– Szabó Dávid, Szárny pilóta. Délnek fordulok, megkerülöm Hevest, majd kelet felől Nagykált, és belépek az Erőmű védőterületére.

– Itt a légi irányítás. Köszönjük az útvonaltervet. Ma is jó repülést!

Komótosan szelte az eget. Otthagyta a ToRule hangár zsongását. Körülvette magát a szélzaj és a saját szívverésének hangaival. Pont erre volt szüksége. Nem történt semmi. Kicsit bágyatag őszi idő volt, de legalább a fák kezdtek sárgulni, és a határ is színt váltott. Némi vízgőz kiült ugyan a plexire, de a párátlanító tette a dolgát.

A mérnök legtöbb munkája a sisakokkal volt. Az eredetileg motorozáshoz gyártott eszközöket félkészen vették. Tartalmazták a kijelzőt, volt saját áramellátásuk és kommunikációjuk, de a felprogramozást Gabi és ő csinálták. Főleg a gondolatvezérlés volt nehézkes ügy. A mini-EEG érzékelők beépítése állandó kihívást jelentett. Ezzel együtt szívesen bütykölt vele. Ma is túl volt már néhány munkadarabon.

A hordozó leszállt. János kérésére picit odébb landoltak, a cseresznyefát kímélendő. Az agrárszakember örült a figyelmességüknek, ezért most először mosolyogva üdvözölte a katonákat. A hadsereg mintegy két óra alatt felhúzott egy mobil bázist a közelben, az előre megbeszélt területen. Ezt a részt direkt nem művelték, csak kaszálták. ToRule repülésekhez fel-és leszállásra használták. A katonák ideiglenes épületei szépen elfértek rajta.

Az Erőmű elhagyatott hely volt. Károly a hangárban ült, és a hadgyakorlat videóit nézegette. Iszonyúan sajnálta, amiért nem vehetett részt benne. Elfogadta, hogy Dávid mint ToRule pilóta hasznosabbnak bizonyult mint ő, aki csak filmezni akart. Ernő, a tiszai deutérium dúsítóból átrendelt mérnök alapvetően rendes ember volt, de ő is besokallt, amikor megint műszakot akart vele cserélni. Igaza volt. A helyében ő is ezt tette volna.

Alapvetően nem volt az új kollégával baja senkinek. Egyre jobban értette a dolgát, ráadásul érdekelte is. A Dávid által alkotott jelentéseket és leírásokat tanulmányozza. Az új igazgató kifejezetten kedvelte, dicsérte a szorgalmát. Bezzeg Károly kevésbé volt motivált. Naphosszat csak azt ismételgette, hogy a létesítmény szinte önellátó, ők csak dísznek vannak itt. Aztán rájött, ez annyira nem jó taktika. A gépészmérnöknek igaza volt, de ez nem lehetett kompatibilis egy nagyjából mit sem értő vezetővel, aki elvégzett feladatok jelentéseire volt kíváncsi. Ernő mindig be tudott számolni arról, hogy melyik részegység megismerését fejezte be. Esetleg egy megfelelően határozott javaslatot is tett, mint saját ötlet, melyet mindenképp érdemes megfontolni. Így egyértelműen jobb munkaerőnek bizonyult. Hiába volt kevesebb tapasztalata a folyton elvágyódó, ráadásul a nem épp titkoltan Zoltánhoz hű kollégáinál.

Tamás mindenkit összetrombitált, akit csak tudott. A hangár azon része, ahol embereket lehetett leültetni, teljesen megtelt. A huszonöt leendő pilóta, és Károlyon kívül az egész gárda ott volt.

Péter, Eszter, Zsolt és Dávid egyenruhában feszítettek néhány pódiumnak használt raklapon, amiket még a nyomtatóhoz kaptak. A hátuk mögött egy térkép lebegett. A terem egyetlen bejáratánál János állt őrt. Ő is egyenruhává alakította a kertészgúnyáját, kezében egy műanyag puskával, tábornoki jelzéssel a vállán terelgette be a népet.

– Katonák! – üvöltötte Tamás, aki második világháborús szövetségi légierőnél rendszeresítetthez hasonló öltözetben feszített. Annyi fémszínű gombbal a mellkasán ácsorgott, amennyi majdnem félrehúzta a zubbonyát. – Itt az idő, most vagy soha! Két nap múlva, pénteken jön a Honvédség. A múltkor csúfos vereséget szenvedtünk. Vissza kell vágni! Felvirrad a mi napunk!

Nóra volt az egyetlen, aki sosem repült haza. Ügyes pilótának bizonyult, de a bokaficamos kaland óta óvatosabb lett. Másrészt imádta a kocsiját. Most azonban nem lett tőle jobb kedve. Elege és melege is volt. A Varacskos Disznóban ugyan volt légkondicionáló, úgy húsz éve… A nő pedig inkább kötött futóműre. Eddig mindig meg is oldotta nélküle, hűtötte a menetszél. Ma azonban a nyár eddigi legforróbb napja tombolt. Makacsul megdöntve a címre pályázó tegnapi, tegnapelőtti és az azelőtti néhány rekordot. A kukorica levelei kezdtek felpöndörödni, az autó pedig olyan porfelhőt húzott, amiben talán még a katonák hordozóhajója is eltűnhetett volna.

Nóra az autója mellett állt a nagykáli pályaudvaron. Az érkező vonatot várta. Szerencsére nem volt az a szokásos augusztusi kánikula. Az elmúlt napok esős időjárása üdítően lehűtötte a várost és a határt. Cserébe késleltette az első tanulók fejlődését. Meg is gyűlt a bajuk néhányukkal. Már majdnem húsz emberrel kellett szót érteni, akik nem kevés pénzt fizettek be előre. Arra hamar rájöttek, hogy jó lesz különválasztani az oktatást, és magát a gép megvételét. Csomagokat alakítottak ki. Volt olyan is, ami csak a ToRule gépet tartalmazta, és ami a betanítást is, vizsga nélkül. Ez utóbbit egyelőre a Légügyi Hatóság két embere végezte. Egyben ők voltak ez idáig a kivételek, akik nem fizettek a kiképzésért, csak részt vettek rajta, viszont már hazavihették a gépüket.

A Döglött Kacsa kissé óvatoskodva landolt a ToRule hangár mellet. Hangyányit elvétette a leszállópontot. Mindenki csodálkozott.

– András berúgott? – érdeklődött Tamás.

– Nem tudom, saját bevallása szerint sose iszik. Legalábbis ha repül – válaszolta Zoltán.

Egy pár másodpercig nem történt semmi. Pedig Péter minden kamerát beüzemelt, amit talált. A leszállásos részt legszívesebben már most törölte volna. Aztán felpattant a gép ajtaja, és három Lindbergh-nek öltözött férfi ugrott ki belőle. Egy szakállas, egy alacsony kövér, és egy magasabb ifjú, múltszázad elején divatos pilótaruhában.

– Sziasztok! Milyen voltam? – kérdezte az ámuló sokaságtól Károly.

Kissé borús, de meleg nyári délelőtt volt. Dávid és Tamás házak közt repkedett. Nézelődtek, beszélgettek, keresték a lehetőségeket.

– Nem vagyok hadvezér csak azért, mert évente egyszer kardot rántok – szabadkozott a mérnök.

– Márpedig neked van a legtöbb tapasztalatod – kötötte az ebet a karóhoz Tamás.

– Te meg háborús szimulációkban szoktál repülni.

– Igen… Á, hagyjuk. Majd improvizálunk. Úgysem tudom, mire számíthatunk.

– Még azok a Fecskék is megesznek minket reggelire. Utánanéztem. Közel hangsebességgel tudnak menni. Ugyan mi könnyebbek vagyunk, de a súly-tolóerő arány még így is nekik dolgozik. Ráadásul ők meg tudnak állni a levegőben.

– Mi viszont gyakorlatilag azon kívül bárhol. Tudunk futni, bebújunk egy lyukba…

– Van itt elég.

– Akad, de kevés a nagy ház. A kicsikbe meg bemész, de ha kijössz, egyből leszednek. Meglepni akkor tudjuk őket, ha a nagyobb épületek közt nyomunkat vesztik.

– Ez igaz. Mindenképp a többemeletes házakban kell gondolkodnunk.

András most is váratlanul érkezett. Letette a gépét az üvegház mellett kialakított leszállóhelyen, majd kipattant belőle. Befelé mentében azonban kis híján nekiment az ajtófélfának.

– Szia, Károly! Jó napot, Zoltán!

– Szia, András! – válaszolt mindkét mérnök.

– Nálatok mindig van min meglepődni. Szia? Akkor… Szia! – kezet fogott az Erőmű volt direktorával.

Rajtuk kívül nem volt épp senki a hangárban, de Péter épp kint magyarázott három újoncnak, akik Szárnyat akartak venni.

– Ti vonzzátok a csinos csajokat? Az meg ki ott kint már megint? Ahányszor nálatok járok, mindig van valami új…

– Csak az egyik vevőnk. Csinos ugye? Irmának hívják. Nem mind ilyen szép… Eddig hét vevőnk volt, leszámítva Ferencet és Józsefet, de ők nem igazán jó nők – szögezte le Károly.

– Persze Péterünk egyből nagyon lelkes…

– Mi járatban vagy? – tért a lényegre Zoltán.

Gabi, Zoltán és Nóra számára volt egy mellékhatása az Erőműtől való elszakadásnak. A védőterülethez való hozzáférés hiányában nem repülhettek. József és Ferenc vettek egy-egy Szárnyat, Gabiék pedig részt vettek velük a gyakorlati képzésen. Péter, Tamás és Zsolt felváltva adták elő nekik a tananyagot, kínozták őket a szimulátorban. A két hatósági szakember pedig hol őszinte figyelemmel hallgatta őket, hol a legrosszabb tanulóként mentek a legbénább ötletekkel a fiúk idegeire a konzolokon végzett próbarepülések alkalmával. Ám ha valamelyiküknek sikerült is kihúzni a gyufát, az oktatók inkább váltották egymást. Tudták, mire megy ki a harc. Ha minden szituációra tudnak nyugodt választ adni, az utolsó akadály is elhárul a gépük elől.

Igazi júliusi kánikula volt. Az igazgató a repülés utáni legkedvesebb hobbijának hódolt, biciklizgetett. A védőterület egyik hatalmas szántóföldjén a cég kombájnja aratott. A szerkezet pontosan követte a sort, míg kezelője egy napernyő alatt hűsölt, és a hatalmas gépet figyelte. János kivételesen nem aludt rá erre a munkájára. Ezt Zoltán elégedettséggel vette tudomásul. Igaz, a mezőgazdász érdeklődését folyamatosan fenntartotta, hogy a légtérben Zsolt épp Andrással gyakorolta menet közbeni utántöltést. A szállítógép nem volt egy hatalmas jármű, de a vékony kábel végén mögötte repülő szárnyas ember még így is eltörpült mellette.

Meleg nap volt, július eleje. Tamás a hangár tetején ült. A hátizsákja érezhetően könnyebb volt, mint a korábbi verzió, és összehasonlíthatatlanul kényelmesebbnek bizonyult régi hexakopterénél. Imádta. Azt a gépet vissza is alakította futárszerkezetté. A „fiókja mélyén” megtalálta a leszerelt csomag megragadó karokat és egyéb, eddig számára fölösleges eszközt. Igaz, a ToRule-al nem repkedhetett még korlátlanul a városban.

Tamás legnagyobb örömére Péter és Zsolt levette a lábáról az oktatás feladatát. A fiatalok tavalyi kiképzését is fárasztónak találta. Jobban esett neki, hogy csak felügyeli a procedúrát, és szigorú arcot vág a vizsgáztatásoknál. Szorgalmazta, hogy Nóra mellett Gabi és az igazgató is menjenek végig a ToRule tananyagon. Azt viszont napról napra egyeztette Józseffel.

András gyakori vendég lett a csapatnál. Egyik nap felhívta Károlyt, hogy Nagykálba hozott valamit, és beugorjon-e. Aztán azzal végződött, hogy énekelve tért vissza a tesztelőkkel, a Tisza-tónál végrehajtott kalandról. Egy hét múlva már a mérnök hívta meg a nagy ünnepségre, amit a sikeresen megszerzett hatósági engedély alkalmából rendeztek. A pilóta viszont most vonattal jött. Nóra hozta be az állomásról. Amikor meglátta a nőt és az autóját a pályaudvaron, nem hitt a szemének. A Károly csak arra készítette fel, hogy a csapat legfrissebb tagja megy ki érte kocsival.

A szemei kocsányon lógtak, de nem tudta a nőt nézze, vagy a majdnem annyira érdekes járművet.

– Kis kezét csókolom, Kassai András!

– Üdvözlöm. Indulhatunk? A többiek már várják – válaszolta a testhez álló védőruhában Nóra. – Hoztam egy sisakot. Bukócsöves a jármű, hasznos lehet.

Beültek, de az utas szinte le se vette a szemét az érdekesebbnél érdekesebb látnivalókról. Sofőrje megkérdezte, nem bánja, ha rákapcsol egy kicsit. Naivan igennel felelt. Mire a hangárhoz értek, a sokat tapasztalt pilótának is zöldesszürke volt a feje. A nő mosolygott, András támolygott.

Istók Ferenc unottan lépdelt a folyosón. Reggel volt, álmosan vonszolta magát. Egy kicsit mindig korábban érkezett. A napi induláshoz viszont szüksége volt függőségének kielégítésére. Odaballagott a reggeli-automatához.

– A szokásos kávémat!

A gép felismerte a hangját. Jó napot kívánt neki, elkészítette a kért folyadékot, majd megkérdezte, esetleg valamilyen péksüteménnyel szolgálhat-e mellé.

– Nem.

A szikár magas ember szigorú szemmel nézett az automatára. Az kiírta a kávé díját, és illedelmesen megköszönte a vásárlást. Ő viszont nem érezte szükségességét az udvariasságnak a gép felé.

– Jóváhagyva.

Az összeget levonták, Ferenc pedig vágyakozva ölelgette a műanyag csészét. A masina akkor is ugyanolyan jó italt készített, ha még meg is simogatta, illetve ha csak rászólt.

Péter megszokta már, ha nagyon meleg van az épületben, amiben dolgozik. Ám nem mindenki volt ilyen lelkes. A fiú napjai különféle üvegcsarnokokban teltek. Vagy a szüleinél, vagy az Új Hangárban, ami sajnos minden erőfeszítésük ellenére melegebb volt még a környezeténél. Pedig éjszakánként mindent kinyitottak, nappal pedig szigorúan zárták. A nyár megállíthatatlanul vette át az uralmat, és sajnos erre nem tudtak még felkészülni. Ugyan Nóra többet utalt át egy kicsit, mint a nyomtató, és Zoltán is nagyon gáláns felajánlással tette nagyobbá a mozgásterüket, a klimatizáló rendszer kiépítését már korábban meg kellett volna kezdeni.