Zsolt futott. Most azonban nem céltalanul. Ő lakott ugyan a legmesszebb az Erőműtől, mégis mindig visszautasította Dávid, Károly vagy Tamás ajánlatát, hogy elviszik a szervizhangárba. Az elmúlt két héten minden létező szabadidejét ott töltötte. Egyszer még bent is aludt, a kiépített kuckóban, de nem akarta nagyon igénybe venni az idősebbik mérnök vendégszeretetét. Hamar rájött, hogy miért szeretne jobb erőnlétet tőle Tamás. A Szárny nehéz volt, és az ereje is véges. Tehát se gyengének se nehéznek nem termett volna babér. Ám Zsolt olyannyira részese akart lenni a dolognak, hogy az étkezésein és a „kötelező” munkán túl, amivel a napi számlák kiegyenlítését meg tudta oldani, két dolog érdekelte. A fárasztóan hosszú erőműbe kocogás, és az a konzol, amit felváltva használt Péterrel. Nekik nem volt hasonló eszközük, Eszter viszont meg tudta oldani otthon.

Minden futással, minden gyakorlással egyre erősebb elhatározás kezdett benne körvonalazódni: hármuk közül ő száll fel elsőként! Néhány nap alatt kitanulta a Dávid és Tamás által kitalált vezérlés minden csínját-bínját. A karjai és ujjai minden gesztust és mozdulatot szinte maguktól csináltak. Ez persze a többieknek fel is tűnt. Épp órák óta fején 3D szemüveggel hánykolódott az Ágyon, amikor Károly Dávidhoz fordult:

– Ez a srác egy gép. Lenyűgöz. Tegnap késő estig itt volt. Olyanokat szaltózott, hogy én kaptam majdnem szívrohamot. Simán leszáll egy toronyra! Mint valami légy. Kiméri, pont lelassít, felrántja és puff. Vagy ötvenszer ment neki és zuhant a mélybe, de egy káromkodás nem sok… Aztán egyszerre összejött. És azóta toronyról toronyra ugrál.

– Erre én is gondoltam, de már csak a levegőben. Sosem szimuláltam le, és azt hiszem, nem is merném megtenni. Hiába menne a Mátrixban – hüledezett Dávid.

– Ha kicsit is jó szimulátor, akkor mire odakerül, ő meg fogja csinálni, az tuti!

– A program elég jóra sikerült… – hümmögött a fiatalabb mérnök, aki még mindig nem kötötte a többiek orrára, hogy nem teljesen saját terméke. Zsoldos Gabi kitett magáért, ő pedig sosem vette fel, ha a többiek méltatták a munkáját.

– Mit csinál épp? Erősen dobálja a konzol, azt látom.

– Kivetítem neked – mondta Károly, és gesztikulált egy sort a gépének.

Az asztal fölött megjelent egy holografikus kép. Zsolt épp erős széllökések hatásait gyakorolta. A hangár mögül bukkant ki az oldalszélben, alacsony magasságban. Egyszer sem csapódott a földbe, még ha csak tizedmásodpercei maradtak is korrigálni.

– A srác talán még kövérebb a programban, mint amilyen a valóságban! – hüledezett Dávid.

– Igen. Százöt kilóra állította, pedig szerintem jócskán mázsa alatt van. Azt mondta, százhuszonnégy kilóval is fel tud szállni. Ha egy kicsit nekifut, kap egy apró ellenszelet, és nagyot ugrik. Nem tudom, hogy csinálja. Talán hibás a program, de ha nem, akkor olyat tud, amit elvileg a Szárny képtelen lenne.

– A szimulátor annyira reális amennyire csak lehet. Valószínűleg tehetsége van hozzá.

– Esztert nem láttam repülni, de a Péter is ügyes. Ő is hamar ráérzett. Sőt, a vezérlésre kicsit hamarabb is. Valószínűleg jobban hasonlít az agya a tiétekhez. De őt Tamás a Szi-Fly-nál többet dolgoztatja, meg még a szüleinek is segít a gazdaságukban. Kevesebb ideje van. De a Zsolt gyerek egy zseni. Amióta kitanulta, mi hogy reagál, nincs egy felesleges mozdulata. Én nem értek a repüléshez, de a gépészmérnök is akkor hatékony, ha minden izommunkája céltudatos, és nem tesz fölösleges kitérőket. A beállítások a gyártás során is komoly optimalizálásokon esnek át. A srác ezt csinálja, csak agyban, elképesztő!

Nézték egy darabig a levegőben hánykolódó hologramot.

– A hecc kedvéért, piszkáljunk bele neki, lássuk mire képes! – mondta Dávid. Leült a kedvenc kivetítője elé, a szimuláció paramétereit piszkálni. Felvett egy headsetet, így kommunikálni tudott a szinte teljesen hangszigetelt sisakban repkedő sráccal.

– Kedves Zsolt! Nem bánod, ha keltünk neked váratlan helyzeteket?

– Szia Dávid, megjöttél? Nem, piszkáld nyugodtan, én meg reagálok – jött a válasz.

Az asztal felett és Zsolt szemei előtt hirtelen beborult az Erőmű védőterületén. Heves széllel nagy eső jött, ami kavarogva hullott alá. Dávidnak már a kivetített kép is kellemetlen hőérzetet produkált. A látási viszonyok elképesztő mértékben romlottak. A mérnök összerezzent. A semmiből előtűnt egy védőtorony, és fenyegetően gyorsan közeledett. Zsolt elegánsan korrigált. A nézőközönség fel volt készülve a virtuális csattanásra, de mire pislogtak, a szituáció megoldódott.

– A fejében van az egész Erőmű – lelkendezett Károly. – Azt mondta, futárként Nagykált is ismeri, ez pedig sokkal egyszerűbb. Szerintem vakon se megy neki, pontosan tudja az irányból és a sebességből.

– Elképesztő! Azért kifogok rajta – válogatott egy darabig a programban a készítője. Kormorán, gólya, vadkacsa, rétisas… Keresgélte a lehetőségeket.

– Szürke gém! Szemből, most! – súgta a kollégájának.

Zsolt már túl is volt rajta, Károly harsányan röhögött.

– Ezt meg hogy? – hüledezett Dávid.

Károly visszatekerte és lelassította. A gém megjelent, először csak árnyként, aztán kirajzolódott az esőcseppek közül. Pont szembe repült Zsolttal, aki először egy picit felhúzta a gépet, majd elengedte a vezérlőkarokat és egy villámgyors mozdulattal előrenyújtotta a kezeit. Precíz mozdulattal maga alá lökte a szegény állat virtuális mását, csak úgy nyekkent. Majd visszafogott a vezérlőkre, és zavartalanul repült tovább.

– Gém over! – visított Károly, és majdnem hanyatt esett a székkel.

– Hát, ettől kicsit megijedtem – jött Zsolt válasza a fülhallgatóban.

– Reméltem is! – válaszolt a mérnök.

– Na nem a madártól, hanem hogy a konzol nem követi le a mozgásom, és nem tudom előrenyújtani a kezem. De ez valami nagyon állat cucc! – lelkendezett a srác a fura gúnyában. – Elképesztő! Még olyan érzés is volt, mintha a levegő belekapott volna, de frankón éreztem a madarat is!

Dávid próbálkozott még. Széllökések, jégeső, hóvihar… Végül lekapcsolta az egyik motort. Mint amikor neki is besült. Zsolt mindig mintha csak előre kitalálná a veszélyt. A korábbi, Tamás-féle körülményes megoldással ellentétben ő leszállt a ferde meghajtással. Igaz, jót bukfencezett a végén. De a program szerint nem lett baja. Még arra is volt lélekjelenléte, hogy összehúzza a szárnyakat, így a szimulált kárjelentés nem mutatott problémát. A mérnök végül csodálattal adózott a fiúnak, és feladta.

– Mutass akkor te valami kunsztot!

– Oké, de azért lekapcsolod az esőt?

– Na jó!

– Szállj le egy toronyra függőlegesen! Azzal engem megvettél – szólt be a beszélgetésbe Károly, akinek szakállas ábrázatán egészen furán mutatott a headset. A mikrofon mintha az arcszőrzetéből bújt volna elő.

A fiú kimérte, megcsavarta, leállította a motort, majd elengedte a vezérlést, és „ráugrott” a toronyra.

– Megmondtam, Dávid! – lelkendezett a fejhallgatós Mikulás.

A fiatalabb mérnök egyszerre lett nagyon boldog, büszke és egy aprót szomorú is. Büszke a kreálmányára, és boldog hogy mások ennyire ügyesen használják. Egy cseppet szomorú is, amikor rájött, hogy ehhez ő vagy nem lenne elég bátor, vagy elég ügyes. „Talán a korral függ össze? Vagy csak azért, mert Zsolt még konzekvenciák nélkül próbálkozhat a Mátrixban?” – gondolta. Mindenesetre már alig várta, hogy Tamás zöld utat adjon a fiataloknak a repülésre.

Aki viszont adott néhány feltételt a srácoknak.

1.: Maximálisan tudják kezelni a gépet. Minden vészhelyzeti programot és le- illetve felszállást végig kellett zongorázniuk. Soha nem bocsátotta volna meg magának, ha a fiataloknak olyasmitől lett volna baja, ami elkerülhető. Amikor ő is látta Zsoltot repülni, elismerően hümmögött, de még két tucatszor eljátszotta vele a motorok nélküli, a féloldalasan beragadt szárnyas, a túl nagy, vagy túl alacsony sebességű, instabil leszállást.

2.: Megvetette velük a legmegbízhatóbb öltözéket, amit ismert. Péter és Eszter is prüszköltek egy kicsit, de sajnos az Erőműben nem tudták kigazdálkodni. „Ez a ti befektetésetek” - mondta nekik.

3.: Előadásokat tartott a polgári repülés szabályaiból és utasításaiból. Forszírozta a pilótavizsga elvégzését. Legalább az elméletig és a szimulációkig el akart velük jutni, mire felszállnak. Mindig hozzájuk vágta, hogy a kopterekkel való röpködés egész más. Ott segít a vészelektronika, ráadásul nem a saját bőrükre megy.

4.: Töredelmesen bevallotta nekik, hogy miért zuhant le. Mindezt nevelő célzattal. Azt mondta, az egész olyan, mint valami drog: „Felszállsz, érzed, és rabul ejt. Ugyanakkor az erőhatások még a konzolénál is intenzívebbek, és bizony ott fent mindennel csak egyszer próbálkozhatnak.” A fiatalok már kezdték unni, annyiszor mondta végig. De nem szóltak neki, átérezték az aggodalmát.

Természetesen Zsolt „vizsgázott” le elsőként sikeresen a főnökének. Nem tudott olyan repülési feladatok kapni, amit ne oldott volna meg. Még egy pilótáknak szóló tesztsort is kitöltettek vele, ezt is hibahatáron belül abszolválta. Fogadta a két másik jelölt kissé irigykedő gratulációját, majd teendőire hivatkozva hazaindult. A ruha ára, amit meg kellett vennie, felzaklatta. Amióta az Erőműben tevékenykedett, épp csak a számláit fedezte a munkája, és korábban a fogyókúrája alatt is kevesebbet dolgozott. Nem akart a tartalékaihoz nyúlni, de egyelőre mínuszba került. Sietett volna haza, de kapott egy privát üzenetet.

„Kedves Zsolt! Ha nem nagy fáradtság, szeretnék Önnel beszélni a tárgyalóban – Zoltán.”

A fiú egy pillanatra megrezzent. Vajon mit akar tőle az igazgató? Találkoztak már egyszer, még a „toborzásuk” utáni napon tartottak egy ismerkedési délutánt az ebédlőben. Ott volt mindenki, aki tudott a projectről, és láthatta őket. Hamar sikerült barátságba kerülniük. A dolgozók örültek a fiatal arcoknak, ők pedig szívesen beszélgettek. Péter egy perc alatt paradicsomtermesztésről diskurált Jánossal, Eszter lecsapott Marika egyik receptjére, aminek megvalósulását mindenki épp két pofára falta. Zsolt Valival talált közös témát. A nevelőotthonban ugyanis nagyon kedvelte a doktornőt, a mindig kedves asszonysághoz kisebb-nagyobb sérülési után nyugodtan el mert menni. Az itteni orvos rá emlékeztette.

Már akkor nagy hatással volt a fiatalokra Zoltán belépője. Ahogy az külső csontvázának halk zümmögésével kísérten belibegett, egy pillanatra mindenkinek megállt a kezében a süteményes villa. Eszterből még valami hang is kijött. Szerencsére az igazgató már megszokta, hogy látványa sokkolja az embereket, de azért Zsolt úgy gondolta, nem feltétlenül kellemes az ilyesmi. Érzett némi megelőlegezett szimpátiát. Arra gondolt, ha Tamás nem „parancsol” rá, ő is Zoltán sorsára jutott volna.

Az igazgatót a fiatalok néhány mondat után megkedvelték. Ám a magázódás, az előkerült aláírandó papírok, a finoman tálalt, de javasoltan betartandó szabályok visszazökkentették Zsoltot abba a tisztelettudó, picit szorongó állapotba, amit akkor érzett, ha valamiért gyerekkori lakhelyének teljhatalmú ura elé kellett járulnia. Márpedig erre néha szolgáltatott okot, és általában nem is feltétlen a kiérdemelt dicséretekre várva kopogott be az ajtaján…

Most azonban nem értette a találkozó okát, mégis óvatosan kukucskált be a félig nyitott ajtón, mielőtt belépett. A régi ösztönök…

A nagy teremben Zolán és Vali üldögéltek. Mindketten felemelkedtek, amikor a fiú belépett.

„Jó pont, nem csak úgy ül és levegőt vesz, mielőtt ledorgál” – gondolta reflexszerűen Zsolt.

– Köszönöm, hogy eljött! – kezdte az igazgató.

– Nincs mit. Épp hazaindultam, de még időben megkaptam az üzenetét.

– Máris? Ha jól értesültem, épp megszerezte a felszállási engedélyt. Nem óhajt ünnepelni?

– Mindenki gratulált már. Annyira nem nagy dolog – szerénykedett.

– Ahogy gondolja. Egyébiránt én is gratulálok, Tamás nagyon komolyan veszi ezt.

– Ha jól érzem, az Erőműben mindenki. Mintha az áramtermelés másodlagos lenne manapság.

Zoltán jót nevetett.

– Elsődleges. De szerencsére a csillagocskák nagyon szépen duruzsolnak, úgyhogy jelenleg erre tudunk fókuszálni. Nem akarom untatni ezzel. A lényegre térnék. Lenne egy kérésem, illetve ha úgy tetszik, üzleti ajánlatom.

Hatalmas kérdőjel íródott Zsolt arcára. Egyáltalán nem is tudta elképzelni, mi lehet az.

– Amikor Károly, Tamás és Dávid felvázolták nekem a tervüket, két kikötésem volt. Az egyik, hogy az Erőmű karbantartása nem maradhat el, ezt ők betartják. A másik, hogy én is ki szeretném próbálni a találmányukat, ám ezt egyelőre elég nehéz lenne számon kérnem rajtuk.

Halkan zümmögő karjaival végigmutatta korántsem sportos testalkatát.

– Talán feltűnt önnek is, hogy nem vagyok egy atléta – mosolygott hozzá. Tartott egy kis szünetet, Zsolt pedig nem tudta, erre most mit válaszoljon diplomatikusan.

– Mint kopter-futár, van némi tapasztalatom, Ön még messze nem tartozik a legtestesebb emberek közé, akiket láttam – próbálkozott.

Zoltán elmosolyodott.

– A főnöke, amikor először meglátott, másként fogalmazott. Igaz, Vali erős fájdalomcsillapítóinak hatása alatt. Ennek ellenére kedvelem. Önnek azonban nehezebb dolga lesz. Úgy hallottam, jelentős súlyfeleslegtől szabadult meg alig két hónap alatt.

Zsoltot meglepte az igazgató informáltsága.

– Valóban. Tamás meglátogatott, és rávilágított, hogy huszonhárom évesen nem így kéne kinéznem. Igazat adtam neki. Életem talán legjobb döntése volt. Részéről pedig az eddigi leghasznosabb tanács. Nem lennék itt, ha nem így teszek.

– Tisztelem a kitartását. Nos, a feladat az lenne, hogy fogyasszon le engem is.

A fiú hatalmasat nyelt. Zoltán pedig méretéhez illőt kacagott.

– Elnézést, az arca mindent elárult. Tudom, hogy nem edző, és nem is annyi kilótól kéne megszabadulnom, mint önnek, no meg olyan fiatal se vagyok. De nem is két hónap alatt kell megoldani a feladatot. Viszont a földről százhúsz, a magasból nagyjából százötven kiló felett nincs repülés.

– Százhuszonnégy illetve százötvenhat a saját rekordom a szimulátorban. Utóbbi a kettes védőtorony kör tetejéről.

– Elismerésem! Én kevesebbel is földbe csapódtam. Ügyes. Ezt is megtaníthatná!

– Tényleg elnézését kérem, de ez lesz a könnyebbik része.

– Lehet. De ezért van itt Vali is. Ő fogja monitorozni a szerveim, és gyógyszeresen is segít. Óvatosan kell haladnunk. A szívemnek és az izmaimnak a testem is túlterhelés, ezért használom a külső csontvázat. A cél az, hogy elbírjam a súlyom, és legalább a magasból, vagy optimális esetben a földről fel tudjak szállni. Mire végzünk, talán Károlyék is kitalálnak valamit. De nem kérhetem tőlük, hogy egy külön szárnyat tervezzenek, teszteljenek és építsenek a kedvemért.

Vali, aki valamennyivel jobban be volt avatva, lelkesen támogatta az ötletet. Finoman megfűszerezve azzal, hogy mindig is szorgalmazott volna egy kis fogyást, de nem mert szólni.

– Nos, önök ketten fel vannak hatalmazva. Nógathatnak ez ügyben. Kérem a segítségüket, és nem leszek hálátlan. Zsolt, úgy tudom, nem tartozik a jól kereső emberek közé.

– Hogy őszinte legyek, nem.

– Felajánlom, hogy mint személyi egészségügyi asszisztenst, én alkalmazom. Sajnos az Erőműnek erre nincs forrása, ezt saját magam fizetném. Illetve egyfajta előlegként állom a védőöltözetének számláját, ha megfelel.

Zsoltnak elkerekedett a szeme, de hirtelen meg is rémült.

– Én csak futottam. Ha kidöglöttem, leültem az útpadkára. Megvártam, amíg elmúlt a hányinger, aztán magamat szidtam, és hazavonszoltam a hájas hátsóm. Nem értek hozzá, csak csináltam, amit jónak láttam. Működött, mert nagyon akartam.

– Ennél nem is várok sokkal többet. De nincs akkora akaraterőm. Kell egy ember, aki nem hagy megennem az utolsó szelet pizzát, és akkor is edzésre sarkall, ha meg se akarok mozdulni.

– Értem, uram.

– Még valami! Edzések során én leszek a lusta diák, és maga a tanár. Amíg a módszerei eredményesek, magára bízom a hangvételt, de ha a világ bármely más pontján, bárki más előtt le mer tegezni!

Zsolt most mert először elmosolyodni amióta belépett a terembe.

– Köszönöm. Ezek szerint titkos a küldetés?

– A legtitkosabb! Holnap kezdünk!

– Nos, akkor az első lecke: ma kezdünk! – csapott az igazgató tenyerébe Zsolt.

Átballagtak az orvosi szobába, Vali felszerelt egy csomó monitorozó műszert Zoltánra. Aztán elsétáltak az Erőmű főépületének egy ritkán használt termébe, ahol az igazgatót megszabadították a külső csontozatától. Fokozatosan egy hónap alatt megtanították járni…