Zoltán ruganyos léptekkel nyitott be a bőr borítású, puha, hangszigetelt ajtón. A süppedős, finom perzsaszőnyeg, a rendezett polcok, a beáradó, cizellált csipkefüggönyökkel ügyesen szórt fény, és a virágok az ablakban mindig lenyűgözték, ha erre járt.

A súlyos tölgyfa asztalon papírok és az ódon írógép állt. A szoborként díszített fém levélnehezékek és töltőtollak mögött egy vékony keretű, klasszikus szemüveg, mögötte egy kellemesen kecses arc tulajdonosa ült, élénkvörös hajkoronába burkolva.

János, az Erőmű agrármérnöke és kertésze az melegházában szorgoskodott. Nem messze a szolgálati lakásától állt egy alig tizenöt méteres, egyszerű, de modern üvegépület. Ez volt az idős szakember saját kis birodalma. A szűk helyen többféle trópusi gyümölcs és primőr zöldség is termett, amiket szabadidejében nagy műgonddal ápolgatott. Most, hogy az eső is esett, és a legtöbb szántón csak azt kellett nézni, hogy nő a búza és a rozs, hogyan bújik ki a kukorica és a napraforgó, volt egy kis ideje a tavasszal már elöregedett palántákat gyomlálni.

Az egyik legidősebb alkalmazottja volt az Erőműnek, Károly mellett. Szerette a munkáját, a hosszú, monoton, jó levegőn töltött órákat. Pár éve ügybuzgóságában kapott egy kis napszúrást. Botor módon nem vett kalapot. Leszédült a fűnyíró traktorról, ami nélküle is simán megbirkózott a feladattal, gondosan kerülgetve a díszfákat és a virágágyást. Az öreg, ha tehette, szeretett üldögélni rajta, és néha az elektronikát bosszantani a be nem tervezett kanyarokkal. A balesetben nem lett komoly baja, de azt a megszégyenítő címet azért bezsebelhette vele, hogy éveken át az ő neve szerepelt az orvosi vészhelyzeti napló legutolsó bejegyzéseként.

– Szia Tamás! – mondta Dávid a kommunikátorába. –Az akkuteremben vagyunk. Van itt egy kis dolgunk. Vagy idejössz, vagy megvársz a hangárban. Mindjárt végzünk.

– Az melyik monstrum?

– A Bölcsőtől kicsit délkeletre. Átküldöm a GPS koordinátákat.

– Megvan. Ott leszek!

Az út nem volt igazán jó állapotban. Ritkán jártak erre. Ám amikor Tamás belépett, ugyanazt csinálta, mint minden épületnél, ami az Erőmű része volt: csodálkozott.

Zsolt épp a vacsoráját fogyasztotta. Jó késő volt már. Három éve állt rá, hogy azokban az időszakokban egyen, amikor a többi ember épp nem ezt teszi. Praktikus okokból. Az étkezésekkor úgyis megszaporodott a futárok dolga. Emellett Zsoltnak volt egy megállapodása az egyik kiszállítós étteremmel. Az aktuálisan bent maradt, vagy valamiért lemondott ételekből jutányos áron felajánlottak neki néhányat. Ő pedig elhozta magának, amelyik tetszett neki, és nem csapott le rá egy hasonló spórolós kedvű futár. A választék korántsem volt fejedelmi, de egy-egy egzotikusabb fogás általában így is akadt.

Az este fél tizenegykor táplálkozó srác rántottát és gyümölcssalátát evett. Előbbi kihűlt, utóbbi picit langyos volt, de ez egy pillanatig nem izgatta. Az ebédet elég rég fogyasztotta el, így már kopogott a szeme, mire megjelentek a félárú ajánlatok az üzenetei közt.

A csöndes falatozást egy halk kattanással jelzett újabb privát levél szakította félbe. A főnöke, Tamás kért hangkapcsolatot.

Zoltán azt tette, mint minden áldott nap. Egy Székben ült, egy nagy, fehér falú teremben. Körülötte számok pörögtek, egy végtelenül bonyolultnak tűnő ábra különböző pontjain. Lágy hangerőn klasszikus zene szólt. A steril szoba közepén ülő alak volt az egyetlen dolog, ami akár csak egy picit is természetesnek tűnt, bár ő sem nagyon. Jelentősen túlsúlyos testét egy különleges, méretre szabott Ruha, és egy mesterséges külső csontváz borította. Az előbbi a virtuális környezet számolt ingereit adta át neki, az utóbbi a digitális téren kívüli mozgásáért felelt. Zoltán szinte soha nem mozdult ki a szobájából, csak számítógépek által generált világban futott, szárnyalt, vagy épp az eredeti testhelyzetével megegyezően ült. Azonban munkájából adódóan bizonyos helyszíneken néha fizikailag is meg kellett jelenjen.

A rég elhagyott csatatér lehangoló képet mutatott. Kiégett viskók mellett eldobált fegyverek értéktelen darabjai hevertek szerteszét. Néhol egy-egy szaggatott egyenruha darabja lobogott a burjánzó aljnövényzetbe akadva. Korhadó puskatusok, törött szekerek, golyó luggatta kráterek rondították az összképet. Szétroncsolódott ágyú elszenesedett maradványai balról, jobbról pedig a mindössze egyetlen korhadó fakereszttel jelölt ellenséges katonákat rejtő tömegsír, melyet már kezdett benőni a növényi hajtások hadserege. Ám a késő tavasz vagy kora nyár éledő üdesége igyekezett elfedni a pár hónapja történteket.

„Szia Péter! Legnagyobb sajnálatomra halasztanunk kell a csütörtöki találkozást. Elutaztam, de hétfőn este már itthon leszek. Ha akarod, kedden érted megyek a Varacskos Disznóval. Addig is, ha szeretnéd, találkozhatunk a Mátrixban.

Üdv: a Grófnő.”

Zsoltnak voltak már jobb napjai is. A futárkodás mellett még mindig megpróbált nehezen összeszedhető virtuális javakat pénzért eladni. Leginkább azokat, amiket kevesebb munkával, de több várakozással tudott előállítani, viszont a türelmetlenebbeknek megért valódi pénzt. Sajnos azonban amióta csomagokkal röpködött, a régi jól bevált játékok döntő többségét az emberek megunták. Ő pedig a pilótáskodás közben nem figyelte annyira az új trendeket. Három heti „munkáját” kellett például kisöpörnie, mert kiderült, hogy rossz lóra tett. Adott termékre (egy bizonyos aranyozott mágikus nyakláncra) túl kicsi lett a kereslet, és fajlagosan túl nagy a kínálat. Fillérekért sem érte meg eladni, inkább kidobálta őket, hogy helyet szorítson valami másnak.

Dávid volt aznap éjjel az ügyeletes. Kivételesen Károly is hazament. Egyedül maradt. Körülötte volt minden, ami a Szárny szimulációjához kellett. A hardware mozdulatlanul hevert a földön, a levegőben azonban ízekre szedte a szoftvert. A fizikát imitáló modul, az erővisszajelző konzol rendszere, a mozgásérzékelő, a botkormányból átalakított vezérlőkar általa berhelt, a CN-ről lopott kódokon nyugvó sorai mind ott „repkedtek” körülötte a térben, a holografikus vetítő képén. Ült a hangár közepén az éjszakában, és megpróbálta átlátni. Úgy-ahogy működött, de a cél az lett volna, hogy bármit csinálnak benne, az akként viselkedik, mint a valóság. Alapvetően Tamás nem volt tökéletesen elégedett. Mindig azt hajtogatta, hogy valami furcsa. Hiába húzta Dávid azzal, hogy honnan tudja, vagy húsz éve nem vezetett merevszárnyú gépet. Valahol ő is érezte, hogyha valami rosszul sül el, és élesben derül ki, valamelyikük – leginkább a tervezett első repülés során pont Tamás – komoly bajba kerülhet.

Péter a szüleinél volt segíteni. Majd elégedetten nézték, ahogy munkájuk nyomán nőnek a paradicsomok. Csak úgy mellékesen beszélgettek, amit egy váratlan fordulattal zárt.

– Apa! Elvinném a Varacskos Disznót. Gondolom, nem kell most neked.

– Persze. Jó szórakozást! Tudod hol a kártyája.

– Köszi. Szia!

– Állj csak meg egy kicsit fiam!

Eszter belevetette magát a családi vállalkozás teendőibe. Eldöntötte, hogy amennyire lehet, kerüli a Mátrixot, mégis ennek fejlesztésén dolgozott. A terminál és konzolkereskedés szinte minden fortélya ráragadt a szüleivel töltött idő alatt. Az elmúlt évei a függetlenedést szolgálták, most mégis a családi fészek és a munka lett gyógyír a sebeire. Ágitól ugyan bocsánatot kért, amiért elrohant. De csak egy rövid videoüzenetben, és nem élő csatornán. Egy ideig nem akart ezzel foglalkozni. Sietve beadta a „válóper” dokumentumait, de amilyen könnyű volt összekötni két virtuális személyt, a bürokrácia épp annyira rátelepedett a szétszakadásra, mint a valóságban.

A Pénzes Pista kellemes hely volt. Minden étteremnek megvan a saját stílusa. Különféle tárgyak és berendezések adják a hangulatot. A névválasztás és a dekoráció itt összeillett. Több tucat ország évszázadokon át ívelő eklektikus, de ízlésesen elrendezett, értékesebb és értéktelenebb bankjegye adta meg a terem báját. Péter már többször átnézte őket, amikor itt járt. Ismerete most hasznosnak bizonyult. Amíg a levest hozták, a gyakorlatilag üres étteremben Nóra lelkesen fedezte fel a falon található bankókat. A legtöbbjük múlt századi, vagy még korábbi példány volt, a legfrissebb talán egy ötvenezer forintos. Néhány euró és dollár, amit alig pár évtizede még használtak, mielőtt végleg mindenki áttért az elektronikus fizetésre. Ha a lánynak megtetszett egy bankjegy, Péter tudta, hol talál hasonlókat.

Dávid most először nem nézte végig, ahogy Tamás leszáll. Volt még egy kis elintéznivalója. Az Erőmű egyik javításokért felelős ütemező szoftvere megbolondult, és össze-vissza kezdett megelőző karbantartásokra figyelmeztetni. Elege lett belőle. A programozókkal nehezen vergődött zöld ágra, bár maga sem vetette meg a kódolást. A legtöbb szoftverfejlesztő részmunkaidőben, vagy szerződéssel tartotta karban a speciálisan a létesítmény igényeire szabott, nemzetközi alapokon nyugvó szoftvereket. Igazi digitális bennszülöttek voltak. Dávid még egyikükkel se találkozott, és néha úgy érezte, mintha valamilyen mesterséges intelligenciával társalogna, pedig állítólag valahol a kábelek mélyén ült egy ember.

Péter leszakított egy friss paradicsomot, majd óvatosan beleharapott. Egy ilyen, tizenöt dekás példányt már nem lehet csak úgy szétmarcangolni, hacsak nem ül az ember fürdőkádban, vagy a balatoni strandon legalább mellkasig a vízben. Ez utóbbi januárban elég kellemetlen élmény lett volna. Az érett, lédús termés minden óvatoskodása ellenére kicsit így is a ruhájára csöpögött. Nem volt már igazán tiszta, sőt kifejezetten koszos nadrágja talán fel sem sóhajtott még egy folttól, de Péterben előjöttek a gyerekkori emlékek. Valamiért az elméjébe égett, édesanyja szidalma. Igaz, ő sem a munkásruháját féltette, hanem az otthoni ebédnél a tiszta ünneplőket. Ám neki emiatt minden hasonló ételfoltnál ez jutott eszébe.

Dávidot ismét lenyűgözte, ahogy új legjobb barátja közlekedik. Bár nem hatott rá olyan elementáris erővel a landolás, mint elsőre. Hamar leültek beszélgetni. Jó házigazda lévén gondoskodott italról és rágcsálnivalóról is. Tamás az alkoholtartalmút elutasította.