A Pénzes Pista kellemes hely volt. Minden étteremnek megvan a saját stílusa. Különféle tárgyak és berendezések adják a hangulatot. A névválasztás és a dekoráció itt összeillett. Több tucat ország évszázadokon át ívelő eklektikus, de ízlésesen elrendezett, értékesebb és értéktelenebb bankjegye adta meg a terem báját. Péter már többször átnézte őket, amikor itt járt. Ismerete most hasznosnak bizonyult. Amíg a levest hozták, a gyakorlatilag üres étteremben Nóra lelkesen fedezte fel a falon található bankókat. A legtöbbjük múlt századi, vagy még korábbi példány volt, a legfrissebb talán egy ötvenezer forintos. Néhány euró és dollár, amit alig pár évtizede még használtak, mielőtt végleg mindenki áttért az elektronikus fizetésre. Ha a lánynak megtetszett egy bankjegy, Péter tudta, hol talál hasonlókat.

Amíg Nóra elmerült egy-egy papírdarab vizsgálatában, a fiú lopva szemügyre vehette közelebbről is. Átkozta azt a szokást, hogy az éttermek döntő többségét jelentősen alulvilágítják, de azért volt miben gyönyörködnie. A ruha szolid volt, semmilyen kihívó részletet nem engedett láttatni. Viszonylag télies, kellemesen meleg viselet benyomását keltette. A finoman selymes bőr, a hátközépig érő dús barna hullámos haj, a mindent felülíróan kedves mosolyú hibátlan arc kvázi statikus apró részlet volt a kecses, ruganyos, finom mozgású nő elképesztően bájos megjelenésében. Nóra gyermeki lelkesedéssel keresgélte a különféle pénzeket. Péternek nagyon észnél kellett lennie, hogy egyszer se tegezze le, és megtalálja az egyensúlyt a tárgyilagos idegenvezető és a pajkos felfedező közt. Úgy érezte, már ezért érdemes volt kijárnia az egyetemet.

A végén a pincérnek kellett finoman jeleznie, hogy ideje asztalhoz ülniük.

– Éhes is vagyok, nemcsak a vicc kedvéért mondtam – lelkendezett Nóra.

– Remélem is, a legfrissebb ételeket a legjobb szakácsok készítik, csak nekünk. Jó étvágyat!

– Jó étvágyat!

Péter, és egy ideig a választott fogás ízlelőbimbókra kifejtett pozitív hatásait tanulmányozta. Egy-egy lopott pillantással fűszerezve, amik a vele szemben ülő nő kecses rezdüléseivel tették még felejthetetlenebbé a húslevesét.

A pincér nem tartott szünetet, hozták az előételt, de utána egy darabig beszélgethettek, anélkül hogy választaniuk kellett volna az illendő étkezés és a társalgás közt.

– Mindig rólam van szó – próbálkozott Péter egy lélegzetvételnyi szünetben. – Ön mivel foglalkozik, ha megkérdezhetem?

– Természetesen. Pszichoterapeuta vagyok. Az alap pszichológus képzés után az online élők problémáira specializálódtam.

– Gondolom, akkor akad munkája manapság...

– Igen is, meg nem is. Jómagam azért nem panaszkodhatom. De ez is egy telített piac.

– Úgy érzem, a szakmánk ezek szerint több szempontból közös. A kommunikáció és marketing végső soron alkalmazott pszichológia. Az egyetemi szakoktató szerint, aki picit el volt telve magától, minden más csak hab a tortán. Az embereket ki kell ismerni, és úgy kell meggyőzni.

– Valóban! – Nóra kacagott. – Azért kellően jó marketingfogásokhoz kellően jó éttermi fogások is hozzá tudnak járulni. Már most úgy érzem, hogy jó éttermet és futárcéget választottam a holnapi ebédemhez is, pedig még ki se hozták a főételt.

– Lehetséges... – mosolygott Péter. – Mindkét cég nevében mertem remélni.

A főételhez a pincér segítségével megfelelő bort és évjáratot választottak, ez Péternek teljesen ismeretlen terep volt. Egyrészt nem nagyon ivott alkoholt, másrészt csak annyit értett az erjesztett szőlőlevekhez, hogy színre megmondta, hogy melyik a fehér a vörös vagy a rozé. Illetve hogy finom-e vagy sem, ha már egyszer megkóstolta.

– Jómagam rábízom a döntést a gasztronómiai idegenvezetőnkre, de természetesen Ön nyugodtan válogathat, akár többfélét is – javasolta a lánynak.

Nóra élt a lehetőséggel. Rövid, de precíz kérdéseit Péter csak csodálni tudta, ahogy finoman megbeszélte a pincérrel a fajtát és az évjáratot. Hol elfogadva, hol módosítva a felkínált opciókat. Végül az ételhez illő száraz vörösborfajtát kért, amiről a fiú még csak nem is hallott soha. Az egész nem tartott sokáig, határozott és gyors döntés volt. A procedúra mégis lenyűgözte, és bármennyire is igyekezett az este folyamán érzelemmentes arckifejezést ölteni, mégis lerítt róla a csodálkozás. Vacsorapartnere meg is válaszolta a fel sem tett kérdést:

– Én sem iszom nagy mennyiségben alkoholt. De úgy vagyok vele, hogy a tudás birtokában az ember könnyebben fogyasztja azt a keveset a lehető legnagyobb élvezettel.

– A tudás előtt emelem kalapom, főleg, hogy be kell vallanom járatlanságom.

– Ez hasznos erény – helyeselt Nóra. – Gondolom, ön is tudna nekem a szakmájában vagy a hobbijában olyat mondani, amihez én nem konyítok.

Végül ebben maradtak. A pincér térült-fordult, majd a korábbi tapasztalatokból kiindulva a bor palackját inkább a lánynak mutatta meg.

– Most, hogy kihozták az italt, a könnyebbség kedvéért felajánlhatnám a tegeződést? Már csak a nő és az idősebb jogán…

– Természetesen, szívesen el is fogadom.

Koccintottak, „szervusz”-t köszöntek egymásnak, és belekortyoltak a vörösborba. Pétert nem hagyta nyugodni a kérdés, bár nem illett rákérdeznie a korra.

– A nő jogán természetesen, de hogy idősebb lennél...

– Aranyos vagy. De idősebb vagyok, ha jól gondolom.

– Nem vagy elég meggyőző. Persze korántsem akarom firtatni, csak egyszerűen... Vagy teljesen eltorzította a világ és a Mátrix az ítélőképességemet, vagy a fények miatt, de képtelen vagyok pontosan behatárolni – mondta óvatosan, bár máris kezdte megbánni.

– Oké, a játék kedvéért. Én besaccolok rád egy huszonötöt és nem sértődök meg ha te is mondasz egy számot, csak bátran.

– A huszonöt nagyon jó közelítés, de még nem töltöttem be. Pár hónap. De hogy mit mondjak...

– Engedélyezem, hogy feltűnően megbámulj húsz másodpercig, aztán mondj egy számot – kacagott Nóra, majd kicsit széttárta a kezét, és finoman hátradőlt a karosszékben.

– Ez gonosz... – Péter megpróbált túllátni azon, hogy milyen gyönyörű, és ostorral ütötte agyának egy részét, hogy ne a lány melleit bámulja, amik még a ruha alatt is különösen szépnek tűntek. Apró részleteket keresett az arcán, a kezén, amik árulkodhatnak. Ám ítélőképessége cserben hagyta. Csak a feszes, enyhén tónusos, gyönyörű bőrt látta. Minden korra utaló ránc vagy szarkaláb nélkül.

– Lejárt az időd! – mondta a lány, előrehajolt. Összekulcsolta a kezeit és mélyen a fiú szemébe nézett.

– Tekintve, hogy most már tudod, mennyi vagyok, és jól saccoltad meg, illetve hogy a saját korod természetesen ismered, többet kell mondjak mint huszonöt. Mivel magabiztos voltál, érezhető különbségnek kell lennie, de amikor először megláttalak, simán fiatalabbnak képzeltelek magamnál, vagy legfeljebb annyinak – próbálkozott Péter.

– Egy számot! – mondta ellentmondást nem tűrően Nóra.

– Oké. Remélem nem sértelek meg. Huszonhat és fél? – mondta, vagy inkább csak suttogta.

– Ravaszan diplomatikus! Az az „és fél” különösen tetszik. Szépen felépített hat hónapos csúsztatás, mint amikor valaminek az ára kilencvenkilencre végződik. Ügyes. Maradjunk annyiban, hogy egy picit te is kevesebbet mondtál, mint amennyit gondoltál.

– Igazából mint az előbb említettem...

– Rendben. Én, mint hölgy kéne hogy kellemetlenül érezzem magam, mert a koromról van szó. De mégis én szórakozom, és te izzadsz. Feloldozlak. Maradjunk annyiban, hogy egy hangyányit több, de természetesen nem mondom meg, mennyivel.

– Már épp kértem volna a pincértől egy vászonszalvétát, hogy a villámra tűzve fehér zászlót lobogtathassak. Egy felbőszült elégedetlen migrénes ügyfél, aki jogtalan sérelmét arroganciával leplezi se tud így megdolgoztatni a cégnél, mint most te.

Nóra erre csak mosolygott.

Tovább folytatták az étkezést, apró kis semmiségekről társalogva. A desszert végénél jártak, amikor a lány megosztotta élményeit:

– Tudod, mi a vicces? A sok finomság közt is a paradicsomsaláta tetszett a legjobban. Olyan friss és üde volt benne minden, a hagyma, a petrezselyem. Mintha most szedték volna! Épp hagyták összeérni az ízeket. De szinte látom magam előtt, ahogy a mezőgazdász szedi és válogatja. Aztán egy gyors és óvatos szállítás, mint amikor a mentősök viszik a sérültet, vigyázva és villámsebesen. Majd a séf sebészi pontossággal elkészíti...

Péter egész este az újabb találkozó finoman bevezethető lehetőségét leste, ami akár nem is randi, de mégis lehetővé teszi a személyes közelséget. Most hirtelen megvalósítható ötlete támadt.

– Éppenséggel cégeink kapcsolati rendszere lévén betekintést tudunk biztosítani. A termelés és a szállítmányozás, sőt akár a konyhai előkészítés fortélyainak feltárására is lehetősége nyílik a kisasszonynak.

Mintha csak egy marketingszöveget mantrázna, feszes, elegáns testtartásban beszélt, elhagyva a tegezést. Péter legnagyobb gyönyörűségére a lány ismét kacagott. Ezzel nem nagyon lehetett betelni.

– Amennyiben éppen olyan szakszerű idegenvezetést tud biztosítani, mint a Pénzes Pista bankjegyei közt, úgy elfogadom az ajánlatát, kedves uram! – válaszolt Nóra mélyített hangon. Lassan, felvéve a magázódás gesztusait.

A hirtelen újra bevezetett udvariaskodó stílus megtetszett mindkettejüknek. A szokatlan forma kitartott hazáig. Péter úgy viselkedett, mint egy keménykalapos öltönyös-felöltős úri sofőr, aki a hátsó ajtót nyitotta ki a hölgynek, és szolidan a középső tükrön keresztül leste utasa minden rezdülését. Ugyanakkor a szájuk sarkában mindketten végigmosolyogták a szerepüket. Erre a rövid útra a funkcionalitásra optimalizált öregecske kombi klasszikus limuzinná változott. A kihalt esti város a vidéki kastély felé vezető földúttá, melyen lágyan ringatózik az előző század harmincas éveinek csúcstechnikáját jelentő hintószerű automobil. Nóra lakását rejtő toronyház – maga a kastély – több száz ablakával és fényeivel a mindig hűvös, de nagyon otthonos főúri hajlék lett. A Park maga a birtok díszkertje.

Péter úgy érezte magát, mint egy nagyon boldog hétéves gyerek. Aki a szomszéd lánnyal játszik királyfis-királylányost a napelemtáblák közt, a mezőgazdasági gépek mellett, a hátsó udvarban. Nem gondolta, hogy huszonévesen is kiszínezi így a valóságot az elméje.

A kapuban udvarias meghajlással búcsúzott, majd megkérte a „grófnőt”, tűzze ki a következő találkozó időpontját. Javasolta a strapabíróbb öltözékben és terepképesebb cipőben való megjelenést.

Nóra eltűnt a lépcsőházban. Ő visszasétált az autóhoz és úgy érezte, három centivel lebeg a talpa az aszfalt felett. Az sem tudta kizökkenteni, hogy meglátta az étterem által a számlájáról levont összeget. Lazán a hátsó ülésre dobta a kommunikátort. Annak ellenére, hogy simán kiszámolhatta volna, hány paradicsomot kell ezért majd eladnia a salátához. Azok a drága növények a következő randit jelentették.

Majdnem egy hét telt el, mire erre sor került. Nóra elnézést kért, elfoglaltságaira hivatkozott. Péter legszívesebben átállt volna a JCF-hez, hogy gyakrabban járhasson arra kopterrel. De inkább fejébe vette, hogy csendben vár és figyel. Ismét gyorsan szervezett. Otthon szűkszavúan megemlítette, hogy hoz valakit céges ügyben az egyik üvegházba. Tamástól újabb engedélyt kért az autóhasználatra. Újra lepucolta, mert a kopterek előszeretettel koszolták vissza a hangárban talált többi porral a talajszintre kényszerült tárgyakat. Péter úgy érezte, mintha egy postagalamb-fészekben a rudakon ülő szárnyasok alatt egy, a földön heverő politúrozott deszkát akarna tisztán tartani.

De végre ismét találkoztak.

– Sajnos csak ennyire játszós téli ruhám van – szabadkozott Nóra, a ház előtt állva.

– Tökéletesen megfelel – válaszolt Péter. Örült, hogy volt alkalma a téli öltözék ellenére emiatt alaposan tetőtől talpig burkolatlanul végigmérnie a lányt.

– A kabátra úgysem sokáig lesz szükség. Remélem, a pulóver könnyen tisztítható – válaszolta végül.

A melegház tetejéről a minimálisan szivárgó hő, illetve az opcinonálisan bekapcsolódó extra tetőfűtés automatikusan leolvasztotta a havat. A nagyobb mennyiség így is mindig megült egy darabig, hogy aztán lecsússzon és felhalmozódjon az oldalánál. Nem volt mindenhol fehér a határ, de az épület úgy nézett ki, mintha az északi sarkon állt volna egy hóvihar után. Bent pedig tombolt a május eleje. A közel huszonöt fokos levegőben mindketten hamar vetkőzni kezdtek. Péter a kabátja alatt rutinosan kertész kezes-lábast viselt. Igyekezett egy újszerűbbet venni. Alaposan ki is mosta, hogy nem tűnjön fel elsőre: nem csak erre az alkalomra használja.

Az automata öntözőrendszerek, a tápoldatos, humuszos, szabad talajos ültetések, kisebb-nagyobb, de szigorú rend szerint ültetett növények, amelyek még véletlenül sem porozhatták egymást keresztbe, első látásra lenyűgözték Nórát. Az a környezet, ami Péternek a mindennapjait jelentette, egy kívülállónak érdekes és új volt, és a felfedezés öröme rá is átszállt.

– Ez a paradicsom növény? Magasabb nálam! Nem gondoltam volna. Kúszónövény, nem?

– Segítség nélkül valóban nem nő ilyen magasra. De ezek még kicsik – nevetett Péter, majd körbemutatott: – Azok, amik a Pénzes Pistának termelték a salátának valót, már nagyjából leértek. Nem ilyen szépek, a másik üvegházban vannak. Ők viszont nemrég kezdtek el teremni.

Nóra egy szépnek tűnő paradicsom felé nyúlt. A fiú viszont finoman megállította.

– Ehetsz bátran, de nem azt ajánlom. Az már piros, de még nem érett. Inkább ezt!

Automatikusan nyúlt a levelek alá. Egy lentebb lévőt adott át a lánynak, finoman a tenyerébe helyezve.

– Bátran megeheted, a permetszer már elbomlott. De ha akarod, ott lemoshatod a csapnál.

– Ez a csap majdnem tisztább, mint a Pénzes Pista mosdója! – lelkendezett Nóra. – Mindig úgy képzeltem, a földművelés kosszal jár. Hogy mindenhol sár és gyomok.

Péter elmosolyodott. A csap tegnap még valóban nem így nézett ki. A földes kezüket is itt mosták le, két-három jól látható kategóriával egy éttermi mosdó mögé sorolva az eszközt. De fél óra suvickolás csodákat művelt.

– Manapság korántsem olyan mocskos. Amint tudod, Nagykálban ezeket az üvegházakat az Erőmű hulladékhője melegíti. Viszont a hosszú téli estéken áram világítja. Még a különféle hőcserélő rendszerek és háromrétegű üvegek mellett is jó másfél évtizede elérte a telítést a rendszer. Nem lehet több olcsó hőt kapni. A termelékenységet a hatékonyság, helykihasználás és tervezés adja. A tápoldatokban való termesztés tisztább, hatékonyabb, de drágább. A növények maradványait viszont fel lehet használni, komposztálással új terményeknek adnak táptalajt. A legexkluzívabb továbbra is a legősibb módszer, amikor a földből nő. A biotermékek csak így készülhetnek. A nagyon gourmand felhasználók állítólag érzik az ízén is. Én ehhez nem vagyok elég ínyenc, de azért az, hogy a növényen érik meg, és nem utólag a bolt polcain, vagy egy hűtőházban, az számomra sem mindegy.

– Milyen finom zöldség, sima bőrrel és lédús terméssel! Milyen szúrós és rossz tapintású a növény... – csodálkozott Nóra.

– A paradicsom igazából inkább gyümölcs, mint zöldség. De valóan elég rossz tapintása van. Az uborka még rosszabb. Ott maga a termés is szúr. Amit a boltban veszel, már „lesimogatták”.

– Jé, egy csiga! De aranyos!

Nóra a házánál fogva felemelte. Az állat kicsit visszahúzódott, majd félénken előbújt, és a levegőben kereste a kapaszkodót. A lány nézte egy darabig, majd visszatette, és elment, hogy megmossa utána a kezét. Péter alig várta, hogy háttal legyen. Nem akart brutálisnak tűnni, de rutinosan ledobta a csigát, és egy halk reccsentéssel két dimenzióba konvertálta. A lány a víz csobogása ellenére felfigyelt a mozgásra vagy a hangra. Hátrafordult. Rajtakapta.

– Miért csináltad???

– Tudod, vagy ő, vagy a paradicsom. A szabad természetben, az erdő aljnövényzetében odébb is teszem séta közben. Ott nem taposom el. De az üvegházban semmi keresnivalója! Másrészt így január elején legalább olyan természetellenes, hogy itt grasszál, mint hogy banán terem az épület túlsó végén.

– Tényleg van banán???

Nóra hamar elfogadta a Péter ésszerűnek érvelését, majd elszaladt a jelzett irányba. Lelkesen ugrált a sor végén.

– Tényleg van, nézd!!!

„Én ültetem őket” – vágta rá Péter, de inkább lenyelte. Elindult, hogy utolérje a vendégét.

– A „banánköztársaságok” még mindig sokkal olcsóbban ontják a gyümölcsöt. De a komoly felhasználók ebből is jobban értékelik az abszolút frisset. A szállítás és utóérlelés itt sem ugyanaz.

– Hű, de magas ez a fa. Nem tudsz nekem szedni? Vagy felmásszak én?

– Sajnos most még pont olyan éretlenek, mint a szállított. Ennek az egésznek csak az az értelme, hogy pont időben, pont a megfelelő pillanatban szedik le, és dolgozzák fel. Ekkor lehet drágán eladni. Ha most letarolnánk, ártanánk vele. De ne gondold, hogy nem készültem...

Kinyitott egy tárolót, és egy tökéletes, nagy sárga gyümölcsöt vett elő belőle.

– Ez a négyes üvegházban termett, tegnap szedtem... Illetve szedték le nekem.

– Kérlek, egyél te is egyet, fura lenne banánt majszolni egyedül.

Péter nevetett. Előhúzott egy másik gyümölcsöt. Közösen fogyasztották el. Nóra őszintén dicsérte a zamatát. Majdnem teli szájjal lelkendezett. Amikor végzett, kérdőre vonta a fiút:

– Ne gondold, hogy nem tűnt fel! Mindenhol Molnár felirat. Bár ez nem ritka név, nem lehet véletlen. A csiga, a paradicsom szakszerű letépése, a banánszedés…

A fiú megadta magát.

– Lebuktam. Parasztfiú vagyok. Apámé, pontosabban az egész családé ez a néhány üvegház, és némi szabad föld a város határán túl.

– Mi fog még kiderülni rólad? – nevetett Nóra.

– Most már akkor bevallom, hogy én ültettem ezeket a konkrét növényeket is. Ezek után őszintén lehetek nagyobb majom. Pl. tudod, hogy kell fűre mászni?

A lány különösen csinos csodálkozó arcot vágott.

– A banán igazából fűféle. A leghatékonyabb és leginkább emberközeli módszer itt van ebben a szerszámos ládában, amiből a banánt vettem. A bennszülöttek egy szál kötéldarabot használnak, amivel átérik a törzset. Ez egy picit komolyabb. Lóg fentről egy automata biztosítókötél. Ha gyorsan húzod, nem enged. Lassan viszont a földig tudod ereszteni. A heveder pedig megtart.

Feladta a lányra a szíjakat. Megkérte, hogy a méretben legmegfelelőbb szöges orrú bakancsba bújjon bele. Ajánlotta egy erős, de vékony mászókesztyűt. Majd egy halk „megmutatom hogy kell” jeligére félúton járt az egyik növény törzsén, mire a lány vissza tudta csukni a száját a csodálkozástól.

– Nem jössz? Válassz egy másik füvet, mondjuk ezt itt mellettem! – Egyáltalán nem nehéz. Leesni meg nem tudsz!

Nóra meglepő könnyedséggel és természetességgel követte. Most Péteren volt a csodálkozás sora. Nagyjából a harmadik mozdulat után ráérzett a majommozgásra. Mire a fiú feleszmélt, már magasabban járt, mert ő megállt figyelni a tökéletes alak ruganyos mozgását.

– Lemaradtál, persze ha a fenekemet bámulod... – kacagott a lány, hangyányit lihegve.

Amikor felértek, Nóra megsimogatta a gyümölcsöket.

– A fa... padron... fű kérge itt sem kellemes, de a banánt nem kell lesimogatni, mint az uborkát. Ez így is finom tapintású. Sok kiló egy ilyen fürt. Hogy viszitek le?

– A csípődnél, a heveder szélén van egy kampó. Úgy nem te tartod. Vagy lemászol vele, vagy van izgalmasabb út.

Nóra kérdőn nézett rá, mire Péter elengedte az egyik kezével a növényt körülfonó mászókötelet, és picit elrúgta magát. Figyelve, hogy a biztosítókötél ne bántsa a leveleket. Ott lengett Nórától pár méternyire a levegőben.

– Próbáld ki! A kötélben megbízhatsz. Apámat is elbírja fél mázsa banánnal. Te pedig ruhában és hevederekkel nem nyomsz többet az utóbbinál.

– A múltkor a korom, most a súlyom?

– Hoppá, ebből nem jövök ki. Az étteremben is én húztam a rövidebbet a végén...

– Na megállj csak! Elsodorlak a félmázsás súlyommal!

Nóra is elengedte a kötelet, és elrúgta magát. Kicsit nagyobb lendülettel a kelleténél. Némi levéldarab is aláhullott, de Pétert hirtelen a mozgási energia aggasztotta.

– Óvatosan! – kiáltotta, de végül jobbnak látta, ha elkapja a lányt. A biztosító szálat sikerült elérnie, de aztán a karját is megragadta.

– Sokáig hintáztál volna. Be is pörög! – mondta, ahogy stabilizálta kettejük lengését a két különböző pontról lógó kötél, és kettejük közös mozgásának segítségével. Rutinos, határozott, erős mozdulatokkal. Ügyelve rá, hogy inkább a Nórát tartó hevederekbe, és ne közvetlenül a lány karjába vagy ruhájába kapaszkodjon.

– És mi van, ha pont hintázni szeretnék?

– Akkor tessék!

Finoman ellökte magától, hogy ne csapódjon valamelyik növénynek, és ne is tarolja le a leveleket. Vele szinkronban maga is kilengett egy kicsit. Mivel vagy másfélszer olyan nehéz volt, mint a lány, ő nem mozdult ki nagyon. Ellentétes irányban hintáztak egy darabig, minden összeéréskor két kézzel lökve el egymást. Nóra csodás hangon kacagott, Péter pedig mindig azt a pillanatot élvezte, ha kesztyűn keresztül is, de összeérhetett a kezük. Pár perc után a vendége megunta a hintázást. Összekapaszkodott a fiúval és megkérdezte a nyilvánvalót:

– Oké, most hogyan jutunk le?

– A kötél nem túl bonyolult agyú szerkezet. Addig a levegőben tart, amíg nem érzi biztonságosnak, hogy letegyen. Ha csak simán lebegsz, óvatosan elkezd leengedni. Egyébként felfelé is segítene, de azt nem szeretem. Maradjunk így egy pillanatra!

Ott lebegtek a „banánliget” közepén. Összekulcsolt kesztyűs kézzel, jó pár méterrel a föld felett. Péternek minden magára erőltetett úriembersége ellenére izzott a szeme, ahogy Nóra rámosolygott.

A pillanat elmúlt, a kötél finoman elkezdte őket leereszteni.

– Természetesen van gyorsabb módszer is, az övednél van egy...

– ...olló?

– Nem. Egy irányítópanel. Zöld le, piros fel. Bal vagy jobb kezes vagy?

– Jobb – vágta rá kérdő tekintettel Nóra.

Péter finoman elengedte a lány jobb kezét, hogy ne lengjenek ki. A saját bal kezével megmutatta, hol a gomb az övön.

– Óvatosan! Ne izomból nyomd meg, többállású. Finoman gyorsít és lassít, ahogy erősebben vagy gyengébben nyomod. A végén viszont akkor is megfog, ha teljes gázzal engeded.

Amikor leértek, levették a hevedert. Cipőt cseréltek, megszabadultak a kesztyűtől, Nóra konstatálta, hogy a választott kézvédő kicsit összekoszolta. Péter elnézést kért, de aztán látta, hogy az ő tenyere sem tisztább. A lány hirtelen megugrott.

– Verseny a csapig!

Péter nekiiramodott, de ellenfele addigra néhány méter előnyt összeszedett. Hiába volt hosszabb lába, rá kellett jönnie, hogy Nóra lefutja! Érzésre szinte semmit nem tudott a hátrányából faragni azon a nyolcvan méteren. A lány még csak nem is lihegett igazán.

– Azt hittem, egy vérbeli parasztgyerek izmosabb! – korholta mosolyogva.

– Köszönöm. Sajnos mostanában többet Szi-Fly-ozom, mint parasztkodom. A repülés pedig csak az elmét edzi igazán. A marketing munka és a diszpécser vagy konfliktuskezelés ugyanúgy ülőmunka.

– Repülsz is? – törölgette a kezét a lány a környező mezőgazdasági cégek létesítményeiben jelenleg valószínűleg legtisztább kerti csapja melletti textildarabjába.

– Igen, néha. Nem vagyok túl jó pilóta – szerénykedett Péter. – Viszont ha már a cégeink kooperációjának finomabbik felét láttad működés közben, érdekel esetleg a technikai is, testközelből?

– Igen, uram! Szívesen venném meghívását egy üzemlátogatásra! – váltott kedvenc magázódásukra a „grófnő”.

– Hölgyem, enyém lenne a megtiszteltetés, ha megtekinthetné szorgos szolgáink szolgálati szállítóeszközeit.

– Elfogadom, köszönöm.

Még sétálgattak egy ideig a növények közt, megkóstoltak mindent, amire Péter azt mondta, ehető. A lány az udvarias főúri magázódás stílusánál maradt. Lelkes jobbágya pedig szívesen tanította meg az ismert termésekhez tartozó ismeretlen növények formáira és termelésének fortélyaira. Amikor kiértek, hirtelen megcsapta őket a hideg. Gyorsan beültek az autóba, és Péter ismét a „kastély” kapujáig vitte.

Pár nappal később a hangár szintén lenyűgözte Nórát. Péter minden funkciót bemutatott. Ám a fiú észrevette, hogy nincs akkora lelkesedés, mint a növények közt. Megvolt ugyan a B terve, de nem szívesen jött elő vele.

– Akarsz repülni velük?

– Persze!

– Használsz valamilyen szimulátort?

– Általában földi járművekét. Nem repültem sosem. Valahogy nem vonzott a virtuális levegő.

Péter ettől félt.

– Hölgyem, akkor sajnos egy gyorstalpaló tanfolyamon legalább részt kell vegyen. Ez elkerülhetetlen. A szerkezeteink drágák, az ég telített.

– Rendben. Kérem, mutassa meg, hol kell megnyomni a gombokat!

Elővettek egy Mátrixot megkerülő kézi vezérlőt. Péter elmagyarázta a kezelést, majd tartott egy rövid bemutatót a hangáron belül, egy általa kedvelt négyrotoros géppel.

– Kérem, fáradjon ki velem a Hölgy, ott több a hely! – ajánlotta a kezét, hogy Nóra belé karolhason.

– Köszönöm.

Fura látvány voltak. A délcegen feszítő Péter, jobbján az elegánsan lépdelő lánnyal, amint bal kezében hanyag módon fogta a vezérlőt. Precíz, apró mozdulatainak hála a kis drón pontosan fél méterrel felettük, nagyon apró szórással követte őket. Pilótája a többi gép zajában is fülre, vakon vezette.

A lánynak csak akkor tűnt fel, amikor megálltak úgy negyven méterre a hangáról egy havas szolgalmi út közepén. A kis gép megkerülte őket, majd meghajolt a lány előtt, és finoman leereszkedett.

– Hölgyem, a gépe előállt...

– Ez meg???

– Ööö... Automatán követett... – esett ki egy pillanatra a szerepből Péter. De Nórát nem tudta átverni.

– Fogadjunk te vagy a legjobb pilóta is a cégnél. Ne hazudj!

Péter Zsoltra és a főnökére gondolt. Bár Tamás nem versenyzett velük, szinte biztos volt benne, hogy leiskolázná mindkettőjüket. No meg időnként a Balogh Ervin és a Komlósi Zsuzsa is meg tudta izzasztani. Meg az a rejtélyes új pilóta, az Elemér, akinek nem tudta a vezetéknevét. Korántsem nyert meg minden versenyt a cégen belül. Azon kívül pedig nem is merészkedett. Úgy érezte nem hazudik:

– Tény, hogy nem vagyok a legügyetlenebb pizzafutár a csapatban, de sokan megelőznek.

A valós irányítás jobban tetszett a lánynak. Bár ebben nem volt akkora őstehetség, mint a banánfára mászásban. A kezdők összes hibáját elkövette. Péternek bele kellett nyúlnia egy picit a segédvezérlővel, ami a kezében volt. Mire Nóra ügyesebben körözött, a fiú azért a február elejei hideg ellenére picit megizzadt.

Nem tartott túl sokáig, és mindkettejüknek maradt egy kis hiányérzete.

– Fel tudnak emelni ezek egy embert?

– Ez a pici nem, de a D6-120 könnyedén. Persze elméletben, szigorúan.

– Nem lehet a hátukra ülni?

– Azt biztosan nem. A rotorok veszélyesek. Hiába vannak körülötte gyűrűk, a csűrőlapok mozgását se szabad akadályozni. Talán, ha a csomag helyére kötnénk fel egy embert... De szigorúan tilos. Még élő állatot is csak speciális tárolóban, megfelelő feltételekkel és tudással lehet reptetni. Messzemenőkig dokumentálva, teljes képanyaggal. Ezek tehergépek. A cégnek nincs személyszállító változata.

– De a Grófnő repülni szeretne!

Péternek egy picit lefagyott az agya. Hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Az autóhoz kísérte a lányt. Udvariasan, de határozottan beültette.

– Ne féljen, nem rabolom el, még ha úgy is látszik a hely, ahova viszem.

– Jaj, kérem! Ne bántson! – billent át egy másik szerepbe a lány, és összehúzta magát a hátsó ülésen.

– Jó, akkor mégis elrabolom – nevetett Péter. Sietve visszatette a négyrotorost a töltőre. Bedobált pár fontos kelléket a csomagtartóba. Szorgoskodását a csukott hátsó ülésről figyelő lánynak elkerekedett a szeme, amikor a srác gyorskötözővel összefogta a karját és a lábát. Szándékosan lazán. Nóra simán kihúzhatta volna a kezét a kesztyűből és a cipőből, ha menekülni akart volna. De felvette az igazából általa kezdeményezett játékot. Úgy érezte, ismeri annyira Pétert, hogy egy percig ne aggódjon. Ráadásul bármilyen erősen is próbált a fiú az új szerepébe zökkenni, a szája sarkában hagyott mosolyt nem bírta levakarni. Óvatosan bekötötte Nóra biztonsági övét, de aztán mielőtt becsapta az ajtót, még ráförmedt:

– Ne kiáltozzon, mert a száját is leragasztom!

– Kérem! Ne bántson! – cincogta a lány, de ő sem állta meg mosoly nélkül.

Alig néhány kilométert autóztak a városon kívülre. A rossz utakon a szerencsétlen jármű nem haladt túl simán. Péter hiába igyekezett kímélni. A mezőgazdasági létesítmények, melegházak, ipari üzemeket messzire elhagyva három hatalmas, de már messziről láthatóan lepukkant hangár méretű üvegszerkezet állt.

– Nem ér velem semmit, a Grófúr már évtizedek óta nem szeret, egy ilyen öreg csoroszlyáért nem fog egy vasat se fizetni! Örül, ha megszabadul tőlem az a vénember – próbálkozott Nóra.

– Valaki csak fizet majd. Addig is csönd, mert hozom a ragasztót!

Az emberrablás történetírásának talán legfinomabb módján „kirángatta” a kocsiból a lányt, és betessékelte az egyik nyitott üvegházba. Amennyire élettel teli, jó illatú és meleg volt a Molnár birodalom banános, fedett édenkertje, ahol ég és föld között lebegtek, annyira halott és hideg volt ez a szerkezet. Néhány helyen picit be is ázhatott, mert nem volt por. Ám üres volt, és alig volt benne melegebb, mint kint. Elsőre tényleg úgy nézett ki, mintha a fiú valóban fel akarta volna darabolni és elásni, hogy senki se találja meg soha többet. De ahogy Nóra körül akart nézni, Péter leszedte a ragasztást a kezéről és a lábáról. Így a legkisebb kétséget is eloszlatva szándékairól. Amíg ő csodálkozott a monumentális semmin, a fiú mesélt:

– Elhagyottak. Amikor Nagykál megszületett, rossz helyre kerültek ezek az üvegházak. Ide már nem jött el a hulladékhő. Eredetileg napkollektorokkal fűtötték, még mielőtt megépült az Erőmű. A gépek egy részét pont édesapám vette meg, de a vázszerkezeteket nem volt rentábilis átvinni, így itt maradtak. Tavaly úgy volt, hogy megvesszük a területet is, mert a tulajdonosa már nem gazdálkodik. Megöregedett, a gyermekei pedig virtuális bennszülöttek lettek. Az öreg Varga bácsi néha nálunk segédkezik, ha hiányoznak neki a növények. A tapasztalatai meg a meséi gyermekkorom meghatározó élményei voltak. Azért hoztalak ide, mert itt talán nem látják meg, ha repkedek veled egy kicsit. Most várj! Muszáj vagyok magadra hagyni téged, bár a testem itt marad.

Elővett egy kézi konzolt és egy VR szemüveget. Belépett a Szi-Fly rendszerébe. Alig néhány perc múlva szokatlanul mély morgással megérkezett egy D6-120. Péter levette a szemüveget, áthangolta a kézi távvezérlésre. Szélesre tárta az ajtót, hogy gond nélkül beférjen a kopter.

– Azt hittem, nagyobb. Elbír ez egy embert? – aggodalmaskodott Nóra.

– Anélkül, hogy ismét kapitális öngólt rúgnék a paramétereid firtatásával, lehet, hogy akár kettőnket is – válaszolt Péter. – A típusjelzésben a százhúsz a hasznosan szállítható teherre utal. Ezzel könnyedén megbirkózik, de a főnököm, Tamás szerint rövidtávon egy jó állapotú darab majdnem száznyolcvan kilót is megemel. Vezesd egy kicsit, hogy szokd! Légy szíves, ne repülj a falaknak! Nincs kedvem Varga Dénes bácsinak és a főnökömnek se magyarázkodni.

Nórának jobban bejött a nagyobb gép. A D6-120 egy kezes, lomha drón volt. Az agilis négyrotoros ételfutár masinákhoz képest kevésbé fordulékony. Mérete ellenére fele olyan gyors. De úgy állt a levegőben a stabilizátoroknak, különféle függőleges és néhány apró vízszintes vezérsíknak köszönhetően, mintha madzagon függene.

– Miért nem ezzel kezdtük? Ez olyan jámbor, mint egy ma született bárány. Már most kedvelem.

– Örülök. Akarod megemelni magad?

– Persze! Nem azért raboltál el?

– Nem garantálom úgy a biztonságod, mint a banánligetben! Nincs kötél. A rotorok halálosak lehetnek. Nagyon vigyázz, kérlek! – aggodalmaskodott Péter. – Most tényleg meg kell kötözzelek.

A csomagtartóból a hangárban talált hevederekből kitaláltak egy felfogatást, amit két ponton is rögzítettek a kopter aljához. Az unottan lebegett felettük. A terelőlapátokkal elirányították a szelét, de még így sem volt kellemes a hideg áramlat.

– Itt egy építkezéseken használt sisak. Legalább a széltől jobban véd, de jobb ötlet nem volt a hangárban. Itt a vezérlő. Belépek a VR rendszerbe, de nem szólok bele abba, amit csinálsz. Csak ha elrontod. Ezt egyedül kell csinálnod.

– Hajrá! – lelkendezett Nóra.

– Mehetsz – intett fején sisakkal Péter. Legnagyobb bánatára csak a csomag állapotát figyelő kamerán, kicsiny sarokban tudta nyomon követni a lány képét. Kénytelen volt a mozgását nézni, de legalább a hangját hallotta. Nóra lelkesen röpködött oda-vissza. Egyre merészebben, az egész üvegházban. Mivel függőlegesen állt a gép alatt, járt a levegőben, táncolt a fordulókban. Ahogy Péter magár látta a saját szemüvegén át, a kopter által vetített képen, elég fura érzése támadt. Már rengeteget vezetett hasonló gépet, de magát még nem látta. Milyen hülyén tartja a nyakát!

Néhány perc után Nóra előállt az eddigi legvadabb tervvel:

– Felkaplak és elviszlek magammal!

– Ne! Az veszélyes. Hirtelen nő a terhelés. És különben is, akkor hogy vezetsz?

– Az igaz. Vezess te!

Megállt előtte a levegőben, úgy, hogy egy hangyányit magasabb legyen, mint Péter.

–Vedd le a szemüveget! Fordulj meg!

Péter engedelmeskedett. Hirtelen a saját magát mutató kép megszűnt. Az üres üvegház fogadta, a feje felett a kopter zümmögött, és szél csapkodott körülötte. Nóra teste semmilyen megerőltetést nem okozott a szerkezetnek, de a lány megragadta őt is a hónalja alatt, és ellentmondást nem tűrően még a lábait is köré kulcsolta.

– Emeld fel! – mondta parancsolón. – Most én rabollak el, mint a rétisas a nyulat! Minden ellenállás hasztalan.

– Elbírsz?

– Mondom, emeld fel!

Péter nem mert ellenkezni. Óvatosan megpróbálta feljebb vinni a gépet. A kezében tartott vezérlőre és a szemére hagyatkozott. Ugyanarra az „ösztönre” és tapasztalatra, amivel a fejük fölött a kis drónt reptette. A D6-120 iszonyatos szelet csapott a nyakába. Rajta csak egy téli sapka volt, de a szerkezet becsületére legyen mondva, megemelte őket. A fiú aggódott ugyan egy picit, hogy a hevenyészett rögzítés kitart-e, lány pedig elbírja-e. De nem érzett bizonytalanságot, és a repülőpartnere sem panaszkodott.

Nem kellett sok idő, hogy elkezdje élvezni a szituációt. Ilyen szoros közelségben nem volt még Nórával. Minden abszurditása ellenére ez a helyzet is tetszett neki. Ráadásul a gyönyörű nő most szó szerint az egekbe emelte. Vagy legalábbis pár méternyit el a földtől. Pedig ő vezetett.

– Azért most a nyúl viszi a vadászpuskát! Vagyis a sast. Vagy most végül is ki reptet kit?

– Nem tudom, de életem eddigi legizgalmasabb repülése! – lelkendezett a lány.

Sajnos nem tartott sokáig. A kopter minden emelkedésnél érezhetően kínlódó hangokat adott. Téli ruhában, cipőben, Nóra bármennyire karcsú is volt, ketten jelentősen túlterhelték. Ráadásul két kör után Péter érezte, hogy Nóra egyre nehezebben tartja. Leszállt. Letette a lányt is. Lekötötte a hevedereket a gépről, és azzal is landolt. A hat rotor szinte felsóhajtott a hajsza után, ahogy leállt. Pilótája éppen annyira megkönnyebbült. Amikor később visszagondolt erre, nem tudta, egy ekkora őrültségbe miként tudta belevinni a lány.

Beprogramozta a robotpilótát, hogy az hazavigye a D6-120-ast, közben Nóra csacsogott neki. Amikor elindultak kifelé, azt tapasztalták, hogy leesett a hó. Már jó két centi állt az úton, és elég sűrűn hullott. „Már csak ez hiányzott” - gondolta. Elkezdte az is nyomasztani, hogy kifogyott az ötletekből. Bár kezdte sejteni, hogy szinte bármilyen indokkal kérhet egy újabb találkozót. De kellett volna valami izgalmas a biztonság kedvéért. Óvatosan elindultak. Ezúttal Nóra elöl ült. Arról beszélt, milyen nagy élmény volt mindössze kabátban repülni.

Az út borzalmasan csúszott. Péter lassan haladt. Néha alig találta a csapást, az idefelé pár perc visszafelé bő fél óra lett. Egy idő után a szürkület is utolérte őket, a látási viszonyok a hópelyheket automatikusan kihagyó lézeres fényszóró minden igyekezete ellenére is kezdtek katasztrofálisak lenni. Péter alig várta, hogy beérjenek a házak közé. Ott legalább látott. Kicsit bátrabban is ment, de a hó megviccelte. Ahogy a szokásos ívben fordult a Parknál, hogy két kanyarral később láthassa eltűnni a toronyházban Nórát, megcsúszott. A kocsi hátulja kitört. Péter megfogta, de hirtelen leizzadt. „Ha összetöröm a Szi-Fly-os verdát...”

– Ezt még egyszer! Csapassunk egyet! – lelkendezett Nóra.

Péter meglepődött. Azt hitte, a lány megijed. Bár azok után, amit eddig tapasztalt, lehet hogy utólag az lepte volna meg. Viszont így megvolt a következő randi!

– Hölgyem, ilyen jellegű szórakozásra jelen jármű nem alkalmas. Ám kívánságát megfelelően kiszolgáló automobilt is tudunk biztosítani. Kérem, a közeljövőben igényelje! A havat sajnos legnagyobb igyekeztem ellenére sem tudom hosszú távon garantálni.

– Rendben, akkor kérem, holnap pontosan délután kettő órára prezentálja a kívánt járművet a kastély elé!

– Meglesz, Hölgyem... Pontosabban, legnagyobb sajnálatomra ezen automobillal kell holnap megközelítenünk a kérdéses gépet.

– Ezt ugyan nem értem teljesen, de ahogy megoldható, tisztelt sofőr és pilóta úr!

A búcsú ismét gyors volt. Péter udvariasan kitárta a toronyház ajtaját Nórának, hogy magázódva elköszönjön. A lány hirtelen lábujjhegyre állt, és a finoman meghajló „inas” homlokára cuppantott egy puszit, majd felrohant a lépcsőn. Péter pedig örömében az autóig. Beszállt, és tövig nyomta a pedált. A négy agymotor felsírt, a kocsi összes stabilizátora patakokban izzadta az elektronokat, de a hó fizikáját nehéz volt felülírni. Imbolyogva, visító kerekekkel startolt, és jó pár méter múlva nyerte vissza az önuralmát boldog ember és szenvedő gép egyaránt.