Péter a szüleinél volt segíteni. Majd elégedetten nézték, ahogy munkájuk nyomán nőnek a paradicsomok. Csak úgy mellékesen beszélgettek, amit egy váratlan fordulattal zárt.

– Apa! Elvinném a Varacskos Disznót. Gondolom, nem kell most neked.

– Persze. Jó szórakozást! Tudod hol a kártyája.

– Köszi. Szia!

– Állj csak meg egy kicsit fiam!

Péter megtorpant az ajtóban.

– Nem biztos, hogy az én dolgom. De ki ez az asszony?

– Milyen asszony, Apa?

– Bocsánatodat kérem, nem kémkedni akartam. Pedig nem nagyon szóltál, mit csinálsz a melegházban, és felnőtt is vagy már. De bejelzett a kötél, amikor leugrottatok vele a banánfáról. Ránéztem a kamera képére, nincs-e valami baj. Persze csak te játszottál majmot egy számomra ismeretlen asszonnyal.

– Nem asszony! Sándorfi Nórának hívják. A Szi-Fly-os munka miatt ismertem meg.

– Tényleg nem az én dolgom. De ahogy a kötélen lógtatok, nekem nem üzleti kapcsolatnak tűnt. Ráadásul úgy öltözik, mint valami gazdag városi asszony. Ugyanakkor legyorsult téged az üvegház túlsó végéig.

– Te Apa!

– Nem akartam én kukkolni. De meglepett ez a nő. Valami fura volt. Zsuzsi sokkal természetesebb jelenség…

– Légyszi, Apa! A Zsuzsi témáról leszállhatnátok Anyával.

– Jól van fiam, de légy óvatos!

– Az leszek.

Azzal Péter elviharzott. Így is késésben volt, ha még takarítani is akart…

Néhány órával később a kocsi előtt állva feltette a kérdést:

– Egyáltalán van autóvezető jogosítványod? Nem mintha most nagyon ez számítana.

– Már vagy ti… régóta – nevetett Nóra. – De ebben a latyakos havas trutyiban valóban nem az számít, van-e róla hatósági bejegyzés a neved mögött. Amúgy már megint hova viszel, te emberrablók gyöngye?

– Valahová, ahol lehet kilinccsel előre közlekedni, és valamihez, amivel lehet.

Péter nagyon figyelt. Minden rettenetesen csúszott. A városon belül is megmaradt a hó, és a Tamástól ismét kölcsönkért kombi minden biztonsági elektronikája ellenére se kerülhette meg a fizika törvényeit. Időnként mégis átpillantott Nórára, aki csillogó szemmel, várakozón tekintett rá, és soha nem tapasztalt módon izgatottnak tűnt.

– Hát persze, a Pláza! – kiáltott fel a lány, ahogy kiértek a házak közül a város határára.

Évtizedek óta csak raktárnak használták. Nagykál belvárosában még működött néhány kisebb élelmiszerbolt, ahová be lehetett menni vásárolni. Egy ilyen komplexumot viszont korántsem tartott el a város valósággal kapcsolatban álló népessége. Igazából amikor megépült, már akkor voltak fenntartások. A tervek elővigyázatosságból úgy készültek, hogy könnyedén raktárépületté lehessen alakítani. A tetején különböző automata és félautomata karok végeinél futárgépek sorakoztak. Néhány kisebb-nagyobb drón sietett a dolgára. A komplexum parkolója viszont megépült, meglehetősen jó minőségű burkolattal. Kikezdte ugyan az idő, de most egyenletes fehér hótakaró borította. A lepel csak ott volt magasabb, ahol fák, cserjék és gazok álltak ki az elválasztó szigetekből.

– Látom melegen öltöztél és még csizmád is van – dicsért Péter. – Bár nálunk parasztéknál ez inkább topánka.

– Cikizz még, amiért nem vagyok elég jó földműves – kacagott Nóra.

– A csizmára szükséged lesz, átszállunk. Elnézést a látványért, de ez sokkal alkalmasabb szerkezet.

A parkoló szélén állt egy jármű. A harmincas évekből származhatott, bár a lány nem tudta pontosan megítélni. Ütött-kopott, több helyen javított, nem szakszerűen és színhelyesen újrafényezett, vagy gyári műanyag elemből összerakott kocsiszekrénnyel. De feszesen és peckesen állt, sehol se lógott a futómű. Masszív szerkezet volt. Egy pickup.

– Ez TÖKÉLETES!!! – ugrálta körbe Nóra a szebb napokat látott öreg járművet.

– Ha még tudnád! Összkerekes, de az első kettő hajtása kiiktatható. Három kapcsolható differenciálmű, egy központi villanymotor, nem agymotorok. Elöl tekercs, hátul laprugók. Az akkucsomagok és a motor súlypontjának eltolódása miatt még üresen is majdnem ötven-ötven százalékos elosztással a tengelyeken. Mennyire mondanak neked ezek valamit? – kérdezte félve.

– Mondanak! Ez eredetileg belsőégésű motoros volt, nem? Nincs felségjelzés, és az elemek sem tűnnek eredetinek. Valami Toyota lehetett újkorában – vizsgálgatta Nóra.

Péter már meg sem lepődött, hogy a lány meglepi.

– Igen. Nagyjából a legutolsó széria, amiben még volt benzinmotor, és az közvetlenül mozgatta is. Viszonylag hamar kikerült belőle, meg az egész hibrid hajtás. Kapott egy nagy akkut és egy tisztességes villanymotort. Apám már ezután vette. Az első autója. Ma már nem használjuk, főleg nem a városban, bár még van engedélye. Az összes testvérem és én is ezen tanultunk meg vezetni. Megtartottuk, mert semmit nem ér, viszont még szántani is lehet vele. Egyszer konkrétan ki is próbáltuk.

– Ne dumálj, add a kulcsot! – követelte a lány.

Beültek. Nóra előrébb húzta az ülést. Rutinosan bekötötte magát, és betette az indítókártyát a helyére. Feléledtek az ütött-kopott műszerfal visszajelzői. A lány még a biztonság kedvéért rákérdezett a kapcsolók funkcióira, de mindet eltalálta. Meglepő önuralomról tett tanúbizonyságot, ahogy óvatosan elaraszolt a kombi mellől. Majd ráfordult az egyik hosszabb egyenesre, és elrúgta a menetpedált. Péter csak fohászkodott és kapaszkodott. Nórának alig pár perc alatt a kezére állt minden kar, pedál, a kézifék, a váltó. Ez utóbbi a villanymotoros autókon majdnem felesleges volt, de itt meghagyták. Ettől volt olyan átkozottul őstulok a jármű, ha akarták. Ugyanakkor kezes és lomha, ha az volt a cél. A motor szinte minden sebességben meg tudta indítani a kasztnit, de az első két fokozatban majdnem lehetetlen volt nem elkaparni vele, főleg havon.

Mire Péter feleszmélt, a lány rutinosan driftelt körbe egy hókupaccal takart betonsziget közepén jókorára megnőtt fát. Egy egyenes végén majdnem pont száznyolcvan fokkal megtekerte a kocsit. A továbbcsúszást latyakot okádó hátsó kerekek visító küzdésének árán fékezte le, miközben hátrafelé haladtak. Amikor a fiúnak nem volt épp halálfélelme egy csúnya becsapódás rémképétől, Nórát leste. A szemében olyan vadul csillogott az igyekezet, hogy még a könnye is kicsordult. Egy szót se szólt, csak figyelt. Járt a keze, taposott a lába, és közben úgy ült a kormány mögött, mint akit odabetonoztak. Egy-egy vadabb forduló után aztán bárki gyönyörködhetett volna a havat is megszégyenítően fehér tökéletes fogsorában, ha Péteren kívül látta volna.

Az egyik elválasztó picit megdobta őket. Jókorát huppantak, de a sofőr uralta a gépet. Megálltak.

– Jól vagy? – kérdezte Nóra.

– Ühüm.

– Nem vagy túl meggyőző – hangyányit azért ő is sűrűbben vette a levegőt. – Bocsi, erre a buckára nem számítottam. Remélem, nem lesz baja a gépnek.

– Az ki fogja bírni. Kapott tőlünk keményebbeket is. Viszont nem értem! Ezt az egészet. Hogy?

– Csak annyit mondok: rali szimulációban NE akarj ujjat húzni velem! Ez a titkos alteregóm, szóval most már tudod. Azt hiszem, meg kell öljelek.

– Eddig azt hittem, azt akarsz…

– Még csak bemelegítettem. Fantasztikus ez a kocsi! Mindenem megvan otthon, ami a Mátrixban élménnyé tesz egy vezetést. Pedálok, kormány, mozgó ülés, ventilátorok, szuper holografikus vetítő. De ez akkor is jobb! Ez a valóság, és a fizika is eredeti. Drifthez aszfalton egy kicsit gyenge lenne a motor, földúton még elporozna. De ebben a hóban! Persze kiszállhatsz, ha félsz… – vigyorgott Nóra kajánul Péterre.

– Eszem ágában sincs! Maximum ma halok meg. Nyomasd!

Nem volt teljesen őszinte a mosolya. Még apja délelőtti intelme is eszébe jutott, de az, hogy távolabb kerüljön Nórától, nem volt opció.

Alig fél órába telt, mire az egész hatalmas parkoló összes szűz havát letaposták. Nóra udvariasan átengedte Péternek is egy kicsit a vezetést, de szegény fiúnak nem sok köszönet volt benne. Bár a lánytól gyakorlatilag bármit elnézett, de eddig ő volt az, aki valami újat tudott mutatni. Aki mindig okos és udvarias tudott lenni. A partnernője azonban most minden kedvessége ellenére csúnyán leiskolázta. Bármilyen finoman is próbálta mondani vagy mutatni, szinte mindig csak az lett belőle, hogy neki volt igaza. Péter azonban egy idő után nem bánta. Nóra finom érintéssel irányította, ami még kesztyűn keresztül is örömet okozott neki. A lány határozott volt, de gyengéd.

– Most váltsd vissza – tolta odébb a kart a srác kezével együtt.

Hamarosan nemcsak az érintés lett izgalmas, de a száguldozás is. Péter eddig a biztonságos haladás filozófiájával tanult vezetni. Ha néha el is rúgták a pedált a Varacskosnak, nem igazán tudták, hogyan kell a határon túl tartva, mégis tervezetten elrontani a kanyart. Általában a visszatéréssel törődtek a rendes haladásba, vagy cél nélkül próbálták nem felborítani a gépet, és azt élvezték, ahogy a szántásban pattog alattuk. Azonban most az elsőre életveszélyesnek tűnő pördülések precíz megvalósítás után nem tűntek halálosnak. Bár lassabban és ügyetlenebbül, de minden trükköt, amit Nóra mutatott neki, hamar utána tudott csinálni. A lány kiváló tanárnak bizonyult. Péter inkább átadta magát annak, hogy most ő a diák, minthogy ez egy picit is zavarja. Talán még örült is, hogy most nem ő kell, hogy a „táncot vezesse”. Csak a kocsit.

Amikor látta, hogy Nóra szívesebben visszaülne, megállt és átengedte a kormányt. Tettek még pár kanyart, aztán jött a kérdés:

– Mennyire bírja a terepet?

– Azt hiszem, most félek.

– Magad, vagy a gépet félted?

– Magamat – mondta Péter. A beszéde őszinte volt, a mosolya kevésbé. – A Varacskos Disznónak meg se fog kottyanni.

– Így hívjátok? Találó neve van! Bele fogok szeretni!

„Féltékeny leszek” – csúszott ki majdnem Péter száján. Gyorsan lenyelte ezt a vallomásnak is beillő mondatot.

– Ott kezdődik egy földút. Majd szólok, hol és mikor fordulj. Dénes bácsinak van egy kaszálója, ami évek óta igazából parlagon hever. Azon mindent letaposhatsz.

Nóra olyan tempót diktált, amilyen szélesen mosolygott hozzá. Péter leginkább arra figyelt, hogy ne nézze el a kanyarokat, mert ha későn szólt, a lány olyan vadul vette őket, hogy utasa mindig a több mint másfél tonnás tárgy rövid és fájdalmas repülését vizionálta.

Az egyik bukkanó után azonban Nóra is megijedt. Az emelkedő felé ugyanis nem csak ő tartott tempósan, hanem mint kiderült, egy szarvas is baktatott az úton. A sofőr reflexei még Péter előtt reagáltak, de a gumik alig bírtak kapaszkodni a felázott, hóleves talajba. Lassított felvételként csúsztak a megszeppent másfél mázsa körüli állat felé a tízszeres súlyú járművel. Végül a lány önuralma és reakciója mentette meg mindhárom életet. Az utolsó pillanatban határozott, de ijesztő módon elrántotta a kormányt. Gázzal leterelte a kocsit az útról, bele a vetésbe. Az árok nem volt nagy, mégis akadt egy pillanat, amikor Péter gyomra ki akart jönni a feje búbján, aztán az ülésen keresztül a padlólemeznek óhajtott préselődni.

Mire megállt a kocsi, egyikük se festett valami jól. Nóra pedig úgy lógott a biztonsági övről a kormányt szorongatva, mint valami kócos rongydarab. Hátraigazgatta a sapka alá a fürtjeit, majd a zölddé vált utasára nézett.

– Szarvas! Még sosem láttam élőben! Ott szalad! – mutatott a határra, ahol a megszeppent vadállat inalt.

Péter válasza kicsit váratott magára, néhány mély lélegzet és sok önuralom kellett a gyomortartalom rábeszéléséhez, hogy maradjon a helyén.

– Én annak örülök, hogy nem láttuk holtan. Biztos nem fogtam volna meg így a kocsit.

– Tényleg. Szegény kocsi! – kezdett aggódni a lány, most hogy magukért már nem kellett. – Nagyon sajnálnám, ha baja esett volna!

Némi műanyag tört csak le róla. Az első és hátsó lökhárító is egy sokadik, újabb javítás után sóhajtott volna, ha érzett volna bármit. A kerekek továbbra is egykedvűen és feszesen álltak. A fékek kicsit pattogtak az elnyelt hőtől. A sárvédő ívekről halkan csöpögött a hólé.

– Semmi baja. – sóhajtott Péter, aminek azért kicsit ő is örült. – Viszont menjünk innen! Nem fog örülni a gazda, ha még jobban letapossuk a búzáját.

Óvatosan visszakúsztak az útra. Nóra a parkolóban való kiállás óta először lassan vezetett.

– Azt hiszem ennyi offroad mára elég volt – jelentette ki.

Péter látta, hogy a lányt mélyebben érintette az iménti incidens, mint azt elsőre láttatta. A kocsinak teljesen az ura volt, de a természet a maga módján megmutatta, hogy nem érdemes minden szabályt figyelmen kívül hagyni. Óvatosan, már-már nagypapásan visszavitte magukat a parkolóhoz. A fiú észrevette, hogy az összkerékhajtás és a különféle kipörgés- és blokkolásgátló elektronikák is be vannak kapcsolva. Szótlanul haladtak, majd a lány precízen beparkolt a kombi mellé.

– Nagyon szép állat volt. Fenséges. Majdnem elütöttem! – Péter még egy könnycseppet is észrevett a lány szeme sarkában. Nóra mégis rendezte a gondolatait, és ismét az a lendületes, gyönyörű nő volt, ami annyira elbűvölte a fiút.

– Most mégis én viszlek haza! A kocsit megtartom! Zseniális. Ti meg csak parkoltatjátok. Nincs mese! – elővette a kézi terminálját. – Ennyit adok érte. Add meg a számlád!

Péter a komoly üzletasszony fejet vágó kérlelhetetlenül makacs arcra nézett, majd az összegre a kijelzőn.

– Ennyiből három hasonló, de fiatalabb gépet lehet kapni! Ez egy vagyon! A Varacskos Disznó pusztán használati értékkel bírt számunkra. Amíg zúztuk fiatalként. Nem sajnáltuk trágyahordásra.

– Trágyát is vittetek vele? Semmi rossz szaga nincs.

– Délelőtt még volt… Na, hagyd ezt a hülyeséget! Hazaviszlek.

– Jó, ha nem adod meg a számlád számát, átnyomom a Szi-Fly fiókra, aztán egyezkedhetsz a főnököddel, de ez ettől a perctől az én kocsim! – már lendült Nóra keze.

– Oké! – fogta le finoman Péter. – Akkor apám számláját adom meg. A Disznó hivatalosan az övé. Ha beírod közleménybe hogy autóvásárlás, meg az alvázszámot, elég hamar a neveden lesz.

Péter furán érezte magát, amikor a saját lakása előtt megálltak az ütött-kopott járgánnyal. A következő randi ötlet már megvolt, ráadásul szinte biztos volt benne, hogy a lány elfogadja. Ám az, hogy a pár perce még családi igavonó volánja mögött tulajdonosként egy vigyorgó, gyönyörű „idegen” nő ült, nem az a fordulat volt, amit ma reggel betervezett. Ahogy hamarosan ott álltak a kocsi mellett a járdán, elő is állt a javaslattal.

– Szeretnél még szarvasokat látni? Lehetőleg sokkal békésebb körülmények közt?

– Persze!!!

Ez a válasz végre nem lepte meg a fiút. Már nem tartott az elutasítástól.

– Akkor ha nem változik a klíma, legközelebb valami még melegebb ruhában gyere! Rendes csizmát meg hozok ha kell, de azt nem veheted meg!

– Megegyeztünk. Szerda megfelel?

„Ma vasárnap van, hogy bírom ki addig” – gondolta Péter – „Főleg hogy egész nap ügyfélszolgálatos leszek, és már nem bírom lemondani. Egyébként hogy szerda vagy vasárnap, olyan mindegy, a futárkodás éjjel-nappali szakma. Sebaj, most akkor én leszek a nő, ha már egész nap úgyis ő viselte a nadrágot!”

– Nem lehetne csütörtök? – kérdezte végül.

– Lehetne. Akkor az. Kezet rá! Mármint az adásvételre.

Péter a végén adott egy kézcsókot is.

– Grófnő, remélem sok öröme lesz szerény portékánk használatában.

– Biztosan, uram!

Nóra most Péter arcára cuppantott egy puszit. Mire a fiú feleszmélhetett volna, a villámsebes lány már az autójában ült, és nyomta a menetpedált. A kereszteződésnél jobbra kellett fordulnia. Ezt egy kétszázhetven fokos csúsztatott balkanyarral oldotta meg, teleszórva a környező házak sarkait egy kis hólével. Majd eltűnt.

Péternek hirtelen eszébe jutott, hogy rossz helyen van, vagy ő, vagy a kocsi. Nem volt kedve kilométereket gyalogolni a latyakban. Hazament, és ahogy a koptert szokta, szépen a háza elé hozta a kombit. Még soha nem vezetett így autót. Lassan és óvatosan haladt, de szerencsésen célhoz ért. Innentől már ő ült a volán mögé. Ezt személyesen akarta intézni, bármennyire is tartott tőle.

– Szia Peti, hol a Disznó? – kérdezte az apja, aki kíváncsian nézte, amint az idegen autó fordul be a házuk elé.

– Az az igazság Apa, hogy elkóborolt.

– Elcserélted erre? – csodálkozott az idősebb Molnár Péter.

– Nem, ez a főnökömé. Ha ránézel a számládra, meglátod, mire cseréltem.

– Te eladtad a kocsimat, fiam???

– Évek óta állt, senkinek nem hiányzott. Csak nézz rá a számládra!

Vannak pillanatok, amikor egy apa beletörődően azt teszi, amit a fia mond neki…

– Atyaúristen, hol találtál ekkora balekot? Ööö… Ez nem az a városi asszony?

– Mondtam már, hogy nem asszony! De ő az. Ne kérdezz semmit, Apa! Csak küldd el az adásvételi űrlapot!

Az agronómus engedelmeskedett. Belátta az elkerülhetetlent, de közben a nem létező bajsza alatt mormogott.

– Legkisebb királyfi, vigyázz azzal a fehérnéppel, mert csak gondot hoz rád, meglátod.

– Mi bajod van vele?

– Még mindig nem tudom, fiam. Túl szép. A régi mondás úgy tartja, sose a város legszebb nőjét vedd feleségül!

Péter édesanyja nemrég lépett a szobába. Az idősebb férfi nem bírt kitérni a játékosnak szánt, kissé álsértődött tarkón vágástól.

– Nem azt mondtam, hogy nem vagy szép Edit, hanem hogy nem vagy városi…

Ezen mindnyájan jót kacagtak. Aztán Péter otthagyta őket. Hazaindult. Nagy kő esett le a szívéről. Az apja jól fogadta az autókérdést.

Az úton másért kezdett remegni a névlegesen az érzelmekért felelős szerve. Rájött. Az elbűvölő külső, az eddig átélt kalandok, Nóra átütő intelligenciája és jó értelemben vakmerően bátor lénye olyan láncot csomózott a szíve köré, ami nem bontható le egykönnyen, ellenben egy mozdulattal porrá törheti a törékeny pumpát. Talán az apjának igaza volt? Vagy csak irigy? Utóbbit nem hitte volna. Édesanyja egészen szép nő volt fiatalon, és mostanra se csúnyult meg. Kettejük szerelme pedig a szorgos munka, a kölcsönös bizalom és tisztelet által vált betonszerűen szilárddá az évek során. Péter úgy gondolta, élete legnagyobb szerelmi utazása már megállíthatatlanul tart egy cél felé. Hogy érzelmei egy új világba jutnak, mely maga lesz a paradicsom, vagy jéghegynek szaladva halálos zuhanással érik el a tenger hideg és mélységes fenekét, még nem tudta. De nem volt már reális menekvés.