János, az Erőmű agrármérnöke és kertésze az melegházában szorgoskodott. Nem messze a szolgálati lakásától állt egy alig tizenöt méteres, egyszerű, de modern üvegépület. Ez volt az idős szakember saját kis birodalma. A szűk helyen többféle trópusi gyümölcs és primőr zöldség is termett, amiket szabadidejében nagy műgonddal ápolgatott. Most, hogy az eső is esett, és a legtöbb szántón csak azt kellett nézni, hogy nő a búza és a rozs, hogyan bújik ki a kukorica és a napraforgó, volt egy kis ideje a tavasszal már elöregedett palántákat gyomlálni.
Az egyik legidősebb alkalmazottja volt az Erőműnek, Károly mellett. Szerette a munkáját, a hosszú, monoton, jó levegőn töltött órákat. Pár éve ügybuzgóságában kapott egy kis napszúrást. Botor módon nem vett kalapot. Leszédült a fűnyíró traktorról, ami nélküle is simán megbirkózott a feladattal, gondosan kerülgetve a díszfákat és a virágágyást. Az öreg, ha tehette, szeretett üldögélni rajta, és néha az elektronikát bosszantani a be nem tervezett kanyarokkal. A balesetben nem lett komoly baja, de azt a megszégyenítő címet azért bezsebelhette vele, hogy éveken át az ő neve szerepelt az orvosi vészhelyzeti napló legutolsó bejegyzéseként.