Emberszárny

Sci-fi regény

2.08 - Vizsgálat

2015. május 16. 16:36 - szárnyas ember

Károly a szervizhangár munkaasztalánál szorgoskodott. Elakadt a Szárny egyik alkatrészének áttervezésében. Kellett valami sikerélmény helyette, ezért egy szelep felújításába kezdett volna bele. Megzörrent a terminálja.

 

Kolibrik és egyéb szárnyasok: le!

 

Szerencsére épp egyikük sem volt a levegőben, sőt Tamás is a saját céges ügyeivel foglalkozott a Szi-Fly épületében. Azért a privát kommunikátoráról küldött neki egy üzenetet:

 

Ellenség a kapuknál!

 

– Dávid, kapás van! – mondta közben hangosan.

– Én is láttam Zoltán üzenetét. Szerinted mit csináljunk?

– Azt, amit eddig. Hogy ne úgy nézzek ki, mint aki egy kísérleti eszköz gyártási dokumentációját csiszolom, inkább segítek neked a robot karbantartásával.

– Hova tegyük a Szárnyakat?

– Hagyjuk ott, ahol vannak! Összecsukva. Teszünk rájuk flegmán egy ponyvát, hogy félig kilógjanak a motorok. Tudod, ha valamit nagyon el akarsz rejteni, tedd az út közepére.

– Úgyis mindent át fognak szaglászni, ha eldugnánk, gyanús lenne. Igazad lehet – helyeselt Dávid. – Egyébként melyikünk ma a soros? Hogy van a beosztás?

– Te. Én elvileg itt se vagyok. Akkor megyek is inkább szunyálni a barlangomba, jobb lesz, mint a roboton matatni. Szólj, ha jönnek, addig meggyűröm az arcom a párnával.

 

Dávid bólintott, majd tovább bütykölte kedvenc gépkarjaikat. Nem volt velük semmi gond, de Károly nagyon komolyan vette az Erőműbeli feladatok precíz elvégzését. Főleg amióta az ellenőrzés rémképe lebegett felettük. Még azt is beütemezték, ami akár kihagyható lett volna.

Mindkettejüket meglepte, hogy még jó egy óráig nem történt semmi. Zoltánnak különösen jó orra lehetett, ha a váratlan revizorokat is ennyire előre kiszagolta.

Végül csak kinyílt a hangár mellékajtaja, és két ember lépett be rajta. Dávid épp háttal állt, és a két ismeretlent látva nem is volt nehéz meglepettnek lennie.

A nő alacsony és kissé testes, a férfi viszont magas és nyúlánk volt. Ettől elég furcsa párost alkottak. Mindketten elegáns öltözetben, üzemi vagy mezőgazdasági terekhez kissé túl tiszta és „városi” cipőben álltak a bejáratnál.

– Elnézést, ez üzemi terület. Megkérdezhetem, kik önök, és hogy kerültek ide?

– Jó napot! Ön a Szabó Dávid?

– Igen.

– Szegedi Máté vagyok, az Energiaügyi Minisztériumból. A kolléganőm Nagy Annamária. –szólalt meg a termete miatt kissé esetlen mozgású, mégis határozott férfi. – Az azonosító rendszer már felismert minket, ezért is tudtuk jelzés nélkül megközelíteni a hangárt, de amennyiben kívánja, megerősítheti.

Ez esetben nem szükséges, köszönöm. Fáradjanak beljebb! Nem bánják, ha kezet mosok? Azt hiszem, a hidraulika folyadék átszivárgott a kesztyűmön. Addig üljenek le, vagy nézzenek körül!

– Persze. Min dolgozik éppen, ha szabad kérdeznem?

– Csak egy kis ütemezett feladat. A robotunk az egyik leghűségesebb segítőnk. Kár lenne elhanyagolni.

– Sok karbantartani valójuk van mostanság?

– Akad. Az Erőmű szépen működik, de épp nemrég kellett egy nagyobb lélegzetvételű szivattyúcserét megcsinálni, amiben jelentősen igénybe vettük mechanikus társunk tudását is.

– Tudunk róla – lépett be a beszélgetésbe az Annamária nevű, középkorú, rövid hajú, borzasztóan szigorú tekintetű hölgy, majd hangyányit eltérő hangnemben folytatta: – Igazából a többi munka érdekel minket.

– Csak nem az új karbantartási szerződésről van szó? – vágott a szavába Dávid. Enyhén kíváncsinak tűnő, de korántsem ijedt arccal.

– De, arról. Esetleg a kollégája itt van?

Nincs beosztva, de nagyon sokszor itt alszik. Van egy külön kuckója, arra – mutatott az idősebb mérnök „barlangja” felé.

– Nem akarjuk udvariatlanul felébreszteni, de szeretnénk vele is beszélni – erősködött a nő.

– Szerintem semmi akadálya. Régebben, amennyire lehetett, együtt vittük a műszakot. De az új karbantartási projekt félig-meddig kísérleti dolog volt, és nem akartuk a feladataink rovására csinálni. Felváltva, munkaidőn kívül foglalkozunk vele.

 

A beszélgetés hangjaira Károly „magától” kászálódott elő a szobácskájából. Dávid majdnem megeresztett egy halvány mosolyt. Kollégája tényleg úgy nézett ki, mintha jó pár óra alvás után támolygott volna elő. „Színészetből jeles” – gondolta.

Átestek a bemutatkozásokon. Máté játszotta a jó rendőrt. Kezet fogott Károllyal. Illendően megkérdezte, nem zavarja-e pár kérdéssel, és elnézést kért, ha esetleg felkeltették volna. Annamária csak a kézfogás idejére hagyott fel a háta mögött összekulcsolt ujjak kissé támadó testbeszédének gyakorlásával. Körbeülték a hangár egyik asztalát, és társalogni kezdtek.

– Nem szeretnék sokat kertelni – csapott a lecsóba Máté. – A karbantartási részleg jelentős anyag- és erőforrás felhasználást mutatott, amit az elvégzett feladat nem indokolt. Természetesen az Erőműben minden rendben van, dicséretes a munkájuk. De szokatlan volt a kiugrás, a könyvelő vette észre.

– Valóban, kísérleteket folytattunk. Tudja, Zoltán a karácsonyi évértékelőn felvetette, hogy hogy lehetne az üzem kapacitását kiaknázni, többlethasznot termelni. Erre született pár javaslat. Elnézést kérünk a titkolózásért, de nem akartunk addig előállni semmivel, amíg nem végeztünk „kivitelezhetőségi tanulmányt”.

– Ezt hogy érti? – vágott Dávid szavába az asszonyság.

– Az egyik a sok terv közül az, hogy segítünk helyi cégeknek a karbantartási kapacitásunkkal. Mivel a szabályzat szerint csak állami szervezetek használhatják az üzem erőforrásait, nem úgy döntöttünk, titkoljuk a próbákat. Lehet, hogy rosszul tettük – szállt be Károly.

– Kifejtené, kérem?

– A helyi futárcég, a Szi-Fly főnöke, aki Dávid viszonylag újdonsült ismerőse egy szerencsétlen baleset óta, felvetette, hogy a sérült szállítójárművek javítása meghaladja a saját karbantartói részlegének képességeit. Felvetődött a Bölcső lehetőségeinek kihasználása. Megkérdeztük Zoltánt, ő javasolta a teszteket.

– Mindezt szerződések nélkül? – kötötte az ebet a karóhoz Annamária.

Már van írásbeli megállapodás. Ráadásul egyfajta kölcsönösen előnyös szerződés, melyben a Szi-Fly szolgáltatással fizet az elvégzett munkáért, az eddig igénybe vett cég tarifájánál alacsonyabb áron. Az utolsó gépkopásig elszámolva a Bölcső munkáját.

– Megkérdezhetem, milyen alkatrészekről van szó?

Dávid egy hangyányit összerezzent, de a kollégája higgadt és természetes tudott maradni.

– Ott, a ponyva alatt is lát egy csomó összezúzott feladatot, amit meg kell oldani.

Károly felállt az asztaltól. A letakart kupachoz sietett. Hanyag mozdulattal előhúzott egy erősen megviselt négyrotoros gépet, és finoman letette az asztal közepére.

– Ezeket tesszük rendbe, meg a nagyobbakat, de olyat nem vonszolok ide, ha megengedik. Természetesen átnézhetik.

A szakállas ember csillogó szemekkel bámulta a két ellenőrt. Közben ujjai a sérült gépet babrálták, mintha álmából felkeltve is szét tudná szedni.

– Nem szükséges. Bár nem vagyok mérnök, de tudom, mire képes az Erőmű gyártósora. El bírom képzelni, hogy ez egy működő ötlet – folytatta már-már lelkesen Máté.

– Párosan nem könnyebb az ilyen munkákat végezni? – akadékoskodott a nő.

Talán. De mint említettem, nem akartunk sem a feladataink sem a munkaidő rovására kísérletezgetni. Ezért osztottuk így be. Egyelőre pénzt sem kaptunk érte, de sokat tanultunk. Tudja, alapvetően egyszerű szerkezetek, de mégis érdekes, ahogy…

Károly egyre gyorsuló tempóban formálta a mondatot, mint aki akár napokig képes társalogni a technikai részletekről. A vendégek finoman belé is fojtották a szót:

– Picit túlzónak érzem az óvatoskodásukat – mosolygott Máté. – Az ötlet valóban nem kompatibilis a szabályzattal. De úgy látom, lenne mit átgondolni rajta. Igaz, kollegina? Évek óta sem a katonaság, sem a rendvédelmi szervek nem adnak sok munkát az Erőmű gépeinek, és bár ezek a berendezések már réges-rég megszolgálták az árukat, egy szabály miatt parlagon hagyni őket valóban pazarlás. Ráadásul képzett szakembereink munkaideje sem feltétlenül kell, hogy semmittevéssel teljen. Igaz, uraim? Már ha szabad a kizsákmányolásukat a jelenlétükben megbeszélni.

– Az az igazság, hogy részemről élveztem is. Nem szeretek bambán ülni és semmittevéssel múlatni az időt – lelkendezett Károly, majd nagyon meggyőzően hozzátette: – A gyártósoron végzett munka változatosság és kellemes fáradtság is egyben.

 

A két ember barátságosan elbúcsúzott. Még Annamária is elhúzta egy kezdetleges mosolyfélére a szája sarkát. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, az idősebb mérnök újra elkezdte babrálni az asztalon heverő koptert. Felemelte, megforgatta, nézegette, majd a kollégája felé tartotta. Elérzékenyült hangon osztotta meg az álláspontját a szemben lévő székre visszahuppanó társával.

– Dávid! Azt hiszem, sokat köszönhetünk ennek a jószágnak. Valószínű, nem tudom megjavítani. Rosszabb állapotban van, mint ahogy kinéz. Én csak a gépekhez értek, de ennek végzetes belső vérzései vannak, mint egy karambol hús-vér sérültjének. Valószínűleg soha többé nem repül szegény. Mostani viszont holtában is segít nekünk.

– Lehet. De azért az sem mindegy, hogy lassan már magam is elhittem, amit mondtunk. Mert ha picit eltekerjük, igaz is lehet – fújta ki magát a megszólított.

– Szerinted visszajönnek?

– Nem tudom. Egyelőre nem veszem elő a Szárnyakat. Megvárom, hogy a főnökünk orra érzi-e még a szagukat, vagy tiszta-e a levegő.

– Jó gondolat. Én viszont visszamegyek aludni, mert rájöttem, hogy tényleg álmos vagyok.

– Rendben.

 

Gyülekező!” – jött Zoltán üzenete, röpke négy óra múlva.

 

Rövidesen ismét a tárgyalóban volt az egész gárda, mint valami titkos társaság. Mindenki ott volt, aki tudott a Szárnyakról. Utolsónak Tamás futott be, aki megkockáztatta, és kopterrel jött, pedig még alig szürkült.

Zoltán mindenkit üdvözölt. Megköszönte, amiért késői órában is a rendelkezésére álltak, de feltűnően elgyötört volt.

– Töviről hegyire átrágtuk a szerződéseket. Vagy két órán át vágták hozzám a keresztkérdéseket. Az Annamária még engem is meglepett, olyan kekec volt. Pedig sok mindent láttam már. Azt hiszem, hogy mindenkinek gratulálnom kell. Önök bebizonyították, amit eddig is sejtettem. Gyakorlatilag családként viselkednek. Főnök ennél többet nem is kívánhat! Ha tehetném, fizetésemelést adnék, de ez sajnos egy személyben nem a hatásköröm. Egyelőre meg kell elégedniük a dicsérő szavakkal.

– Én csak a paradicsomokról és a közeledő aratástól beszéltem nekik – oldotta a hangulatot János, a lehető legbambább hanglejtéssel kiejtve szavait.

– Remekül csinálta! – kacagott Zoltán.

Dávid el is gondolkodott, látta-e valaha ennyire nevetni az igazgatót. Talán megkönnyebbült.

– Nálam is jártak – jelentkezett Tamás. – Mindenféle burkolt kérdésekkel próbáltak kiugrasztani a bokorból. Hogy valóban csak azért velem kötött szerződést az Erőmű, mert így olcsóbban oldja meg a szállítást, és szó sincs semmilyen korrupcióról. Állandóan azt próbálták rám bizonyítani, hogy maszekoltatom a mérnök urakat és az állami tulajdonú eszközöket. Az elkötelezettségemet nem kellett nagyon eljátszanom, de a végére már magam is hittem ezt a kétoldalú üzleti együttműködést, mert különben nem állt volna meg a fedősztori.

Az igazgató elismerően bólintott, majd folytatta:

Ha egy kicsit is helytálló a megérzésem, talán meggyőztük őket. Tudom, a könyvelővel tévedtem, de ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belépni, igaz? Ez egyelőre kihúzna minket a lekvárból, viszont meg kell várnunk az írásos döntést. Az eltart pár napig.

– Nem ártana, ha a lekvárt ennénk és nem lennénk benne –aggodalmaskodott Károly. Még ha jól számolom, öt Szárnyat tudunk legyártani a megmaradt anyagokból. Ha néhány létfontosságú alkatrészt össze tudunk kuporgatni. Aztán ha valaki összetör egyet…

– Ehhez kapcsolódóan nekem is van egy hírem – lelkendezett Tamás, majd a szakácsnő felé pislantott. – Marikának többet kell főznie mostantól. Mindhárom tesztpilóta, akiket kiválasztottam, eljön szerdán. Tetszeni fog nekik, erről egy pillanatig nincsenek kételyeim. Szóval lesz kinek repülnie a maradék alkatrészeinkkel. Remélem, néhány adag ételt ki lehet gazdálkodni.

– Azt mindenképp megoldjuk – ígérte Zoltán.

 

A két mérnök megkönnyebbülten bandukolt vissza. Befejezték a robot karbantartását, majd Dávid hazaindult. Károlynak viszont a fellegek elvonulásával megérkezett az ihlete a módosított alkatrészhez. Ahogy végzett vele, átfutotta az Erőmű kontrollábráját, megnézte az ütemezett feladataikat. A létesítmény úgy dorombolt, mint egy kisebb hegy méretű, elégedett kandúr. Mintha a rengeteg épület és rendszer által alkotott „lény” is a cinkosuk lenne. Nem kért beavatkozást, csak tette a dolgát. Így ők is foglalkozhattak a sajátjukkal.

komment
Címkék: 2. fejezet

A bejegyzés trackback címe:

https://emberszarny.blog.hu/api/trackback/id/tr17464966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása