Zsolt nem volt a szokásos értelemben vett háborús árva, de köztük nőtt fel. A szülei a Babylon 5-ön találkoztak. Az apja vadászpilóta, az édesanyja akkoriban hivatalosan felszolgáló, igazából hírszerző volt az egyik hatalmas bárban. Mindketten fiatalok voltak. A járőrözések, gyakorlatok és harcok, illetve a hosszú felszolgálói műszakok végeztével sokat sétáltak, beszélgettek a végeláthatatlan állomás számtalan, gyönyörűen berendezett és karbantartott kertjeiben. Végül egymásba szerettek. Kiderült, hogy bár lelkük a rengeteg virtuális térben töltött év alatt kicsit sem öregedett, testük már korántsem volt olyan fiatal. Addigi életüket arra tették fel, hogy a digitális valóságban éljék, és nem is kerestek vele annyira rosszul. Már ha épp valóban dolgoztak, bár a játékban is lehetett valódi pénzt keresni. Mindketten megengedhették maguknak a testük mozgását figyelő legújabb konzolokat, így nem híztak el. Elég nehezükre esett a valós találkozás, de mivel nem laktak egymástól túl messze, végül megtörtént. Igazi, hús-vér házasságot is kötöttek, és egy idő után egy gyermekre is vágytak.
Ekkor született Zsolt. Édesanyja ekkor már negyvenes évei elejét, édesapja majdnem ötvenes éveit taposta. Szellemük és a különféle avatarjaik frissek voltak és élettelik. A pici rengeteg gondja, a gyarapodását övező öröm mellett hatalmas gondot is jelentett, sivárnak tűnő fizikai életükben.

Károly és Dávid felváltva szitkozódtak. Pár órája kapták a hibaüzenetet, és azóta hidegben dolgoztak. Az őrtorony jelentős sérüléseket szenvedett, a legrosszabb ponton találta el a becsapódó jármű. Először a romokat takarították, majd szét kellett szerelniük az egész szerkezetet.
– Ez az átkozott quadkopter telibe nyomta az elektronikát rejtő dobozt! – morgott Károly, amikor először meglátta.
– Ráadásul pont EZT a tornyot! – értett egyet vele Dávid.

Az utazás többi része is hosszúnak és unalmasnak ígérkezett. Időben már túl volt a harmadán, bár kilométerben még alig tette meg az ötödét. Eszter a pályaudvar fedett peronján állt az enyhén szemerkélő esőben, és mint másik nagyjából tucatnyi utazótársa, az átrakodást figyelte. A roppant darukat, ahogy a lehető legkisebb emeléssel és mozdulattal csöndben és precízen emelték át a vasúti kocsik teljes felépítményét a hagyományos sínpárról a maglev vonalon üresen álló egymáshoz kapcsolt önhordó alvázakra. Bár alig húsz éve adták át a kelet-nyugati mágnespályán lebegő fővonalat, ezzel nagyjából teljessé téve a transzkontinentális hálózatot, máris rengeteg kritika érte. Magyarországon ugyanis ez volt az egyetlen mágnesvasúti vágánypár. Az átpakolás minden állomáson komoly infrastruktúrát igényelt, és késlekedést okozott.

Károly és Dávid épp a néhány napja történt eseményekről, a kápolnai csata szimulációjáról értekeztek elmélyülten, amikor megszólalt a vészjelzés a fúziós erőmű szervizhangárjában.

– Túlterheléses riasztás. A tizenhatos magból. Már megint. Az a vacak szivattyú…

Amennyi munkaórájuk volt benne, annyiból két másikat lehetett volna venni. Gyorsan jóváhagyták a rendszer által javasolt automata átirányítást, leállították a vészjelzést. Sietve elindultak a folyosón, hogy ismét felvegyék a harcot a két évvel ezelőtti szennyeződés miatt többszörösen sérült, elöregedett egységgel.

A hajnal lágy fényei még kékesszürkébe borították a vidéket. A hadszínteret erős köd borította. A harmatos növények közt a hidegben katonák lapultak. Az erdő és mező állatainak neszezését és dalát a fegyverek szórványos ropogása váltotta fel, ahogy a látási viszonyok megengedték. Ez volt a kápolnai csata második napjának kezdete. Éjszaka mindenki elcsendesedett, óvatos csapatmozgásokon kívül nem nagyon bocsátkoztak nyílt csatározásba. Most azonban újrakezdődött a tapogatózás. Előző nap is köd és rossz idő nehezítette a hadműveleteket, a felderítés nehézkesen zajlott a sík vidéken is.