami nekik megszokottabb tevékenységgé vált, mint egy átlag Mátrix-lakosnak három perc séta.

– Rendben… – Zsoltnak már igazán meglepődni se maradt ideje, úgy meglepte. – Szólok Károlyunknak, hogy ha lehet, fűtse fel a medencét.

A hangárba szaladt, és a lehető legtárgyilagosabb hangon megkérte: ha van egy kis fölösleges hő, azt irányítsa az egyik legkisebb bányatóba. A szakállas Mikulás mosolygott, és csak annyit kérdezett: „Hány fokosra óhajtja a fiatalúr?” Illetve rátukmált néhány nagyobbacska törölközőt. Szabadkozott, amiért nincs fürdőköpenye. „Elvégre ez mégiscsak egy hűtőtó, és nem holmi szállodai wellness medence.” Zsolt kifelé indult, de még a lelkére kötötte, hogy vigyázzanak magukra, mert ő inkább nem fogja figyelni őket a kamerákkal…

– A hármas tóhoz megyünk – mondta a lánynak. – Az, amelyik Papagáj toronytól kicsit északra kezdődik…

– Tudom. Elég messze van. Miért nem az ötös, ami itt kezdődik ötszáz méterre?

– Károly azt mondta, ezt tudja hamarabb felfűteni. Így is kell neki negyed óra, mire legalább a hőcserélők körül huszonkét fokos lesz.

– Brr, az hideg, nem?

– Úszni nem. Ha mozogsz benne, megszokod. Kellemes lesz. Huszonöt fokosra kértem a kedvedért, de az időbe telik. Most olyan tizenkilenc-húsz lehet. Mire odasétálunk, már talán termelnek elég hőt a mini csillagok.

Időközben a sokkal távolabbi, hatalmas csillagok is kezdtek érzékelhetőek lenni. Az egyre mélyülőbb kék égbolton a fényesebbek már láthatók voltak. A tücskök és más éjjeli lények rázendítettek. Ezer apró nesz hallatszott mindenfelé. Csak a két fiatal bandukolt törölközőkkel a vállán a holdfényes estében. Zsolt majdnem kinyújtotta a kezét Eszteréért. Majdnem megállapította hangosan is, hogy ez milyen romantikus, de végül elvetette az ötletet. „Fontos feladatom van, úszást fogok oktatni.” Közben eszébe jutott valami. Megszárítkozni meg tudnak, de ő miben fog úszni? A lány biztos készült, hiszen eltervezte. De ő? Az alsónadrágja ugyan sötétebb színű volt épp, és a holdfényben úgysem sok minden látszik, de mégis… Elméjében megrántotta a vállát. Gondosan ügyelt, a teste ezt véletlenül se kövesse. „Mindegy.” A beálló kínos csend ellen inkább a repülés és az úszás hasonlóságairól beszélt.

– A közeg ellenállóbb, de könnyebb is felhajtóerőt csinálni, ráadásul kevesebb is kell, mert az emberi test nagyjából azonos sűrűségű az édesvízzel. A kéz- és lábfejed lesz a propeller lapát, és maga a tested a szárny. Csak jól kell megválasztani a támadási szöget, és a vízen fogsz maradni. Mindössze a fejed kell kinn tartani, azt is leginkább csak a légvételek idejére.

A monológ legalább elterelte a fiú figyelmét. Eszter pedig lelkesen hallgatta.

Megálltak a tavacskával szemben, egy darabig csak nézték.

– Milyen csendes – suttogta Eszter. Mint aki attól fél, a víz megijed a hangjától.

– Mindig csak elrepültem felette, de közelről tényleg békés – dörmögte Zsolt.

– Miért nem építenek köré egy strandot? Az egyik tó még a védőterületről is kiér.

– Tilos benne fürdeni. Annál a tónál kerítés és táblák is vannak. Végszükség esetén az Erőmű rövid idő alatt képes hatvan-nyolcvan fokosra fűteni egy ilyet. A hűtővizes csövek körül a legveszélyesebb.

– Mi nem kerülhetünk bajba?

– Nincs vészhelyzet, és reméljük nem is lesz. Károly pedig vigyáz ránk – mosolygott Zsolt. – Én meg rád. De ha nem akarsz fázni, egyelőre a hűtőcsőnél fürödhetünk. nem túl közel és nem túl messze.

Eszter fülét leginkább az a mondat érdekelte, hogy a fiú vigyáz rá. Javasolta, ne csak nézelődjenek, ússzanak is. Leültek az egyik törölközőre. Levették a cipőjüket, és minden egyéb felsőruhájukat. Zsolt hamarosan ott állt a lány előtt egy szál alsónadrágban, és szabadkozott.

– Sosem gondoltam volna, hogy ma fürdőruhát is kellett volna hozni. Ne haragudj…

A lány válaszként egy mozdulattal levette a pólóját, amire hirtelen csönd lett.

– Nekem sincs fürdőruhám. Próbáltam venni ma, de nem kaptam. Melltartót meg nem hordok. Úgy néz ki, az egész országban csak mi akarunk strandolni.

A fiú hiába próbálta nem az apró, de feszes és alapvetően formás ciciket nézni szótlanul.

– Mi van, nem láttál még nőt? Be se lehet úgy kapcsolni a Mátrixot. Különben is, a te melled nagyobb. Ne bámulj már! Fázom így, menjünk!

– Rendben.

Elindultak a víz felé, de Eszter majdnem annyira meglepődött, mint a leendő úszásoktatója. A fiúra úgy emlékezett, mint egy mázsa feletti macira, aki a kihalt utcákon cammog, az egy óra körüli futástól izzadt pólóban érkezik a hangárba, és száztíz kilón hagyja a szimulátort. Bármennyire is megkedvelte a személyiségét, ez a kép lassan kopott az emlékezetéből. Ám ha nem is egy kidolgozott felsőtest, de látható mell-és karizmok, feszes combok és férfias alkat rejtőzött a póló alatt. Repülés közben vagy télen ez nem tűnt fel neki igazán.

– Futás! – kiáltotta a lány, és nekiiramodott, hogy zavarát leplezze.

– Vigyázz, gyorsan mélyül! – hallotta a fiú hangját, de már késő volt. A lány alól eltűnt a talaj, a lendület tovább rántotta a mély víz felé. Átcsapott a feje felett a csendes és sötét tó, melyben nem látott. Hirtelen azt sem érzékelte, merre van a fent és lent. A víz az orrába ment, de nem szívott be többet. Kevés levegője maradt, talán kiáltott, amikor elmerült, nem emlékezett. Kétségbeesetten próbálta megtalálni a talajt, kapálózott. Alig néhány másodpercig tartott. Erős kezek ragadták meg, igen határozottan. A felszín fölé rántották.

– Nyugi! – hallotta Zsolt lágyan zengő hangját. – Nem kérek még egy rúgást!

Eszter megnyugodott. Körülbelül úgy csimpaszkodott a fiú nyakába, mintha egy szakadék szélén állnának, és nem azt a pár kilót kellene tartani, amit a víz felhajtóereje nem kompenzált. Egy kicsit prüszkölt és köhögött. Megpróbált megszabadulni a kellemetlen érzéstől, amit az orrába ment a víz okozott.

– Jól vagy? Kivigyelek?

– Jól. Ne!

Talán egy picit tovább maradt a fiú karjaiban, mint kellett volna. Eszternek jól esett egy kicsit csüngeni rajta.

– Leteszlek, jó? Itt leér a lábad, de semmi hirtelen mozdulat!

– Oké.

A lány talpai puha, hűvös iszapot értek. Lábujjait bizonytalanul a kissé gusztustalan érzetű trutyiba mélyesztve egész szilárnak bizonyult. Nagyon lassan engedte el a fiú nyakát.

– Miként akadályozod meg, hogy az orrodba menjen a víz? – kérdezte, még mindig azzal a kaparó érzéssel.

– Ha alámerülsz, egy kicsit mindig fújj ki, ha máshogy nem megy, és aztán ott állítsd meg! Nem fog visszacsurogni. Próbáld ki! A füledbe se folyik be, csak ha nagyon gyorsan és ügyetlenül csap bele.

– Most nincs kedvem visszamerülni.

– Csak nyugi, mert akkor úszni se fogsz. Itt vagyok. Ha akarod, fogom a kezed, és ha megszorítod, kihúzlak.

– Nem kell! – „Meggondolatlan buta lány vagy Ménesi, dehogynem!” – De azért figyelj!

Erőt vett magán. Néhány mélyet sóhajtott. Megnyugodott. Összeszorította a száját, becsukta a szemét, és óvatosan leguggolt. Zsolt figyelte és óvta. A víz pedig így már újra nem volt olyan rémisztő. A lágy folyadék átcsapott a feje felett, de már nem volt baja vele. Súlytalannak érezte magát. Lábujjaival a talajba próbált kapaszkodni, de ha összébb akart húzódni, felemelte a víz. Úgy maradt. Feje búbja majdnem kiért. Érdekes élmény volt. Valóban nem folyt be az orrába a víz, csak a saját vérének zúgását hallotta a fülében, és az őt körülölelő emelő erőt érezte, mely egyenletesen érintette mindenhol.

Pár másodperc múlva felemelkedett egy légvételre. Picit gyorsabb volt, mint kellett. Megbillent az egyensúlya, majdnem orra esett. Zsolt elkapta.

– Óvatosan, megfontoltan! Egy picit a felhajtóerő megkavarja az egyensúlyérzéked, főleg ha nem is látsz. Elvileg hamar megszokod.

– Nagyon érdekes odalent. Kezdem megérteni a búvárokat.

– Ahhoz nem értek, de biztos jó lehet. Mint lassan repülni. De gyorsan repülni izgibb.

– Ússzunk akkor!

– Rendben.

Zsolt elmagyarázta, hogyan maradhat fenn akár függőlegesen is, ha csak a kezeit apró szárnyaknak használva, ide-oda mozgatja. Hogyan tapossa a vizet. Megtanította a mellúszás mozdulataira. Tanítványa könnyen vette az akadályokat. Hamar átérezte a levegő és a víz párhuzamát, ügyesen követte az utasításokat. A mellúszás könnyű volt, a gyorsúszás trükkösebb. A fiú elmagyarázta, a karjait úgy használja, mint a lapátkerekes gőzhajók. A teste a szárny, a lába a hajócsavar.

– Minek egy lapátkerekes gőzösnek hajócsavar?

– Pont ezért nevezik gyorsúszásnak – mosolygott Zsolt, aki azt is megmutatta, melyik tempónál hogy emelje ki oldalt a fejét.

A fiú tartotta a hasánál és a vállánál alulról, Eszter pedig gyakorolta a lélegzetvételt. Mindkettejüknek nagyon tetszett ez a fajta oktatás. Nagyjából egy órát úszkáltak. Mindketten szaporán vették a levegőt a végére. A víz viszont percről percre kellemesebb volt. Egyrészt a mozgás, másrészt az óvatos, de hatékony felfűtés miatt. A sötétben, a holdfény erejében gőzölögni látszott a víztükör körülöttük.

– Elfáradtam – lihegte a lány, de mosolygott.

– Közben megtanultál úszni, gratulálok!

– Ügyes tanár vagy.

– Menjünk haza?

– Maradjunk! Tényleg finom a víz.

– Igazából lebeghetünk egy kicsit.

– Azt hogy?

– Sós vízben állítólag egyszerűbb, mert sűrűbb. De azt sosem volt alkalmam kipróbálni. Viszont ha tele van a tüdőd, könnyebb vagy a víznél. Ha nyugodt maradsz, felfekhetsz a tetejére, az orrod és a szád kiér.

Eszter megpróbálta, de elmerült, vagy megijedt, hogy elmerül.

– Bíznod kell benne, segítek! A rekeszizmoddal vegyél levegőt, különben a lábad elsüllyed.

A lány nem merült el. A két erős kéz, mely a hátát tartotta, egyre kisebb felületen érintette. Széttárt karokkal feküdt a tavon, behunyt szemmel. Tényleg csak az orra és szája ért ki. Ehhez kicsit hátra kellett hajtani a fejét. Nagyon érdekes élmény volt. Mintha meztelenül lebegne a hűvös űr súlytalanságában. Felnézett. Hangyányit csípte a szemét a víz, de nem érdekelte. Pár centi mélyről a csillagok táncoló pontoknak látszottak. A Hold oldalról villódzott az enyhén fodrozódó felszínen. A feje felett Zsolt alakja, mint valami táncoló szobor... A kezei nem mozdultak. Tudta, a felsőteste se teszi, de a víz mozgása megtörte a fényt. Olyan volt, mint valami álom, ami viszont mindennél valóságosabb. A tó szaga, a meleg ujjak, a lélegzetvételenként apró emelkedés és süllyedés érzése mind tetszettek neki.

„Tuti hogy a cicimet nézi…” – gondolta a lány – „Nem baj, megérdemli”.

Végül kiemelte a fejét. A fiú kezei nagyon lágyan megtartották.

– Te nem lebegsz velem?

– Ööö... Akkor ki vigyáz rád? – Zsolt hangja hangyányit ijedt volt, mint akit rajtakaptak, de Eszter legnagyobb meglepetésére a szemébe nézett, az arcát figyelte. Most először egyikük se kapta el a tekintetét.

– Már tudok úszni! – kacagott a lány. – Megtanítottak a csillagok!

Finom segítséggel a lábára állt. Mindketten felnéztek a milliárdnyi égitestre. A legfényesebb égitest persze a Hold volt. Uralta az égboltot, de így is sok csillag látszott. Tökéletesen romantikus pillanat...

„Milyen félénk fiú ez a Zsolt! Bezzeg, ha repülni kell.” Közelebb húzódott hozzá, hátha…

„Ó, ez itt nem a keze? Megfognád végre? Segítek egy kicsit…” Bátorítólag kinyitotta az ujjait, és a fiú tenyerébe csúsztatta. Zsolt végre lágyan megragadta.

„Akár meg is csókolhatna, hagynám magam…” A fiú szája kicsit remegett. „Jaj, percek óta meg se mozdul, a felsőteste kint van a vízből, vacog!”

– Gyere, meg ne fázzunk! – mondta Eszter, és elindult kifelé.

Még véletlenül se engedte el a fiú kezét. Kihúzta a partra. Odaballagtak a törölközőkhöz. Megálltak egy pillanatra.

– Várj! – Zsolt elvékonyodott hangon nézett hol tanítványa szemébe, hol a földre. Eszter úgy maradt, de kezdett fázni. Párolgott róla a víz.

– Szép vagy! – nyögte ki a srác.

– Ne hízelegj! – nézett rá a lány, de a fiú a földet bámulta.

– Nézd! A Hold megmutatja! Karcsú vagy, törékeny, vékony és mégis nőies. A hajad zuhatagként omlik a válladra. A profilod is csinos. Csak annak van szép árnyéka, aki belülről szép. A… ööö… a cicidnek is milyen szép árnyéka van! Látványos és formás. Kedves vagy… Ilyennek látlak, mint itt a törülközőn. És… – nem tudta befejezni.

Eszter teljesen megdöbbent. Suta, de nagyon őszinte vallomásnak tűnt. Kapott már ügyesebbet is, de gondolni se akart rá. Nem volt valódi, még a fiú se. Aki szemben állt vele, az hús-vér ember volt. Minden kalandjuk valóság. Még a legabszurdabbak is. Ráadásul mindig nagyon aranyos vele, pedig ő időnként kevésbé viszonozta. Egy szót se tudott szólni.

– Jó, tudom, béna volt! – suttogta Zsolt. – Felejtsd el, öltözz fel, addig nem nézek oda!

Azzal a fiú visszaszaladt a vízbe, hogy addig ne fázzon, majd elfordult.

„Ó, te félénk buta!” – gondolta a lány. Egy pillanatig vívódott. Közben megszabadult a kellemetlenül hideggé váló vizes bugyitól. Befejezte a mozdulatot, majd ahelyett, hogy a törölközőért nyúlt volna, lerohant a vízhez. Két szökelléssel a fiú felé ugrott. Zsolt csak a csobbanást hallotta. Riadtan megfordult, de csak arra volt ideje, hogy megtámassza magát a talajban. A lány majdnem fellökte. A srácnak vállig érő vízben az utolsó méteren már le se ért Eszter lába. Felcsimpaszkodott a fiúra, akinek sikerült stabilizálnia magát.

– Csókolj már meg, te hülye! – súgta neki vékonyka hangján, miközben meztelen testével ölelte.

Zsolt nem válaszolt, csak félszegen összeérintette az ajkait a lánnyal. Karjait is felemelte, finoman összefonta a pici nő háta mögött. A csók alig volt több egy puszinál. A következő már határozottabbra sikerült. Meglepte a nemvárt fordulat. Tudott úszni, futárdrónt vezetni, és majdnem egy éve repülni is. De csókolózni nem. Átadta magát a lány akaratának. Megpróbált kevesebbet gondolkodni és többet járatni a száját, de most hangtalanul. Lehunyt szemmel figyelt az érintésre. Eszter forró nyelve is befurakodott a szájába, összeért az övével.

Felbátorodott. Finoman elkezdte simogatni a lány hátát. A csókolózást fantasztikusnak találta. A törékeny test ölelésének érzését talán még csodálatosabbnak. Partnere súlytalan lett, sérülékenynek tűnt. Ugyanakkor izmos és selymes, finom bőre a vízben hűs volt. Kezét egy darabig rajta tartva forró lett, mint a csókja. Eszter egyre szenvedélyesebben ölelte, és ő viszont szorította. A ciciket is érezte. Csodálatosnak találta. Lejjebb kalandozott a keze, de aztán visszahúzta. Engedett a szorítás. Az apró bal kéz eltűnt a válláról. Egy fél másodperc múlva megtalálta a csuklóját a víz alatt. Ellentmondást nem tűrően irányította, közben olyan szenvedélyesen csókolta, hogy szinte fájt. Zsoltot nem csak ez lepte meg, hanem a célba érő keze nyomát se érezte textilnek. Legnagyobb örömmel engedve az erőszaknak, megmarkolta amit talált, ha már a kezébe adták…

Azért maradt vissza a tóban pár perce, mert érezte, a sápadt holdfényben is egyértelmű lesz, mennyire tetszik neki, amit lát. Egész este küzdött vele, de mostanra nem érdekelte. Különben sem tudott volna már elég hideg lenni semmilyen víz sem… Másik kezével, ami épp nem a lány fenekét fogta, lerángatta magáról is az alsónadrágját. Meglehetősen nehéz mutatvány volt. A ruhadarab folyton beakadt… Eszter nem sokat zavartatta magát, csak csókolta és ölelte. Zsolt pedig immáron ott állt, függőlegesen és vízszintesen az egykori külszíni bánya egyik elárasztott gödrében. Majd megérezte. A lány hozzádörgölőzött.

Nem merte kinyitni se a szemét. Pilótatársa olyan intenzíven ficergett, hogy már-már fájt. Azt hitte letörik, ami kiáll… A világ minden kincséért nem szólt volna neki. Mindkét kezével segítette a mozgást, amely egy nagyon-nagyon mély sóhajjal, és egy minden eddiginél követelőzőbb csókkal ért véget. Eszter rázkódott a karjaiban.

Zsolt végre kinyitotta a szemét, és egy csapzott, kócos, víztől csöpögő hajú lány arcát látta, amint az összes fogával rá mosolygott, de egy szót sem szólt. Úgy ahogy voltak, kisétált vele a partra. Megszűnt a felhajtóerő, de így se találta nehéznek a lányt. Nagyon óvatosan végigfektette egy törölközőn, majd elkezdett matatni a saját ruhái közt.

– Mi lesz már! – suttogta követelőzően a partnere.

– Bocs, nagyon sok nem kívánt gyerek közt nőttem fel. Ez belém égett – mire végigmondta, már végzett is az „öltözködéssel”.

– Igazad van! – suttogta megértően a lány. Felszisszent, ahogy a fiú odaért.

– Elnézést!

– Nincs gond, folytasd! Gyere!

Ha Eszter gyors volt az imént, Zsolt mint a villám.

– Bocs… – dörmögte.

– Semmi baj! Semmi baj! – duruzsolta a lány halkan és kedvesen, majd hozzásimult.

Fázni kezdtek, felöltöztek. Zsolt soha többé nem találta meg az alsónadrágját, de nem bánta. Visszaadták a törölközőket Károlynak, aki megértő volt, ezért nem kommentált semmit. Csak jó utat kívánt nekik, és csak akkor nézett utánuk mosolyogva, amikor kézen fogva elindultak haza. A fiú végül azt is megkapta, amiben eredetileg bízott. Hazafelé andaloghatott Eszterrel a holdfényben, ráadásul kézen fogva. Végzetes elalvás ellen azzal szórakoztatták magukat, hogy időnként megálltak, és mindenféle közösen kreált formákat alkottak a változatos minőségű földútra, a Hold által vetett árnyékukból.

Halálosan fáradtan értek Eszter házához. A lány ellentmondást nem tűrően közölte: kivételesen fázna az ágyban egyedül. Ráadásul nála van egy teljes nagy csomag abból, amit valami piszok számító pasi magával vitt egy mit sem sejtő lánnyal az úszásoktatásra. Zsolt hiába szabadkozott, hogy mindig van nála gumi, ez nem azért volt. Eszter szabályosan kiröhögte, Aztán két csókkal nyomatékosítva őszintén megdicsérte, amiért ennyire higgadt tudott maradni, és képes volt használni is. Másnap elgyötört kialvatlanságban konstatálták a délután fél kettőt. Addigra őrülten éhesek voltak.

Dávid viszont már reggel nyolckor Zsoltot kereste a hangárban.

– Szia, Károly! A fiú azt ígérte, segít nekem a ToRule bázison a hőcserélővel. Nem tudod, hol van?

– Azt hiszem tegnap este súlyosan megbetegedett.

– Ó, ne! Mi lelte?

– Talán tőled kapta el, ugyanazok a tünetek.

– De nincs semmi bajom!

– Késő este ment haza, az általam gondoltak alapján ágynak esett. Vagy a sajátjának, vagy Eszterének, erről nincs információm. Egymás intenzív ápolására szorulnak.

– Hülye vagy! – Dávid megkönnyebbülten sóhajtott. – Akkor remélem, ugyanúgy gyógyíthatatlan, mint amilyennek az én betegségem tűnik!